A keresztyén üzenet konkrét, még a feltámadás és az örök élet valóságát illetően is. A feltámadott Jézus a menny békességével köszönt, valóságos mennyei teste van, amely látható, megtapintható, amellyel megeszi a sült halat (36–43). Az örök élet is ilyen konkrét valóság, új éggel és új földdel (2Péter 3,13), ahol igazság lakik. Olyan konkrét ez a valóság, mint amilyen tapintható, magunkévá tehető, tápláló és megörvendeztető a kenyér és a bor, az úrvacsora jegyeiben (36–43). A feltámadott Jézus Krisztus jelenléte, az örök élet bizonyossága képes egyedül ezt a szűkre szabott, megnyomorított földi életet is újjá formálni. Ne legyen hát kétség a szívünkben! Ahogy azonban Tamást sem a sebek látványa győzte meg, a lényeget illetően, úgy bennünket sem a látás, a tapintás vezet el a hitre, hanem csakis Isten kegyelme, aki Lelke által (49) megnyithatja értelmünket és szívünket, hogy értsük az Írásokat (45), az Úr szavát, és megragadjuk beteljesedett ígéreteit (44–46). Sőt, azok valóságát földi életünk minden ellentmondásossága között is meglássuk és hirdessük (47). Micsoda kegyelem: mi vagyunk erre a tanúk (48).

4Mózes 15,22–41 

465. dicséret

Csalódottan ment haza Jeruzsálemből Jézus két tanítványa, miután „Mesterüket” kivégezték. Egy örök emberi tapasztalat leírása ez, amit az is átél, aki ezt nagyon titkolni akarná. Lelkesedünk; – csalódunk. Újra lelkesedünk; – ismét csalódunk. Jó még emlékezni egymás között az egykor volt, lelkesítő időkről (13–21): de közben beesteledett… (29), elszaladt a kimért időnk, így számunkra a végső remény is elveszett, hogy lehetne itt még valamit is tenni? Csak az élő Isten segíthet rajtunk, mégpedig emberen és e–világon túl mutató megváltással, örök élettel, amely ezt az életet is magához öleli. Más esélyünk nincs. Jézus Krisztus nem a római igát, hanem a halál igáját vette le rólunk. Ő feltámadott (34), az Írások szerint (27), velünk jár az úton (15), megszólít minket (17), beszélget velünk (19), megfedd (25), tanít (27), csalódásaink estéin is mellettünk áll (28–30); – aztán egy ponton megnyitja vaksi szemeinket (16), hogy lássunk (31), végleg kimozduljunk a holtpontról, vigyük az örömhírt, és soha többé ne csalódjunk (33–35). Nincs igaza Arany Jánosnak: Az életet megjárva, azt adta, amit vártam…

4Mózes 15,1–21

91. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ezek a tanítványok abban reménykedtek, amiben velük együtt sokan reménykedtek akkoriban: – jön majd a Messiás, és megszabadítja népüket a terhes, római igától, így elkezdődhet számukra egy jobb és szebb élet.

Lelkesedünk; – csalódunk!

Aztán a lelkesedés alábbhagy, de még merünk reménykedni: hátha most történik valami, ami változást hozhat?

Abban közösek ezek a fellángolások, hogy mindig saját, itteni ügyeink megoldása, gazdagítása, fényezése kapcsán várunk „messiásokat”.

Aztán hamar kiderül, hogy nem változik semmi, ezért csalódottan kullogunk vissza a mindennapokba, mert nem tehetünk mást.

Most direkt kiemeljük az összefüggésből ezt az egy szót: „feltámadt!”. Tesszük ezt azért, hogy mindennél hangsúlyosabb lehessen számunkra ez az egy szó, és még inkább annak tartalma, amit most egy képpel szemléltetünk. Olyan világot élünk, hogy mindenki mondja, teszi a magáét, minden gyorsul, sűrűsödik, torlódik, és ütközik, sokszor halálosan. Egy olyan csomópont az életünk, bocsánat az egyszerű példáért, mint amilyen itt a mi templomunk előtt alakult ki. Itt a templom előtt, szinte minden ki- és bejárás feszültséget okoz, mert három irányból, nagy kanyarokból rohannak rám az egyenesben, még a legnéptelenebb időszakban is. Csomópontban élünk sokféleképpen, elvárások, feszültségek, érdekek, irigyek között, ezernyi inger és feladat torlódásában dudálunk egymásra, néha öklöt rázva, kiabálva. De ez csak a felszín, mert a mélyben ezek a csomópontok halálosak, kárhozatosak is lehetnek. Nagypénteken és húsvétkor a gyarló világ halálos csomópontját eligazította, megigazította az Isten; – „felüljárót” épített: – a feltámadott Jézus Krisztust adta nekünk.

4Mózes 14,26–45

73. zsoltár

Jézus temetése után, az Őt követő asszonyok (8,1–3) megnézték a sírt, ahová helyezték a testet: szemtanúi voltak Jézus temetésének (55). Ezek az asszonyok a nyugalom napján engedelmesen megállnak, ahogy az Úr törvénye parancsolta, Istenre tekintve várnak, hogy aztán a hét első napján megkenhessék a testet. Aztán majd kiderül, hogy üres sírt találnak: Feltámadott az Úr! De jó, hogy ezek az asszonyok, legalább a törvény parancsának engedve megálltak, elcsendesedtek, vártak; – ha parancsnak engedve is, talán színből és nem szívből; – de megálltak egy kicsit, hogy tanuljanak várni, felfelé tekinteni, hagyni Istent cselekedni… (56). Mi messze vagyunk ettől az Isten cselekvését váró, arra ráhagyatkozni akaró lelkülettől; – sajnos! Pedig akár szívből, akár színből (Filippi 1,18); – fontos lenne ezt a várakozást újra megtanulni, hiszen az Isten törvényét akár parancsra cselekedve is, egy életre szólóan rögzülhet az áldás, amelynek forrása: a feltámadott Jézus Krisztus (24,1–3).

4Mózes 14,1–25

37. zsoltár

Október 19. péntek – A teljes igemagyarázat

(56) „Szombatnapon azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lukács 23,50–56)

VÁRAKOZÁS.

– 1. Aki igazán gyászolt már, az tudja, mit jelent a lélektan által „gyászmunkának” nevezett folyamat, amelynek része az, hogy tesszük, amit lehet, cselekvéssel kábítjuk a fájdalmat, majd megnézzük a sírt, és gyakran kijárunk oda.

Tudok példákat, mit jelent hosszú évtizedes, áldott házasság után elveszteni férjet, feleséget.

Csak hazudni lehet azt, hogy hívő embernek ez nem fáj!

Ma, a megváltozott temetési szokások, csak igazolják a tényt. Nagyon hiányzik, akit szerettünk, emberileg egyedül maradtunk nélküle: otthon tartjuk az urnát, hogy valami belőle a közelünkben legyen.

De többről van itt szó: a halál hatalmáról, az ember nyomorúságáról, minden ember mindenkori, legyőzhetetlen bajáról.

– 2. Jézus temetése után, az Őt követő asszonyok (8,1–3) megnézték a sírt, ahová helyezték a testet: szemtanúi voltak Jézus temetésének (55).

Ezután hazamentek, és illatszereket, drága keneteket készítettek, hogy a szombatnapi várakozás után megkenjék majd Jézus testét (56).

Ezek az asszonyok megtapasztalták Jézus szabadító hatalmát (8,2).

Most gyászolnak, és fájdalmuk enyhítésének módja lényegében nem sokat változott azóta.

Ezek az asszonyok még nem gondolták, hogy „Mesterük” szabadítása több lehet annál, mint amit ebben a világban megtapasztalhattak abból.

Pedig az csak „ízelítő” volt a szabadítás teljességéből…

– 3. Ezek az asszonyok, fájdalmaik közepette teszik, amit lehet.

De a nyugalom napján engedelmesen megállnak, ahogy az Úr törvénye parancsolta, Istenre tekintve várnak, hogy aztán a hét első napján megkenhessék a testet.

Aztán majd kiderül, hogy üres sírt találnak: Feltámadott az Úr!

De jó, hogy legalább a törvény parancsának engedve megálltak, elcsendesedtek, vártak; – ha parancsnak engedve is, talán színből és nem szívből; – de megálltak egy kicsit, hogy tanuljanak várni, felfelé tekinteni, hagyni Istent cselekedni… (56).

Mi messze vagyunk ettől az Isten cselekvését váró, arra ráhagyatkozni akaró lelkülettől; – sajnos!

Pedig akár szívből, akár színből (Filippi 1,18); – fontos lenne ezt a várakozást újra megtanulni, hiszen az Isten törvényét akár parancsra cselekedve is, egy életre szólóan rögzülhet az áldás, amelynek forrása: a feltámadott Jézus Krisztus.

– 4. Jézus Krisztus sírja azóta üres! (24,1–3)

Éppen ezért, mi üdvösséges bizonyossággal hordozhatjuk a fájdalmat.

De a fájdalom ebben a világban továbbra is adott.

Mi azonban bizonyossággal hordozzuk a fájdalmakat: – közben az Úr színe előtt tesszük, amit lehet; – valamint az Úr színe előtt megállva várjuk a feltámadott Úrral való maradéktalan találkozást; – úgy, mint akik már átmentek a halálból az életre (Róma 6,13).

– 1. A sötétség teljes Jézus halálakor. Ez nem a gyász sötétsége, hanem a világ állapotának sötétsége, az Isten nélküli világ korma, a „hasadt” emberlét nyomásának terhe és sötétsége; –  hogy aztán annál látványosabb lehessen az üdvösség világossága (44). – 2. Letenni a sötétség terheit! Elengedni mindent! Nem eltékozolni a dolgokat, hanem átadni az Úrnak: – letenni mindent, testünket, lelkünket, életünket az Isten kezébe. Ennek lehetősége már a pirkadat. Jézus így tett, és Őáltala mi is így cselekedhetünk. Nincs ennél nagyobb megnyugvás. Nem folyton–folyvást küzdeni, perlekedni, harcolni, hanem a kellő időben megadni magunkat a kegyelemnek (46). – 3. Le lehet tenni „ezeket”, mert a „kárpit”, a függöny kettéhasadt, és betekinthetünk abba, ami eddig elrejtett volt, valamint már részesülhetünk is az Isten kegyelmének, a „szentek szentjének” gazdagságból, miközben kezdi beragyogni életünket az üdvösség világossága (45).

4Mózes 13

128. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Lám, lehetnek olyanok, mint itt a római százados, meg sok bűnbánatot tartó ember, akik már letehették életüket az Úr kezébe. Vannak olyanok, akik még csak távolról nézhetik, ami történik, de legalább látják mindezt, van még remény számukra is (47–49).

– „Akaszd a fára üresen maradt tarisznyádat, … mert ingyen is átvisz, aki átvisz…” (Kányádi Sándor, Távolodóban).

MEGMENT AZ ÚR! HOGYAN? – 1. Jézust gonosztevőkkel együtt feszítették keresztre. Beteljesedett, amit a próféta mondott (Ézsaiás 53,12): gonosztevők közé sorolták. Isten közösséget vállal velünk akkor is, amikor bűneink jogos büntetését hordozzuk. Nincs ennél nagyobb örömhír! Hiszen, a büntetés és nyomorúság idején emberileg teljesen egyedül maradunk, az Úr azonban nem hagy el bennünket, velünk szenved (32–33). – 2. Közben Jézus az Isten bocsánatáért könyörög számunkra: – a kivégzést végrehajtó és koncon osztozkodó katonák számára (34); – a bámészkodó tömeg számára; – akárcsak az istenkáromlón gúnyolódó főemberekre is gondolva (35–37). – 3. A kereszt felirata cinikusan hirdeti azt, ami pedig a valóság: Ő király, az önmegtagadás, a bűnbocsánat, az örök élet királya, zsidóké és nem zsidóké egyaránt. – 4. De ez a királyság megtérés által lehet a miénk, ahogy az egyik gonosztevő nyitott szívvel megláthatta, kicsoda szenved mellette: az igaz király. Ravasz László hangsúlyozza, hogy a paradicsom itt az üdvösséget jelenti, ami azonnal elkezdődik, amint az ember hitre juthat (43).

4Mózes 12

106. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az egyik gonosztevő nyitott szívvel megláthatta, kicsoda szenved mellette: az igaz király. Bizony ez az ember máris a paradicsomba került. Felesleges a vita, hogy mit jelent itt: „ma” velem leszel… (43). Ravasz László hangsúlyozza, hogy a paradicsom itt az üdvösséget jelenti, ami azonnal elkezdődik, amint az ember hitre juthat. – Isten megmentette azokat, akik nem csodát várnak, hanem hitet kapnak, kínjaikban is (39).

Amikor ezeket a sorokat írom, kora tavasz van; – mire olvashatják a Testvérek, már késő ősz lesz. Én most a zöldellő, tavaszi ágakat látom, amelyek akkorra lehullani készülnek. Az a fő kérdés, a mai igeszakasz gyönyörű jézusi képével élve, hogy tudunk-e arra az egyetlen zöldellő fára tekinteni, aki szenvedéseiben, a kereszten, a halálában is „zöldellt”, és feltámadásában a hervadáson túli örök zöldellést ígéri nekünk (31). Hitben járjunk, ne látásban (2Korinthus 5,7). Hitben járva: tudjuk siratni saját magunkat. Ne Jézust sirassuk! Hitben járva: képesek leszünk siratni azt a nyomorúságot, amiben vagyunk, mert ma is rettenetes a bűn hatalma (27–28). Hitünk indítson minket könyörgésre, hogy az Úr mentsen ki bennünket a bűn elhordozhatatlan nyomorúságaiból (29–30). Hitben járva: merjünk a hervadásban, a szenvedésben is felnézni a feltámadott Jézus Krisztusra (Zsidókhoz írt levél 12,2). Hitben járva: legyünk bátrak akkor is, amikor Jézus keresztjének jelét bántóan teszik ránk, mint Simonra, hiszen annak terhét az Úr már elhordozta (26). Add Urunk, hogy zöldellő fa lehessünk ősszel is: – hitben járva!

4Mózes 11,16–35

136. zsoltár

Mi minden történik velünk, ami örömöt okoz, vagy fáj a jelenben, valamennyire kihat a jövőre. Ám, ez csak a mi „drámánk”, másnak ez semmit sem jelent. Sőt, visszatekintve kiderülhet, hogy jobb, ha mi is elengedjük az események drámaiságát, és csak a lényeget tartjuk meg: Az Úr vezetett, nem engedett el bennünket szeretete, bármi is történt velünk. „Drámai” a felszín, de nem ez a lényeges, hanem az Úr akarata és abban érvényesülő megváltó szeretete. Minden ellenkező látszat ellenére ugyanis itt nem valami többségi „népakarat” érvényesül, hanem az Isten akarata, ami a gyarló népakaratot is felhasználja az Ő akaratának érdekében (16). Jézus szenvedéstörténetének magyarázatában a legnagyobb hiba, a drámai felszín elemzése. Látunk egy „drámát” az „emberi síkon”, miközben a hit szeme folyamatosan látja Isten elrendelésének, akaratának érvényesülését: Jézus engesztelő halálának, és azt igazoló feltámadásának, az ember megváltásának, Isten kegyelmének megvalósulását.

4Mózes 11,1–15 

74. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Mi Isten akaratának, kegyelmének érvényesülését látjuk a mai igeszakasz eseményeiben is: – Pilátus határozatlanságában (13–16; 20–25); – a „népbíróság” döntésében, amely a rablógyilkos Barabást bocsátja szabadon Jézus helyett (17–19), és „feszítsd meg!”–et kiált (21; 23)…

Elemezhetnénk a felszíni drámát is, de itt Isten akaratának megvalósulása a lényeg. Mindig, mindenben erre tekintsünk! Ez a lényeg! Ennyi elég!

Mindenki hárít, zsigerből… A zsidók Pilátusra hárítanák Jézus ügyét, saját gyilkos indulatuk „balhéját”. Pilátus pedig Heródesre hárítana, ha ugyanis Jézus galileiai, akkor nem is hozzá tartozik az ügy, ezért átküldte Jézust és vádlóit Heródeshez (6–7). Persze Heródes visszaküldte őket Pilátushoz (11), miután a híres csodatévőt szemügyre vette, mint valami mutatványost; – látványos tettet, bölcs beszédet várva tőle; – de Jézus az ilyen várakozásokra nem mozdul és nem felel (8–10). Pilátus és Heródes, ezek ketten barátok, de a hárítás „művészetében” mi is baráti kezet foghatunk egymással (12). A mondás jut eszembe: ha nálam van a labda, gyorsan tovább kell passzolni, mert mindenki rám rohan… Az Isten az egyetlen, aki nem hárít, hanem hagyja, hogy rárohanjanak. Ennek csodája a kereszt. Meghajolunk az Isten szeretete és kegyelme előtt, amellyel egyszülött Fiában nem hárította tovább mulasztásaink, gyarlóságaink, bűneink terhét, azok következményeinek emberileg elviselhetetlen súlyát, hanem elhordozta azokat… De Ő az egyetlen, aki győztesen hordozhatta el ezt a terhet. Halála jelezte, hogy mit jelent a bűn terhe! Feltámadása pedig azt, hogy nem a bűn többé az úr, hanem Ő.

4Mózes 10,11–36

90. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A Nemzeti Színház egy hajót formáz, és a vízben, abba beledőlve látjuk a régi színház oszlopait. Ezek összeomlottak, ezernyi nyomorúság alatt, emlékeztetve a múltra. De fölötte ott magasodik a gyönyörű, megújult épület, ahol roppant oszlopok biztosan hordozzák a hófehér márványokat.

A bűn, a gonosz ERŐS HATALOM.  – 1. Mindig kapóra jön, ha gyarló szándékaink, nyers indítékaink leplezhetők. Pilátus volt az a valaki, akivel takaródzni lehetett, hiszen a római helytartó mondhatta ki a halálos ítéletet. A lepel mögött azonban valójában a gyarló irigység, a féltékenység, a hatalomféltés gyilkos indulata tombolt. – 2. Pilátus fáradtan és unottan csak szabadulni akar az egésztől; – valamint nem akarja, hogy őt használják „takaróként” (4). Pilátus vallási belügynek tartja az egészet, és egy sokszínű birodalomban ezen a területen már akkor is mindenki „szabad” volt. Pilátus nem teológiailag tartja bűntelennek Jézust, legfeljebb jogi, politikai értelemben. – 3. Pedig milyen makacs a bűn: – a „testület” erősen állította a Jézus ellen megfogalmazott vádpontokat, mert gyarló módon, halálra szánták azt, akit az Isten, Megváltóként küldött erre a világra (Cselekedetek 2,23). Áldott legyen az Isten, hogy nem hagy bennünket a bűn hatalmának kárhozatában. Ő nem engedi, hogy erősen állítsuk a gonosz diktátumát. Ő erősebb a gonosznál: Feltámadott a halálból!

4Mózes 10,1–10

150. zsoltár

Október 13. szombat – A teljes igemagyarázat

(5) „…azok erősen állították…” (Lukács 23,1–5)

A bűn, a gonosz ERŐS HATALOM.

Erősen visz bennünket lefelé a lejtőn, mint ahogy a fék nélküli bicikli gurul alá...

– 1. Mindig kapóra jön, ha gyarló szándékaink, nyers indítékaink leplezhetők egy „nemes üggyel”, vagy valakivel…

A „testület”, a zsidók vallási Nagytanácsa „Isten ügyét védte”, amikor az istenkáromlónak ítélt Jézust halálra szánta: – ez volt a „nemes ügy”, mint lepel; – Pilátus pedig az a valaki, akivel szintén takaródzni lehetett, hiszen a római helytartó mondhatta ki a halálos ítéletet.

Ehhez természetesen találtak három oda illő, jogi, politikai vádpontot: a nép nyugalmának megzavarását, a római adófizetés megtagadását, valamint a királyság vádját, ami Róma elleni szervezkedésnek számított.

Nehéz ügy a jog és a politika…

A lepel mögött azonban valójában a gyarló irigység, a féltékenység, a hatalomféltés gyilkos indulata tombolt, hiszen Jézus mennyei hatalmának „többlete” kikerülhetetlen volt (1–2).

– 2. Pilátus fáradtan és unottan csak szabadulni akar az egésztől; – valamint nem akarja, hogy őt használják valamire.

Pilátus vallási belügynek tartja az egészet, és egy sokszínű birodalomban ezen a területen már akkor is mindenki „szabad” volt. Pilátus nem volt bölcsebb, hitelesebb, mint az Isten népének vezetői. Ez persze elkeserítő Isten népére nézve. Pilátus nem teológiailag tartja bűntelennek Jézust, legfeljebb jogi, politikai értelemben (3–4).

– 3. Pedig milyen makacs a bűn: – a „testület” erősen állította a Jézus ellen megfogalmazott vádpontokat, mert gyarló módon, halálra szánták azt, akit az Isten, Megváltóként küldött erre a világra (Cselekedetek 2,23).

Áldott legyen az Isten, hogy nem hagy bennünket a bűn hatalmának kárhozatában; – nem engedi, hogy kontra nélkül zúgjunk lefelé a lejtőn, amíg valahol halálra nem zúzzuk magunkat.

Ő nem engedi, hogy erősen állítsuk a gonosz diktátumát; – nem engedi, hogy Isten ügye és a másik ember ellen forduljunk, ügyes trükkökkel; – nem engedi, hogy elvesszünk.

Ő erősebb a gonosznál: Feltámadott a halálból! (5)

Emlékszem egy jelenetre. Hívtak bennünket, közös programunk után egy neves helyre beszélgetni, ahová nem lehet csak úgy bejutni. A velem lévők közül egy valaki nem élt a lehetőséggel. Elment… Nagy öröm és ajándék volt a beszélgetés, ami ilyen helyen először mindig feszültséggel jár, de aztán az első percek után kiderül, hogy áldás. Késő este hazaérve az eltávozótól sms üzenetben várt a kérdés: Milyen volt? A szívem szorult el: Tudta, hogy fontos, érdekelte, szerette volna; – de nem tudott valami „akadályt” legyőzni. A lényeget illetően pont ilyen ez a jelenet. A Nagytanács tagjai (66) pont arra kérdeznek rá, Jézus vallatása közben, ami a legfontosabb! Jézus most felel, éppen erre mutat rá: Hát ti magatok mondjátok! (70) Tudták ők, kicsoda Jézus Krisztus, de ott magasodott bennük egy fal, egy emberileg legyőzhetetlen akadály, amit csak annak a Jézus Krisztusnak a kiválasztó kegyelme dönthet le. Urunk, győzd le bennünk ezt az akadályt, adj megtérést. A többi emberi akadályaink innentől kezdve vagy megoldódnak, vagy nem számítanak, hiszen Tebenned üdvösségünk van. Aki elment aznap este haza, annál Isten ezt az akadályt legyőzte: üdvössége van, a többi nem számít!

4Mózes 9,15–23

434. dicséret

Október 12. péntek – A teljes igemagyarázat

(67) „…te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk.” (Lukács 22,66–71)

Emlékszem egy jelenetre.

Hívtak bennünket, közös programunk után, egy neves helyre beszélgetni, ahová nem lehet csak úgy bejutni.

A velem lévők közül egy valaki nem élt a lehetőséggel: „Fáradt vagyok, még van dolgom, nekem ez most nem fontos…”

Elment…

Most is magam előtt látom távozó alakját.

Nagy öröm és ajándék volt a beszélgetés, ami egy ilyen helyen először mindig feszültséggel jár, de aztán az első percek után kiderül, hogy áldás.

Késő este hazaérve, az eltávozótól sms üzenetben várt a kérdés: Milyen volt?

A szívem szorult el: Tudta, hogy fontos, érdekelte, szerette volna; – de nem tudott valami „akadályt” legyőzni.

A lényeget illetően pont ilyen ez a jelenet.

A Nagytanács tagjai (66), a felelős vezetők, akik a verőlegényeiket is szabadjára engedték (63–65), „telibe” arra kérdeznek rá, Jézus vallatása közben, ami a legfontosabb!

Tudják ők, hogy mi itt a fő kérdés: Jézus-e a Krisztus? (66)

Jézus most felel, éppen erre mutat rá: Hát ti magatok mondjátok! (70)

Tudták ők, kicsoda Jézus Krisztus, de ott magasodott bennük egy fal, egy emberileg legyőzhetetlen akadály, amit csak annak a Jézus Krisztusnak a kiválasztó kegyelme dönthet le, aki látszólag a kezükben van, de Ő mégis fölötte van az eseményeknek, mert úgy van benne azokban, mint aki ül az Atya Isten jobbján (69).

Tudják ők, kicsoda Jézus, de nem hihetik (67).

„Ezek” Jézus szavát kiforgatják, és a maguk önző, emberi, érdekeken alapuló kegyességét érvényesítik (71).

Urunk, győzd le bennünk ezt az akadályt: Adj megtérést!

A többi emberi akadályaink innentől kezdve vagy megoldódnak, vagy nem számítanak, hiszen Tebenned üdvösségünk van.

Aki elment aznap este haza, annál Isten ezt az akadályt legyőzte: Üdvössége van, a többi nem számít!

Sőt, sokszor jobb is ebben a harsány, magamutogató világban a szelíd, akár szorongó visszavonulás, mit a „mindent akarás…”.

Bach, 101. számú kantátájának gyönyörűséges kettőse szól bennem, imádságként, utána a korállal: Jézus Krisztus, könyörülj!

Mi történik itt? Haladjunk kívülről „befelé”. Amit testi szemeink látnak: férfiak őríznek egy fogva tartott férfit, gúnyolják, szidják, verik… Tegyük hozzá, hogy mindez a főpap házában történik, papi szolgák vernek az Isten nevében valakit ilyen módon. Menjünk még beljebb! Jézust gúnyolják és verik, aki azt mondta magáról, hogy Ő egy az Istennel, és Őbenne teljesedtek be az ígéretek (Lukács 4,21). Ezért szórakoznak úgy a papi szolgák, hogy miközben verik Jézust, kérik a próféciát a kínzásával kapcsolatban is. Ezek írástudó emberek. Jézus némán tűri az ütéseket. Ezeknek az írástudóknak nem jut eszükbe Ézsaiás próféciája, noha éppen most teljesedik be (Ézsaiás 53,1–7). Közhely, de így van: mi is olvassuk az Igét, aztán becsukjuk a Bibliát, és megyünk az nyers érdekeink után, nincs irgalom, gúnyoljuk és ütjük a másikban az Urat, a saját testvérünkben is. Jézus nem kényszerből tűr, mint mi tennénk ilyen helyzetben, hiszen Őneki adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18). Ő valóban az Isten Fia! Nézz Őrá: megítél, megvált és övéit valóságos megtérésre hívja, akik egy ponton tudják azt mondani, hogy elég volt az istenkáromló életből.

4Mózes 9,1–14

337. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Amit testi szemeink látnak: férfiak őríznek egy fogva tartott férfit, gúnyolják, szidják, verik, mindezt élvezettel teszik, a megalázott embertársuk fejét letakarva ütik, találós kérdést tesznek fel neki, hogy ki ütötte meg őt.

Ezek írástudó emberek. Jézus némán tűri az ütéseiket, miközben egyik tanítványa most árulta el (48), a másik az imént tagadta meg (54–62), a többiek pedig sehol. Ezeknek az írástudóknak eközben nem jut eszükbe Ézsaiás próféciája, noha éppen most teljesedik be (Ézsaiás 53,1–7).

Jézus megváltó szeretete, övéi felé még ebben az igeversben is ott van. Eljött a gonosz, a sötétség hatalmának ideje. A mi „óránk” is találkozik a gonosz „idejével”. De Jézus Krisztus mégis megkülönbözteti a kettőt, mert népe életében nem engedi, hogy a mi óránk, időnk, életünk, végérvényesen egy legyen a sötétség hatalmának idejével. Azért megy a keresztre, hogy kiszabadítson bennünket onnan. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely árulásba kényszerít. Egy apró információ átadása, egy békecsók kísérlete: ennyi lenne Júdás árulása? Az árulás soha nem attól kárhozatos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy tesszük, és bárkivel tesszük azt; – az Úrral tesszük. Az árulás mindig a „szent ügy” istentelen meggyalázása. A megtérés pedig a gonosz által képviselt, istentelen üggyel való radikális szakítás. Az egyik kárhozatos, a másik üdvösséges. De itt ennél többről van szó! Júdás direkten Jézus Krisztust, az Isten Fiát árulja el, az Úr ügyét! Ments meg Uram, ettől; – és minden árulástól!

4Mózes 8

368. dicséret

Október 10. szerda – A teljes igemagyarázat

(53) „…ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje…” (Lukács 22,47–53)

Jézus megváltó szeretete, övéi felé még ebben az igeversben is ott van.

Eljött a gonosz, a sötétség hatalmának ideje.

A mi „óránk” is találkozik a gonosz „idejével”.

De Jézus Krisztus mégis megkülönbözteti a kettőt, mert népe életében nem engedi, hogy a mi óránk, időnk, életünk, végérvényesen egy legyen a sötétség hatalmának idejével.

Azért megy a keresztre, hogy kiszabadítson bennünket onnan.

– 1. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely árulásba kényszerít.

Az a „sokaság”, amely Jézus elfogatására indul, lévita származású templomszolgákból áll, valamint a templomőrség tagjaiból és a főpap szolgáiból.

Kardokkal és botokkal vannak felszerelve.

Júdás vezeti a csapatot.

Júdás árulása látszólag annyiból áll, hogy megmutatja azt a helyet, ahol Jézus akkor éppen tartózkodott, majd a fáklyákkal megvilágított félhomályban megcsókolni készül Jézust, jelezve, hogy biztosan Ő az.

Egy apró információ átadása, egy békecsók kísérlete: ennyi lenne Júdás árulása?

Az árulás soha nem attól kárhozatos; – hogy mit teszünk; –hanem attól, hogy tesszük; – és bárkivel tesszük azt; – az Úrral tesszük.

Az árulás mindig a „szent ügy” istentelen meggyalázása.

A megtérés pedig a gonosz által képviselt, istentelen üggyel való radikális szakítás.

Az egyik kárhozatos, a másik üdvösséges.

Mert nincs olyan, hogy valami inkább jó, mint rossz, hiszen egy apró csepp tinta megkékíti az ivóvizet.

De itt ennél többről van szó!

Júdás direkten Jézus Krisztust, az Isten Fiát árulja el, az Úr ügyét!

Ments meg Uram, ettől; – és minden árulástól!

Ezért Lukács távolságtartóan fogalmaz, ahogy megemlíti Júdást.

Lukács határozottan elhatárolja magát.

Júdás a legnagyobb titok: imádság és teljes elhatárolódás; – csak így közeledhetünk ehhez az „egészhez”.

Nem ítélet ez, de döntés a gonosz ellen, Jézus Krisztus mellett.

Az ítélet Istené.

Imádkoznunk a saját ellenségeinkért, de nem imádkozunk az Isten ügyének ellenségeiért. Erre nincs bibliai parancs.

A hitvallók a legkisebb mértékben sem paktálnak le azokkal, akik az Isten ügyét elárulták.

– 2. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely képmutatásra kényszerít.

Ha elemeznénk ezt a helyzetet, elmondhatnánk, hogy a görög kifejezés szerint itt Júdás nemcsak a Mester és tanítvány közötti ölelést és békecsókot adná Jézusnak, hanem összevissza csókolná, képmutató zavarában.

A legnagyobb árulás az, amikor valaki itt is áll, meg ott is áll; – ezt is, meg azt is mímeli.

Döntő helyzetekben ez aljas gyávaság.

Az Isten ügyében pedig a középút: árulás.

Attól aljas, hogy a „barátot”, a „közös ügyet” árulom el; – és attól kárhozatos, hogy ez az ügy itt most az Isten ügye.

Az előbb az „általánosból” haladtunk a „konkrét” felé. Most viszont megfordítom a gondolatot, és a „konkrét” felől haladunk az „általános” felé.

Mindez nem csak azért az Isten ügye, mert Jézussal kapcsolatos.

Vedd észre, hogy sokszor olyan üggyel van dolgod, amit az Isten helyezett eléd, Ő bízott rád: – az tehát az Úr ügye; – nem mindegy, mit teszel vele.

Jézus azonban nem engedi, hogy Júdás megcsókolja.

Az Atya előre kijelentett mindent Őneki (Zsoltárok 55,13).

„Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” (48)

– 3. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely erőszakra kényszerít.

A tanítványok megkérdezik Jézust, hogy elővegyék–e a kardot…

A szinpotikusok nem nevezik meg, ki indulatoskodott közülük valójában, csak János nevezi meg Pétert (János 18,10).

De ez egy „alibi” kérdés, mert meg sem várják a választ, hanem már vagdalkoznak, emberi indulattal, ahogy ők akarnak.

Tipikus: Az Úrra hivatkozva, nem is figyelünk Őrá, hanem magunk cselekszünk és Ővele takaródzunk. Tipikus „írásmagyarázati” és keresztyén cselekvési módszer ez.

Ebben a történetben nem az a fő kérdés, hogy kinél van a kard: egyháznál, vagy világnál; – illetve fellázadhat–e az Isten népe karddal az éppen regnáló hatalom ellen.

Ez kérdés, de nem itt. Ezzel ne gyengítsük a történetet.

Jézus most egyértelművé teszi az általános krisztusi mércét, miszerint a tanítvány nem csupán tegye vissza kardját a hüvelyébe, hanem ne is használja azt, mert aki kardot ránt az kard által is veszik el; – és elveszhet; – ez most teológiai értelemben is nyomatékos.

Mit old meg a mi vagdalkozásunk? Semmit.

„Valaki” levág egy fület, levág egy embert, levág egy sereg embert, ki akar írtani mindenkit? És a sok szenvedés által mi változik, eljön az igazabb korszak?

Jézus eközben gyógyít, mégpedig egy olyan embert, aki ellene indult, majd engedelmesen megy tovább a kereszt felé.

Mint a vércseppek hullottak alá Jézus verejtékcseppjei, amikor könyörgött. Hiszen a bűn keserű poharát kellett kiinnia: – Őneki, aki tiszta volt, aki iszonyodott a bűntől. A keserű pohár kifejezésen gondolkozzunk most el. A kép azt szemlélteti, hogy a világban elkövetett mérhetetlen bűn következménye nem múlik el nyomtalanul, nem tűnik el a semmibe. Mi hajlamosak vagyunk, megkísértve a gonosztól azt gondolni, hogy majd az idő eltünteti a bűneink okozta sok nyomorúságot. „Bűneink leve” összecsöpög egy nagy kehelybe: undorítóbb, mint a trágyalé. Bocsánat a képért; – hiszen gyengíti a lényeget. A lényeg az, hogy nem tűnik csak úgy el a bűn, annak rombolása, „leve”. Ez a serleg kicsordult. Ezt a serleget itta ki Jézus Krisztus, a kereszten: miattunk, érettünk, helyettünk. Mi facsartuk bele annak tartalmát. Isten meghallgatta Jézus imádságát: – végbement az Isten akarata a kereszten; – a bűn keserű pohara üres; – bűneink következményét Ő vette magára; – hogy Isten könyörülhessen rajtunk. Lehet–e visszaélni ezzel a kegyelemmel? Ne vedd könnyedén a bűnt. Csak Jézus Krisztusnál van megoldás, megváltás, megújulás.

4Mózes 7,42–89

340. dicséret

Október 9. kedd – A teljes igemagyarázat

(42) „…ezt a poharat…” (Lukács 22,39–46)

Ez itt, a Gecsemáné kertjében, egy imaközösség: ahol a nagy apostoli csapattól beljebb imádkozik a kiválasztott három tanítvány, majd ezektől is beljebb, maga Jézus (39–40).A közös imádságban sem osztunk meg mindent egymással.

Vannak olyan „témák”, amelyek csak Isten előtt tárhatók fel.

Jézus azonban azt kéri, hogy amíg Ő maga beljebb imádkozik, Ővele együtt a tanítványok is imádkozzanak.

Tudjuk, hogy Ő esedezik érettünk az Atya előtt (1János 2,1–2), ezért mi is szüntelenül imádkozunk, rendszeresen könyörgünk (1Thesszalonika 5,17), és mindent imádságos szívvel teszünk.

Nem billent át nálunk az inga?

Egyre inkább csak a pénz, a jog, a gazdaság, az intézmény, a beruházás, a közélet izgat fel bennünket, és egyre kevésbé a speciális egyházi szolgálatok, az Ige, az imádság gyönyörűsége.

„Na, gyorsan olvassunk Igét, imádkozzunk, mert így illik, aztán jöjjön a lényeg…” – ez jellemzi sok tanácskozásunkat.

Ige és imádság nélkül élünk sokan: – bizony „alszunk”; – hitben, lélekben, reménységben fáradtan bóbiskolunk.

Az ember testileg elfárad, mi emberek különbözőképpen bírjuk a terhelést, de előbb–utóbb mindannyian kidőlünk. Ez „természetes”; – itt.

Az a nagy baj, ha hitben dőlünk ki, még mielőtt testileg innen kimúlva „elaludnánk”.

Ebben a lelki alvásban állapotban bizony könnyen eshetünk kísértésbe, és nemcsak kísértésbe esünk, hanem el is bukunk (40).

Jézus imádsága azonban imaharc, tusakodás.

Pontosan értsük azt, amit Jézus kér!

Azt kéri, hogy mindenben legyen meg az Úr akarata, és imatémaként teszi fel a kérdést, hogy van–e más útja a megváltásnak, mint a kereszt keserű pohara?

Van–e a bűn megoldására más mód, mint a kereszt?

De a „módban” is legyen meg az Úr akarata: – hogy miként oldja meg az Atya a bűn kérdését.

Mint a vércseppek hullottak alá Jézus verejtékcseppjei, amikor könyörögött.

Hiszen a bűn keserű poharát kellett kiinnia: – Őneki, aki tiszta volt, aki iszonyodott a bűntől.

A keserű pohár kifejezésen gondolkozzunk most el. Ez a fontos most.

A kép azt szemlélteti, hogy a világban elkövetett mérhetetlen bűn következménye nem múlik el nyomtalanul, nem tűnik el a semmibe.

Igen, ez a kép ezt hangsúlyozza!

Mi hajlamosak vagyunk, megkísértve a gonosztól azt gondolni, hogy majd az idő eltünteti a bűneink okozta sok nyomorúságot.

„Bűneink leve” összecsöpög egy nagy kehelybe: undorítóbb, mint a trágyalé. Bocsánat a képért; – hiszen gyengíti a lényeget.

Érteni vélem, mert én semmiféle erjesztett ételt nem tudok befogadni, inkább a halál, még a gondolatába is belehalok, annyira undorít mindenféle tejtermék. Bocsánat, ez is gyenge kép!

A lényeg az, hogy nem tűnik csak úgy el a bűn, annak rombolása, „leve”: – még a gúnyos mosoly következménye sem; – nem tűnik el a másik megkínzása; – nem felejtődik csak úgy el a másik bántása, saját igazságunk, vagy bármiféle nemes ügy miatt.

Ez a serleg kicsordult.

Ezt a serleget itta ki Jézus Krisztus, a kereszten: miattunk, érettünk, helyettünk.

Vérrel verejtékezett, iszonyodott, de kiitta.

Mi facsartuk bele annak tartalmát.

Jézust angyal erősítette.

Isten meghallgatta Jézus imádságát: – végbement az Isten akarata a kereszten; – a bűn keserű pohara üres; – bűneink következményét Ő vette magára; – hogy Isten könyörülhessen rajtunk.

Lehet–e visszaélni ezzel a kegyelemmel?

Vedd komolyan: egyetlen félrelépés sem múlik el a semmibe, következménye van.

Ne vedd könnyedén a bűnt.

Csak Jézus Krisztusnál van megoldás, megváltás, megújulás.

Jézus BÍZTATJA Pétert és a tanítványait. – 1. A Sátán kikérte őket, nagy kísértésnek lesznek kitéve. Jézus erről tud: „ki kellett kérni a tanítványokat…”. A képes beszéd arra utal, hogy a gonosz nincs szabadjára engedve. Jézus Úr felette. Ez már önmagában bíztató (31). – 2. A kísértés, Isten népének életében rosta, megtisztít, de csak a kosz, a polyva hullik alá, nem mi. Nagy bizonyosság ez. Jézus imádkozik az övéiért, értünk, hogy el ne fogyatkozzon a hitünk (32). Ő adja a hitet, Ő tart meg a hitben. – 3. A jézusi bíztatás része az is, hogy Jézus megfeddi Pétert, „lehűti”, figyelmezteti. Uram, köszönöm, ha úgy bíztatsz, hogy megfeddesz! – 4. Több, mint bíztatás, megváltás, örök bizonyosság, hogy a mi Urunk elindul a kereszt felé érettünk: Itt a bíztatás bizonyossággá, üdvösségünk forrásává lesz. A mi Urunk minden bíztatása megváltó szeretetének biztos jele (37). – 5. Jézus bíztatásának része az is, amikor az Őmellette való konkrét kiállásra bíztat. Most még nem érettek erre a tanítványok, de bízzanak, Jézus Lelke felruházza majd őket a szolgálathoz szükséges „erszénnyel, tarisznyával, karddal”. Ahogy a kereskedelemnek konkrét jele a pénz, a Krisztus követésének a hitvallás…

4Mózes 7,1–41 

277. dicséret

Október 8. hétfő – A teljes igemagyarázat

(32) „…én könyörögtem érted…” (Lukács 22,31–38)

Jézus BÍZTATJA Pétert és a tanítványait.

– 1. A Sátán kikérte őket, nagy kísértésnek lesznek kitéve.

Jézus erről tud: „ki kellett kérni a tanítványokat…”.

A képes beszéd arra utal, hogy a gonosz nincs szabadjára engedve.

Jézus Úr felette.

Ez már önmagában bíztató (31).

– 2. A kísértés, Isten népének életében rosta, megtisztít, de csak a kosz, a polyva hullik alá, nem mi.

Nagy bizonyosság ez.

Jézus imádkozik az övéiért, értünk, hogy el ne fogyatkozzon a hitünk (32).

Ő adja a hitet, Ő tart meg a hitben.

– 3. Péter még fel sem fogja azt, hogy milyen kegyelem alatt van, ezért fogadkozik önhitten (33).

Éppen erre tekintve hangzik fel a jézusi bíztatás csúcsa: Péter majd meg fog térni, felragyog előtte az a kegyelem, ami már eddig is hordozta, most is hordozza, hogy aztán erősíteni tudjon másokat.

Mi a kegyelmet erre kaptuk, hirdetni Krisztust és erősíteni másokat.

A hitet az Úr adja.

– 4. A jézusi bíztatás része az is, hogy Jézus megfeddi Pétert, „lehűti”, figyelmezteti.

Uram, köszönöm, ha úgy bíztatsz, hogy megfeddesz!

– 5. Jézus bíztat, hogy Őt követve nem lesz hiányunk semmiben: – mindig meglesz az, ami „elég” (35).

– 6. Több, mint bíztatás, megváltás, örök bizonyosság, hogy a mi Urunk elindul a kereszt felé érettünk: Amit felőle elrendelt az Atya, az beteljesedik.

Itt a bíztatás bizonyossággá, üdvösségünk forrásává lesz.

A mi Urunk minden bíztatása megváltó szeretetének biztos jele (37).

– 7. Jézus bíztatásának része az is, amikor az Őmellette való konkrét kiállásra bíztat.

Vannak olyan időszakok és helyzetek, amikor úgy kell a bátor hitvallás, mint a kereskedelemben az erszény, az utazáshoz a „tarisznya”, a harchoz a kard.

Most még nem érettek erre a tanítványok, de bízzanak!

Jézus Lelke felruházza majd őket a szolgálathoz szükséges „erszénnyel, tarisznyával, karddal”.

Ahogy a kereskedelemnek konkrét jele a pénz, a Krisztus követésének a hitvallás…

Jézus megdicsérte a tanítványokat az asztalnál: Ők azok, akik megmaradtak vele próbatételeiben. Ez a dicséret elgondolkodtató. Ott ül közöttük az áruló Júdás (21–22), a Mesterét megtagadó Péter (34), és a többiek is mind, félelmek között szétfutnak majd, amikor Jézust elfogják (János 18,18). Mire vonatkozik ez a dicséret, és az utána következő ígéret, miszerint a mennyei királyságban is ott fognak ülni, együtt esznek és isznak, és a királyi székbe ülve ítéletet tartanak? (29–30) Először is nincs összefüggés a dicséret és az ígéret között, vagyis nem egy jutalomról van szó. Jézus megdicsér, pedig nincs miért! Jézus megjutalmaz, noha nincs rá oka! Ezek az igeversek kristálytisztán hirdetik a Jézus Krisztusban közénk jött kegyelem nagyságát. Minden kegyelem, drága véren szerzett kegyelem. Ezt belátni is kegyelem: aztán szolgálni, nem versengeni (24–27), alul maradni, nem csak önmagunknak élni, áldozatot hozni, semmiféle „királysággal” nem visszaélni, ítéletet is kegyelemben tartani… Ez a kegyelem gyümölcse.

4Mózes 6,22–27

8. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A kereszt felé közeledve Jézust újra erőteljesen támadta a gonosz. Jézus megdicsérte a tanítványokat az asztalnál: Ők azok, akik megmaradtak vele próbatételeiben. Ez a dicséret elgondolkodtató. Ott ül közöttük az áruló Júdás (21–22), a Mesterét megtagadó Péter (34), és a többiek is mind, félelmek között szétfutnak majd, amikor Jézust elfogják (János 18,18). Értelmezhetetlen ez a dicséret?

A tanítványok egymással vetélkednek, hogy ki a legnagyobb közöttük, mire Jézus megmutatja, már az asztalnál, aztán a kereszten, az igazi nagyság valóságát: megmossa a lábukat és meghal értük (24–27).

Jézus előre kijelentette a lényeget! Jézus a részleteket csak kivételes alkalmak esetén adta tudtul tanítványainak. De akkor nemcsak a lényeg, hanem a részletek is pontosan úgy voltak, ott voltak, akként történtek, ahogy Ő megmondta. Őbenne bízhatunk, ígéretei beteljesedtek, és maradéktalanul kiteljesednek majd, a lényeget illetően. Így a ki nem jelentett részleteket is bátran Urunkra bízhatjuk, nem fogunk csalódni. Amilyen valóságosan megesszük a kenyeret és megisszuk a bort, ugyanolyan valóságos a megváltás csodája, az üdvösség gazdagsága. Az Úr megmondta, kijelentette, megcselekedte, a szent jegyekben megerősíti és megpecsételi beteljesedett ígéreteit, sokféle módon láttatja azok valóságát mégoly nyomorult életünkben is. Tehát Őrá hallgatva, Őt követve engedelmesen éljünk, hiszen Ő elkészítette a nagy vacsorát. Biztos Meghívónk van, már bőséges kóstolót is küldött. „Jöjjetek, mert már minden készen van!” (Lukács 14,17)

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Most csak erre az egy igeversre tudunk figyelni. De milyen fontos és gazdag üzenete van, csak ennek az egy bibliai versnek: benne mosolyog az egész evangélium.

A zsidó húsvét, az Egyiptomból, a szolgaság házából való szabadulás örömünnepe.

Ez az ünnep „előlege” annak az egyetlen és tökéletes szabadításnak, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása ajándékozott nekünk, és amit Ő az utolsó vacsorán tanítványai számára szemléltetve előre megmagyarázott, és amiben a Szentlélek által pünkösdkor részesítette őket.

Ez a nagy szabadítás a bűnből, betegségből, halálból, gonosz hatalmából való szabadulás: a megváltás, az üdvösség, Isten maradéktalan jelenléte.

4Mózes 6,1–21

198. dicséret

Júdás történetét olvasva, az egyik legnagyobb titok előtt állunk, ezért itt nem magyarázunk semmit, hanem „csak” leborulva imádkozni tudunk. Urunk, arra kérünk, hogy a legszentebb ügy, a Te ügyed, amely valójában a mi ügyünket, javunkat, üdvösségünket szolgálja, azaz a feltámadott Jézus Krisztus ügye határozza meg életünk minden elemét: gondolatainkat, szavainkat, tetteinket! Urunk, különösen kérünk erre akkor, ha valahol vezetők vagyunk, felelős vezetők, amikor hatványozottan kísért az árulások rengetege és rettenete! (1–2) Urunk, még inkább kérünk erre, ha elhívott tanítványaid vagyunk, ha hivatalos tanítványaid vagyunk; ha tanítványokként vagyunk vezetők! Urunk, ne engedd, hogy belénk menjen a Sátán! (3) Egyedül Te vagy hatalmasabb a gonosznál, e-világ uránál! Urunk, ne engedd, hogy a legszentebb ügyet bármiért is elárulhassuk, hogy halálos, kárhozatos paktumokat kössünk! (4–5). Urunk, éppen ezért, mivel a Te követségedben járhatunk, mindenben Téged képviselve, ne engedd, hogy bármiben is hűtlen árulók lehessünk. Tudjuk, a tieid vagyunk, és Te nem engeded el választottaidat!

4Mózes 5

227. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ebben a bonyolult világban sokféle árulás és hűtlenség kísérthet meg bennünket. Akár konkrétan is árulóvá tehetnek bennünket: érdekek, félelmek, zsarolások, próbatételek, kínzások... Az árulás negatív fogalom, joggal. Mégis az a kérdés, hogy milyen ügy szolgái vagyunk?

Jézus nem bujkált. Ismerték már Őt jól a főpapok és az írástudók. De egy páskaünnepen százezer ember is tartózkodhatott Jeruzsálemben, sokan a szabad ég alatt, vagy a szomszédos falvakban szálltak meg (1). Mivel Jézus ismertsége és befolyása rohamosan nőtt, a zsidó vallási vezetők még az ünnepek előtt végezni akartak Jézussal. Egyre nagyobb sokaság vette körül Jézust, ezért a vezetők dühe csak fokozódott, de először féltek az Őt követők miatt rátenni a kezüket Jézusra (1–2). Ezért, valamint az ünnepi nagy tömeg miatt is szükségük volt olyan valakire, aki segíti őket, valamint biztosan tudja, hol tartózkodik Jézus az ünnepre készülve akkor, amikor nem veszik Őt körül a követői.

Isten szava színigaz (2Sámuel 22,31). Ma szinte csak ez maradt: ennek igazságában és szépségében gyönyörködni (Zsoltárok 1). Egyébként kétségbeesünk, megdermedünk a félelemtől és a tanácstalanságtól, annak sejtésétől, ami a földre vár (25–26). De az Úrban bízva, Igéjének engedve tudjuk, hogy a világ megrendülése nem az élet, hanem a „bűn uralmának” végső megrendülése. A megváltó Úr eljön hatalommal és dicsőséggel, mi pedig felegyenesedhetünk. De gyönyörű kép ez: Eddig joggal görnyesztett bennünket a sok hűtlenség, ellentmondás, amelyektől a mi életünk sem volt mentes. Közeledik a felegyenesedés, a megtisztulás, az egyenesség ideje, az Úr üdvösséges rendjének ideje (28). Minden elmúlik, de az Ő beszédei megmaradnak (33), igazak, mert Ő igaz, kegyelmes, Ő feltámadott a halálból (Lukács 24,34). Vigyázzunk! El ne nehezedjen a szívünk élvezetektől és gondoktól, jóléttől vagy rosszléttől. Mindegyik csapda lehet (35). Vegyük komolyan a mi Urunk Igéjének igazságát, ígéreteit, a folyamatos jeleket (29–32), és ha nyögve is, mégis könyörögve, „ébren” várjuk Őt, végső menedékünket, megváltásunkat (34–38).

4Mózes 4,17–49

488. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Folyamatosak a jelek Jézus Krisztus eljövetelétől az Ő visszajöveteléig (25), minden nemzedék tapasztal belőlük (32). Ezek hirdetik, közeledik az Úr, mint ahogy a fügefa zöldbe borulása jelzi a nyarat (29–32).

– 1. Értsük meg az Igét! Jézus maga is ószövetségi Igékre, próféciákra utalt vissza (22). Egyik kijelentés kapcsolódik a másikhoz. – 2. Értsük meg a kort, amire Jézus Igéje utal (Kr. u. 70). Amikor a zsidók függetlenedni akartak Rómától, a nagy birodalom azonnal hadsereggel vette körül Jeruzsálemet (20). Cesztusz, római hadvezér először nem támadta meg a várost, hanem visszavonult. Ekkor, az Istentől rendelt pillanatban, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet, emlékezve és engedelmeskedve Jézus szavának, kimenekült a városból (21), egy távolabbi kisvárosba, Pellába. Nem sokkal ezután ugyanis megérkezett Titusz hadvezér főserege, akik körbesáncolták és kiéheztették a várost, miközben bent nagy nyomorúságot élt át az éhező lakosság (23–24). – 3. Vegyük komolyan az Igét, engedelmeskedjünk annak, legyünk hűek az Úrhoz! Ez adott helyzetben „helytállást”; – máskor abból való kimenekülést jelent; – de mindig az Úrhoz, Igéjéhez, ügyéhez való hűségben. – Kérünk, Urunk! – Emelj ki abból, amiben nem szabad részt venni, ami ügyed elárulása, ami hűtlenség; – ha nem emelsz ki, tarts meg ott az igaz hitben!

4Mózes 4,1–16

27. zsoltár

Október 3. szerda – A teljes igemagyarázat

(21) „…költözzenek ki onnan…” (Lukács 21,20–24)

A holnapi Igével együtt lássuk a mait.

Értsük meg jól, és vegyük komolyan Jézus szavát!

Jézus próféciája szó szerint beteljesedett (Kr. u. 70).

– 1. Értsük meg az Igét!

Jézus maga is ószövetségi Igékre, próféciákra utalt vissza (22).

Egyik kijelentés kapcsolódik a másikhoz.

Ezek az ószövetségi próféciák, amelyekre Jézus is utalt, többek között az alábbiak: Jeremiás 5,29; Hóseás 9,7; Ezékiel 9,1; Mikeás 3,12; Dániel 9,26.

Isten szava színigaz (2Sámuel 22,31).

Ma szinte csak ez maradt: ennek igazságában és szépségében gyönyörködni (Zsoltárok 1.; Zsoltárok 19,8–11).

– 2. Értsük meg a kort, amiben Jézus Igéje megszólal, és amire utal!

Flavius zsidó történetíró leírja ezt.

Amikor a zsidók függetlenedni akartak Rómától, a nagy birodalom azonnal hadsereggel vette körül Jeruzsálemet (20).

Cesztusz, római hadvezér körbezárta, de nem támadta meg a várost, és aztán érthetetlenül visszavonult.

Ekkor, az Istentől rendelt pillanatban, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet, emlékezve és engedelmeskedve Jézus szavának, kimenekült a városból (21), egy távolabbi kisvárosba, Pellába.

Nem sokkal Cesztusz visszavonulása után ugyanis megérkezett az újabb hadvezér, Titusz főserege.

Ezek körbesáncolták és kiéheztették a várost, miközben bent nagy nyomorúságot élt át az éhező lakosság.

Kimenekülni már nem lehetett onnan, mert az a biztos halált jelentette volna, ezért az anyák megették a saját gyerekeiket (23).

Beteljesedett az Ige, szinte szó szerint...

Ezt a nem keresztyén, zsidó történetíró, Flavius leírta, milyen rettenetek történtek a körbezárt városban.

Aztán a legyengült várost kardélre hányták, a várost lerombolták, és Jeruzsálemet pogányok vették birtokba (24).

– 3. Értsük meg az Ige üdvtörténeti üzenetét!

Vége az ószövetségi korszaknak, kezdődik a pogányok, a népek korszaka, az egyház korszaka.

Ez is „egy ideig” tart (24), aztán Isten ítélete elé kerül ez a korszak is (Jelenések 17–18. fejezetek).

– 4. Vegyük komolyan az Igét, engedelmeskedjünk annak, legyünk hűek az Úrhoz!

Ez adott helyzetben „helytállást”; – máskor abból való kimenekülést jelent; – de mindig az Úrhoz, Igéjéhez, ügyéhez való hűségben.

Bízunk benne, hogy az Úr kellő időben megtartja, máskor kiemeli onnan övéit; – ha nem tenné, akkor hitvalló erőt ad a szenvedéshez (Dániel 3,18).

Nem a mi bölcsességünk, hanem az Ő szabadító irgalma cselekszik ilyenkor.

Urunk! – Emelj ki abból, amiben nem szabad részt venni, ami ügyed elárulása, ami hűtlenség; – ha nem emelsz ki, tarts meg ott az igaz hitben!

Egy biztos: Isten megőrzi övéit, népét, megőrzi az Ő ügyét; – de ez nem egy adott hely, templom, város, magába zárkózó „nép” megőrzését jelenti; – ahogy Jeruzsálemet, a templomot sem őrizte meg…

Ez ma is figyelmeztetés: minden magába zárkózó, „igaz hitű” közösségnek is.

Isten kegyelme tart meg, de ez a kegyelem Jézus Krisztus iránti hűségre, Igéje iránti hűségre, népe iránti hűségre, és Őneki való engedelmességre vált meg.

Jézus úgy beszél az utolsó idők jeleiről, hogy erre a tanítványok kérdeznek rá. Ezek a jelek: – megtévesztés mindenütt, még a legszentebb ügyben is, még Jézus Krisztus eljövetelével kapcsolatban is, akár úgy is, hogy egyesek mondják meg másokról, hogy hol van a Krisztus és hol nincs (8); – háborúk és lázadások körülöttünk, közöttünk, bennünk, mert nemzet nemzet ellen támad, vagy már nem is számít a nemzet, sem más alapvető, Isten által megteremtett, szent meghatározottság? (9); – természeti csapások sora ér bennünket, mert tönkretettük a lakott földet, ennek nyomán éhínségek támadnak, emberek és kultúrák indulnak meg, roppannak meg (11). De a legbiztosabb jel, hogy Jézus Krisztus ügyét üldözni fogják ebben a világban. Ez azonban az Úr követői számára bíztatás, bátorítás a bizonyságtételre (13–14), és arra a reménységre, hogy számukra nem a vég jön el, mert ez a vég Krisztusban az élet kezdete (18). Ő ígéri, hogy meg fogjuk kapni az állhatatosságot (18–19): a hitet, a szót, az erőt a mindvégig kitartó hitvallásra (Márk 13,13). Az Úr garantálja, hogy legyen bár nagy a káosz, nem veszhetünk el (18).

4Mózes 3

116. zsoltár

„Jönnek majd napok, amikor életünkből kő kövön nem marad”. A legszebb emberi alkotást, a legnagyobb áldozatokkal képviselt ügyet is lerombolják egy napon, a vallásos buzgalmat is ideértve. Ennél azonban sokkal súlyosabb hangvétele van a mai igeszakasznak. Jézus Krisztus szava figyelmeztetés: Isten jogos ítélete nehezedik erre a hamis világra, abban mindenre, mert itt minden a bűn hiábavalóságának átka alatt nyög (Prédikátor 12,8). Az ítélet túlmutat ezen a világon. Itt már megretteni kell, nem elég a kesergés! Ki, mi véd meg bennünket? Van-e valós védelem? Jézus szavai egyértelművé teszik, hogy a szépséges siker elreppen; – az emberi védelem legfeljebb csak ideig való, erőtlen, csalfa. De nem is a templom véd meg, nem a vallás, nem a kultusz, akármilyen szép, nemes, igaz, igeszerű is legyen az. Jézus Krisztus azért jött, hogy megvédjen, vagy erős hitet adjon, ha akarata szerint itt már nincs védelem; – valamint azért, hogy megváltson, megszabadítson az ítélettől, és átvigyen a halálból az életre (Róma 6,13). Nem elég keseregni, de megretteni sem elégséges; – megtérni lehet, Jézus Krisztushoz menekülve.

4Mózes 2 

255. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Fiatalon, hatvan alatt halnak meg körülöttem, többen is. De ma már nyugdíjasként, vagy egy tévedés után is leírhatják úgy az embert, korábbi „sikeres” élete ellenére is, mintha meghalt volna.

Nem baj, ha az Ige kimozdít a hamis ámulatból, sikerből, csodálatból, szépségből, életörömből; – és így kesergünk egy kicsit a múlandóságunkon: – ha most éppen „csodálatos” is valami, „jönnek majd napok, amikor azokból kő kövön nem marad”.

Ez a figyelmeztetés emberileg fájdalommal jár, hiszen a legszebb emberi alkotást, a legnagyobb áldozatokkal képviselt ügyet is lerombolják egy napon, a vallásos buzgalmat is ideértve.

A megtért ember mindent átadott az Úrnak, hogy Őtőle kapja vissza azt, ami „szükséges”, és megtisztult kézzel, szívvel élhessen az Isten ajándékaival. A szegény özvegyasszony példája azt hirdeti: Isten mindent kér, az egész életünket, amely Őnélküle két fillért sem ér, de Ővele értékesebb mindennél. Nem a szegényeket magasztalja fel ez a példázat, nem a gazdagokat feddi meg, mert itt most nem erről van szó. Szegénynek és gazdagnak egyaránt meg kell térni, mert Isten nélkül egyik sem látja azt, amije van, képtelen adni, legfeljebb „látványosan adományozni”, miközben sokkal többet vesz el máshonnan. Megtérés nélkül a gyűlölettel teli irigységünk mohón még többet és többet kíván, itt és most! Nem az apró kacatjainkról van itt szó, ezek nem javak; – ezek a halálunk után konténerben végzik. Nem is a mindennapi élet „korszerű” alapfeltételeire utal az Ige. Ezek sem javak. Ezek megavuló munka- és szolgálati eszközök, hogy éljünk Isten dicsőségére, mások javára. Az izgalmas az, ami efelett van; – az honnan van, mire van, hová kerül? Ember-létünk alapvető nyomorúsága az, hogy pont itt tévesztünk arányt. Megváltás, megtérés kell.

4Mózes 1

124. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Mindenünk Istené, hiszen mindent Őtőle kaptunk (1Korinthus 4,7). Ezért csak az Ő dicsőségére használhatjuk javainkat. Végül pedig újra mindent visszaadunk Őneki, akár akarjuk, akár nem: – mert semmit sem hoztunk a világra, ezért ki sem vihetünk abból semmit (1Timóteus 6,6–7).

Emlékszem egy akkori „lánglelkű” legátusunkra, aki olyan megható igehirdetést mondott éppen erről az igerészről: Isten nem kér sokat, csak mindent! Azóta ez az e-világi „minden” úgy hatalmába kerítette, hogy teljesen elsodorta Istentől, Krisztustól, Igétől, egyháztól. Nem egy ilyen példát tudok, hanem sok hasonlót! Vigyázzunk!

Ember-létünk alapvető nyomorúsága az, hogy pont itt tévesztünk arányt; – és pont akkor, ha sok van, akkor nem vesszük észre ezt a tévesztést. Ezért gazdagnak lenni mindig nagyobb kísértés, mint szegénynek. De mindkettő nyomorult, ha nem elégedett. Nagy kegyelem az istenfélelem megelégedéssel (1Timóteus 6,6).

Az írástudókkal két nagy baj van! Az egyik nagy baj, hogy nem ismerik fel Jézusban az Isten Fiát, és nem látják meg Őt a szent Írásokban, ezért számukra az Írás csupán „erkölcstankönyv és szertartáskönyv”, meg egy politikai, e-világi messiás váradalma (45–47). A másik nagy baj: Ahol nincs Krisztus–hit, ott vallásosan is hazug az élet. Az írástudók becsvágyók, mert hosszú köntösükkel Isten Igéjét és dicsőségét képviselnék, és erre hivatkozva mégis maguknak követelnek tekintélyt, főhelyet, megkülönböztetett köszöntéseket (46). Az írástudók nyereségvágyók, de itt is kegyesen, hiszen a törvény előírta az özvegyek látogatását, felkarolását (5Mózes 14,29), ezek pedig addig látogatták őket, amíg vagyonuk az övéké lett (47). Az írástudók képmutatók, mert színlelésből hosszan imádkoznak (47). Pedig nem a látványos ima az ima (Máté 6,5–6). Nem baj, ha meglátnak bennünket imádkozni, vagy ha együtt imádkozunk, de imádkozzunk és ne színleljünk. Az írástudók a kor vallási előkelői, és sem hit, sem szeretet nincs bennük (Márk 12,30-31). A legsúlyosabb ítélet jár ezért (47). Joggal rettenjünk meg! Ismerjünk magunkra! A megrettenés már kegyelmi jel…

Zakariás 14

278. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A másik nagy baj az írástudókkal az, hogy mivel nem látják Jézus Krisztusban a megváltót, ezért lelketlen tanításukból hasonló magatartás következik, ahogy ezt korábban a farizeusoknál is megítélte az Úr (11,43; 14,7). Az írástudók többsége amúgy is a farizeusok közül került ki.

Most maga Jézus tesz fel kérdést, talán közvetlenül annak az írástudónak, aki előbb elismeréssel adózott neki (39). Jézus kérdése arra hívja fel a figyelmet, hogy az Ő személye kapcsán nem elég az elismerés; – nem elég az, hogy Őt egy okos, bölcs, tehetséges, tiszta, őszinte, szeretettel teli embernek tartsuk: – egy követendő példának. Ez Jézus Krisztus személyével kapcsolatosan nagyon kevés. Mit segítene rajtunk, halandó embereken egy nálunknál igazabb példa? Jézus kérdése arra hívja fel a figyelmet, hogy személyének van olyan titka, amely hitet kíván. Jézus a 110. zsoltárt idézi, amelyet a Messiásra nézve értelmeztek, miszerint Dávid a saját Urának mondja itt a Messiást (Zsoltárok 110,1). Jézus kérdése telibe talál: Hogyan lehet a Messiás egyszerre Dávid Ura, és annak Fia? Ma is ez a kérdés szegeződik nekünk: Kicsoda Jézus Krisztus? Az egész Biblia számunkra arról tesz bizonyságot, hogy Isten, megváltó emberszeretete által Dávid fiává lett, a Jézus Krisztusban. Ő nem politikai Messiás, nem csupán egy adott helyzet időleges királya, hanem az örök élet Ura, aki minden itteni helyzetet az örök élet rendjével gyógyít.

Zakariás 13

156. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az előző szakaszban Jézus olyan tökéletes választ ad a szadduceusok kérdésére, azok logikája és érvelése szerint, hogy mindenki elnémul, és nem mertek többé kérdezni tőle semmit. Még az írástudók is kénytelenek voltak elismerni válaszát (39).

A Messiást Dávid családjából várták. Jézus a 110. zsoltárt idézi, amelyet Dávid zsoltárának tekintettek, és a Messiásra értették, miszerint Dávid a saját Urának mondja itt a Messiást (Zsoltárok 110,1).

Az egész Biblia számunkra arról tesz bizonyságot, hogy Isten, megváltó emberszeretete által Dávid fiává lett, a Jézus Krisztusban, hogy Őáltala az egész világban népének megváltója legyen. Ő nem politikai Messiás, nem csupán egy adott helyzet időleges királya, hanem az örök élet Ura, aki minden itteni helyzetet az örök élet rendjével gyógyít.