– 1. Vegyük számba a mai igeszakasz főbb gondolatait: – testileg szenvedni, nemcsak lélekben; – elszakadni a bűntől, nem emberi vágyak szerint élni, hanem az Isten akarata szerint, nemet mondani mindenféle kicsapongásra; – készen állni az ítéletre... (1–4).

– 2. Elsőre ezek életidegen gondolatok… Pedig csak ez a krisztusi magatartás lenne az egyetlen esélyünk, hogy igazán igent mondhassunk az életre. Ez radikális döntést jelent. Csak úgy lehet a világ is jobbá, igazabbá, ha lemondunk önmagunkról, saját vágyainkról, de ezt joggal elvárjuk a másiktól is. Tapintatlan leszek, de lefordítom: Ne egyen és ne igyon féktelenül senki ezen a világon addig, amíg egy éhező is nélkülöz a földtekén. Ez több, mint szociális kérdés, ez hit kérdés, de egyetemesen az!

– 3. Ugyanakkor, máris összetörtem! Vegyük tudomásul: – mi emberek vagyunk, legfeljebb krisztusiak lehetünk, azok is csak kegyelemből; – de Krisztusra, megváltásra, az Isten Fiára van szükségünk, mert nem tudunk lemondani az emberi vágyakról, ahogy nem tudunk lemondani a levegőről sem. Nem tudunk megállni az ítélet napján sem; – csak ha Ő, az Úr odaáll mellénk, akár élünk, akár halunk (5–6).

4Mózes 34

421. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Lehetetlen ugyanis a tűzzel játszani anélkül, hogy az meg ne égetne bennünket, előbb utóbb el is éget minket.

Elsőre ezek életidegen gondolatok… A ma embere nem is érti a fentieket, nem tud azokkal mit kezdeni. Pedig csak ez a krisztusi magatartás lenne az egyetlen esélyünk, hogy igazán igent mondhassunk az életre.

Tapintatlan leszek, de lefordítom: Ne zabáljon, ne egyen és ne igyon féktelenül senki ezen a világon addig, amíg egy éhező is nélkülöz a földtekén. Ez több, mint szociális kérdés, ez hit kérdés, de egyetemesen az! Bizony, elég volt mindenféle kicsapongásból, mindenféle hitetlen életből!

Amikor katona voltam, valamit megsejtettem abból, hogy mit jelent „börtönben” lenni, mit jelent a teljes kiszolgáltatottság. Micsoda megmenekülés volt a leszerelés napja, amikor a kék óriási vaskapu megnyílt. Mi nem tudtuk kinyitni, de kinyitotta a laktanya „ura”.

Azóta tudom, hogy börtönben lévők vagyunk itt mind: teljes a kiszolgáltatottság, emberileg nincs menekvés... Az ember felől nincs „kilincs” a kapun. De Isten felől van! Jézus Krisztus megnyitotta a börtön kapuját: van tehát menekvésünk nekünk, börtönben lévő lelkeknek (18–19).

Ahogy megmenekültek, azok nyolcan, Noé és családja a bárkában, úgy menekülünk meg mi is, Jézus Krisztusban, az egyház hajójában.

Ennek az örömhírnek kifejezése a keresztség pecsétje: Isten minket megelőző, ingyen kegyelme (20).

Egyre inkább értékelem a „népegyházat”, amely vállalja a látható egyházhoz tartozást, és nem az egyéni hitet méricskéli; – mert minden kegyelem.

„Jó lelkiismerettel” fellélegezhet az ember, amikor mindezt felfedezi (21).

Jézus Krisztus hatalmasabb minden fogságba kényszerítő „uraságnál” (22).

4Mózes 33

113. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ne bonyolítsuk túl a szakasz magyarázatát, mert csorbul az örömhír! Annyi magyarázatot elolvastam már ehhez a szakaszhoz, és mind félredobtam, mert minél inkább fejtegetjük ezt az igerészt, annál inkább bonyolódik, miközben elhalványul a lényeg.

Nagyon szeretnénk örülni az életnek.

De minél inkább akarjuk ezt az örömöt, annál inkább „kicsúszik” a kezünkből. Olyan ez, mint amikor el akarjuk kapni a madarat, és az egy moccanásunkra messze elröppen. Amikor azonban eszünkbe sem jut már a madár, akkor az ölünkbe száll. Amikor elengedjük, akkor megkapjuk ajándékba; – ha azonban nagyon akarjuk, akkor esélyünk sincs.

„Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16)

Aki Jézus Krisztusban örök életet nyert, az már mindent megkapott: áldást örökölt. Így az ilyen ember képes áldássá lenni ebben a világban (8–11), képes igyekezni a krisztusi jóra (13).

Kik az igazak? Azok, akikben az egyetlen „igaz”, az Úr Jézus Krisztus mozdul. A jóért ne várjunk semmi viszonzást, hanem hordozzuk el a szenvedést (14–17): – hiszen az élet teljessége, az üdvösség már a miénk; – a halál nem előttünk, hanem mögöttünk van (János 3,14). Ezért mindenkor legyünk készek számot adni a bennünk lévő reménységről: – szóval és jóval... (15).

4Mózes 32

10. zsoltár

Ravasz László meghatározóan ír erről a szakaszról.

Az igeszakaszban az a fajta „vegyesházasság” áll előttünk, ahol a nő már keresztyén, a férfi még pogány.

A keresztyénség nem nőemancipációs mozgalom. A nő ne vitatkozzon, ne zúgolódjon, ne keressen külső segítséget, hanem engedelmességével, hűségével, béketűrésével nyerje meg a férjét. A jóság missziója, a tett evangélizációja ez. A keresztyén nő ékessége a hite, amely eleve széppé teszi őt, és nem csupán a külső szépségére irányítja a figyelmet. A keresztyén nő újjászületett természetén kiemelkedik a krisztusi vonás: halk, szelíd, békés; – minél inkább telik az idő, annál több a sugár benne.

Az őskeresztyénség puritán volt. A kozmetika soha nem volt olyan magas fokú technika, mint abban a hellenista korban, amelyben ez a levél született. Ugyanakkor a mi korunk ebben is nagyon hasonlít arra a korra: – szinte minden kozmetika. A keresztyénség puritánsága ezt mind elutasította, és vele szemben egy egészen más érték– és szépségideált állított fel. A keresztyén asszonyban Krisztus mozdul, amely előbb–utóbb a férfit is hitre vezeti, Isten kegyelméből (1–6).

4Mózes 31

81. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az újjászületett férfi pedig megértést, gyengédséget, tiszteletet ad Jézus Krisztusban megismert feleségének, hiszen mindketten örökös társak az Úr kegyelmében, mindketten Isten képére teremtettek, mindketten bűnösök, mindkettőért ugyanaz a vér hullott a kereszten, és mindketten ugyanannak az ígéretnek örökösei (7).

– 1. Most akkor, hogy is van ez? Hogyan találkozik itt az elmélet és a gyakorlat; – hit és élet? Az apostoli irodalom vallja, hogy úr és szolga egy a Krisztusban, testvér a gyülekezetben. Az apostolok mégis vigyáznak arra, hogy a keresztyénség ne fajuljon rabszolgalázadássá. Az apostol hűséget, szorgalmat, engedelmességet, vég nélküli tűrést parancsol minden helyzetben (18). Ez egy tudathasadásos helyzet?

– 2. Szó sincs itt valami felemás helyzetről! Itt pont arról van szó, ami a keresztyénség lényege, amit azóta sem tudtunk befogadni, sem gyakorolni… A hívő ember minden helyzetét, szenvedéseit is Jézus Krisztusban éli meg. A szenvedés szolgálat, a szenvedés istentisztelet, és a szenvedés nem lázad, mindent eltűr, nem vág vissza, csak tűr (22–23), és a végső megváltásra vár (24). A krisztusi ember csak így szenvedhet (19–20).

– 3. Ugyanakkor ez a szenvedés mindig feltekint a keresztfára, és rátekint a húsvéti üres sírra; – remélve, hogy Jézus Krisztusban egyszer vége lesz minden szenvedésnek; – mert a megváltás örök gyógyulást ajándékoz az embernek; – amely már ebben a világban „elkezdi rendezni a dolgokat” (24).

4Mózes 30

41. zsoltár

November 12. – A teljes igemagyarázat

(18) „Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak…” (1Péter 2,18–25)

– 1. Egy kis kortörténet:

A Római Birodalomban igen nagy érték volt a rabszolga, hiszen erre épült fel az egész birodalom gazdasági stabilitása.

Amikor a birodalom már nem tudott új rabszolgákat szerezni, összeomlott.

A rabszolgákat nem vették emberszámba, tulajdonként, tárgyként, rettenetesen bántak velük.

A rabszolga „megszokta” ezt: lustasággal, közömbösséggel, hazugsággal védekezett, gyakran dicsekedett, hogy a bántalmazás elhordozásában ilyen sokra vitte.

A keresztyénség eleinte inkább a rabszolgák vallása volt.

Péter első levelének olvasói és hallgatói között is sok rabszolga lehetett.

Nem véletlen, hogy a levél szerzője ilyen részletesen kitér erre a kérdésre.

– 2. Most akkor, hogy is van ez?

Hogyan találkozik itt az elmélet és a gyakorlat; hit és élet?

Az apostoli irodalom vallja, hogy úr és szolga egy a Krisztusban, testvér a gyülekezetben.

Az apostolok mégis vigyáznak arra, hogy a keresztyénség ne fajuljon rabszolgalázadássá.

Az apostol hűséget, szorgalmat, engedelmességet, vég nélküli tűrést parancsol minden helyzetben (18).

Ez egy tudathasadásos helyzet?

Ez egy keresztyén skizofrénia?

– 3. Szó sincs itt valami felemás helyzetről!

Itt pont arról van szó, ami a keresztyénség lényege, amit azóta sem tudtunk befogadni, sem gyakorolni, és ami ellen ma is ágál testünk és lelkünk egyaránt.

A hívő ember minden helyzetét, szenvedéseit is Jézus Krisztusban éli meg.

Ahogy Ravasz László hangsúlyozza: a szenvedés szolgálat, a szenvedés istentisztelet, és a szenvedés nem lázad, mindent eltűr, nem vág vissza, csak tűr (22–23), és a végső megváltásra vár (24).

A krisztusi ember csak így szenvedhet (19–20).

– 4. Kegyelem az, ha valaki így tűr el sérelmeket (19).

Minden ilyen szenvedés Jézus Krisztust tiszteli, és ezáltal az így szenvedő emberben maga a Krisztus szenved (22–23).

Ez a Jézus Krisztussal való együtt szenvedés csodája (21–23), a keresztyén „hivatás” tartalma (21).

– 5. Ugyanakkor ez a szenvedés mindig feltekint a keresztfára, és rátekint a húsvéti üres sírra; – remélve, hogy Jézus Krisztusban egyszer vége lesz minden szenvedésnek; – mert a megváltás örök gyógyulást ajándékoz az embernek; – amely már ebben a világban „elkezdi rendezni a dolgokat” (24).

– 6. Nem megy ez nekünk!

Szépeket prédikálunk erről, és már a következő pillanatban azonnal könyörtelenül visszavágunk, bármi történik is.

Tévelygő juhok vagyunk.

Még meg kell térnünk lelkünk pásztorához (25).

TISZTELŐ SZERETET.

– 1. Isten akarata az, hogy jót cselekedjünk (15), hiszen erre szült újjá bennünket a mi Urunk. Jó tetteinket látva, sokan dicsőíthetik majd az Istent! (12; Máté 5,16) Na, de konkrétan mik ezek az Isten akarata szerinti jó cselekedetek?

–  2. Isten akarata a tisztelet. – A Krisztusban testvéreinket úgy tiszteljük, hogy szeretjük őket. – Isten akarata az, hogy mindenkit tiszteljünk: a nem szimpatikusakat ugyanúgy, mint az ellenségeinket, a lebukott bűnösöket is. – Isten akarata: a tisztelet a felsőbbség felé, érte való imádsággal.

– 3. A tiszteletből krisztusi szeretet fakad; – és a krisztusi szeretet pedig elsőként tiszteletben ölt testet.

– 4. Minden tisztelő szeretet; – a testvéri, a felsőbbség felé és mindenki felé irányuló, tisztelő szeretet – az Isten félelméből, az Isten tiszteletéből fakadhat. Ezt rendszeresen gyakoroljuk az istentiszteleten. Szükséges is ez a „gyakorlás”, mert elkeserítően gyakran, tiszteletlenül „lesajnáljuk” a másikat…

4Mózes 29,12–39

146. zsoltár

November 11. – A teljes igemagyarázat

(17) „Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet…” (1Péter 2,13–17)

TISZTELŐ SZERETET.

Rakjuk csak össze ezt a 17. igeverset, itt a 2. fejezetben!

– 1. Isten akarata az, hogy jót cselekedjünk (15), hiszen erre szült újjá bennünket a mi Urunk.

Jó tetteinket látva, sokan dicsőíthetik majd az Istent! (12; Máté 5,16)

Na, de konkrétan mik ezek az Isten akarata szerinti jó cselekedetek?

–  2. Isten akarata a tisztelet.

– A Krisztusban testvéreket úgy tiszteljük, hogy szeretjük őket.

Megfordítva a gondolatot: A szeretet nem egy látványos érzelem, nem egy olyan önszeretet, amit a másikon élek ki.

Az igazi, krisztusi szeretet a másik ember tiszteletében mutatkozik meg, először a testvér tiszteletében, aztán mindenki tiszteletében.

– Isten akarata ugyanis az, hogy mindenkit tiszteljünk.

Ne csak azokat tiszteljük, akik a mi „falanszterünkbe” tartoznak.

Ne csak azokat tiszteljük, akiktől félünk és függünk.

Ne csak azokat tiszteljük, akiket divatként bálványozunk.

Hanem tiszteljünk mindenkit: – a nem szépeket, a nem tehetségeseket, a nem okosakat, a nem szimpatikusakat ugyanúgy, mint az ellenségeinket, a lebukott bűnösöket is; – hiszen mi is bűnösök vagyunk, csak látványosan még nem buktunk le.

– Isten akarata a tisztelet a felsőbbség felé is.

Ebben sincs kivétel.

Majd a felsőbbség felel a tetteiért, de te tiszteld, érte való imádsággal is.

– 3. A tiszteletből krisztusi szeretet fakad; – és a krisztusi szeretet pedig elsőként tiszteletben ölt testet.

– 4. Minden tisztelő szeretet; – a testvéri, a felsőbbség felé és mindenki felé irányuló tisztelő szeretet – az Isten félelméből, az Isten tiszteletéből fakadhat.

Ezt rendszeresen gyakoroljuk az istentiszteleten, a testvérek közösségében, Isten Igéjének színe előtt, az Urat magasztalva, Őhozzá fohászkodva.

Szükséges is ez a „gyakorlás”, mert elkeserítően gyakran, sokszor összesúgva, összemosolyogva, de ma már nyílt elektronikus helyeken is, tiszteletlenül „lesajnáljuk” egymást: – mindenki mindenkit.

Szánalmas, hitetlen, kárhozatos ez!

SZÉP EZ AZ IGESZAKASZ, sokat idézzük, magasztos hangon, csak az a baj, hogy engem ez már egyáltalán nem hat meg!

– 1. Levetve az álnok képmutatást, élő kövekként épüljünk fel lelki házzá, a krisztusi alapon, hiszen megtapasztaltuk, hogy jóságos az Úr! (1–5)

– 2. Én azonban csak a kőház építését látom, építkezéseket, beruházásokat. Ez izgat fel itt mindenkit, meg a „saját maga sokféle ügyének” építése… De nem ez a gond, hanem inkább az, hogy közben a lelki ház leépül, a krisztusi alap eltűnik, és marad az álnok képmutatás.

– 3. Jővel, Szentlélek Úr Isten! Döbbenjünk rá, hogy micsoda tisztesség az, hogy mi, akik kegyelmet emberileg nem remélhetnénk, mégis kegyelmet nyertünk (10). Ezért vessük le a testi vágyakat! (11) Itt most ne a szexualitásra gondoljunk; – ugyan! Az semmi ahhoz az önzéshez, álnok képmutatáshoz, kérlelhetetlenséghez, irgalmat emlegető irgalmatlansághoz képest, amivel mi viszonyulunk egymáshoz, itt az egyházban. Nem túlzok! Ne mondd, hogy túlzok. Mert egy sereg konkrét példát árasztok rád. Ha így maradunk, akkor számunkra a megütközés sziklája, és nem a hit fundamentuma az Úr (6–8). Jővel, Szentlélek Úr Isten! Nem maradhatunk így! Hívj ki a sötétségből a Te világosságodra (9), hogy ne szégyenülhessünk meg (9).

4Mózes 29,1–11

448. dicséret

A KLASSZIKUS HÁRMAS FELOSZTÁSBAN áll előttünk a mai igeszakasz.

– 1. Diagnózis: Minden dicsőség, hervadó virág! (24) Ezt ma intenzíven tapasztaljuk, miközben tevékenységmániába és ezernyi pótcselekvésbe menekülünk a hiábavalóság kínja elől (18).

– 2. Megoldás: Bizonyosságunk, hogy hiábavaló életünkből kiváltott, megváltott, kiválasztott emberek vagyunk. Nem romlandó ezüstön és aranyon, hanem drága véren vállaltak értünk kezességet (18–21). Minden elmúlik, elveszik, de a két pofával, szünet nélkül, lehengerlően dumáló világunkban is tudjuk, hogy az Úr és az Ő beszéde marad meg örökké (25), azokkal együtt, akik Őbenne hisznek.

– 3. Buzdítás: Törekedjünk „szentségre”, Isten erejével, az Ő megjelenéséig! Legyünk józanok, hittel, reménységgel, testvéri szeretettel teljesek az Úrban; – felvállalt, nem elfojtott, de Őáltala feltisztuló vágyakkal élve. Már kegyelem alatt állunk, ha félünk. Félelmünk istenfélelemmé érik, amellyel segítségül hívjuk az Úr nevét (13–17; 22–23).

4Mózes 28,16–31

436. dicséret

MUNDRUCZÓ KORNÉL „A JUPITER HOLDJA” CÍMŰ FILMJE igen nagy vitát váltott ki gyülekezeti filmklubunk alkalmán.

– 1. A film elnagyoltan kifejezve egy „migránsfilm”, és ez a téma már eleve meghatározta a beszélgetést. Noha a film ennél sokkal többről szól. A főszereplő a szorult, életveszélyes helyzetekben egyszerűen felemelkedik a város fölé, kiemelkedik a bajból. Mi ez: fizikailag megmagyarázható levitálás, vagy csoda, esetleg a keleti kultúrák „szellemi-lelki fölényének” lehetősége, inkább valami okkult praktika? Netán az üzenet szimbolikus: De jó lenne kiemelkedni a halálból!

– 2. A mai Ige, és Isten kijelentése világos ebben a kérdésben, ehhez ragaszkodjunk. Isten megcselekedte a legnagyobb csodát, a feltámadott Jézus Krisztusban. Ő ma is tehet csodát! De vegyük tudomásul, hogy a csodás kijelentések kora Jézus Krisztussal lezárult (8).

– 3. Őbenne élő reménységünk, üdvösségünk, örömünk van, noha most nincsenek látványos csodák (7–9). Az Úrban hiszünk, noha most nem látjuk Őt látványosan. Sőt, sok a harc, a kudarc, belehalhatunk helyzetekbe. De a bizonyossággal élünk, csodák nélkül, mert a halál már nem előttünk, hanem mögöttünk van (János 5,24).

4Mózes 28,1–15

369. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

– 4. Az apostol az első keresztyén nemezedéket bíztatta, üldözéseik során, tartsanak ki! A kimenekedés helyett a megmenekedés eleve az övék. Mi pedig, jóléti keresztyének mindennél látványosabb csodákat élünk át naponta, mert eddig minden konkrét szenvedés és borzalom megkímélt bennünket. El ne zsírosodjon a szívünk, a hitünk!

– 1. Az apostol nem panaszol semmit a saját helyzetével kapcsolatban. Azt kéri, a levél végén, alázatos függelékként, hogy azért könyörögjenek érte is. De ebben a kérésben sincs semmi rejtett panasz, a saját konkrét helyzetét illetően, mert az érette való könyörgésre is azért van szüksége, hogy bátran hirdethesse az evangéliumot, bilincsei között is (19–20).

– 2. Ugyanakkor az apostol mégsem játsza el a „panaszmentes hívő embertelen és életidegen mítoszát”. Ezért hozzáteszi, ha mégis valakit igazán érdekel a helyzete, akkor Tükhikoszt, az Úrban szeretett testvérét kérdezzék, aki minden személyeset is elmond (21–22).

– 3. Végül is, hogy ténylegesen mit élhetett át az apostol, az egyértelműen kiderül a „Lelki fegyverzet felöltésének” himnuszából. Itt az ördög mesterkedéséről ír az apostol, a sötétség világának urairól, a gonoszság lelkeiről, azok tüzes nyilairól.

– 4. Pál őszinte, de mégsem panaszkodik. Az apostol nem meggyötört, nem kiégett, hanem tele van bizonyossággal, másokat is vigasztal (22; 23–24). Megállhatunk, mert az Úr hatalmas ereje nagyobb a gonosznál, és Ő velünk van (Máté 1,23). Vegyük magunkra az Isten fegyverzetét!

4Mózes 27,12–23

96. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Néha úgy KIFAKADNA az ember, mert annyira elég volt… A mai Ige egyértelműen megállít bennünket ebben!

Az apostol nem meggyötört, nem kiégett, hanem tele van bizonyossággal, másokat is vigasztal (22), másokat is erre a bizonyosságra segít (23–24). Megállhatunk, mert az Úr hatalmas ereje nagyobb a gonosznál, és Ő velünk van (Máté 1,23). Vegyük magunkra az Isten fegyverzetét. Ezek „lelki fegyverek”, nem „testiek”: megigazulás, békesség, hit, üdvösség, Lélek, Ige, imádság… (14–18).

– Azt nagy bajnak látom, hogy minket kizárólag a „testi” dolgok „izgatnak” fel: – projekt, pénz, beruházás, pályázat, építkezés, közélet, struktúra, szervezet, stratégia; – meg sok más egyéb… Ezek kellenek, de nagy baj, ha ezek visznek mindent!

A RABSZOLGASÁG?

– Pál érvelése, ehhez képest, elsőre igen meghökkentő, hiszen a rabszolgák engedelmessége földi uraiknak úgy történjék, mintha Jézus Krisztusnak engedelmeskednének, félelemmel és rettegéssel, ugyanakkor tiszta szívvel, lélekből, jóakarattal, az Úr kegyelmébe kapaszkodva (5–8). Pál ezeket a kifejezéseket az üdvösség munkálása kapcsán is említette már (Filippi 2,12).

–  A helyes megértés érdekében vegyük figyelembe a következőket:

– Itt megtért rabszolgákról van szó, mert ez eleve csak megtért, Krisztust követő embertől kérhető.

– Ha megtért földi uraságok is lennének a rabszolgák mellett, akkor Jézus Krisztusban egyszerre egymás testvérei lehetnének, ahogy erről a Filemonhoz írt levél tanúskodik.

– Egyébként más megoldás nem létezik, mert hiába reform vagy forradalom, hiába szabadság, egyenlőség, testvériség, ma is milliárdok élnek rabszolgaként, akik biztosítják a mi jólétünket is.

– Nem kell végletes példa ennek belátásához! Nézz egy világáruház pénztárosának szemébe, és érted, miről beszélek…

4Mózes 27,1–11

23. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– A Római Birodalomban a lakosság nagy százaléka rabszolga volt, valaki tulajdona volt. A birodalomban közel hatvan millió rabszolga, félelemmel és rettegéssel engedelmeskedett földi urának (5). Óriási szám, az akkori népességi viszonyokat ismerve. Ez a réteg alkotta a munkaerőt, alapvető gazdasági tényezőt képezve, és a létjogosultságát senki sem kérdőjelezte meg ennek az intézménynek. Jóval korábbról, Platón, az „Állam” című művében a „jó élet” tervét felvázolva, olyannyira természetesnek veszi ezt a berendezkedést, hogy meg sem említi a rabszolgákat, mert azok magától értetődően „léteznek”.

Őszinte leszek: MEGDÖBBENT AZ A SOK ELKÉNYEZTETETT, JÓLÉTI, SZEMTELEN GYEREK, akikkel körül vagyunk véve. Olyan magatartást engednek meg maguknak, egészen kis kortól kezdve, amelyek a káosz felé visznek bennünket, lehetetlenné tesznek bármiféle nevelést, és könyörtelen, gátlástalan felnőttek cseperednek belőlük. Én a szeretettel teli szigorban hiszek, és megvetem a mai módszereket, amelyben a gyerek veri a pedagógust, utána pedig ráadásként a pedagógust még feljelenti a szülő.

– 1. Isten Igéje itt is egyértelmű. A gyerek feladata az engedelmesség a szüleinek, és mindazoknak, akik a szüleit képviselik. Itt nincs vita, ez így helyes; – az „Úrban”; hitben! Ez a rend, és pont (1).

– 2. Az első parancsolat ehhez az engedelmességhez fűz áldást, ígéretet (2): „jó és hosszú életet” (2Mózes 20,12).

– 3. Persze: a rend, a szigor soha nem tettleges, soha nem irgalmatlan, soha nem a másikat „ingerlő”, kihasználó és megalázó szigor, hanem a fegyelem, mindig krisztusi szeretettel épít, vezet, majd kellő ponton szabadjára enged…

– 4. Erre a fegyelemre épülhet aztán az Úr tanításának továbbadása, minden nemzedéknek, amely nélkül szintén elveszünk.

4Mózes 26

105. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Erre a fegyelemre épülhet aztán az Úr tanításának továbbadása, minden nemzedéknek, amely nélkül szintén elveszünk. Hiszel? Tudod, kiben hiszel? Ismered és szereted hitedet és kultúrádat? Felelősen továbbadod hitedet és annak kincseit a gyermekeidnek? Számon fog kérni erről az Úr! (4)

A FÉRFI ÉS NŐ KAPCSOLATÁBAN Isten teremtési rendje érvényesül.

– 1. A férfi a felelős a rábízott nőért, akire úgy vigyáz, mint a tulajdon testére (28–29), mint a saját szemefényére (1Mózes 2,18–25). Ezért a férfi legyen férfi, feje a feleségnek, a családnak, felvállalva ezt a felelősséget övéiért, amely egzisztenciális és lelki felelősség egyaránt. A felelősség ugyanis mindig szolgálat (23; 25).

– 2. A nő pedig legyen nő, aki a mai modern társadalmak „szabadságolásában” is azt a finomságot, kedvességet, „fészekmeleget” tudja biztosítani, amire csak egy nő képes (24).

– 3. Itt tehát csak a felszínes olvasat lát valamiféle alá és fölé rendelési viszonyt, valójában Isten rendjében, hitben megvalósuló, áldást hozó „nemi szerepekről” van szó (21). Az apostol nem is hoz szóba ezzel kapcsolatosan más lehetőséget, hiszen Isten férfivá és nővé teremtette az embert, és szolgálatukban megáldotta őket (1Mózes 1,27). Az ember „boldogságának” forrása, az Istentől megáldott házassága. Minden borul, ha ez a legfontosabb „terület” nem rendezett.

4Mózes 25

119. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázat

– 4. Az apostol a házasság képét Krisztus és az egyház viszonyára alkalmazza (32): hiszen ez a kapcsolat, a boldogság maximumának, az üdvösségnek forrása, abban a rendben, ahol Krisztus a fej, mi pedig egymásnak testvérei vagyunk, a magunk helyén (27; 30). Nem vagyunk egyformák, nem vagyunk „egyenlőek”, de Jézus Krisztus előtt egyformán fontosak és értékesek vagyunk. Isten előtt nincs „demokrácia”, sem a házasságban, sem máshol, mert sokkal magasabb, mennyei szinten valósul meg Őelőtte – az „Ő félelmében” – az életünk (33). Jézus Krisztusban, valójában szeretetben szolgálunk egymásnak (Galata 5,13).

„Lenni” nehéz! Az ember folyamatosan tudatmódosítást végez, hogy kibírja… Vannak, akik lerészegednek, nemcsak italtól, hanem pótcselekvések ezernyi „kapszulájától”, a folyamatos inger és tevékenységmániát is ide sorolva. A „lelki és hitbeli” részegség is lehet pótcselekvés. „Mindig gyanakodva tekintettem a rajongókra!” – említette nekem az egykori lelkészem. Isten Igéjének határozott parancsa, hogy ne részegedjünk meg semmitől: se italtól, se eszmétől, se igazságtól, se tantól, se vallástól, se teológiától, se a szép, tehetséges és okos emberektől… Isten Lelke járjon át bennünket, mint a víz a medencét, nem hagyva ott egyetlen milliméternyi száraz helyet sem. Ha az Ő Lelke tölt el bennünket (Mikeás 3,8), akkor nem leszünk szomjasak, nem leszünk kiszáradt életű, rideg emberek, de nem is részegedünk meg semmitől és senkitől. A józanság Lelke (2Timóteus 1,7) az Urat teszi életünk „tartásává”: Őt magasztaljuk, Őt dicsérjük, Őneki adunk hálát; – hogy hitben ne csupán kibírjuk a létet, hanem éljük azt, már itt, az örök élet örömében, nem gonoszan, nem közömbösen, de nem is túlbuzgó, „hívő tudatmódosítással”.

4Mózes 24

480. dicséret

Magam is elkezdetem mérlegelni: Isten kegyelmében bízva, mire futhatja még a maradék időből? A kérdésre válaszolva, az ember elkezd „lomtalanítani”. Ebben a lomtalanításban segít a mai igeszakasz. Először is figyelmeztet a gonoszság tényére. A bűn: gonoszság. Nem az idők gonoszak, hanem az ember, aki az örök élet Istenét kizárva, habzsolni akarja az életet, és ezt csak másokat megnyomorítva, azaz gonoszsággal tudja elérni, a rohanó idő sodrásában. De Isten megváltó szeretete és jósága megjelent az „időben”, ebben a világban, átjárta életünket, ezért mi nem a gonoszság terepeként, hanem Isten megváltó irgalmának színtereként szemléljük ezt a világot. Elkezdtünk lomtalanítani, mert nincs idő az önzésre, csak az Isten akaratának cselekvésére: – amely mindig egy konkrét helyzetben, a kockázatokat is felvállaló szeretet. Minden más bölcsesség „eszesen számító”, felszínes, amelyben az ember, Istenre hivatkozva is „önmagára vigyáz”, kihasználva az „alkalmas időt”, magának!

4Mózes 23

463. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az időről lehet elmélkedni, de ez a bölcselkedés semmit nem változtat azon a könyörtelen tényen, hogy itteni időnk letelik. Huszonévesen ez még nem „téma”, aztán egyszerre meglódul az idő sodrása, mint amikor a folyam, szűk szirtek között vízesés felé közeledik.

Minél inkább tapasztaljuk az idő futását, annál kétségbeesettebben lehetünk gonosszá; – míg a „fiatalt” önhittsége teszi gonosszá. Ne legyen illúziónk: gonoszok vagyunk. Egy picit sérülnek az érdekeink, és máris világossá lesz ez.

Mindig szerettem az egyszerű grafikákat: néhány vonal, és a papíron meghúzott, „lefoglalt” terület kiábrázol valami lényegeset. Nincs kidolgozva, de azonnal látom, mit ábrázol. Még hatásosabb ez a technika, amikor a háttér fekete, és a néhány vonal a fehér. Ravasz László Isten „ceruzájának” nevezi a keresztséget, Jézus Krisztus megváltó szeretetének jelét, amivel Isten kiemelt minket a sötétség birodalmából, az élet világosságára (János 8,12). Pál apostol a krisztusi, megváltó szeretet magasztalásaként idézi a korai keresztelési éneket: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (14) Isten „ceruzája”, krisztusi kegyelme emelt ki bennünket a halálból: életet adott, új életet adott, és örök életet ajándékozott nekünk. Isten teremtő, újjáteremtő és megváltó Urunk. Mindezt csakis Ő cselekszi, az Ő minket megelőző kegyelme. Ennek jele a keresztség. Nem kidolgozott ez a rajz, de Isten egyre inkább munkálkodik rajtunk, bennünk és általunk. Felébredtünk, de állandóan visszaalszunk (Lukács 22,45–46). Az Úr azonban nem enged végleg visszaaludni, nem enged örökre elaludni!

4Mózes 22

512. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Elég csak néhány versbe belenézni, mint tükörbe: „Ellenben paráznaság, tisztátalanság, vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek…, se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség…” (3–4).

Kiemelt bennünket az Úr a sötétségből az életre: felébresztett. Aztán folyamatosan ébresztget bennünket az Isten!

Egyre kidolgozottabb az új ember, de a „rajz” odaát, a feltámadáskor lesz teljesen kész, amikor maradéktalan felragyog nekünk, bennünk, általunk a Krisztus.

Egy biztos: – az Úr nem enged végleg visszaaludni, nem enged örökre elaludni; – Ő nem hagyja befejezetlenül az alkotását, nem elégszik meg csupán a markáns kontúrokkal.

Ő cselekszi ezt! Minden kegyelem! Ennek megvallása, megpecsételése a keresztség! Bizony, csecsemőként!

Az efezusiak pogányok voltak, úgy jutottak el a Krisztus ismeretére. Most azonban levetették a régi embert, és Jézus Krisztusban felöltözték az új embert. A kettő között markáns a különbség. Az új embert nem lehet „megtanulni”. Nem is elég csak „átöltözni”. Mindegyik csak a „felszín”, a „külső” dekorálása lenne... Jézus Krisztust kell, lehet befogadni: „belül és kívül felöltözni”. Ő az, aki nemcsak „külsőnket”, hanem elménket és lelkünket is megújítja, az Isten tetszése szerinti valóságos igazsággal és szentséggel (20–24). A régi és az új ember között markáns a különbség; – és egy életen át tart a harc kettejük között; – viszont az új ember győzelmének bizonyosságával. Bocsánat a példáért, de olyan ez a küzdelem, mint az, ahogy én ezeket a sorokat írtam. Végig küzdöttem egy szemtelen léggyel. Ahogy csapdostam, úgy ütöttem félre a billentyűzeten, hogy egy időre minden eltűnt. Amikor lecsaptam a legyet, máris új „példány” jelentkezett, hogy gyötörjön. Egy lehetőségem maradt: csapkolódás helyett az Igére figyeltem, és közben észrevétlen eltakarodott a „gonosz…”.

4Mózes 21,10–35

390. dicséret

A teljes igemagyarázat

LEVETNI A RÉGIT, ÉS FELÖLTÖZNI AZ ÚJAT.

– 1. Az efezusiak pogányok voltak, úgy jutottak el a Krisztus ismeretére.

Most azonban levetették a régi embert, és Jézus Krisztusban felöltözték az új embert.

A kettő között markáns a különbség.

Az új embert nem lehet „megtanulni”.

Nem is elég csak „átöltözni”.

Mindegyik csak a „felszín”, a „külső” dekorálása lenne...

Jézus Krisztust kell, lehet befogadni: „belül és kívül felöltözni”.

Ő az, aki nemcsak „külsőnket”, hanem elménket és lelkünket is megújítja, az Isten tetszése szerinti valóságos igazsággal és szentséggel (20–24).

A régi és az új ember között markáns a különbség; – és egy életen át tart a harc kettejük között; – viszont az új ember győzelmének bizonyosságával.

Bocsánat a példáért, de olyan ez a küzdelem, mint az, ahogy én ezeket a sorokat írtam. Végig küzdöttem egy szemtelen léggyel. Ahogy csapdostam, úgy ütöttem félre a billentyűzeten, hogy egy időre minden eltűnt. Amikor lecsaptam a legyet, máris új „példány” jelentkezett, hogy gyötörjön. Egy lehetőségem maradt: csapkolódás helyett az Igére figyeltem, és közben észrevétlen eltakarodott a „gonosz…”.

– 2. Milyen a régi ember?

Magunkra ismerhetünk, mert mi is ilyenek voltunk egykor, és ma is sokan ilyenek körülöttünk:

– Isten nélkül csakis magunk vagyunk az irányadó mérce. Az ember önmagában olyan irányadó, mint a sűrű köd, mint a koromsötét.

– Ezért a régi ember jellemzői: – homályos, bizonytalan ismeret; – mert saját magunkból, bölcsességünkből és érzéseinkből indulunk ki.

– Ennek nyomán saját vágyaink és indulataink irányítanak bennünket; – alantas ösztöneinkkel együtt.

– Így erkölcsi mércénk nincs: szabadosság lesz a szabadságból, korlátok, gátak nélküli, pusztító áradat.

– Isten nélkül elidegenedünk a világban, egymástól, önmagunktól, és önzésünk, nyereségvágyunk tobzódása elsorvasztja az életünket.

– Olyan ez, mint amikor a növény elpusztul: akár nem öntözték, akár túlöntözték; – elpusztul. Hitetlenül élve a nélkülözés ugyanúgy növeli az önzést, mint a jóllét (17–19).

– 3. Az új ember egészen más (25–32):

– Igazmondás, hazugság nélkül (25).

– Jóság, irgalom, megbocsátás, még aznap, halogatás nélkül, mert nem biztos, hogy lesz „holnap”. Aki nem így tesz, az helyt adott az ördögnek. Igen, minden irgalmatlanság ördögi (26–27; 32).

– Szorgalmas munka, lopás nélkül, mert mindenki élhet tevékeny életet, amelynek lesz annyi haszna, hogy nemcsak megélhet belőle, hanem adhat abból másoknak is. Bizony ne a másikra, ne a felsőbbségre várj, hanem dolgozz! (28)

– Tiszta beszéd, semmi megjegyzés, rossz szó! Csak, ami épít! Kritikát is csak így mondhatunk. Szentlelkes jóindulat szükséges, ami áldássá lesz. Nem kell túlbuzgónak lenni ebben, mert az képmutatóvá tehet, hanem amikor ez „szükséges”, amikor az Isten ilyen konkrét helyzetbe vezet (29).

– Tiszta indulat, keserűség nélkül, mert minden megkeseredés saját gyarló lelkünk terméke, amely megszomorítja az Isten Lelkét, és haragot gerjeszt a másik ember ellen, valamint káromolja az Istent (31–32).

ISTEN NÉPÉNEK EGYSÉGE VITATHATATLAN, noha testi szemeinkkel még nem látható. A „láthatatlan egyház” igei természete ugyanis: egy, szent és egyetemes. – 1. Hiszen egy az Urunk. Egy az Őbenne szabadítást nyert hitünk, amelyet a Szentlélek támasztott bennünk. Egy a keresztségünk, amely ezt a szabadítást látható, külső jegyben is megpecsételi (3–6). Egy a reménységünk is arra nézve, hogy ez az egység egyszer maradéktalanul megvalósul majd. Ekkor a hitben is eljutunk a kiskorúságból a felnőttkorra (13–16). – 2. Addig pedig a Lélek segítségét kérve igyekszünk, mindenekelőtt az egyházon belül, elviselni egymást szeretettel, alázattal, szelídséggel, türelemmel, munkálva a Lélek egységét a békesség kötelékével (1–3). – 3. Továbbá a látható egység megvalósulásáig, mindannyian a saját kegyelmi ajándékunkkal munkáljuk Jézus Krisztus ügyét (7; 11–12). Nem az egységet munkáljuk, hanem annak az Úrnak az ügyét, aki eljött értünk, és felment a mennybe, hogy nekünk is helyet készítsen (8–10). De az Úrban erősödve, egymásban is meglátjuk a testvért.

4Mózes 21,1–6

466. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– Áldott ez az egység, áldott az, aki ezt munkálja, az Úrban!

Ez így szép… Sokan hangoztatják MA IS A „BELSŐNK” FONTOSSÁGÁT, a „belső kisugárzást”. – 1. De az apostol alapvetően másként hirdeti ennek lényegét, mint ahogy azt mi manapság alkalmazzuk. Pál nem költő, nem „homályos”, alig értelmezhető, szubjektív emberi érzésekről, szándékokról beszél. Az apostol könyörög. – 2. Ez egy imádság. Pál tanításai mindig imádsággal kezdődnek, és imádsággal, azon belül az Úr magasztalásával végződnek, mint itt is (20–21). Ez a tény pedig azt jelenti, hogy a belső ember megerősödésének lehetősége, még csírájában sincs bennünk. – 3. Ezt az Isten adja, Lelke által (15). Ez a belső ember: a megváltó Jézus Krisztus megerősödése és munkálkodása bennünk és általunk. Olyan ez, a bennünk megszületett és növekedő Krisztus, mint lábtörés után a testbe műtött, csonthoz csavarozott implantátum, ami tartást, esélyt, életet ad ott, ahol enélkül összeroskadna az ember.

4Mózes 20,14–29 

144. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Ahol pedig nem a mi gyarló emberünk erősödik belül, hanem a Krisztus, ott az Ő megváltó szeretetében meggyökerezve, az örökkévaló összefüggések mentén élünk és tájékozódunk, együtt minden szenttel (!), mígnem teljességre jutunk (17–19). Ez a teljesség felfoghatatlan, nem is definiálható, csak a legjobb, ami velünk történhet; – viszont az Úr bőségesebben nekünk ajándékozhatja ezt, mintsem gondolnánk (20).

Gyarlón megfogalmazva kimondhatjuk, hogy minden értelmezés kérdése. Elég azt a legapróbb példát idehozni, amit én magam is megtapasztalok: miszerint, ha mondok valamit, egészen máshogy hallom azt vissza, mert abban már benne van egy sereg értelmezés, azoknak az értelmezése is, akik azt továbbadták. Egy igehirdetést hallgatva, olvasva, azonnal kiszűrhető az igehirdető értelmezési kerete, amelyben mozogva szemléli a textust. Ettől az értelmezési kerettől, aminek mibenlétére most lehetetlen kitérnem, nem is tudjuk függetleníteni magunkat. Az apostol nem is tagadja ezt a tényt, inkább kiemeli. Csakhogy Pál azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus evangéliuma, abban Isten zsidóknak és nem zsidóknak kijelentett szabadítása, bátorítása az egyetlen értelmezési rendszer, amiben nem értjük félre az Írásokat, és nem rontjuk el halálosan az életünket (12–13). Ez felel meg Isten örök végzésének (11), ami eddig el volt rejtve, de amit most az Isten, hosszú évszázadok előkészítése után (5–6), kijelentett Pálnak (8–9), majd Jézus Krisztus egyházára bízta ezt az üzenetet (10).

4Mózes 20,1–13

126. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Jézus Krisztusban élni olyan, mint amikor valaki az Édenkert védett, biztos, áldott, örök „keretei” között mozoghat újra… Ez az egyetlen „értelemzési rendszer”. Nincs más. A többi szép, érdekes, de hiábavaló bölcselkedés.

Két nemzetséget említ az apostol (14). Az egyik nemzetség alatt a zsidó népet érti. A másik nemzetség a „nem zsidók”, a pogányok, a népek, akiket a választott nép megvetett. Ezek szétszórtan, reménység és Isten nélkül éltek, sóvárogva és otthontalanul (11–12). A kettejük közötti feszültség ábrázolódik ki a jeruzsálemi templom épületében, ahol a pogányok csak az épület külső részéig léphettek be. Egy fal választotta el a templom épületében „a két nemzetséget” egymástól. Jézus a kereszten ezt a választófalat lerombolta (14–18), és a két ellenséges tábort egy épületté, Isten hajlékává formálta (19–22), lelki templommá, szent néppé (1Péter 2,9). Micsoda ajándék, Jézus Krisztusban senki sem idegen és jövevény többé. De csak Őbenne igaz mindez. Őnélküle mindannyian idegenek és jövevények vagyunk ezen a világon, egymásnak esünk, válaszfalakat építünk. Jézus Krisztus nélkül mi akarunk közel lenni Istenhez, valamint a világ minden javához, és mindenki mást távol akarunk taszítani Istentől, és bármiféle lehetőségtől. Gordiuszi csomó ez. Csak Jézus Krisztus tudta kibogozni, Őhozzá menekülhetünk.

4Mózes 19

295. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A zsidókról azt írja, magyarázatában, Ravasz László: „…elkülönülve, összebújva, farizeusi gőggel, töméntelen parancs, szabály, bilincs szabályaiban nyögve, a rituális tökéletesség rettentő és léleksorvasztó súlya alatt.”

Jézus Krisztus eltörölte a zsidók és a népek közötti ellenségeskedést, de véget vetett mindenfajta ellenségeskedésnek.

Jézus Krisztus lebontotta az elválasztó falakat (14), Isten parancsait betöltötte (15) és békességet szerzett közelieknek és távoliaknak (16–17).

Jézus Krisztus által van szabad utunk az Atyához (18).

– 1. Mindannyian elveszettek voltunk: halottak voltunk, a vétkek és bűnök miatt, követve a test kívánságait, az érzékek hajlamait, a harag fiaiként, természetünk szerint, kiszolgáltatva a világ fejedelmének (1–4). Ez egy teológiai „szöveg”. De elég, ha egy példát említek, és érteni fogjuk. Fáradt vagyok, az egész nap terhe rajtam. Valaki hív. Azzal kezdi, felemelt hangon, hogy fel van háborodva… Izzik a levegő, szinte meggyullad… Én tartóztatom magam, de gyarló indulatom arra vezetne, hogy azonnal „elküldjem”, hasonló hangnemben, mint ahogy ő beszél, mert mára már sok volt… Ez egy egyszerű, hétköznap példa, mit jelent a test, az érzékek, az érdekek, az indulatok, a hajalmok uralma alatt élni. Az önzés, a harag, a gyűlölet fiai vagyunk, és azonnal pattanunk, ha valamink sérül. Ez a bűn. – 2. De Isten irgalmazott nekünk! De Isten életre keltett, feltámasztott, mennyei világába ültetett minket, a Jézus Krisztusban (5–6). Ő újjászült, Ő újjá formált, újra saját képére, krisztusivá formált bennünket. Már az Úr kezében vagyunk! Készül már az alkotás… Még nem kész, de készül, egyre inkább felismerhető abban az eredeti forma. – 3. Mindez kegyelemből van! Mindez Isten ajándéka, senki sem kérkedhet.

4Mózes 18

92. zsoltár

Október 26. péntek – A teljes igemagyarázat

Apám hatalmas, erős keze jut eszembe.

Simogatva is fegyelmezett.

Fegyelmezve is simogatott.

Ügyes keze volt, pillanatok alatt megjavított, elkészített, megszépített dolgokat.

Állandóan alkotott ez a kéz.

Tartást adott ez a kéz.

Amikor váratlanul meghalt, a kora tavaszi, óriási kert makulátlan tisztaságban maradt utána.

Az ő keze már az enyészeté.

De Isten keze örök, mert Isten maga örök.

Isten kezében vagyunk.

Isten keze hordoz, formál, felemel, támogat, nem enged lehullani.

– 1. Isten keze figyelmeztet! Mindannyian elveszettek voltunk: halottak voltunk, a vétkek és bűnök miatt, követve a test kívánságait, az érzékek hajlamait, a harag fiaiként, természetünk szerint, kiszolgáltatva a világ fejedelmének (1–4).

Ez egy teológiai „szöveg”.

De elég, ha egy példát említek, és érteni fogjuk.

Fáradt vagyok, az egész nap terhe rajtam. Valaki hív. Azzal kezdi, felemelt hangon, hogy fel van háborodva… Izzik a levegő, szinte meggyullad… Én tartóztatom magam, de gyarló indulatom arra vezetne, hogy azonnal „elküldjem”, hasonló hangnemben, mint ahogy ő beszél, mert mára már sok volt…

Ez egy egyszerű, hétköznap példa, mit jelent a test, az érzékek, az érdekek, az indulatok, a hajalmok uralma alatt élni.

Az önzés, a harag, a gyűlölet fiai vagyunk, és azonnal pattanunk, ha valamink sérül.

Ez a bűn.

Sokkal többről van itt szó, mint szexuális bűnökről. Ugyan!

– 2. Isten keze újjá formál!

Ezért nem szóismétlés, amit az apostol hangsúlyozott: ilyenek „voltunk”!

De Isten életre keltett, feltámasztott, mennyei világába ültetett minket, a Jézus Krisztusban (5–6).

Ő újjászült, Ő újjá formált, újra saját képére, krisztusivá formált bennünket.

Egy halom súlyos, tehetetlen agyaggá döngölt bennünket a bűn; – eltorzított.

De Isten kézbe vette önhittségtől és indulattól torzzá „hízott”, „deformált” életünket.

Már az Ő kezében vagyunk!

Készül már az alkotás…

Még nem kész, de készül, egyre inkább felismerhető abban az eredeti forma.

– 3. Mindez kegyelemből van!

Mindez Isten ajándéka, senki sem kérkedhet.

Aki pökhendi, az nem krisztusi, noha emlegeti az Urat.

Sokan vagyunk ilyenek.

A hiteles élet Krisztus kegyelméből fakad.

Milyen jó olvasni, hogy a jó cselekedeteket Isten előre elkészítette nekünk.

Ő adja azokat is.

Nem a mi érdemünk ez sem.

De ez a bizonyosság erőt ad.

Isten nem engedi, hogy másként cselekedhessünk döntő helyzetekben, csakis az Ő akarata szerint (7–10).

Az Isten hatalma cselekedett és ma is cselekszik (19–20), minden napon, a világ végezetéig (Máté 28,20). – 1. Az erős Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, a maga jobbjára ültette, és mindent a lábai alá vetett (20–22). Ő a kozmosz Ura, mindenek Ura. Ő minden méltóság, hatalom, erő és uralom felett áll. Ez megnyugtató bizonyosság, mert testi szemeink az e–világi megnevezhetetlen „méltóságok és hatalmak” mindent elnyelő erejét látják, miközben a „méltóságok” egymást is igyekeznek elnyelni. – 2. De, Isten könyörült rajtunk! Ez a kiválasztás kegyelme. Ő adta nekünk a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjük Őt, valamint adta nekünk a bölcsesség Lelkét, hogy ezzel a hittel éljünk és kezeljük a legnyomorúságosabb helyzeteket is (17–19). Jézus Krisztus a világ Ura. Személyesen pedig Ő, a feltámadott Úr, az egyház feje, szerető Atyja (22). Mi kiállhatunk a gonosz tülekedésből, és beállhatunk Őt szolgálni! – 3. Az apostol hálát ad ezért (15), ugyanakkor könyörög azért, hogy ebben a bizonyosságban erősödjünk (16–17), abban mindhalálig megmaradjunk (Jelenések 2,10).

4Mózes 17,16–28

500. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 3. Az apostol hálát ad ezért: – a hitért és a szeretetért.

Ezt a szeretetet először egymás iránt, a „szentek” iránt mutathatjuk meg (15).

Ugyanakkor az apostol könyörög azért, hogy ebben a bizonyosságban erősödjünk (16–17), abban mindhalálig megmaradjunk (Jelenések 2,10).

Nincs ennél a reménységnél nagyobb gazdagság (18).

Nincs idő semmire, és amikor az ember hosszú idő után a dolgaira tekinthet, addigra azok megavulnak. Nagyanyám egykori otthonos vályogháza, a friss kaláccsal és meleg teával, ma az enyészeté… Minden a szétesés felé siet ebben a világban: kiesnek dolgok a kezeink közül, és ezerfelé hullanak alá: szétesnek házasságok, szétzilálódnak családok, összevesznek testvérek, vitatkoznak és összekülönböznek hittestvérek, feszültség az egyházban, érdekek és harcok a világban. Pál egyetlen, himnikus szárnyalású körmondatban mond ellent ennek a szétesésnek. De ez a himnusz nem költészet. Ez a himnusz bizonyosságból fakadó tényeket sorol fel, amelyeknek csúcsa, hogy Isten, Jézus Krisztusban egybeszerkeszt mindent, akarata és jótetszése szerint (9–10). Ne azon spekuláljunk, hogy ki lehet részese ennek az „egybeszerkesztésnek”, és ki nem, meg hogy milyen ez az „egység”; – hanem örüljünk ennek; – munkáljuk ezt; – az Úrban: – Nem rombolunk, nem szétzúzunk, nem feszültséget támasztunk; – hanem egybeölelünk, gyógyítunk, segítünk...

4Mózes 17,1–15

33. zsoltár

Hozzáfűzés az igemaghyarázathoz

A mi boldog lehetőségünk és szolgálatunk az, hogy üdvbizonyosságunk erejével, Isten minket kiválasztó és megváltó kegyelmének fundamentumán magasztaljuk Őt azzal (3–7), hogy mindeneket egybeszerkesztő indulatának sáfárai vagyunk ebben a világban (6): – nem rombolunk, nem szétzúzunk, nem feszültséget támasztunk; – hanem egybeölelünk, gyógyítunk, segítünk...

Tudom, a mindennapokban ez szinte lehetetlenül nehéz.

De legalább „elvként” merjük kimondani: Isten akarata eleve az egybeszerkesztés, „mindenek egybeszerkesztése”.

Felette nagy titok ez!

Mégis, ezt mutatta meg rajtunk, amikor széteső életünk után nyúlt (7; 11–14).

Mi is csak megváltó szeretetének követei lehetünk.

Tegnap este rendet csináltam egy fészerben. Jól esett…

Miközben a feltámadott Jézus „eltávolodott”, MEGÁLDOTTA tanítványait. – 1. Jézus Krisztus áldása az Ő megváltó szeretetének bizonysága, mert felemelt, kiterjesztett kezeivel magához öleli ezt a világot, benne mai tanítványait (50). Ki kárhoztatna bennünket? (Róma 8,34) Az Ároni áldás is ugyanezt jelzi: megőriz, hozzánk fordul, békességet ad nekünk az Úr (4Mózes 6,24–25). – 2. Jézus Krisztus áldása az Ő mindenre elégséges jelenlétének bizonysága. Miközben áldotta tanítványait, felemelkedett… Távol van, de így még közelebb van. Tudjuk, hol van, és mit csinál: a mennyben van, ahol az Atya jobbján ül, és esedezik érettünk (Róma 8,34). Áldása a menny gazdagságát hinti a földre, mint kiszáradt talajra az esőt (51). – 3. Jézus Krisztus áldása tanúskodásra vértez fel: arra indít, hogy Őróla szóljunk, Őneki éljünk a világban, a városokban is (49). Ehhez a tanúskodáshoz először várni kell, mennyei erőt kell nyernünk, hogy „templommá”, Isten áldásának színterévé lehessen a világnak az a darabja, ahol éppen vagyunk… (52–53)

4Mózes 16

276. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ebben a világban a „távolság” sokszor „intenzívebb” közelséget jelent, mint a tényleges testi közelség.

Amikor katona voltam, csak az otthonra gondoltam, folyamatosan: többet voltam otthon, mint amikor testben ezt megélhettem.

Testileg nincs közel az Úr, eltávolodott tőlünk. Testi szemekkel nem láthatjuk Őt. De Igéje és Lelke által ma is közöttünk van.

Az Úr felemelt, áldó keze nem lesújt, hanem megölel.

Végre valaki, aki számonkérésében sem ütni akar…

Lesz számonkérés, de az ítélet indulata nem emberi indulat…

Jézus Krisztus áldása tanúskodásra vértez fel: arra indít, hogy Őróla szóljunk, Őneki éljünk a világban, a városokban is (49).

Ehhez a tanúskodáshoz először várni kell, mennyei erőt kell nyernünk, leborulva ezért kell könyörögnünk; – és ha elnyertük ezt az erőt, akkor újra és újra el kell kérni ezt az erőt a „templomban”, a napi imádságban és Igére figyelésben, hogy alázatot és örömöt nyerjen a szolgálatunk; – így „templommá”, Isten áldásának színterévé lehessen a világnak az a darabja, ahol éppen vagyunk… (52–53)