– 1. A szadduceusok kérdésére válaszként a mi Urunk jövendő világról, halálból való feltámadásról beszél, ami lesz, és amire méltóvá kell lenni az ítéletkor (35). – 2. A mi Urunk a jövendő világ rendjében már nem beszél házasságról, de ott nem lesz halál sem (36). Az ottani világrendet nem lehet „értelemmel” az itteniből levezetni. Az egészen más, de sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23). Ott, Jézus Krisztusban, nekünk és szeretteinknek is van hely. – 3. A mi Urunk a jövendő világról azért beszél, mert Ő az élők Istene és nem a holtaké. Ha Isten az élők Istene, ahogy a szadduceusok is vallják, és az Írás ezt az Istent mégis a már meghalt Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének nevezi, akkor ezek haláluk után is élnek. Isten ilyen értelemben is az élők Istene (37). – 4. A mi Urunk az eljövendő világ kapcsán hangsúlyozza azt is, hogy az Úr számára mindenki él (38). Ez azt jelenti, hogy Istent a halálban sem lehet kikerülni (Zsoltárok 139,8). – Csak annyit tudunk sóhajtani: Urunk, könyörülj!

Zakariás 12

135. zsoltár

Szeptember 27. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(27) „…akik tagadják, hogy van feltámadás…” (Lukács 20,27–40)

– 1. A szadduceusok csak Mózes öt könyvét fogadták el szent iratnak, amit betű szerint értelmeztek.

Arra törekedtek, hogy a Tóra törvényei teljes mértékben érvényesüljenek a zsidó társadalomban.

A lélek halhatatlanságát és a feltámadást tagadták, mert erről nincs szó a Tórában (27).

Kérdésük arra irányul, a sógorházasság törvényére épülő történet szerint (5Mózes 25,5), hogy egy asszonynak hét férje volt: – mert hét testvér, kezdve a legidősebbtől, feleségül vette az asszonyt, majd gyermektelenül meghalt; – így a törvény szerint a következő testvérnek kellett az asszonyt feleségül venni; – nos, akkor az asszony kinek a felesége lesz a feltámadáskor? (28–34)

Jézus válaszára figyeljünk!

– 2. A mi Urunk jövendő világról, halálból való feltámadásról beszél, ami lesz, és amire méltóvá kell lenni az ítéletkor (35).

Vegyük komolyan a mi Urunk kijelentését!

Lesz jövendő világ, lesz halálból való feltámadás, előtte lesz ítélet, méltóvá pedig úgy lehetünk, hogy az Úr méltóvá tesz bennünket, mint a kapernaumi századost (7,6).

– 3. A mi Urunk a jövendő világ rendjében már nem beszél házasságról, de ott nem lesz halál sem (36).

Az ottani világrendet nem lehet „értelemmel” az itteniből levezetni.

Az egészen más, de sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23).

Ott láthatóvá lesz rajtunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, a feltámadás fiai, vagyis a Feltámadott Úr fiai.

Ott olyanok leszünk, mint az angyalok.

A feltámadásban olyanok leszünk, ahogy Isten eredeti szentségben és ártatlanságban megteremtett bennünket.

Mostani állapotunkra gondolva, magunkat ismerve, másokat látva, hálával magasztaljuk az Urat, hatalmának és kegyelmének nagyságáért, kérve ezt földi szeretteink számára is.

Egészen más lesz ez az eljövendő világ.

De a Jézus Krisztusban földi szeretteink is részesülnek abban.

– 4. A mi Urunk a jövendő világról azért beszél, mert Ő az élők Istene és nem a holtaké.

Ennek bizonyítását Jézus az Írásból veszi, aminek a szadduceusok döntő tekintélyt tulajdonítottak.

A szadduceusok jelszava lehetett az, hogy Isten az élők Istene, mert a halál után megszűnik minden.

Mózes azonban Istent a csipkebokornál Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének nevezi (2Mózes 3,6), pedig akkor az ősatyák már meghaltak.

Ha azonban Isten az élők Istene, ahogy a szadduceusok is vallják, és az Írás ezt az Istent mégis Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének nevezi, akkor ezek haláluk után is élnek.

Isten ilyen értelemben is az élők Istene (37).

Lám, Jézus egy provokatív kérdésre, egy képtelen történet kapcsán ad igei választ, a kérdező érvrendszere szerint.

Ezt a „teljesítményt” még az írástudók is elismerik (39).

– 5. A történet azonban ennél is mélyebbre megy, mert a mi Urunk az eljövendő világ kapcsán hangsúlyozza azt is, hogy az Úr számára mindenki él (38).

Ez azt jelenti, hogy Istent a halálban sem lehet kikerülni (Zsoltárok 139,8).

A halál az élet ellentéte, de nem a létezésé.

Isten gyermekei számára ez bíztató, hiszen a halál sem választhatja el őket Uruktól (Róma 8,38).

Ugyanakkor ez az Ige megtérésre hív, mert sem bűneink, sem gyötrelmeink elől nem lehet a halálba menekülni.

Ijesztő, valljuk meg, mégis figyelmeztető Ige ez.

Csak annyit tudunk sóhajtani: Urunk, könyörülj!

Jézust állandóan figyelték, kémeket küldtek rá, besúgókat, akik tettették magukat, szembe dicsérték Jézust, hogy megfogják és átadják a hatóságoknak, halálos ítéletre (20–21). Semmit nem változott a világ. Minden üldözési mánia nélkül mondhatjuk, hogy ma mindent tudnak rólunk, ha akarnak, és bármikor halálra adhatnak... Ez a nagy szabadság kora: nagy rabság, amit mi magunk finanszírozunk. Ez a rabság a legnagyobb rabságra, a bűn rabságára mutat. A világi hatóság, a császár azért van, Isten akaratából, hogy fenntartsa a rendet, és ne emésszen meg minket a mindent behálózó bűn. A császár önzően, a maga érdekében, de rendet vág, és ehhez a gyarló rendhez kell igazodni; – mert a leggyarlóbb rend is jobb, mint a káosz. Az őserdő könyörtelen rendje is rend; – és jaj nekünk, ha ez a rend felborul (22). Az egyetlen „császár” azonban az élő Isten, akinek rendje nem gyarló, hanem üdvösséges, felüdítő rend.

Zakariás 11

23. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az Isten küldötte, Jézus Krisztus: – nemcsak bölcsen megfelelt a kémeknek, mire azok egy időre elhallgatni kényszerültek (23–26); – hanem a maga idejében átadta magát a hatóságnak; – hogy megváltó halálával és feltámadásával olyan utat tisztítson a gyarló rend bozótjában; – ahonnan már látszik az égboltozat, ránk sugárzik a nap fénye; – és ha még fenyegetnek is a pókok, a csúszómászók, meg a vadállatok; – már nem félünk.

A gyarló rendben élve mi már az isteni, üdvösséges rend útján járhatunk.

Mi nem a gyarló, halandó, hanem az örökkévaló „Császár” tulajdonai vagyunk.

Nagy ajándék ez, nagy méltóság: Isten szőlőskertjében dolgozhatunk, Isten munkásai, szolgái lehetünk (9). A „Gazda” elutazott, nincs minden mozdulatnál a nyomunkban, de folyamatosan figyelmeztet, hogy Ő nem feledkezett el szőlőjéről, hiszen szolgákat küld hozzánk, munkásokhoz, gyümölcsökért (10). Mi azonban elfeledkeztünk arról, hogy a szőlőskert nem a miénk. Ez a bűn: – Isten ajándékát az ember magának tulajdonítja; – szolgálat helyett elkezd uralkodni; – a „Gazda” követeinek figyelmeztetését számonkérésnek veszi, és a legbrutálisabb eszközöktől sem riad vissza; – megveri, meggyalázza, megöli az Isten ügyének követeit; – majd a „Gazda” egyszülött Fiát sem kíméli; – hogy végleg övé legyen a szőlő (11–15). Mit érdemelnek az ilyen munkások, akik így visszaéltek a „Gazda” bizalmával? Kivetik őket a szőlőből és másoknak adják azt (16). Hogyan viszonyulunk Isten Fiához? Kinek tartjuk Őt? Minden más viszonyulásunkat ez határozza meg. Aki Isten Fiában, Jézus Krisztusban nem hisz, az „megveti” a szegletkövet, így az egész épület összedől és maga alá temet (Zsoltárok 118,22). Itt most rólunk van szó!

Zakariás 10

450. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Aki Jézus Krisztusban nem hisz, az nem hisz Istenben, nem bízik a másikban, nem becsüli meg a lakott földet, a szőlőskertet, hanem mindent, minden áron, halálos önzésben csak önmagának akar.

Olyan ez, mint amikor valaki az épület meghatározó boltozatából kivésetné a szegletkövet. Összedőlne az egész! Templomunk főbejáratánál egy ilyen hatalmas vörös szegletkő tartja az egész homlokzatot, a fölötte magasodó tornyot. A szegletkő nélkül nincs épület!

Ma máshol vannak a példázat hangsúlyai, mint Jézus korában, de ugyanolyan erővel szól, rámutat valóságos állapotunkra: rólunk szól, megrettent és megtérésre hív.

Boldog az, aki megrettenhet, megtérhet, és a szőlőskert rábízott kis szegletében, áldozatokat hozva, másként élhet.

– 1. Hallgatom egy zenés áhítaton Brahms klarinét-zongora szonátáját. Csak ámulok, és miközben hatalmába kerít a mennyei zene és a művészek zsenialitása, „egyszerűen” csak részesülök ebből a gazdagító „hatalomból”. – 2. Isten megváltó hatalmában, Jézus Krisztusra tekintve, kegyelemből lehet részesülni (205. dicséret 1. verse). Csak az kérdez rá erre a hatalomra, csak az tesz észrevételeket, aki ezt a „hatalmas csodát” kívülről szemléli, mert nem részesült abban. A farizeusok és az írástudók nem álmélkodnak, hanem kérdeznek, számon kérnek, bírálnak, Jézus Krisztus tanításait hallva, csodáit látva (1–2). Ezeknek azonban Jézus nem válaszol, hanem visszakérdez (3–4). A farizeusok kikerülik a kérdést, saját érdekeiket nézik, miközben bölcselkednek, okoskodnak, kritizálnak, de felelősen nem döntenek, és csak „látványosan” cselekszenek. – 3. Aki e-világi dolgokban sem dönt, az hogyan dönthetne a Krisztus ügyében. Ezeknek Jézus Krisztus nem válaszol. Ezek nem részesülnek az Ő megváltó hatalmában. Vigyázz, ha túl sokat kritizálsz, valójában kívül vagy azon, amihez hozzászólsz. Jézus Krisztus ügyével kapcsolatosan ez a „kintlévőség” halálos.

Zakariás 9 

398. dicséret

Szeptember 24. hétfŐ – A teljes igemagyarázat

(2) „…milyen hatalommal cselekszed ezeket…” (Lukács 20,1–8)

– 1. Hallgatom egy zenés áhítaton Brahms klarinét-zongora szonátáját, amely mindkét hangszer lehetőségeinek határait feszegeti, és a művészeket is komolyan próbára teszi.

Ott szolgálnak közvetlenül előttem ezek a tehetséges művészek.

Csak ámulok, és miközben hatalmába kerít a mennyei zene és a művészek zsenialitása, „egyszerűen” csak részesülök ebből a gazdagító „hatalomból”.

– 2. Isten megváltó hatalmában, Jézus Krisztusra tekintve, kegyelemből, álmélkodva lehet részesülni (205. dicséret 1. verse).

Csak az kérdez rá erre a hatalomra, csak az tesz észrevételeket, csak az kritizál, aki ezt a „hatalmas csodát” kívülről szemléli, mert nem részesült abban.

A farizeusok és az írástudók nem álmélkodnak, hanem kérdeznek, számon kérnek, bírálnak, Jézus Krisztus tanításait hallva, csodáit látva (1–2).

Ezeknek azonban Jézus nem válaszol, hanem visszakérdez (3–4).

A kérdés tartalma itt most Keresztelő Jánossal kapcsolatos, de nem is ez a lényeges, hanem az, hogy Jézus kérdése olyan, amire válaszolva, vagy nem válaszolva is kivillan az ember „lelke”.

A farizeusok kikerülik a kérdést, saját érdekeiket nézik, miközben bölcselkednek, okoskodnak, kritizálnak, de felelősen nem döntenek, és csak „látványosan” cselekszenek.

– 3. Aki e-világi dolgokban sem dönt, az hogyan dönthetne a Krisztus ügyében.

Ezeknek Jézus Krisztus nem válaszol, nem felel, ezekhez nem szól, ezek nem részesülnek az Ő megváltó hatalmában.

Vigyázz, ha túl sokat kritizálsz, valójában kívül vagy azon, amihez hozzászólsz.

Jézus Krisztus ügyével kapcsolatosan ez a „kintlévőség” halálos.

Az Ő hatalmában részesedni annyi, mint Jézus Krisztusban lenni, „belül”, és az Ő ügyét képviselni.

Az Ő hatalmában részesedni: újjászületés, örök élet, szolgálat, felelős döntés és cselekvés, nem pedig állandó kérdések és észrevételek sora.

A templomban azért árusítottak, mert az áldozati állatot többen ott vásárolták meg, mégpedig a külön itt használatos templomi pénzen, így pénzváltásra is szükség volt (45). Ahol kereskedelem van, ott sok a kísértés. Egyébként is ez a világ a „haszonnal adok–veszek” lelkületére épül, mindenütt, és ettől a „templom” sem mentes. Hogyan is lehetne az, hiszen az egyház ebben a világban él: épületeink, munkatársaink, intézményeink vannak; – így pénzkezeléssel, szervezettel bajlódunk; – és méltó a munkás itt is a maga bérére (Lukács 10,7; 1Timóteus 5,18). Mégis, a baj ott kezdődik, amikor az egyházban az imádságot és az Igét (a tanítást, az evangéliumot), azaz a lényeget (46–47) kiszorítja, hitelteleníti a „kufárkodás”, és nem szolgálja azt. Arra lenne szükség, hogy Jézus Krisztus hatalma, Igéje, szentté tegye a „templomot”, életünk templomát is, és mindent, ami abban van. Ehelyett pont fordítva történik: a profán, kísértésekkel teli ügyletek és ügyeskedések elsorvasztják szolgálatunk, életünk értelmét, a szent ügyet, az evangélium örömét és hatalmát.

Zakariás 8

54. zsoltár

hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Így nem marad más, mint az a két véglet, amit ott is, meg ma is tapasztalunk az egyházban: gyarló indulatok (47), vagy szent rajongás (48).

Urunk, könyörülj! Ne engedd, hogy odvas, sötét, büdös barlanggá tegyük a Te megszentelt ügyed helyét.

Ne űzz ki minket a templomból, hanem űzd ki belőlünk a gonosz kufárságot, hogy mindenünk szent ügyedet szolgálja, és általunk a világ elemei is szentté legyenek, ha a kezünkre kerülnek azok!

Add, hogy tudjuk, mi az, amihez nem szabad hozzáérnünk, mert azzal nem tudnánk a Te dicsőségedre szolgálni (45).

– 1. Jézus főprófétaként sírt, nem tehetetlenségében. Ez nem érzelmi sírás. Jeruzsálem nem ismerte fel az Urat, így nem ismerte fel a békességéhez, megváltásához vezető utat sem; – mert azt elrejtette előle az Isten. Jézus sírása Isten végzésének tökéletes belátása, elfogadása, Jeruzsálem hitetlenségét és vesztét illetően. Ez a sírás megprófétálta azt, ami később szó szerint beteljesedett (41–42). Az Úr nélkül kiszolgáltatottá, rommá lesz az életünk. Földig roskadunk, kő kövön nem marad belőlünk, sőt még mélyebbre jutunk (43–44). – 2. Jézus főprófétaként, reménységgel sírt, mert azt is látta, hogy Isten nem vetette el végérvényesen népét. Jézus látja az ítéleten túl a kegyelmet: – Isten teljes végzését, szándékát; – saját népére nézve is (Róma 11). – 3. Uram, mi emberként sírunk! Mi érzelmileg sírunk. Mi tükör által, homályosan látunk (1Korinthus 13,12). Azokért is sírunk, akik elől elrejtetted „szabadításodat”. Azokért is sírunk, akik nem vehették észre meglátogatásuk idejét (44). Ők sírni sem tudnak nyomoruk és pusztulások, valamint pusztító és önpusztító életük felett. Értük is hadd sírjunk. Hisszük, hogy Te végül mindent jól intézel. Nem vitatkozunk, csak sírunk! Ezt szabad?

Zakariás 7

152. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Jézus főprófétai sírása Jeruzsálem felett nem érzelmi sírás, hanem Isten akaratának tökéletes látása, ismerete, elfogadása.

Jeruzsálem nem ismerte fel az Urat, így nem ismerte fel a békességére vezető utat sem, mert azt elrejtette előle az Isten.

Jézus ezt pontosan látta, előre tisztán látta, elfogadta, kijelentette (41–42).

Ez a sírás megprófétálta azt, ami később szó szerint beteljesedett, mert a lázadó Jeruzsálemet Kr. u. 70–ben lerombolták a római csapatok; – először a templomot, majd később az egész várost (Kr. u. 132–134).

Jézus főprófétaként, reménységgel sírt, mert azt is látta, hogy Isten nem vetette el végérvényesen népét.

Jézus látja az ítéleten túl a kegyelmet: – Isten teljes végzését, szándékát; – saját népére nézve is (Róma 11).

Ebben a reménységben azonban tökéletesen ott van Isten mindenek feletti, és mindeneket megelőző döntésének engedelmes elfogadása: Hiszen a szuverén Úr úgy cselekszik, ahogyan azt jónak látja; – és Ő mindent jól végez és visz véghez.

Uram, mi is sírunk! Mi emberként sírunk!

Korrekt hittanunkhoz „rideg hitben” igazodva értjük, elismerjük rendelésedet: – miszerint vannak olyanok, akik nem ismerhették fel meglátogatásuk idejét (44), és ezért jogos ítéleted földig rombolja életüket, noha később még lehet számukra remény, mert felnyitod majd szemeiket (Róma 11); – és vannak olyanok is, akiknek végleg megkeményíted a szívét (Róma 9,13).

Uram, mi sírunk, mert mégsem tudjuk úgy felfogni mindezt, mint egyszülött Fiad tette ezt, aki mindent tudott, és „nem tükör által homályosan látott”, mint mi (1Korinthus 13,12).

Mi érzelmileg sírunk.

Nekünk sok minden fáj, sok mindent nem értünk, rendelésedet sem látjuk tökéletesen: – elfogadjuk, de nem értjük.

Hadd sírjunk legalább értetlenségünkben.

Azokért is, azokat is sajnálva, akik elől ezeket annyira elrejtetted, hogy sírni sem tudnak nyomoruk és pusztulások, valamint pusztító és önpusztító életük felett.

Értük is hadd sírjunk.

Hisszük, hogy Te végül mindent jól intézel.

Sírunk; – mert, ha Te hozzánk is közelebb érsz (41), közelről meglátsz, megpiszkálva életünk felszínét; – márpedig Te enélkül is mindent látsz; – akkor egyértelművé lesz mindenki előtt, hogy csak kegyelemben maradhatunk meg, mert a választottak sem különbek; – csak Tebenned, Teérted, Teáltalad azok!

Nem vitatkozunk, csak sírunk!

Ezt szabad?

Mit jelent pontosan az, amit itt a virágvasárnapi sokadalom, Isten Lelke által kiált: „A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!” (18) Ellentétben a karácsonyi szózattal (Lukács 2,14), most a földön nem lesz békesség, mert csak az Isten jóakarata alatt álló embereké a békesség. Itt hamarosan kiderül, hogy sokan nem fogadják el az Urat, Őt keresztre viszik. A békétlenség ideje jön majd el, mert dönteni kell Őfelőle! Kihez tartozunk? (38) A farizeusok rá is szólnak Jézusra, hogy hallgattassa el tanítványait, mert Istenként dicsőítik Őt (39). Az Úr azonban mindig az Őt megvallók pártjára áll. Hamarosan népe elhallgat, és akkor a kövek kiáltanak, a lerombolt Jeruzsálem kövei, mert széthullik minden az Úr nélkül. Illetve a „kőszívű pogányok” szólnak majd Őróla, amíg Izráel meg nem tér. Vízválasztó, hogy Mestered–e Jézus, egy nagy gondolkodód, bölcsed, vallásalapítód; – vagy Urad, Királyod, Szabadító Istened? Nem hallgathatunk, szólnunk kell, azok nyomába állva, akik évezredek óta Jézus Krisztust dicsőítik. Velünk az Isten ebben! (Máté 1,23)

Zakariás 6

264. dicséret

Szeptember 21. péntek – A teljes igemagyarázat

(39) „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” (Lukács 19,28–40)

– 1. Jézust itt hódolatban, imádatban részesítik, dicsőítik.

Lukács ezt emeli ki virágvasárnap: a hitvallást Jézus Krisztusról!

Isten Lelke által történik ez a dicsőítés (37–38).

Ezért a bonyolult virágvasárnapi események is, minden szervezés nélkül, tökéletes rendben történnek (28–36).

A virágvasárnapi bevonulás istentisztelet, hiszen itt a hódoló sokaság megvallja:

– Ő az, akit a próféták megígértek;

– Ő az, aki az Úr nevében jön (38);

– Ő az, akit más evangéliumok szerint hozsannázva köszöntenek (Máté 21,9), mert a hozsánna (Zsoltárok 118,25) segélykiáltás és üdvkiáltás egyszerre;

– Ő az, akire szükségünk van (34);

– Ő az Úr, az egyetlen Király, aki valóban tud segíteni rajtunk;

– Ő az, aki a mennyben békességet szerez nekünk, Isten előtt.

– 2. Mit jelent pontosan ez az utóbbi, amit most így fogalmaz meg a sokadalom, Isten Lelke által: „A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” (18)

Ellentétben a karácsonyi szózattal, most a földön nem lesz békesség (Lukács 2,14).

Hiszen csak az Isten jóakarata alatt álló embereké a békesség.

Márpedig itt hamarosan kiderül, hogy sokan nem fogadják el az Urat, Őt keresztre viszik; – így a békétlenség ideje következik el: – dönteni kell Őfelőle!

Kihez tartozunk? (38)

– 3. A farizeusok rá is szólnak Jézusra, hogy hallgattassa el tanítványait, mert Istenként dicsőítik Őt (39).

Az Úr azonban mindig az Őt megvallók pártjára áll.

Hamarosan népe elhallgat, és akkor a kövek kiáltanak, a lerombolt Jeruzsálem kövei, mert széthullik minden az Úr nélkül.

Illetve a „kőszívű pogányok” szólnak majd Őróla, amíg Izráel meg nem tér.

Vízválasztó, hogy Mestered–e Jézus, egy nagy gondolkodód, bölcsed, vallásalapítód; – vagy Urad, Királyod, Szabadító Istened?

Nem hallgathatunk, szólnunk kell, azok nyomába állva, akik évezredek óta Jézus Krisztust dicsőítik.

Velünk az Isten ebben! (Máté 1,23)

– 1. Egy nemes ember távozik, majd hosszú idő után visszatér, mint király. Ez az úr, vagyonának egy részét, tíz minát, távozása előtt kiadta tíz szolgájának: mindegyiknek egyet–egyet. Amikor az úr visszatér, számon kéri szolgáit (11–15). – 2. Tehát a szolgák örömmel jönnek a királyként visszatérő uruk elé, és boldogan számolnak be arról, hogy ki még tízet, ki még ötöt szorgoskodott a kapott egy minához (16–19). Az Úr előtt nem az számít, hogy ki tette a tízet, ki az ötöt az egy minához, hanem csak az, hogy hűségesen bántak a rájuk bízott javakkal, adottságaik szerint. – 3. Vigyázzunk, nem elég megőrizni, elrejteni, és majd visszaadni, hanem elő kell venni a kapott minát, „megforgatni”, dolgozni, szolgálni vele; – esetleg odaadni a saját egy minámat annak, aki jobban értene az adott feladathoz. Ez is sáfárság. Kaptad a keresztyénségedet, és szégyelled, nem mondod, nem adod tovább, nem gazdagítasz vele másokat? (20–26) Vagy éppen perlekedsz az Istennel? Vigyázz, szavaid szerint bánnak majd veled! (22) Talán éppen elárulod az Urat, és az Úr ellenségévé leszel? (27) Urunk, tarts meg minket a hűséges, sáfárkodó hitben!

Zakariás 5

459. dicséret

Szeptember 20. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(13) „Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” (Lukács 19,11–27)

ÚGY LESZ A VALÓSÁGBAN IS, MINT EBBEN A TÖRTÉNETBEN.

– 1. Egy nemes ember távozik, majd hosszú idő után visszatér, mint király.

Ez az úr, vagyonának egy részét, tíz minát, távozása előtt kiadta tíz szolgájának: mindegyiknek egyet–egyet.

Egy mina három havi napszámnak megfelelő összeg lehetett, nem túl sok, de nem is kevés.

Amikor az úr visszatér, számon kéri szolgáit.

A feltámadott Jézus Krisztus dicsőséges királyként tér vissza.

Őt várjuk, az egyetlen Urát ennek a rendetlen világnak, akivel nem lehet feleselni.

Hitben járva tudjuk, hogy mindent az Úrtól kaptunk, hogy az Ő dicsőségére „kereskedjünk” azzal.

Az Úrtól kaptuk a képességeket is ehhez (11–15).

– 2. Tehát a szolgák örömmel jönnek a királyként visszatérő uruk elé, és boldogan számolnak be arról, hogy ki még tízet, ki még ötöt szorgoskodott a kapott egy minához (16–19).

De a többletet is úgy adják vissza, mint az Úrét.

A szolgák nem maguknak tulajdonítják a dicsőséget.

Az Úr előtt sem az számít, hogy ki az, aki tízet; ki az, aki ötöt tett az egy minához, hanem az, hogy ezek hűségesen bántak a rájuk bízott javakkal, adottságaik szerint megbecsülve a kapott ajándékokat.

A teljesítmény sem érdem, hanem kötelesség, szolgálat.

A mennyei jutalom is különböző, de akkor a különbség már nem lesz bántó.

– 3. Vigyázzunk, nem elég megőrizni, elrejteni, és majd visszaadni, hanem elő kell venni a kapott minát, „megforgatni”, dolgozni, szolgálni vele; – esetleg odaadni a saját egy minámat annak, aki jobban értene az adott feladathoz.

Ez is sáfárság.

Kaptad a keresztyénségedet, és szégyelled, nem mondod, nem adod tovább, nem gazdagítasz vele másokat? (20–26)

Vagy éppen perlekedsz az Istennel?

Vigyázz, szavaid szerint bánnak majd veled! (22)

Talán éppen elárulod az Urat, és az Úr ellenségévé leszel? (27)

Urunk, tarts meg minket a hűséges, sáfárkodó hitben!

Zákeus egy igen pici ember, akinek nagy vagyona és nagy hatalma van, hiszen ő a római Júdea fővámszedője. Igen, egy határon túl, jogi keretek között is csak a másik megnyomorításával, sajtolásával, zsarolásával, a másikon levert uzsorával lehetséges vagyonra szert tenni. Ahol vagyon van, ott van a hatalom, és fordítva. Zákeus ezek közül csak a legkisebb, akit a mindig ismeretlen, igazán vagyonosok előre löknek végrehajtónak. Persze jut Zákeusnak is bőven abból, amit elvesz másoktól, látszólag jogi keretek között. De más a jog, más az erkölcs, és egészen más a hit. Elveszett állapot ez: jog van, de hit és erkölcs ritkábban. Le van papírozva minden, szabályszerűen. De ez még kevés. Ott kezd munkálni az Isten, ahol ez az állapot fájni kezd, egyre jobban: amikor az üdvösség nélküli, elveszett állapot nyomorúsága jelentkezik közérzetben, vérnyomásban, testi nyavalyákban, lelki gyötrelmekben, álmatlan éjszakákban. Ezek jó jelek: jön Jézus, keres engem, aki törpe voltomban is „olyan okos, gazdag, hatalmas” ember vagyok, csak éppen elveszett.

Zakariás 4

371. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Jézus nem tisztelgő látogatást tesz, hanem megkeresi és megtartja az elveszettet, minket, akiknek már fáj ez az állapot; – az is, hogy a hívők közössége is olyan önhitt.

Mi szeretnénk látni Jézus Krisztust, de igazából Ő az, aki már döntött felőlünk, üdvösségesen.

Sok „hatalmas, megtért, másokat ezerféle módon szorongató kegyest” is hív az az eperfa, ahonnan végre igazán megláthatja és befogadhatja az Urat.

EZ A KEGYELMI ÁLLAPOT! – 1. Koldulunk életünk romjain, vakon, szegényen; – a jólétben, látszólag egészségesen még inkább ezt tesszük. De Istenünk nem hagy el, mert közben szól az Ige, benne az evangélium, és hallunk Jézusról, kérdezősködhetünk utána (35–37). – 2. Aztán kiálthatunk, és Jézushoz kiálthatunk, mert Ő éppen akkor jár a közelünkben, amikor már elviselhetetlenné lett a halálos nyomorúság ezernyi fajtája, és minden pótcselekvés, pótvallás csődöt mondott. Kiálthatunk akkor is, ha el akarnak hallgattatni mások. Annak ellenére kiálthatunk, hogy éppen azok akarnak leinteni, akik Jézus körül állnak (38–40) – 3. Végezetül követhetjük Őt. Ez a követés a legtöbb, amit kaphatunk ebben az életben. Ez több, mint a gyógyulás. Olyan emberi, őszinte és megható, ahogy Jézus megkérdezi a vak embert, hogy ő mit szeretne. Persze, hogy azt mondja a vak koldus, hogy látni szeretne, meggyógyulni. A vak ember nem lelkileg akar látni, hanem testileg; – aztán dolgozni, nem koldulni; – élni és jobban élni akar. Jézus megadja neki ezt is. De sokkal többet ad. Ez a több: a szabadító Úr követése, a lelki látás, ami aztán mindent élesebben lát, dicsőíti az Istent, és persze engedelmesen él (41–42).

Zakariás 3

460. dicséret

Szeptember 18. kedd – A teljes igemagyarázat

(43) „…követte őt, dicsőítve az Istent.” (Lukács 18,35–43)

EZ A KEGYELMI ÁLLAPOT!

– 1. Koldulunk életünk romjain, vakon, szegényen; – a jólétben, látszólag egészségesen még inkább ezt tesszük.

De Istenünk nem hagy el, mert közben szól az Ige, benne az evangélium, és hallunk Jézusról, kérdezősködhetünk utána (35–37).

– 2. Aztán kiálthatunk, és Jézushoz kiálthatunk, mert Ő éppen akkor jár a közelünkben, amikor már elviselhetetlenné lett a halálos nyomorúság ezernyi fajtája, és minden pótcselekvés, pótvallás csődöt mondott.

– Kiálthatunk, érdemek nélkül.

– Kiálthatunk az Úr kegyelmének könyörületéért.

– Kiálthatunk azzal a megszólítással, ahogy másoktól hallottuk megnevezni az Urat: Dávid Fia, Isten Fia, Messiás, Megváltó, Szabadító. Először csak kiáltjuk, majd később értjük meg igazán ennek „velejét”, de nem baj, csak kiáltsunk így: Isten Fia, könyörülj!

– Kiálthatunk akkor is, ha el akarnak hallgattatni mások, ha már „leírtak” bennünket, ha már nem számítunk.

– Annak ellenére kiálthatunk, hogy éppen azok akarnak leinteni, akik Jézus körül állnak.

– Kiálthatunk, mert az Úr engedi, hallja, meghallja, és akarata szerint teljesíti kérésünket; – de bizonyosan könyörül! (38–40)

– 3. Végezetül követhetjük Őt.

Ez a követés a legtöbb, amit kaphatunk ebben az életben.

Ez több, mint a gyógyulás.

Ez több, mint az engedelmes élet.

Ez kegyelmi állapot: Isten dicsőségének felragyogása az életünkön.

Olyan emberi, őszinte és megható, ahogy Jézus megkérdezi a vak embert, hogy ő mit szeretne.

Persze, hogy azt mondja a vak koldus, hogy látni szeretne, meggyógyulni.

A vak ember nem lelkileg akar látni, hanem testileg; – aztán dolgozni, nem koldulni; – élni és jobban élni akar.

Jézus megadja neki ezt is.

De sokkal többet ad.

Ez a több: a szabadító Úr követése, a lelki látás, ami aztán mindent élesebben lát, dicsőíti az Istent, és persze engedelmesen él (41–42).

A LÉNYEGRŐL. – 1. Jézus a lényegről szólt: Jeruzsálemben az Emberfián, a megígért Messiáson, azaz Őrajta beteljesedik a prófétai ígéret: saját népe pogányok kezére adja Őt, szenved, megölik, de harmadik napon feltámad (31–33). – 2. Jézus a lényeg kapcsán azt is hangsúlyozza, hogy beteljesednek az ígéretek, de sokkal gazdagabban, mint ahogy azt önző módon Isten népe csak magára, csak erre a világra nézve várta. Ő mindenkiért jött, és a bűn, a betegség, a halál hatalmát legyőzni jött. Jézus Krisztus a legtöbbet adja. – 3. Ezt a lényeget itt a tanítványoknak jelenti ki az Úr, a tizenkettőnek, de ők azt nem értették, rejtve maradt előttük. Csak az értheti, csak az fogadhatja be az evangéliumi lényeget, akinek az Isten kegyelme ezt megadja (34); – egyébként bolondság vagy botrány marad a jó hír (1Korinthus 1,18–23). Most még nem érthették, de pünkösdkor megérthették (Cselekedetek 2,14). Ehhez azonban ott kellett lenniük Jézus közelében, hallani, látni Őt, vele együtt felmenni Jeruzsálembe (21). Az Úr pedig az elvetett magot szárba szökkentette (1Korinthus 3,6).

Zakariás 2 

125. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Urunk, könyörülj, nyíljon meg előttünk a lényeg: megváltó halálod és feltámadásod örömhíre! Köszönjük, hogy már kezdettől fogva a Te házad, néped közelében lehettünk; – akkor is, amikor még semmit nem értettünk ebből. De köszönjük, hogy Te sokféleképpen megnyithatod értelmünket, szívünket a lényeg előtt.

Az Úr végzi el, hogy mi mindent elengedhessünk (28), minekutána Ő aztán örökkévaló javak sokszorosát ajándékozza vissza nekünk: házat, feleséget, testvért, szülőt, gyermeket, de már az Isten országának boldog rendjében és örökségében (29). Nem véletlen, hogy őket említi elsőként az Úr, mert őket bízta ránk kiváltképpen az Isten. Bizony, először el kell engedni mindent, hogy áldott rendben kaphassuk vissza azokat az Úrtól. Olyan ez, mint amikor egy csomó dologgal van tele a kezem, összevissza, kicsúszkálva, és még mindig nyúlok valamiért, meg pakolnak is rám. Ilyen helyzetben sokszor csak az a megoldás, hogy elengedjük az egészet, és a fontosakat szép rendben újra felvesszük, már Isten kezéből elfogadva azokat. Akinek tele van a keze és a szíve, annak először lelki szegénnyé kell lennie (Máté 5,3), elengednie mindent, hogy csak az Úr maradjon, Ő pedig sokszorosát adja vissza, nem mennyiségben, hanem üdvösségben, örömben, az Ő rendje szerinti fontosságban (30). Már ebben a világban (!) kezdődik ez az üdvösséges rend!

Zakariás 1

45. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az Istennel való viszonyunkban soha nem üzletről van szó, hanem mindig kegyelemről, amelyben Ő az, aki cselekszik, aki bőségesen ad.

Sőt, azt is Ő végzi el, hogy mi mindent elengedhessünk (28), minekutána Ő aztán örökkévaló javak sokszorosát ajándékozza vissza nekünk: házat, feleséget, testvért, szülőt, gyermeket, de már az Isten országának boldog rendjében és örökségében (29).

Nekünk, embereknek sok minden lehetetlen, saját bölcsességgel és erővel. Amiben pedig áttörhetjük a lehetetlenség konok falát, ott is valójában az Isten ereje, bölcsessége, kegyelme nyitotta meg az „ajtót” az áttörhetetlen falon. Lehetetlen emberi érdemekkel, kegyességgel kiérdemelni az üdvösséget; – és lehetetlen emberi erővel megszabadulni mindattól, ami ide köt bennünket, ehhez a világhoz. Sok fogyatkozás, hiány van bennünk (22). Szomorúvá tesz ez a tehetetlenség (23). Nehogy azt higgyük, hogy most jól megkapták a dúsgazdagok! Szegény vagy? Na, ne? Mennyi mindened van még mindig, mennyi minden köt, netán megkötöz téged és engem is. Lehetetlen lemondani ezekről, mint a tevének átjutni a nem rá méretezett, szűk kapun, a „tű fokán” (25). Micsoda evangélium: nekünk lehetetlen, de Istennek lehetséges. Jézus Krisztus megnyitotta az örök élet kapuját, megoldotta a megkötözöttségeinket. Ő mindent elkér ugyan, de megszentelten visszaadja azokat, akik, amik nekünk fontosak (27).

Habakuk 3

38. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Nem tudjuk, milyen lélek vezette ezt az embert arra, hogy az örök élet felől kérdezze Jézust, és miféle elgondolásai voltak az öröklétről. Azt tudjuk róla, hogy igen gazdag volt, miközben parancsokat megtartó kegyesként élt. Aki igen gazdag, az örökké szeretne élni itt, ebben a jólétben. A halál előtti tehetetlenség a legnagyobb akadály a gazdag számára, amit nem tud vételárral lebontani. Az öröklét az, amit ki sem lehet érdemelni, kegyes élettel sem. A halál ténye hiábavalóvá tesz minden itteni „birtokot”. Ugyanakkor lehetetlen az is, hogy mindenről lemondjunk. Még a vagyonközösségben élők esetében is igen átláthatatlanul működik mindez. A vagyon itt jelentheti a fölösleget is, amire a gazdagnak nincs szüksége a tisztes, elégedett élethez; – másokon viszont segíthetne a fölösleg átadásával (18–21).

Ez a jelenet azt hirdeti meg, hogy nem mi, hanem Isten dönt az Ő áldása, azaz hitünk és üdvösségünk felől, nem pedig mi. Ez a gyerek és felnőttkeresztség kérdését is megoldja. Nincs min vitatkozni. Az a baj, hogy mi nem biblikusan gondolkozunk. Misszió címén ügyes módszerekkel kapacitálunk boldogot és boldogtalant, miközben saját döntésünktől tesszük függővé az üdvösséget. A tanítványok indulata is ezt az emberi buzgalmat fejezi ki (15): „A Mesternek fontosabb dolga van, ne fárasszák Őt kisgyerekekkel; – majd, ha felnőnek a gyerekek, döntenek.” Jézus erre nemet mond, és megáldja a gyerekeket (16), intve minket, hogy csak Isten mindent szépen intéző kegyelmére hagyatkozhatunk, ahogy az engedetlenségük és rosszaságuk ellenére is mindenben a szüleikre hagyatkozó kisgyerekek teszik ezt (17). Mindenkinek hirdetjük az Igét, de nem mi döntünk! Jó, hogy a lényeg nem tőlünk függ!

Habakuk 2

511. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Itt nem a kisgyermek a példa, hiszen a kisgyermek önmagában ugyanolyan tökéletlen, mint amilyen tökéletlen felnőtt lesz belőle. Ez már a csecsemő életének első perceitől kezdve látszik: – aztán tudatosan zsarolja a szüleit; – amelyet egész életében, különböző módokon művelni fog; – ha meg nem tér, még idejében.

Ebben az igerészben az Isten szuverén döntése, kegyelme, minket megérintő és üdvözítő áldása az, ami a középpontban áll, és amelyet Jézus Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk (15).

Nem Jézus és a tanítványok mennek a gyerekek után, hanem a szülők hozzák oda a gyerekeiket Jézushoz, Jézus közelébe, Jézus Krisztus mindenre elégséges áldását kérve, amelynél nincs több. Tehát mi hiába megyünk bárki után, ha az Isten nem indítja arra, hogy jöjjön és hozza a gyermekeit.

Elmenni, tanítvánnyá tenni másokat nem azt jelenti, hogy kapacitálok unos-untalan mindenkit, hanem mindenhol hirdetem az evangéliumot, bizonyságot teszek a bennem lévő reménységről. Isten majd cselekszik.

A kisgyermek itt az evangéliumokban két kifejezéssel szerepel, a csecsemőt ugyanúgy jelenti, mint a másik kifejezés szerint a nagyobbacska gyereket is. Mindkét korosztályt vitték a szülők Jézushoz, mert ebben a korban még lehetett, később már nem. Eddig tartott a szülő felelőssége, és eddig a korig hagyatkozott a gyerek a szüleire.

A farizeus inkább túlteljesítette a törvényt, csak nehogy megszegje azt (12). Ne ítéljük el azonnal ezt a farizeust. Főként azért se, mert a példázat nem az üdvösség és a kárhozat kérdéséről szól, hanem az imádságról (10), vagyis arról, hogy Isten elé, csak alázattal járulhatunk, és nem érdemeinkre hivatkozva (11). Hiszen csakis Isten emelhet fel bennünket abból a mélységből, amiben vagyunk, és nem a saját erőfeszítéseink (14). Fontos a farizeus erőfeszítése, de önmagában elégtelen, önhittsége pedig alaptalan, mert Isten kegyelme tesz egyedül igazzá. Az Isten kegyelme az Ő igazságát ajándékozza nekünk (13–14), aztán ez a kegyelem megáldja erőfeszítéseinket is. Kell az emberi erőfeszítés, Isten törvényének komolyan vétele, noha csakis Isten kegyelme tart meg. De ez a kegyelem nem „laza”, hanem „még komolyabb és szigorúbb” életre késztet; – alázatosan, önhittség nélkül. Az a baj, hogy mi vagy fennhéjazó és önhitt keresztyének vagyunk, vagy Isten drága véren szerzett kegyelmére alapozva olcsó módon visszaélünk azzal. A kegyelem tart meg, Isten kiválasztó kegyelme igazít meg, de aki választott, az nagyon is igyekszik (2Péter 1,5–11).

Habakuk 1

445. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A farizeus értékelendő erőfeszítést fordított arra, hogy megtartsa Isten törvényét, a szertartásokra és az erkölcsi életre vonatkozókat egyaránt.

A farizeus mindenben igyekezett Isten tökéletes rendjéhez igazodni, amelyet ebben a világban Isten törvényének szent döntései, parancsai, rendelkezései tárnak elénk (Zsoltárok 19,8–11).

Az Úr törvénye üdvösséges irányokat mutat, valamint üdvösséges korlátokat állít, amelyben „gyönyörködik” az istenfélő és boldog ember (Zsoltárok 1).

A farizeus tudatosan túlteljesítette a törvényt, hetente kétszer böjtölt, ami sehol nincs elrendelve; – a piacon vásárolt árukból pedig ismét befizette a tizedet, pedig az ár már tartalmazta ezt a tizedet; – és azok után az áruk után is befizette a tizedet, amelyek nem szerepeltek a törvényi felsorolásban: menta, kapor, kömény, fűszerek (5Mózes 14,22–23).

KIRE NÉZÜNK? – 1. Ha a helyzetünkre nézünk, valamint a világ állapotára, könnyen belefáradhatunk az egészbe (1): Istent nem fél, embert nem becsül ez a világ (2). Ha hárítani akarunk, azt mondjuk, hogy a hivatalosak, a döntéshozók, a bírók ilyenek. De ennél rosszabb a helyzet, mi sem vagyunk különbek. Az özvegyasszony kiszolgáltatottsága önmagában megható, de ő is csak azt akarja, amit mindenki: szolgáltassanak neki igazságot, az ellenfelével szemben. Mindenki ezt akarja, neki adjanak igazat a másikkal szemben (3). – 2. Ne „a helyzetre” nézz, hanem a feltámadott Úrra, aki igaz, akiben nincs semmi hamisság, és aki az Ő igazságát ajándékozza választottainak (6). – 3. Szüntelenül imádkozni! (1Thesszalonika 5,17) Ahogy a példázatban sem a bíró, sem az özvegyasszony, önmagukban nem igaz emberek, úgy mi sem vagyunk igazak. De az Úr igaz, igazságos és kegyelmes: hall, akarata szerint meghallgat, soha nem hagy el (Máté 28,20). Már az is kegyelem, hogy Őelé járulhatunk. Fáradt lehetek, de nem fáradhatok meg; – nem fáradhat el a hitéletem, az imaéletem, az Isten igaz Igéjével való táplálkozásom. Ő eljön, megtalál, hazavisz (8).

Mikeás 7,7–20

272. dicséret

Szeptember 12. szerda – A teljes igemagyarázat

(1) „…nem szabad belefáradniuk…” (Lukács 18,1–8)

KIRE NÉZÜNK?

– 1. Ha a helyzetünkre nézünk, valamint a világ állapotára, könnyen belefáradhatunk az egészbe (1): – Istent nem fél, embert nem becsül ez a világ (2).

Ha hárítani akarunk, azt mondjuk, hogy a hivatalosak, a döntéshozók, a bírók ilyenek.

De ennél rosszabb a helyzet, mi sem vagyunk különbek.

Isten népe sem más: hiszen ahol egymást nem tiszteljük, ott lehet-e hitelesen félni az Istent?

Az özvegyasszony kiszolgáltatottsága önmagában megható, de ő is csak azt akarja, amit mindenki itt: szolgáltassanak neki igazságot, az ellenfelével szemben.

Mindenki ezt akarja, neki adjanak igazat a másikkal szemben (3).

– 2. Persze, már az kegyelmi állapot, ha valaki szenved ettől az állapottól.

Soha nem szabad belefáradni ebbe a helyzetbe.

Töredelmes szívvel, és nem cinikus önhittséggel, mint itt a bíró, meg lehet vallani nyomorúságunkat, és ügyünkkel az egyetlen, igaz bíró, Jézus Krisztus elé lehet járulni.

Ne a helyzetedre nézz, hanem a feltámadott Úrra, aki igaz, akiben nincs semmi hamisság, és aki az Ő igazságát ajándékozza választottainak (6).

– 3. Szüntelenül imádkozni azt jelenti (1Thesszalonika 5,17), hogy éjjel nappal az igaz és kegyelmes Isten színe előtt megállni, szüntelenül hozzá kiáltani, ügyünket Őelé vinni, ebbe soha nem megfáradni (Filippi 4,6).

Ahogy a példázatban sem a bíró, sem az özvegyasszony, önmagukban nem igaz emberek, úgy mi sem vagyunk igazak.

De az Úr igaz, igazságos és kegyelmes: hall, akarata szerint meghallgat, soha nem hagy el (Máté 28,20).

Már az is kegyelem, hogy Őelé járulhatunk.

Fáradt lehetek, de nem fáradhatok meg: – nem fáradhat el a hitéletem, az imaéletem, az Isten igaz Igéjével való táplálkozásom.

Ő eljön, megtalál, hazavisz (8).

Az Isten országa az Ő uralma, amely nem külső jelekben, látványosan jelenik meg, hanem bennünk. Ez azt jelenti, hogy nem ott valósul meg Isten országa, ahol a külső körülmények megváltoznak, és majd azáltal az ember is megváltozik. Minden ilyen reformos, forradalmi, humanista modell, összes változatával együtt hamis. Isten hatalma újjászül, elkezd élni bennünk a feltámadott Krisztus (Galata 2,20), és ez a „belső” változás hat kifelé. Tehát Isten országa nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé hat. Mi pedig mindig külső megújulástól várjuk a ténylegesen jobbat. Isten országa pedig csak ott van, ahol Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett (20–21). Jézus az Emberfia, annak ószövetségi elnevezése szerint. Mi Őt várjuk, óhajtjuk, hogy újra üdvösséges rend legyen mindenütt (22). Nem a világ vége, hanem az Emberfia jön el, akinek eljövetelét hiába hirdetik külső jegyekre hivatkozva. Az Úr eljövetele váratlanul de egyértelműen érkezik meg, mint a villámlás, nem emberi akarat, hanem az Isten döntése szerinti időben (23–24). Jöjj, Uram Jézus! (Jelenések 22,20)

Mikeás 7,1–6

461. dicséret

Szeptember 11. kedd – A teljes igemagyarázat

(22) „…az Emberfiának napjai…” (Lukács 17,20–37)

– 1. Az Isten országáról még a farizeusoknak is tanít Jézus.

Az Isten országa az Ő uralma, amely nem külső jelekben, látványosan jelenik meg, hanem bennünk.

Ez azt jelenti, hogy nem ott valósul meg Isten országa, ahol a külső körülmények megváltoznak, és majd azáltal az ember is megváltozik.

Minden ilyen reformos, forradalmi, humanista modell, összes változatával együtt hamis.

Isten hatalma újjászül, elkezd élni bennünk a feltámadott Krisztus (Galata 2,20), és ez a „belső” változás hat kifelé.

Tehát Isten országa nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé hat.

Mi pedig mindig külső megújulástól várjuk a ténylegesen jobbat.

Isten országa pedig csak ott van, ahol Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett (20–21).

– 2. Jézus az Emberfia, annak ószövetségi elnevezése szerint.

Dániel ezért látott ott a mennyben egy emberszerű lényt.

Mivel a bűn miatt ember nem lehet a mennyben, saját erejéből, az csak Jézus Krisztus lehetett (Dániel 7,17–25).

Először harminchárom évig tartott az Emberfia eljövetele, megkoronázva azt szenvedésével, halálával és feltámadásával (25).

Aztán Ő újra belépett a mennybe, majd kezdődött az Isten országának, az egyháznak a korszaka, akik között az Isten uralkodik, az Ő törvénye és Igéje, és akikben él és mozdul az Úr.

Ez tart mindaddig, amíg az Emberfia újra el nem jön.

– 3. Mi Őt várjuk, óhajtjuk, hogy újra üdvösséges rend legyen mindenütt (22).

Nem a világ vége, hanem az Emberfia jön el, akinek eljövetelét hiába hirdetik külső jegyekre hivatkozva.

Az Úr eljövetele váratlanul de egyértelműen érkezik meg, mint a villámlás; – nem emberi akarat, hanem az Isten döntése szerinti időben (23–24).

– Jöjj, Uram Jézus! (Jelenések 22,20)

– 1. Jézus biztos célja Jeruzsálem, ahol a kereszten meghal érettünk (11), majd feltámad a halálból. Ez a hit: – a teljes perspektívát látva, Jézus Krisztus békességgel, kiegyensúlyozottan halad az úton. – 2.  Ennek éppen ellentéte a tíz leprásból álló csoport, akik reményvesztetten, céltalanul bolyonganak (12), hiszen betegségük miatt teljesen kiközösítve éltek (3Mózes 13,45–46). Jézus Krisztus nélkül ilyen az ember élete: – a bűn leprája sok nyomorúságot okoz nekünk, miközben elszakít bennünket Istentől, valamint egymástól. – 3. A reménytelenségnek csak az vethet véget, ha Isten kegyelméből beláthatjuk nyomorúságunkat, abból felkiáltunk, mégpedig az Úrhoz kiáltunk (13–14), aki meglát bennünket, és bajunkban megszólít (Zsoltárok 50,15). – 4. Először ugyan érthetetlen az, amit Jézus mond: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” (14) A leprások talán ennivalót vártak vagy vigasztalást, esetleg azonnali gyógyulást; – ehelyett egy Igét kaptak, egy parancsot. Pedig a lényeg mindig ez: – kapok egy Igét, benne egy parancsot, amely elküld, kimozdít a holtpontról, feladattal bíz meg; – és az Istennek való engedelmesség közben történik a gyógyulás; – mindig menet közben.

Mikeás 6 

273. dicséret

Szeptember 10. hétfő – A teljes igemagyarázat

(12) „…szembejött vele tíz leprás férfi…” (Lukács 17,11–19)

– 1. Jézus biztos célja Jeruzsálem, ahol a kereszten meghal érettünk (11), majd feltámad a halálból.

Ez a hit: – a teljes perspektívát látva, Jézus Krisztus békességgel, kiegyensúlyozottan halad az úton.

– 2.  Ennek éppen ellentéte a tíz leprásból álló csoport, akik reményvesztetten, céltalanul bolyonganak, hiszen betegségük miatt teljesen kiközösítve éltek (3Mózes 13,45–46).

Csoportosan koldultak, hogy a távolba valaki egy kosár ennivalót letegyen nekik.

Számkivetett, céltalan, reménytelen vándorlás volt az övék, amelynek a halál vetett véget (12).

Minden erőltetett, átvitt értelmezés nélkül mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus nélkül ilyen az ember élete: a bűn leprája sok nyomorúságot okoz nekünk, miközben ez a „lepra” elszakít bennünket Istentől, valamint egymástól, amíg végül teljesen magunkra maradunk; – nem is beszélve arról, hogy ebben az állapotban a mennyből is ki vagyunk rekesztve.

– 3. A reménytelenségnek csak az vethet véget, ha Isten kegyelméből beláthatjuk nyomorúságunkat, abból felkiáltunk; – mégpedig az Úrhoz kiáltunk, aki meglát bennünket, és bajunkban megszólít (Zsoltárok 50,15).

Aki belátja nyomorúságát, és kiált az Úrhoz, az nem hiába teszi ezt, mert Jézus Krisztus ránk tekint, Igéjével megszólít bennünket.

Ahol Ő szól, ott mindig szabadulás történik (13–14).

– 4. Először ugyan érthetetlen az, amit Jézus mond: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” (14)

Tudni kell ehhez azt, hogy a törvény szerint a paphoz akkor mehetett el egy leprás, ha már megtisztult, és a tisztulás tényét a pap megállapította.

A leprások talán ennivalót vártak, vagy vigasztalást, esetleg azonnali gyógyulást; – ehelyett egy Igét kaptak, egy parancsot.

Pedig a lényeg mindig ez: – kapok egy Igét, benne egy parancsot, amely elküld, kimozdít a holtpontról, feladattal bíz meg; – és az Istennek való engedelmesség közben történik a gyógyulás; – mindig menet közben.

Akkor is engedelmeskedni kell az Úrnak, ha az adott helyzetben nem értjük az Igét, mert most nem értjük, de majd menet közben megértjük (János 13,7).

Meg is tisztultak mind a tízen, mire odaértek (14).

– 5. Ezzel azonban nincs vége a történetnek.

A tíz meggyógyult emberből csak egy tért vissza Jézushoz, hálát adva, és hangosan dicsőítve az Istent.

Ráadásul ez az egy nem is zsidó volt, hanem az idegen samáriai.

Nem Jézusnak van szüksége arra, hogy hálát adjunk, hanem nekünk.

A hálaadás ugyanis naponta a hit kegyelmi ajándékából fakad.

Az az ember tud hálát adni minden nap, mindenért, aki nemcsak testileg, hanem üdvösségesen is meggyógyult; – nemcsak a testi, hanem a lelki leprából is megtisztult.

Ezt hangsúlyozza Jézus is, ennek az egynek: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.” (15–19).

A szolga az egész napos, fárasztó munka után hazajött, és utána még vacsorát adott a gazdájának. Köszönet nélkül szolgált, nem számított fáradozása érdemnek, hiszen kötelességét végezte. A szolga a gazda tulajdona volt az ókori keleten, akit a gazda megvásárolt (7–9). Ez a kép egy lelki üzenetet hordoz, annak megvilágítására használja fel a történetet a mi Urunk (10). Nem hivatkozhatunk az érdemeinkre Isten előtt, hiszen egész életünk, és mindenünk, amink van, valójában az Úr tulajdona. Kötelességünk a „Gazda” javára, az Isten dicsőségére hűséggel, szorgalmasan élni. Mégis elgondolkodtató, hogy ez a szorgalmas, odaadó szolga a „haszontalan” értékelést kapja! Jól értsük az Igét! Nem arról van szó, hogy Isten haszontalannak tartaná átadott életünket, hanem hogy mi tartsuk annak, és el ne bízzuk magunkat (10). Mert minden kegyelem, ajándék, amiből az Úr javaival való sáfárkodás kötelessége fakad! Jaj annak, aki ezt nem így látja. Mi azonban a „Gazda” tulajdonai vagyunk, aki nemcsak dolgoztatja, hanem meg is védi, sőt megváltja, egyszer majd megszabadítja szolgáit…

Mikeás 5

15. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Isten Igéje mindig személyesen hozzánk szól, minket érint. Erre utal Jézus kezdő kérdése, a példázat bevezetésében, amellyel megszólítja hallgatóit: „Ki az közületek…” (7).

Ennek a példázatbeli gazdának egy szolgája volt, ezért ez végzett minden munkát a házon kívül és belül: fizikai, szellemi, lelki, hitbéli szolgálatok mind ide sorolhatók.

A gazda megvásárolta szolgáját. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus ezt a földi viszonyulást helyeselné. Nem mondja azt a mi Urunk, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk. Ez a kép teológiai üzenetet hordoz: Isten drága véren tett bennünket tulajdonaivá.

Bármennyire szeretjük a dicséreteket, az Úr szolgálatáért nem jár elismerés, mert akkor egykönnyen elbíznánk magunkat, ahogy ez gyakran meg is történik azokkal, akik folyton elismeréseket kapnak.

Áldás, ha Jézus szavait hallva – nemcsak a botránkoztatás és a megbocsátás kapcsán, hanem mindenkor – eltörpülünk, rádöbbenünk a magunk hitének, életének gyengeségére és törékenységére, hogy aztán odameneküljünk az Úrhoz, elkérve az Ő kegyelmét és erejét: „Növeld hitünket!” (5) Bizony, akkora hitünk sincs, mint egy mustármag. A mustármag a legkisebb mag, de mag, benne az élet és a növekedés reménységével. Az eperfa pedig a legerősebb gyökérzetű fa. Ez a kép, a hegyek megmozgatásával együtt a lehetetlenséget fejezte ki Jézus korában (Máté 17,20). A kicsiny hit is hit. A kicsiny hitben is Isten mindenható hatalma mozdul, az Ő akarata szerint. Istennél minden lehetséges (Lukács 1,37). De Ő csak azt cselekszi meg hatalmával, ami az ember és a világ javát szolgálja. Ő megteheti, hogy hatalma kitépjen bennünket abból a „gonosz régiből”, amibe úgy belegyökerezett az életünk. Ő képes egyedül átültetni, áthelyezni. A kis hit is hit. Nekünk még ennyi sincs? Urunk, adj hitet, növeld hitünket! Urunk, cselekedj szabadító hatalmaddal életünkben!

Mikeás 4

125. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Nem az eperfát, vagy bármiféle fát kell gyökerestől kitépni és átplántálni a tengerbe, ez ugyanis öncélú, értelmetlen csoda lenne. A kép mégis rámutat, hogy mustármagnyi hittel is hatalmas dolgokat tehetnénk (6).

Próbáljuk „kölcsönösségben” szemlélni Jézus szavait, mert nincs ember, akire ez ne vonatkozna. Folyton vétkezünk egymás ellen. Ezért állandó, imádságos feladat, hogy amikor én szenvedem meg a másik ember ellenem irányuló vétkeit, gondoljak arra, hogy én éppen ki más ellen vétkeztem. Mindig a saját magam megszenvedett sérelmei fájnak igazán, míg az, amit én okoztam másoknak, az szinte nem is létezik. Ezért imádságos feladat, hogy az ellenem vétkezőt ne indulatos bosszúval intézzem el, hanem figyelmeztessem. Vannak olyan helyzetek, amikor nem kell tehetetlenül tűrni, hanem szólni kell, figyelmeztetni, kölcsönösen tisztázni a történteket. De ez a tisztázás nem annak vitatása, hogy kinek van igaza, mert így soha nem tisztázódik semmi. Csak egyfajta tisztázódás létezik: együtt odaállni Jézus Krisztus elé, bocsánatot kérni és megbocsátani, újra és újra, hétszer, hetvenszer, hetvenszer hétszer; – közben pedig megtisztulni. Ha ez lehetetlen, akkor tovább imádkozni, tűrni, erre várni az Úr előtt.

Mikeás 3

35. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Vigyázzunk magunkra? Annyi a kísértés, mi pedig olyan nyomorultak és erőtlenek vagyunk! Megváltó Urunk, vigyázz ránk, mint tulajdonaidra! Ez a könyörgés a botránkoztatás és a megbocsátás kapcsán is nélkülözhetetlen.

– 1. Lehetetlen dolog, hogy botránkoztatások ne történjenek! – figyelmezteti Jézus tanítványait, hiszen ebben a világban lehetetlen a tökéletesség (1). A világ tele van botrányos dolgokkal, háborúkkal, csalásokkal, paráznaságokkal. Itt azonban Jézus Krisztus nem a világot, hanem a tanítványokat inti. Ők sem tökéletesek, de a tökéletes Urukat követik, és az Ő erejével törekszenek a tökéletességre (Máté 5,48), vagyis arra, hogy minden nyomorúságuk ellenére se léphessenek túl egy határt, ne követhessenek el „látványosan” botrányos, mások hitéletét is elsorvasztó bűnöket; – miközben életük folyamatosan tisztul. – 2. Jaj, ugyanis annak a tanítványnak, akinek nyilvánossá lett bűne miatt mások rekednek meg a hitben. Tényleg jobb a malomkő, vagyis „a színről való lelépés”, még idejében, mint mások megbotránkoztatása, és ezáltal elveszni (2). – 3. Vigyázzunk tehát magunkra! Vagyis meneküljünk mindig oda erősen a mi tökéletes Urunk mögé, hogyha nagy a kísértés, ne láthassunk mást, csak az Ő alakját, hátát, amely kitakarja a gonoszt! Mi nem tudunk vigyázni magunkra, de Ő vigyáz ránk! (3)

Mikeás 2

95. zsoltár

Szeptember 6. csütörtök – A teljes igeMagyarázat

(2) „…csak egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül…” (Lukács 17,1–3a)

– 1. Lehetetlen dolog, hogy botránkoztatások ne történjenek! – figyelmezteti Jézus tanítványait, hiszen ebben a világban lehetetlen a tökéletesség (1).

A világ tele van botrányos dolgokkal, háborúkkal, csalásokkal, paráznaságokkal.

Itt azonban Jézus Krisztus nem a világot, hanem a tanítványokat inti.

Ők sem tökéletesek, de a tökéletes Urukat követik, és az Ő erejével törekszenek a tökéletességre (Máté 5,48), vagyis arra, hogy minden nyomorúságuk ellenére se léphessenek túl egy határt, ne követhessenek el „látványosan” botrányos, mások hitéletét is elsorvasztó bűnöket; – miközben életük folyamatosan tisztul.

– 2. Jaj, ugyanis annak a tanítványnak, akinek nyilvánossá lett bűne miatt mások rekednek meg a hitben.

Tényleg jobb a malomkő, vagyis „a színről való lelépés”, még idejében, mint mások megbotránkoztatása, és ezáltal elveszni (2).

– 3. Vigyázzunk tehát magunkra!

Vagyis meneküljünk mindig oda erősen a mi tökéletes Urunk mögé, hogyha nagy a kísértés, ne láthassunk mást, csak az Ő alakját, hátát, amely kitakarja a gonoszt!

Mi nem tudunk vigyázni magunkra, de Ő vigyáz ránk! (3)

– 4. Ugyanakkor a hitetlen világ szeret hivatkozni az egyház, meg a „papok”, meg a „keresztyénség” bűneire.

Erre tényleg azt mondjuk, hogy lehetetlen, hogy ezek ne történjenek, mert az egyház sem tökéletes.

De jaj azoknak is, akik állandóan ezeket emlegetve, a botránkozást, a botrányok szajkózását, amelyeknek egyébként ők is okozói, a maguk helyén, ürügyként használják, hogy ne kelljen megtérni.

Ezeknek azt feleljük, hogy két elkerülhetetlen, de Isten Lelke által legyőzött botrány van a hitéletben.

Az egyik az Ige botránya, amely megütközést kelt a hitetlenekben.

A másik botrány az egyház botránya, hiszen a tökéletes Jézus Krisztust követők közössége nem tökéletes ebben a világban, de egyre inkább azzá lesz, Ura kegyelme által.

– 5. „Kicsinyek” vagyunk, de egyre „nagyobbak” leszünk (2).

Isten Szentlelke legyőzi ezeket a „botrányokat” a hitre jutottak életében.

Isten Szentlelke győzi meg az embert. Ő beszél a lelkünkre. Ő szabadít meg a gyötrelmektől, megváltó szeretete által (28). Ő az, aki az áthidalhatatlan szakadékot, a nagy „közbevettetést” átíveli (26). Csak az Úr képes erre. A „gazdagság és a szegénység” soha véget nem érő „erkölcsi” kérdése csak ürügy arra, hogy sokkal nagyobb dolgokról szóljon a mi Urunk. Hiszen „odaát” nem ez lesz kérdés, csak itt rágódunk rajta, mint „Floki a lábtörlőn”. Ezért, figyeljük meg, indulatok nélkül, objektíven szól a gazdagról és a szegényről is a példázat (19–21). Ott kezdődik a lényeg, ahogy ezek mindketten meghaltak (22). Jézus Krisztusban van szabadulás ott, ahol az ember számára felfoghatatlan a „közbevettetés”. Ehhez képest a szegény és gazdag, a „kicsi” és a „nagy” közötti különbség lényegtelen. Ez csak itt számít, bár látszólag mindent ez mozgat, még az egyházban is. Itt üdvösségről és kárhozatról van szó, valamint a szabadulás kegyelméről (22–28). Nem kevesebbről. Mindezt Igéje, és nem folytonos és látványos csodák által cselekszi meg az Isten (29–30). Hiszen a legnagyobb csoda a miénk már, mert a gyötrődő gazdag kérése szerint egy „Valaki” visszatért a halálból (30–31).

Mikeás 1

57. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Mégis, lám, hol tartunk a hitben, hova tart ez a világ, és benne mennyire lesz kovásszá Isten népe? Nem is ez a fő kérdés. Adjunk hálát, hogy ma is, minden nyomorúság ellenére is, a jólétből fakadó nyomorúságok ellenére is, hirdetik az evangéliumot, szólják az Igét, szerte a világon; – színből vagy szívből, de hirdetik a feltámadott Jézus Krisztust (Filippi 1,18). Még szól az Ige. Ennyi elég. A többit az Úr cselekszi, akarata és jótetszése szerint.

Ahogy a világban mindent „lezsíroznak”, úgy lehet nekünk mindenben az Úr Jézus Krisztus kegyelmére hagyatkozva élni. Ez a bizonyosság újjászül és egyre hűségesebbé formál. Ez a hűség ismeri azt, hogy „elég”, ezért a kevésen is örömmel hű (11–12). Mert, ha itt „elfogynak a dolgok”, semmi más nem maradhat nekünk, csak az, amit Jézus Krisztus ígért, az örök élet üdvösséges teljességében (9). Hiszen a „Hamis sáfár” példázata után következő versek egyértelműen kimondják: – Isten vagy mammon; – vagy ez, vagy az; – nincs középút, nincs két út, két irány, két úr; – dönteni kell. Amilyen hamis és tehetségesen ügyes volt ez a példázatbeli „szélhámos”, olyannyira lehet nekünk Isten kegyelmére hagyatkozva hűségben élni és szolgálni. Már ez a döntés, annak lehetősége, önmagában is kegyelem (13). Ennek nyomán, amilyen hatékony eszköz volt a hamis sáfár életében a „vagyon”, olyan nagy kegyelmi ajándék az élő hit bizonyossága, és az ebből fakadó kevésen is örömmel hű élet és szolgálat, ebben a hamis mammon uralma alatt álló világban.

Abdiás 17–21

99. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ez a hűség barátokat csak annyiban szed a hamis, mammonos, „szélhámos” emberek közül, hogy hűségét csak megerősítse azok hamissága.

Földi forgolódásunk, a „hamis mammonnal” bánó lelkületünk ugyanakkor jelzi hitünket; – a tényt, hogy kegyelemben vagyunk–e? „Tökéletes” persze nincs, az illúzió, de vannak konkrét határok, amit hívő ember nem léphet át soha; – és van kegyelem.

A „kicsiből” következtessünk itt a „nagyra”, a „rosszból” a „jóra”’, a gyarló „emberiből” a tökéletes „istenire”. Nem a sáfár hamissága a kiemelt itt, hanem pont ellenkezőleg; – amilyen hamis volt ez az ember a maga „hamisságában”, mert teljességében számító volt; – úgy kell nekünk teljesen hűnek lenni az Úr ügyében járva. Amilyen magabiztosan tudta a hamis sáfár, a világ gondolkodása szerint, hogy mit kell tennie, ha elcsapják hivatalából, úgy kell nekünk is bizonyossággal tudni, hogy kiben higgyünk, ha itt, ebben a világban „borul” minden (8). Nem tudom, hogy a hamis sáfár tényleg tékozolt–e, vagy csak bevádolták. Manapság az utóbbi sokkal könnyebben megtörténik, mint az előbbi. Ezért bármikor, bármi „borulhat” ebben a felbolydult világban: „Ami ma kincs, semmi holnap”. Lesz számadás, a mennyei Gazda előtt is. Ott nem az emberi vádakat nézik, mert akkor az Úr előtt állunk majd, aki mindent tud (1), és akkor már nem lehet senkit lefizetni (2–7). Kimondom: A leghűségesebbnek is lesz ott bőven a számláján megítélni való. Csak a Jézus Krisztus kegyelme tart meg ott. Na, ezt jó tudni!

Abdiás 1–16 

7. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A hamis sáfár példázata több síkon, többféle, fontos üzenetet hordoz. Korábbi magyarázatokban már összegeztem ezeket. Most egy új, eleven üzenetet emelek ki.