Ha baj van, mindegy a történelmi kor, a kulturális háttér, a társadalmi közeg: akkor csak ember van, félelem, és szabadulás iránti vágy. Erre pedig a válasz Jézus Krisztus; ezért a Szentírás egyetlen hiteles írásmagyarázati elve sem lehet más, mint erre fókuszálva hirdetni az életünket elemésztéssel fenyegető „cethalak” ellenében, és az emberi erőtlenség tudatában az Isten Krisztusban közölt megváltó szeretetét. Jónás könyvének második fejezete erre példa: egy gyönyörű imádság fakad fel az elbizakodott és engedetlen Jónás szívéből, amikor szorongatott helyzetbe került. Itt most nem számít, hogy éppen akkor ki volt a király, és milyen társadalmi és világpolitikai erők feszültek a háttérben; mindez unalmas és múlandó semmiséggé törpül azok mögött az örök nagy emberi kérdések mögött, amelyek Jónás sóhajában, kiáltásában, bűnvallásában, reményteli hálaadásában, és Isten színe elé kívánkozásában megszólal. Csak ha jól megy dolgunk, akkor tartjuk ezeket értéktelen általánosságoknak, és merülünk el az aktuális és fontosnak hitt „közéletben”. Az igazán izgalmas kérdés azonban mindig ugyanaz: kicsoda szabadít meg? Erről szól González Inarritu „Bábel” című filmje: „nem problémák vannak és megoldások kellenek, hanem tragédiák vannak, és irgalom kell” (Pilinszky).