Halottnak tekintettük az Atyát, fogtuk az örökséget, és önző tobzódásban eltékozoltuk azt. Ebben vagyunk most (11–12). Nemsokára „elfogy”, tönkremegy az örökség ebben a kicsapongásban (13). Előbb–utóbb beköszönt a nélkülözés, a nagy nyomorúság és éhínség (14). Persze mindig vannak olyanok, akik annyi vagyonnal rendelkeznek, hogy „látszólag” meg tudják venni a bőséget a legnagyobb bajban is: de ezek számára is eljön majd, a halál árnyékának völgyében az evilági nélkülözés, amit pénzzel nem tudnak megvenni, és rövid idő alatt egyszerre élnek át nagy kínt, mert nem is szokták azt. Itt rólunk van szó. Döbbenjünk rá, mennyi mindenünk van, és milyen tékozlóan bánunk az Úrtól kapott javainkkal. Az élő Isten nélkül az ember csakis tékozló lehet, a legjobb fajta is. Valóságos megtérés kell! A nagy mélységek javunkra lehetnek, hogy ne így haljunk meg! (Ézsaiás 38,17) Isten, az övéit nem hagyja ebben a tékozlásban. Legyen áldott érte!

Ámósz 9

432. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ez egy olyan példázat, amelynek gazdagságát egy héten át magyarázva sem tudjuk kimeríteni. Ezért most csak az első pár verssel tudunk foglalkozni.

A disznók moslékja? „Ezek” mind, erkölcsi, lelki, szellemi, hitbéli értelemben pedig mélyebben vannak, mint a disznók (15), noha gazdagok, közülük sokan szépek, okosak, tehetségesek; – és mégis. Ez nem torzítás. Elég egy apró bepillantás a „menők” életébe, és azonnal kiderül.

De ne másokra mutogassunk. Éppen ez ennek a példázatnak a legfontosabb üzenete: „Ott, ahol most is azt hiszed, hogy másokról beszélek, bólogatsz, de magunkról, én rólam, rólad mesélek...” (Kowalski meg a Vega).

– 1. Az elveszett juh és az elveszett drahma példázata fő üzenetében ugyanaz: Isten, Jézus Krisztusban megkeresi és megtalálja elveszett életünket. A „boldog” Isten öröme az (1Timóteus 1,11), hogy megkeres és megtalál bennünket (5). – 2. Az asszony nyilván nem a kis ablakú, sötét szobában, gyertyafénnyel a kezében keresi a használatban elbarnult drahmát, amin már nem csillant meg a fény; – hanem kisepri a szobát, kiviszi a napfényre, és ott kidobva a szemetet, találhatja meg a drahmát. Isten is így tart nagytakarítást, elhasznált, már nem csillogó, életünket összesepri, kiviszi a sötétből az Ő Igéjének napfényére, és elválasztja azt minden szeméttől, hogy megtalálhasson. Életünket belepi a világ kosza, a csillogás elhomályosul, életünk tulajdonosának felirata alig látható, mint ahogy a pénzen elhomályosult a felirat. Egyetlen esélyünk, ha Isten összeseper, elválaszt, megtalál, kézbe vesz, megtisztít, és újra felragyog rajtunk az Ő arca, „felirata”. – 3. A két példázat ugyanazon üzeneten belül máshová teszi a hangsúlyt. Egyet emelek ki ezek közül. A bárány tud bégetni, tudja jelezni, hogy merre van éppen. Viszont a drahma teljesen tehetetlen, így várja, hogy megtalálják. Az ember állapota is ilyen. Isten cselekszik mindent, Ő keres, Ő talál meg, Ő örül nekünk, hogy aztán mi is örülhessünk.

Ámósz 8

13. zsoltár

Szeptember 1. szombat – A teljes igemagyarázat

(9) „Örülj velem, mert megtaláltam azt a drahmát, amit elvesztettem.” (Lukács 15,8–10)

– 1. Az elveszett juh és az elveszett drahma példázata fő üzenetében ugyanaz: Isten, Jézus Krisztusban megkeresi és megtalálja elveszett életünket.

A „boldog” Isten öröme az (1Timóteus 1,11), hogy megkeres és megtalál bennünket (5).

– 2. Az asszony nyilván nem a kis ablakú, sötét szobában, gyertyafénnyel a kezében keresi a használatban elbarnult drahmát, amin már nem csillant meg a fény; – hanem kisepri a szobát, kiviszi a napfényre, és ott kidobva a szemetet, találhatja meg a drahmát.

Isten is így tart nagytakarítást, elhasznált, már nem csillogó, életünket összesepri, kiviszi a sötétből az Ő Igéjének napfényére, és elválasztja azt minden szeméttől, hogy megtalálhasson.

Életünket belepi a világ kosza, a csillogás elhomályosul, életünk tulajdonosának felirata alig látható, mint ahogy a pénzen elhomályosult a felirat.

Egyetlen esélyünk, ha Isten összeseper, elválaszt, megtalál, kézbe vesz, megtisztít, és újra felragyog rajtunk az Ő arca, „felirata”.

– 3. A két példázat ugyanazon üzeneten belül máshová teszi a hangsúlyt.

A pásztornak el kellett számolnia a juhokkal a gazdának.

A drahma azonban egészen az asszonyé volt, nem kellett azzal elszámolnia, de keresi, mert neki nagyon fontos.

Isten is önmagáért keresi az elveszett embert, mert az ember élete, üdvössége fontos számára.

Az Isten nem azért keresi az embert, amiért az asszony a drahmát.

Éppen ettől lesz még hangsúlyosabb az említett üzenet, hiszen az asszonynak ugyan nem kellett elszámolnia a saját pénzével senkinek, de számára, talán egzisztenciális kérdés lehetett annak az egy, szinte értéktelen drahmának megtalálása is.

Az élő Istennek nem életkérdés az ember megtalálása, és mégis keres bennünket.

Ilyen a megváltó szeretet: a látszólag értéktelen egy drahma is értékes számára, mindent tűvé tesz érte az Úr, nem hagyja abba a keresését.

– 4. A bárány tud bégetni, tudja jelezni, hogy merre van éppen.

Viszont a drahma teljesen tehetetlen, így várja, hogy megtalálják.

Az ember állapota is ilyen. Isten cselekszik mindent, Ő keres, Ő talál meg, Ő örül nekünk, hogy aztán mi is örülhessünk.

Sok bűnös, közöttük sok megvetett, idegen hatalmat kiszolgáló vámszedő kereste Jézust. A farizeusok zúgolódtak ezen. Az a legnagyobb farizeus, aki mindig a másikat látja bűnösnek, magát pedig különbnek. Pedig alapállapotunk az, hogy önmagunk mind vétkezünk és idegen hatalmakat kiszolgáló, egymást keményen megsarcoló vámszedők vagyunk (Róma 3,10–11). Leginkább akkor, amikor ezt még belátni sem vagyunk képesek (1–2). Jézus Krisztus együtt evett a bűnösökkel, de nem „cinkosként”, hanem megváltó Úrként, mert ez az asztalközösséggel kezdődő, megváltó szeretet megtalálta, töredelmes szívű bűnbánatra segítette, és újjászülte a vétkest. Micsoda szeretet, amely az egyért is külön elmegy, áldozattal megkeresi azt. Igen, az Úr egyen-egyenként számon tartja övéit. Az Úr kézbe vesz, felemel, vállára vesz, és hazavisz. Már az úton is Ő hordoz, Ő viszi a terheinket is, miközben mi biztosan irányban, már itt nagyobb távlatokban látunk.

Ámósz 7

137. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Micsoda szeretet, amely az egyért is külön elmegy, áldozattal megkeresi azt. Igen, az Úr egyen-egyenként számon tartja övéit. Így jelent meg az Úr külön a hitetlen Tamásnak is, akit nem a sebek látványa, hanem a krisztusi megváltó szeretet segítette hitre (János 20,26–27), és az az öröm, amit ez a hit jelent. Ez az öröm a megtalálás öröme, amelyben az Úr kézbe vesz, felemel, vállára vesz, és hazavisz.

Nem Isten gyermeke az, aki nem tud örülni a másik üdvösségének, aki nem tud mindenkire ezzel a reménységgel tekinteni, ezért imádkozva és szolgálva (3–6). Az igazak a maguk erejéből akarnak üdvözülni, és elveszhetnek, akárcsak azok, akiket ez a kérdés nem is izgat. A bűnösök tudják, hogy milyenek ők valójában, de tudják azt is, hogy nagy kegyelem emelte fel őket (7).

Meggyűlölni apát, anyát, házastársat, gyermeket, testvért, saját magunkat, vagyonunkat, azt jelenti, hogy Jézus Krisztus követése csak akkor lehetséges, ha Ő áll életünk csúcsán, ha Ő az első, Ő az irányító mindenben. Ha Ő az első, akkor Ő olyan mennyei rendet teremt az életünkben, mint amikor a vasreszelék legapróbb szemcséje is gyönyörű barázdában a helyére ugrik, a mágnesnek engedve. Ha Jézus Krisztus az első, akkor lesz áldássá az életünkben minden fontos, szent kötődés, kapcsolat, szülő, gyermek, testvér, család, vagyon. Ha Jézus Krisztus az első, akkor önmagunkat is újjászületve, „rendben” kapjuk vissza az Úrtól, akárcsak Szeretteinket és „vagyonunkat” (26; 33). Ha Jézus Krisztus az Úr, akkor lesz erőnk a keresztek hordozásához (27). Ha Ő az Úr, akkor tudunk igazán tervezni, ügyekbe belefogni és azokat végigvinni, az Ő áldásával; mint ahogy csak Ővele tudjuk bölcsen elkerülni azokat a „projekteket” ahol hívő emberként semmi keresnivalónk. Hiszen Ővele az örök élet távlataiban mérlegelünk, döntünk lényeges ügyekben ugyanúgy, mint a részletekben is (28–32).

Ámósz 6

60. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Nehéz ige ez. Fontos, hogy jól értsük. Mit kér itt pontosan Jézus?

Csak az Úr mindenható áldásával, vezetésével, megváltó szeretetével lehetünk az evangélium követei ebben a világban, akik finoman megízesítik ezt az ízetlen, vagy éppen túlfűszerezett világot (34–36).

AZ ÜDVBIZONYOSSÁG képes egyedül átformálni ezt a földi életet, mert az ilyen ember nem itt akarja a „mindent”, ezért tud adni, megbocsátani, szeretni. Boldog az az ember, aki tudja, hogy Ő Isten országának vendége, már itt (15). – 1. Gyönyörű a kép: Az Isten országa egy nagy vacsora, vagyis öröm, bőség, asztalközösség (16). – 2. Boldog az az ember, aki hallja, meghallja a „Gazda” hívását és nem mentegetőzik, javakra, üzletre, magánéletre hivatkozva. Hiszen az itteni „javaink”, „üzleteink”, „magánéletünk” csak a „Gazda” jelenlétében lehetnek boldoggá (16–20). Aki hallja a hívást, és nem fogadja el azt, az kívül marad! (24) – 3. Boldog az az ember, aki tudja, hogy sok hely van az Isten országában (21–23). Boldog az az ember, aki behozhat másokat is ide! Ez itt a lényeg. Minket csak ez a szándék vezérelhet, sok itt még a hely (János 14,2), viszem a hírt, hozom az embereket, hivatalosokat és nem hivatalosokat; – nem kényszerítem, de unszolom őket. Mindenkit unszolok, mert valójában mindenki szegény, nyomorék, sánta, vak az Isten nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki be is mehet. De ez már a „Gazda” dolga.

Ámósz 5

5. zsoltár

(15) „Boldog az, aki Isten országának vendége.” (Lukács 14,15–24)

AZ ÜDVBIZONYOSSÁG képes egyedül átformálni ezt a földi életet, mert az ilyen ember nem itt akarja a „mindent”, ezért tud adni, megbocsátani, szeretni.

Boldog az az ember, aki tudja, hogy Ő Isten országának vendége, már itt (15).

– 1. Gyönyörű a kép: Az Isten országa egy nagy vacsora, vagyis öröm, bőség, asztalközösség.

Hit által már itt ebből a vacsorából kapunk kóstolót.

Igazi örömhír ez egy bulizásaival is a szomorúság elől menekülő, bőségében is nélkülöző, sokaságában is magányos és széthúzó világban (16).

– 2. Boldog az az ember, aki hallja, meghallja a „Gazda” hívását és nem mentegetőzik, javakra, üzletre, magánéletre hivatkozva.

Hiszen az itteni „javaink”, „üzleteink”, „magánéletünk” csak a „Gazda” jelenlétében lehetnek boldoggá (16–20).

Folyamatosan mentegetőzünk, nem tudunk örülni annak, ami van és amit remélhetünk, nem halljuk a „Gazda” szavát, hívását, elnyomják azt ezernyi idegen zajok, és itt, ebben a világban azonnal, most, mindig „több” kell.

Ezért belehalunk a boldogtalanságba.

Vegyük ezt komolyan, mert aki hallja a hívást, és nem fogadja el azt, az kívül marad!

Mi pedig halljuk, és nem vesszük komolyan.

Könyörülj rajtunk, Urunk, vedd le rólunk a „hivatalosság” átkát; – azt, hogy megszoktuk, eluntuk a Te szavadat, és új élmények felé néztünk; – pedig „hivatalosak” vagyunk, meghívtál minket! (24)

– 3. Boldog az az ember, aki tudja, hogy sok hely van az Isten országában.

Nem azért lesznek ott a szegények, nyomorkékok, sánták, vakok, mert a nyomorúságok valamiféle érdem lehetne, hanem mert meghalhatták a hívást, mert valaki vitte nekik a hírt, és behozta őket a vacsorára (21–23).

Boldog az az ember, aki behozhat másokat is ide!

Ez itt a lényeg.

Minket csak ez a szándék vezérelhet, sok itt még a hely (János 14,2), viszem a hírt, hozom az embereket, hivatalosokat és nem hivatalosokat; – nem kényszerítem, de unszolom őket.

Ez az itt szereplő kifejezés eredeti értelme.

Mindenkit unszolok, mert valójában mindenki szegény, nyomorék, sánta, vak az Isten nélkül.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki be is mehet.

De ez már a „Gazda” dolga.

Az a nyomorúságunk, hogy csak magunknak akarunk élni, önzően, és ha vendégséget szervezünk, akkor számításból hívunk meg másokat. Meghívjuk a rokonaink mellett azokat, akik viszontszeretnek bennünket. Meghívjuk a barátainkat, akikkel egy húron pendülünk, akik között jól érezzük magunkat, akikkel jót tudunk beszélgetni, akik nem mondanak ellent nekünk. Meghívjuk a gazdag ismerőseinket, ápolva a kapcsolati tőkét, mert várunk tőlük valamit. A farizeus meghívta Jézust is, vagy „leselkedő” szándékból (1), kíváncsiságból, vagy mint egy érdekes és híres embert, akit akkor már országszerte ismertek, és aztán el lehetett dicsekedni vele, hogy a hírességgel ült egy asztalnál. Mindegyik meghívásban viszonzást, valami ellenszolgáltatást várunk, mindegyikben csak rólunk van szó. Túlmutat–e az önzésen az életünk legalább egy rezdülése? Ez a kérdés! Ez pedig nem erkölcsi kérdés, hanem annál sokkal több. Ez üdvösség–kérdés. Hiszen csak az tud az önzésen túl, a viszonzás váradalma nélkül is cselekedni valami „jót”, aki már itt tudja, Jézus Krisztus feltámadása által, hogy odaát biztos és örök „viszonzást” kapott, ingyen kegyelemből.

Ámósz 4

140. zsoltár

Augusztus 28. kedd – A teljes igemagyarázat

(14) „…viszonzásban részesülsz…” (Lukács 14,12–14)

A VENDÉGLÁTÁS GYAKORLÁSA, az irgalmasság gyakorlása a keresztyén erkölcstan alapvető szabálya, hiszen erről egybehangzóan szól az Ószövetség és az Újszövetség is, mint itt maga Jézus.

– 1. Az Ószövetség kiemeli, hogy örüljünk együtt a fiainkkal és lányainkkal, tehát a szeretteinkkel, ide értve a testvéreinket, a rokonainkat.

De az Ige tovább bővíti a kört, nem áll meg itt, amikor azt hangsúlyozza, hogy örömünkbe vonjuk be a szolgálónkat és szolgálólányunkat, ne feledkezzünk el az Úr szolgájáról, a lévitáról, valamint a szegényről és nyomorékról, a jövevényről, árváról és özvegyről sem (5Mózes 16,11).

– 2. Jézus az Ószövetséget idézi, vagyis ugyanezt hangsúlyozza a farizeusok vezetőjének asztalánál.

A családunkon túl gondoljunk „ezekre”: a világ összes szolgája, „lévitája”, szegénye közül a „sajátunkra”, a ránk bízottakra gondoljunk.

Mindenkinek van a családja mellett legalább egy látszólag „alárendelt” „szolgája”, valamint „lévitája”, és „szegénye”; – mindenkinek legalább egy, arról gondoskodnia kell, mert amije van, azt nem fordíthatja csak magára.

– 3. Az a nyomorúságunk, hogy csak magunknak akarunk élni, önzően, és ha vendégséget szervezünk, akkor számításból hívunk meg másokat.

Ez megmutatkozik abban, hogy még a családtagjainkat, a gyermekeinket, a testvéreinket, a rokonainkat sem hívjuk meg, ha rosszban vagyunk egymással.

Meghívjuk a rokonaink mellett azokat, akik viszontszeretnek bennünket.

Meghívjuk a barátainkat, akikkel egy húron pendülünk, akik között jól érezzük magunkat, akikkel jót tudunk beszélgetni, akik nem mondanak ellent nekünk.

Meghívjuk a gazdag ismerőseinket, ápolva a kapcsolati tőkét, mert várunk tőlük valamit.

A farizeus meghívta Jézust is, vagy „leselkedő” szándékból (1), kíváncsiságból; – valamint meghívta Őt, mint egy érdekes és híres embert, akit akkor már országszerte ismertek, és aztán el lehetett dicsekedni vele, hogy a hírességgel ült egy asztalnál.

Mindegyik meghívásban viszonzást, valami ellenszolgáltatást várunk, mindegyikben csak rólunk van szó.

– 4. Persze, fontos a kötetlen együttlét, a kapcsolatok ápolása, ezek nélkül meghalunk!

De túlmutat–e az önzésen az életünk legalább egy rezdülése, akár több rezdülése is?

Ez a kérdés!

Ez pedig nem erkölcsi kérdés, hanem annál sokkal több. Ez üdvösség–kérdés.

Hiszen csak az tud az önzésen túl, a viszonzás váradalma nélkül is cselekedni valami „jót”, aki már itt tudja, Jézus Krisztus feltámadása által, hogy odaát biztos és örök „viszonzást” kapott, ingyen kegyelemből.

Üres kézzel nem lehet adni.

A mulandó javakból alig lehet adni, mert azokat állandóan magunknak akarjuk megtartani.

Csak az örök élet javainak birtokában lehet elengedni az ittenit (14).

Kell a viszonzás!

Ezt tudja a mi Urunk.

Őtőle, Jézus Krisztusban maradéktalanul megkaptuk ezt a viszonzást!

A példázatnak mindig mennyei tartalma van. Lám, a mennyei világ nem lakoma, hanem sokkal „több”, lakodalom (8). Nem tudjuk, hogy lesz–e valamiféle sorrend a mennyei világ „asztalánál”, de azt biztosan tudjuk, hogy az utolsó hely is ugyanazt az áldást jelenti majd ott: a „Gazda” mindenre elégséges közelségét. Odaát nem emberi szempontok, emberi akarások, rangsorok, tolakodások számítanak, amiből itt van elég, nem is az érkezési sorrend. Aki már itt közel lehet a „Gazdához”, aki itt a barátja lehet Őneki, az nem marad le a mennyei lakomáról sem. Ez az üdvbizonyosság azonban mindenre elégséges, még arra is, hogy ebben a világban egyáltalán ne tolakodjunk, mert már minden a miénk, a legnagyobb felmagasztalás, az üdvösség is (1János 5,11); – így itt aztán végképp elég nekünk az utolsó hely is, mert nincs jelentősége. Az ilyen ember akár már ebben a világban is megtapasztalhatta, hogy feljebb ültetik (9–10). Az alázat csak akkor valóságos, ha azt nem kíséri semmiféle duzzogás, vagyis aki hátul ül, nem veri ott az asztalt (11). A mennyei világba meghívóval lehet bejutni (8), nem elég az én akaratom, hanem a Gazda kiválasztó, elválasztó, elhívó, meghívó szeretete kell hozzá (János 15,5).

Ámósz 3

228. dicséret

Jézust folyamatosan figyelték, mit tesz (1), de Őt hiába figyelték. Ő tökéletes volt, az Isten Fia, aki semmit sem tett titokban, hanem nyíltan hirdette és cselekedte az evangéliumot is, szombaton is tanított és gyógyított, még a kereszt tövében is. Jézust figyelték, ezért hívták meg a főfarizeus házába (1), direkt szombaton, és szándékosan meghívtak oda egy vesebeteg embert is (2), aki sokat szenvedett bajában. Jézus elfogadta a meghívást, Őneki nincs mit titkolnia. Jézus azért ment el a farizeusok vezetőjének házába is, ahol tekintélyes, okos, tanult és vallásos zsidó vezető emberek gyűltek össze, hogy ezek a vallásos és okos vezető emberek is hallhassák és láthassák az Isten szabadító hatalmát, amely Őáltala jött el ebbe a világba. Ahol azonban a nyílt Ige hangzik és „látszik”, ott az életre szül újjá, vagy belebetonoz a halálba, ahogy az apostol mondja: élet illata lesz életre, vagy halál illata halálra (2Korinthus 2,16). Jézus nem eltörli, hanem szabadító szeretetének gazdagságával tölti meg a nyugalom napját.

Ámósz 2

84. zsoltár

Augusztus 26. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(1) „…bement a farizeusok vezetőjének házába…” (Lukács 14,1–6)

• 1. Jézust folyamatosan figyelték, mit tesz (1).

Ma már mindenkit figyelnek, és a modern kor eszközei lehetőséget adnak arra, hogy ha akarnak, szinte mindent tudjanak rólunk.

Ez nekünk nemcsak azért rettenetes, mert nem vagyunk tökéletesek, hanem azért is, mert az emberléthez hozzátartozik, hogy vannak „titkai”, olyan dolgai, amelyek senkire sem tartoznak, csak az Úrra és ránk.

– 2. Jézus Krisztust hiába figyelték.

Ő tökéletes volt, az Isten Fia, aki semmit sem tett titokban, hanem nyíltan hirdette és cselekedte az evangéliumot is, szombaton is tanított és gyógyított, még a kereszt tövében is.

Jézust figyelték, ezért hívták meg a főfarizeus házába (1), direkt szombaton, és szándékosan meghívtak oda egy vesebeteg embert is (2), aki sokat szenvedett bajában.

– 3. Jézus elfogadta a meghívást, Őneki nincs mit titkolnia.

Jézus azért ment el a farizeusok vezetőjének házába is, ahol tekintélyes, okos, tanult és vallásos zsidó vezető emberek gyűltek össze, hogy ezek a vallásos és okos vezető emberek is hallhassák és láthassák az Isten szabadító hatalmát, amely Őáltala jött el ebbe a világba.

Érdekes, hogy ezek itt kémkednek mások után, de ők maguk nem vallanak szint, hiszen amikor Jézus megkérdezi őket, hogy szabad–e szombaton gyógyítani, akkor hallgatnak (3–4).

Ahol azonban a nyílt Ige hangzik és „látszik”, ott az életre szül újjá, vagy belebetonoz a halálba, ahogy az apostol mondja: élet illata lesz életre, vagy halál illata halálra (2Korinthus 2,16).

– 4. Jézus nem eltörli, hanem szabadító szeretetének gazdagságával tölti meg a nyugalom napját; – hiszen, ha az állatot kimentjük szombaton a gödörből, akkor az emberrel ezt még inkább meg kell tennünk (5).

Döbbenetesen árulkodó, hogy a farizeusok nem feleltek semmit, nem reagáltak semmit, amikor Jézus meggyógyítja a vesebajban szenvedő embert (6), mert ezek, akik mindent tudtak, valójában a lényeget nem ismerték, és maradtak a halálban.

– Urunk, könyörülj, élete illata légy nekünk az életre!

– 1. Csak Jézus Krisztusban van üdvösség. – 2. Őnélküle elhagyatottan értelmetlenné lesz a „mi házunk”, életünk, templomunk, hitünk, vallásosságunk, minden buzgóságunk (35). – 3. Őbenne azonban úgy gyűjt össze bennünket az Úr, mint a kotlós a kiscsibéit, oltalmazó szárnyai alá (34). A kotlós bizonyos időközönként hangot ad, jelezve a kiscsibéknek, hogy ő ott van a közelükben. Ettől a kiscsibék megnyugszanak. Amikor enni hívja őket, akkor más hangon hívja őket. Amikor pedig baj van, oltalmazó szárnyai alá serkenti övéit, éles hangon. Ilyenkor a szárnyait kiterjesztve védi csibéit, még a jégesőben is, akár élete árán is. Csak az a kiscsibe maradhat életben, aki hallja és meghallja a kotlós hangját. Így terjesztette ki a kereszten oltalmazó, megváltó kezeit fölénk is az Úr, akik engedelmes kiscsibéi lehetünk az Ő szeretetének. Az életre szánt kiscsibe nemcsak minden vízívás után tekint „felfelé”, hanem a hívó hangra fut az értünk meghalt és feltámadott Úr oltalmazó szárnyai alá.

Ámósz 1

171. dicséret

Augusztus 25. szombat – A teljes igemagyarázat

(34) „…mint tyúk a csibéit szárnyai alá…” (Lukács 13,34–35)

– 1. Csak Jézus Krisztusban van üdvösség.

Nem a zsidó, nem is a pogány származás, sem más egyéb emberi előjog nem adhat szabadulást, csakis az Úr.

Őbenne azonban mindazoknak a zsidóknak és pogányoknak „teljessége” életet nyer, akiken az Úr könyörült (Róma 9,15).

Ezek „mind” akarják, akarhatják, hogy az Úr összegyűjtse őket (34).

Ezek „mind” meghallhatják (Róma 11,32), kellő időben az Úr hívó hangját, amelyet Igéje és annak szolgái által közölt.

A választottak „mind” meghallják Őt.

– 2. Őnélküle elhagyatottan értelmetlenné lesz a „mi házunk”, életünk, templomunk, hitünk, vallásosságunk, minden buzgóságunk (35).

– 3. Őbenne azonban úgy gyűjt össze bennünket az Úr, mint a kotlós a kiscsibéit, oltalmazó szárnyai alá (34).

A kotlós bizonyos időközönként hangot ad, jelezve a kiscsibéknek, hogy ő ott van a közelükben.

Ettől a kiscsibék megnyugszanak.

Amikor enni hívja őket, akkor más hangon hívja őket.

Amikor pedig baj van, oltalmazó szárnyai alá serkenti övéit, éles hangon.

Ilyenkor a szárnyait kiterjesztve védi csibéit, még a jégesőben is, akár élete árán is.

Csak az a kiscsibe maradhat életben, aki hallja és meghallja a kotlós hangját.

Így terjesztette ki a kereszten oltalmazó, megváltó kezeit fölénk is az Úr, akik engedelmes kiscsibéi lehetünk az Ő szeretetének.

Az életre szánt kiscsibe nemcsak minden vízívás után tekint „felfelé”, hanem a hívó hangra fut az értünk meghalt és feltámadott Úr oltalmazó szárnyai alá.

Victor Jánosnál tömörebben, teljesebben és szebben nem lehet ezt az igerészt magyarázni. Még teológus koromból emlékszem erre az ihletett magyarázatra. – 1. Veszedelem fenyegeti Jézus életét. A farizeusok között is voltak Jézusnak jóakarói, akik közül néhányan azt tanácsolják neki, hogy meneküljön, mert Ő is Keresztelő János sorsára jut: Heródes ugyanis meg akarja öletni (31). – 2. Jézus nyugalmát nem zavarja a vészhír. Heródestől mit sem tartva folytatja munkáját. Ő nem menekül el a halál útjából, mert tudja, hogy élete örök engesztelő áldozatra szánt élet. Az Ő munkáját nem kell a haláltól féltenie senkinek. Éppen azzal válik majd teljessé (32). – 3. Jézus bátran megüzeni Heródesnek, hogy az Ő életének nem a királyi önkény az irányítója, mert annak idejét és végső állomását az Isten jelölte ki. Amíg oda meg nem érkezik, addig „úton kell lennie”, és munkájában senki meg nem zavarhatja, amíg be nem végzi küldetését (33). – Minden támadással mi is bátran nézzünk szembe, hiszen Isten kezében van az életünk, aki Jézus Krisztusban „harmadnapra bevégezte életünk ügyét” (32): megváltott és megtart.

Prédikátor 12

422. dicséret

– Jézus egy elbizakodott „bennfentesnek” törte le a szarvát, hiszen ő úgy gondolta, Isten népéhez tartozik, mások meg nem. Jézus átrajzolja a határokat. Nem úgy dől ez el, ahogy mi gondoljuk: miszerint ez nekünk jár, mert mi az Úr körül lebzseltünk egész életünkben (25–27). Ő pedig azt mondja, hogy nem ismer bennünket, gonosztevőknek nevez minket, és kizárva találjuk magunkat mi, akik egész életünkben Őrá hivatkoztunk. Na ez valóban sírásra és fogcsikorgatásra kényszerítő tapasztalat (28). – Vigyázzunk, mi bennfentesek, akik osztjuk az Igét, meg az észt, meg az üdvösséget, mert lesznek az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők, és minden népből lesznek gyermekei az Úrnak (29–30). – Emlékszem, gyerekkoromtól kezdve sokáig a félelmetes, szorongásra okot adó Igék közé tartozott ez. Ma már tudom: minden kegyelem, az igyekvés is. Üdvbizonyossággal azonban már nem félelmetes ez a szakasz! Aki tudja, hogy már bent van, aki már „üdvözült”, annak nincsenek kérdései; – de nem is önhitt; – hanem könyörög a még kint lévőkért; – és tudja, hogy Isten mindent tökéletesen cselekszik (Zsoltárok 18,31).

Prédikátor 11

97. zsoltár

Augusztus 23. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(22) „…akik üdvözülnek…” (Lukács 13,22–30)

– A kérdező lelkületét sejteni lehet a kérdéseiből.

„Uram, kevesen vannak–e, akik üdvözülnek?” (23) – kérdezte egyszer valaki Jézustól.

Ez a lelkület eleve arra kérdez rá, hogy ugye kevesen vannak, ugye nem mindenki?

Az üdvegyetemesség és az üdvösséggel kapcsolatos önző gondolkodás örökös harca ez: üdvuniverzalizmus kontra üdvegoizmus.

– Jézus nemet mond a kérdésre, mert nem a kérdésre válaszol, de nem mond nemet a kérdezőre, mert válaszol neki.

A válasz mindannyiónkat ösztönöz: Igyekezzünk bemenni a szoros kapun (24), még idejében!

Ezen van a hangsúly: Még idejében!

Mert amikor már világossá lesz, hogy csak arra vezet út, akkorra bezárja a ház ura az ajtót, és sokan zörgetnének majd rajta, de már lekéstek: – hiába zörgetnek, kint rekedtek, és ott kint lesz sírás és fogcsikorgatás.

– Jézus egy elbizakodott „bennfentesnek” törte le a szarvát, hiszen ő úgy gondolta, Isten népéhez tartozik, mások meg nem.

Jézus átrajzolja a határokat.

Nem úgy dől ez el, ahogy mi gondoljuk: miszerint ez nekünk jár, mert mi az Úr körül lebzseltünk egész életünkben (25–27).

Ő pedig azt mondja, hogy nem ismer bennünket, gonosztevőknek nevez minket, és kizárva találjuk magunkat mi, akik egész életünkben Őrá hivatkoztunk.

Na ez valóban sírásra és fogcsikorgatásra kényszerítő tapasztalat (28).

– Vigyázzunk, mi bennfentesek, akik osztjuk az Igét, meg az észt, meg az üdvösséget, mert lesznek az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők, és minden népből lesznek gyermekei az Úrnak (29–30).

– Emlékszem, gyerekkoromtól kezdve sokáig a félelmetes, szorongásra okot adó Igék közé tartozott ez.

Ma már tudom: minden kegyelem, az igyekvés is.

Üdvbizonyossággal azonban már nem félelmetes ez a szakasz!

Aki tudja, hogy már bent van, aki már „üdvözült”, annak nincsenek kérdései; – de nem is önhitt; – hanem könyörög a még kint lévőkért; – és tudja, hogy Isten mindent tökéletesen cselekszik (Zsoltárok 18,31).

ISTEN ORSZÁGÁNAK TITKÁT HASONLATOKKAL SZEMLÉLTETI Jézus Krisztus. – Isten országa külsőleg a mustármaghoz hasonlít, amely a legkisebb, mákszemnyi magból nagy fává növekszik, és koronájában fészket raknak a madarak. – Isten országa kicsiny kezdetből növekszik naggyá. Így is történt: Jézus Krisztus ügye a tizenkettővel indult, és ma az evangéliumot szerte a világon hirdetik. – Isten országának nagysága nem azt jelenti, hogy testi szemekkel látva ez lenne a „legnagyobb dolog” ezen a világon, mert vannak a mustárfánál nagyobb fák is, hiszen az csak pár méteres bokorrá nőtt. Isten országának nagysága nem a „legnagyobb”, de mégis mindig látható valóság marad, testi szemekkel is látható, a legnyomorúságosabb időkben is. – Isten országa fészek, mert Isten uralma nemcsak az Ő tökéletes akaratának megvalósulása. Az is, de nemcsak az! Ez a rideg magyarázat. Pedig a példázat olyan egyértelműen mutat rá arra, hogy Isten országának tartalma: Isten közelségének oltalmat, védelmet ajándékozó fészekmelege (Zsoltárok 73,28). – Isten országának fészke sokféle madárnak ad oltalmat. – Isten országa növekszik, és ezt a növekedést az Isten adja (1Korinthus 3,6).

Prédikátor 10

509. dicséret

Augusztus 22. szerda – A teljes igemagyarázat

(19) „…Hasonló a mustármaghoz…” (Lukács 13,18–21)

ISTEN ORSZÁGÁNAK TITKÁT HASONLATOKKAL SZEMLÉLTETI Jézus Krisztus.

– Isten országa külsőleg a mustármaghoz hasonlít, amely a legkisebb, mákszemnyi magból nagy fává növekszik, és koronájában fészket raknak a madarak.

– Isten országa kicsiny kezdetből növekszik naggyá. Így is történt: Jézus Krisztus ügye a tizenkettővel indult, és ma az evangéliumot szerte a világon hirdetik.

– Isten országának nagysága nem azt jelenti, hogy testi szemekkel látva ez lenne a „legnagyobb dolog” ezen a világon, mert vannak a mustárfánál nagyobb fák is, hiszen az csak pár méteres bokorrá nőtt.

Isten országának nagysága nem a „legnagyobb”, de mégis mindig látható valóság marad, testi szemekkel is látható, a legnyomorúságosabb időkben is.

– Isten országa fészek, mert Isten uralma nemcsak az Ő tökéletes akaratának megvalósulása.

Az is, de nemcsak az!

Ez a rideg magyarázat.

Pedig a példázat olyan egyértelműen mutat rá arra, hogy Isten országának tartalma: Isten közelségének oltalmat, védelmet ajándékozó fészekmelege (Zsoltárok 73,28).

– Isten országának fészke sokféle madárnak ad oltalmat.

Madarakról ír az Ige.

Minden népből lesznek itt (Máté 28,18–20).

Ahogy azonban egy fészekben egyfajta madár fészkel, úgy ezek is mind azért férnek meg egy fészekben, mert Jézus Krisztus ez a fészek.

– Isten országa növekszik, és ezt a növekedést az Isten adja (1Korinthus 3,6).

Piciből naggyá, láthatóvá és maradandóvá lesz az Isten országa, de soha nem lesz a legnagyobbá, sőt néha igen csenevésznek látszik, hogy gyarló sikerek soha el ne szédítsék.

– Isten országának igazi nagysága ugyanis annak belső hatásában van.

Ez azonban már egy másik kép, a kovász képe.

Jézus ellenfelei mind megszégyenültek, a többiek pedig örültek az Úr tetteinek (17). – 1. Örömünk oka: Felegyenesedhetünk görnyedtségünkből, és leborulva dicsőíthetjük az Istent (13). Az Úr a szabadulás örömét adja népének, hogy felegyenesedve dicsőítsük Őt. Ez a felegyenesedés a hitből fakadó bizonyosság, és egyben az az Úr előtti hódolat, amely mindig alázatos marad. – 2. A bizonyosság öröme: Az Úr nem engedi az Ő ügyét, így bennünket sem megszégyenülni, nem enged beleveszni hiábavaló vitákba, még teológiai vitákba sem, nem enged végképp meggörnyedni az élet terhei, bűnei, betegségei alatt, nem enged elveszni. Nincs ennél nagyobb öröm. Ő megtanít, meggyógyít, megvált és megbékít; – azaz üdvözít. – 3. Az ingyen kegyelem öröme: Jézus Krisztus nemcsak tanít, hanem minden ok nélkül észreveszi a tizennyolc éve görnyedt asszonyt, és megszabadítja betegségéből. Ezzel Jézus egyértelművé teszi a dolgokat, nemcsak a fárasztó és felesleges nyugalomnapi vitát illetően, hanem arra nézve is, hogy Ő mindig a meggörnyedt életek oldalán áll. Csak, aki meggörnyedt, azt lehet felemelni, ám a felemelt ember mindig leborul az Úr előtt.

Prédikátor 9

163. dicséret

– A sportban ismerős: „Időt kérek”. Az életben még inkább ismerjük ezt: kérek még egy kis időt, és próbálom jobban. Kapunk időt, és nem változik semmi? Vegyük észre, hogy minden napunk kegyelem: idő, hogy jobbá legyünk. De jobbá csak egyféleképpen lehetünk: Isten dicsőségére és a ránk bízottak javára élve. – Türelemmel várta a gazda a gyümölcstermést. A türelmes kegyelem jele az is, hogy a gazda gyümölcsöt keres, nem is gyümölcsöket (6). Tehát nem csúcstermést vár el a gazda, de hogy egyetlen valóságos gyümölcsöt se adjon ez a fa? Ekkor elhangzott a jogos ítélet, amit a gazda a vincellérének megfogalmazott: Vágja ki a fát a szőlőjéből, mert a gyümölcstelen fa csak foglalja a helyet, árnyékot vet a szőlőre. De a vincellér tovább képviseli a gazdánál a fügefa ügyét. Ő kéri a gazdát, hogy adjon még a fügefának egy évet, mindent megtesz érte, körülássa, megtrágyázza, hátha jövőre terem (8–9). – Tovább tart a kegyelmi idő. A mi vincellérünk Jézus Krisztus, aki nemcsak könyörög, hanem cselekszik érettünk. Ha Ő „ássa fel” életünket, akkor nem maradhat el a megtérés gyümölcse.

Prédikátor 8

72. zsoltár

Augusztus 20. hétfŐ – Állami ünnep – A teljes igemagyarázat

(6) „…gyümölcsöt keressen rajta…” (Lukács 13,6–9)

– A sportban ismerős: „Időt kérek”.

Az életben még inkább ismerjük ezt: kérek még egy kis időt, és próbálom jobban.

Kapunk időt, és nem változik semmi?

Vegyük észre, hogy minden napunk kegyelem: idő, hogy jobbá legyünk.

De jobbá csak egyféleképpen lehetünk: Isten dicsőségére és a ránk bízottak javára élve.

– Három év alatt fordult igazán termőre a fügefa, ez idő alatt nem is volt szabad gyümölcseit leszüretelni, a negyedik év termését az Úrnak szentelték, a templom javára szánták (3Mózes 19,23).

Mivel a gazda három éve hiába kereste a fügefa gyümölcsét, ezért a fa legalább hatéves lehetett, amikor a panasz felvetődött (7).

– Türelemmel várta a gazda a gyümölcstermést.

A türelmes kegyelem jele az is, hogy a gazda gyümölcsöt keres, nem is gyümölcsöket, hat év után! (6)

Tehát nem csúcstermést vár el a gazda, de hogy egyetlen valóságos gyümölcsöt se adjon ez a fa, hat év után?

Ekkor elhangzott a jogos ítélet, amit a gazda a vincellérének megfogalmazott: Vágja ki a fát a szőlőjéből, mert a gyümölcstelen fa csak foglalja a helyet, árnyékot vet a szőlőre.

De a vincellér tovább képviseli a gazdánál a fügefa ügyét.

Ő kéri a gazdát, hogy adjon még a fügefának egy évet, mindent megtesz érte, körülássa, megtrágyázza, hátha jövőre terem (8–9).

– Tovább tart a kegyelmi idő.

A mi vincellérünk Jézus Krisztus, aki könyörög érettünk az Atyánál, hogy adjon még az Isten nekünk kegyelmi időt: teremni, gyümölcsöt, gyümölcsöket.

Jézus Krisztus kegyelmes.

Keresztelő János a jogos kivágattatást hirdette meg (3,9).

Jézus Krisztus nemcsak könyörög, hanem cselekszik érettünk.

Ha Ő „ássa fel” életünket, akkor nem maradhat el a megtérés gyümölcse.

ELVESZNI?! – 1. Nagy gondom, hogy folyamatosan keresek valamit. A rengeteg cucc között mindig elvesznek „dolgok”. Tudom, hogy valahol van, amit keresek, megvan: – de hiába, mert amikor kell, akkor nincs; – ezért van, de haszontalanul, olyan, mintha nem lenne. – 2. Rettenetes olvasni ezt a kifejezést: – elveszett, kárrá és szemétté lett; – van, de mintha nem lenne. Mi is elveszhetünk így? Ha nem Isten színe előtt állunk, akkor eleve elvesztünk… – 3. Vigyázzunk! Itt ne másokról nyilatkozzunk (János 21,22), mert nem a velünk történt és történő külső eseményekből, sikerekből és tragédiákból következtethetünk erre. Jézus szerint a Pilátus által megölt galileaiak, és azok, akikre rádőlt a torony Siloámban (1; 4), semmivel sem voltak bűnösebbek nálunk (2). – 4. A lényeg, hogy megtértünk–e? A megtérés pedig az a csoda, hogy Isten megtalált bennünket, és az Ő tekintete elé állított minket, kézbe vette az életünket (Lukács 15,5). Amit megtaláltam, és fontos, az állandóan ott van a szemem előtt, hogy soha ne felejtsem el. Így vagyunk az Úr tekintete előtt mi is, az Ő kegyelmes kezében, Ő pedig nem enged el (Róma 8,38-39).

Prédikátor 7

145. zsoltár

Augusztus 19. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(5) „…mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” (Lukács 13,1–5)

ELVESZNI?!

– 1. Nagy gondom, hogy folyamatosan keresek valamit.

A rengeteg cucc között mindig elvesznek „dolgok”.

Tudom, hogy valahol van, amit keresek, megvan: – de hiába, mert amikor kell, akkor nincs; – ezért van, de haszontalanul, olyan, mintha nem lenne.

Esetleg, amikor véletlenül rátalálok a korábban keresett „dolgomra”, akkor már nem kell, mert hiányát már valahogy megoldottam, így újra félreteszem.

– 2. Rettenetes olvasni ezt a kifejezést: – elveszett, kárrá és szemétté lett; – van, de mintha nem lenne.

Mi is elveszhetünk így?

Ha nem Isten színe előtt állunk, akkor eleve elvesztünk, porosodik hiábavaló életünk, amíg aztán eltemet bennünket a „por”: – vagyunk, de minek vagyunk…

Kiestünk az Isten tekintetéből, kezéből, kegyelméből? (Galata 5,4–6)

– 3. Vigyázzunk!

Itt ne másokról nyilatkozzunk (János 21,22), mert nem a velünk történt és történő külső eseményekből, sikerekből és tragédiákból következtethetünk erre.

Jézus szerint a Pilátus által megölt galileaiak, és azok, akikre rádőlt a torony Siloámban (1; 4), semmivel sem voltak bűnösebbek nálunk (2).

– 4. Ez a kiindulás.

A másikat mindig többre tartsuk magunknál (Filippi 2,3), vagyis még üdvbizonyosságunkban sem felejtkezhetünk el arról, hogy minden kegyelem.

Ez az alázat a másikra mindig reménységgel tekint, saját magára pedig a bűnbánat töredelmével, ugyanakkor a megnyert kegyelem örömteli bizonyosságával.

– 5. A lényeg, hogy megtértünk–e?

A megtérés pedig az a csoda, hogy Isten megtalált bennünket, és az Ő tekintete elé állított minket, kézbe vette az életünket (Lukács 15,5).

Ő talál meg, Ő emel ki a halálból!

Csak Ő képes erre!

A megtérés eleve kegyelem, Isten cselekvése, amire persze van emberi válasz, de azt is Ő munkálja (3; 5).

– 6. Amit megtaláltam, és fontos, az állandóan ott van a szemem előtt, hogy soha ne felejtsem el.

Így vagyunk az Úr tekintete előtt mi is, az Ő kegyelmes kezében; – Ő pedig nem enged el (Róma 8,38-39).

A többi pedig nem lehet emberi spekuláció martaléka.

– 1. A példázat mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy az Úr visszajövetelének várása, az állandó készenlét, és az idők jeleinek „meglátása” (54–56) akkor lehetséges, ha megszabadultunk a nagy ellenségtől, aki a teljes élettől és az élet Urától elválasztott bennünket, hogy örökké a bűn, a betegség, a halál nyomorúságos, kárhozatos börtönében senyvedjünk. Az Úr szabadít meg ettől az ellenségtől, akinek visszajövetelét várjuk, és azért várhatjuk Őt, mert már szabadok vagyunk a nagy ellenségtől, és minden ellenségeskedéstől. – 2. Hiszen a példázat ezek után arra is utal, hogy a krisztusi ember ebben a világban bölcsen bánik az ellenséggel. Ez a bölcsesség krisztusi szeretetből fakad, békességre törekszik, mert belátja, hogy minden konfliktus halálos, és abból senki sem kerülhet ki győztesen, mert előbb–utóbb mindegyik fél belebukik, belesorvad, miközben az ellenségeskedés már önmagában börtön, fogság, sok nyomorúsággal. A krisztusi ember bölcs, Ő lép, keresi a megoldást, még útközben, a nagy robbanás előtt. Ez akkor is igaz, ha egyes helyzetekben nincsenek kompromisszumok, és vállalni kell a konfliktust. – 3. A mi Elöljárónk előtt már nincs ellenfél, sem ellenség. De jó, hogy Őelőtte állunk (58).

Prédikátor 6

131. zsoltár

MIÉRT JÖTT JÉZUS? – 1. Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10). Jézus nem azért jött, hogy elítélje (kárhoztassa) a világot, hanem hogy megmentse azt, hogy üdvözüljön a világ általa (Lukács 9,56; János 12,47). – 2. Jézus azért is jött, hogy tüzet bocsásson a földre. Ez a tűz a Szentlélek tüze, amelyben a hit bátorsága legyőz minden félelmet és kételkedést. Ez a tűz nem perzsel, nem pusztít, de megvilágít, megtisztít, megedz, miközben melegít is. Ez a tűz elválasztja a hideget és a meleget, a sötétséget és a világosságot, a mulandót és az örökkévalót (49). – 3. Jézus azért jött, hogy békességet hozzon erre a világra (Lukács 2,14), de nem hamis békességet, a hitetlenség langymeleg, mindent összemosó békességét, hanem az Ő örök, valóságos, Istent dicsőítő, embert megváltó békességét. Jézus Igéje, szava, megváltó szeretete ugyanis elválasztja a dolgokat (Zsidókhoz írt levél 4,12), egyértelművé teszi azokat, akárcsak a tűz; – ezért állásfoglalásra kényszerít bennünket: – színt kell vallani, hogy ebben a kusza világban hova tartozunk; – és ezért adott esetben a békétlenséget is vállalnunk kell (51).

Prédikátor 5

39. zsoltár

Augusztus 17. péntek – A teljes igemagyarázat

(49) „Azért jöttem, hogy…” (Lukács 12,49–53)

MIÉRT JÖTT JÉZUS?

– 1. Többnyire azt olvassuk Jézusról: Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azokat, aki elvesztek (Lukács 19,10).

Jézus nem azért jött, hogy elítélje (kárhoztassa) a világot, hanem hogy megmentse azt, hogy üdvözüljön a világ általa (Lukács 9,56; János 12,47).

Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10).

– 2. Mivel Isten minden meghatározó kijelentése erre vonatkozik (János 3,16), ezért a mai jézusi kijelentés is csak ennek fényében, világosságában érthető igazán.

Jézus azért is jött, hogy tüzet bocsásson a földre.

Ez a tűz a Szentlélek tüze, amelyben a hit bátorsága legyőz minden félelmet és kételkedést.

Ez a tűz nem perzsel, nem pusztít, de megvilágít, megtisztít, megedz, miközben melegít is.

Ez a tűz elválasztja a hideget és a meleget, a sötétséget és a világosságot, a mulandót és az örökkévalót (49).

– 3. Ez a tűz az, amelyben keresztségünk megtelik a hit és hitvallás boldog tartalmával, bizonyosságával.

Ez a Szentlélek-keresztség tüze, amelyben Jézus megváltó szeretete élővé és hatóvá lesz bennünk, közöttünk, általunk.

Jézus itt saját maga kapcsán a keresztséget, mint megváltó halálát és feltámadását említi, amely az Ő küldetésének betöltése, és egyben a mi megváltásunknak, szabadulásunknak beteljesedése.

Egyszerre látjuk itt Jézus isteni és emberi arcát, kettős természetét, amellyel Ő hűséges megváltó küldetéséhez, de emberként még Ő is szorongott, amíg ez végbe nem ment.

Igen, ismerjük ezt a szorongást, pedig ez csak halvány mása az Ő értünk való szorongásának.

Áldott legyen, hogy Ő is szorongott, de értünk szorongott, és megváltó szeretete elvette a szorongásunkat (50).

– 4. Jézus azért jött, hogy békességet hozzon erre a világra (Lukács 2,14), de nem hamis békességet, a hitetlenség langymeleg, mindent összemosó békességét, hanem az Ő örök, valóságos, Istent dicsőítő, embert megváltó békességét.

Jézus Igéje, szava, megváltó szeretete ugyanis elválasztja a dolgokat (Zsidókhoz írt levél 4,12), egyértelművé teszi azokat, akárcsak a tűz; – ezért állásfoglalásra kényszerít bennünket: – színt kell vallani, hogy ebben a kusza világban hova tartozunk; – és ezért adott esetben a békétlenséget is vállalnunk kell (51).

Akinek békétlenséget és nyugtalanságot jelent ez, majd meghasonlást helyzetekkel, dolgokkal, emberekkel, és aki végül dönthet, mégpedig nem evilági igazságok, hanem az Úr mellett dönthet, abban munkál az Isten Lelke, és ezáltal a hamis békesség, éppen a Lélek által támasztott békétlenségen keresztül teremti meg benne a valódi, krisztusi, örök békességet (51).

– 5. Ez a meghasonlás lerombol, de azért, hogy újraépítsen.

Tehát, a családunkban éppen az a legfontosabb, hogy együtt jussunk el, meghasonlásokon át is, a hit bizonyosságáig: – ha öten vagyunk egy családban, akkor mind az öten.

És nincs békességünk, amíg ez nem így van.

De mégis békességünk van a bizonyosságban, hogy nem hiába imádkozunk értük.

A családunkkal kapcsolatban csak azért imádkozhatunk, hogy mindnyájan együtt jussunk el az Úr szeretetéig.

Ez mindig elsődleges imatémánk és szolgálati területünk.

Aki a hitetlen szüleivel, vagy gyermekeivel való szakítással „dicsekszik”, kiemelve a saját hitét, az nekem rosszabb a hitetlennél (52–53).

JÉZUS HŰSÉGES SÁFÁRSÁGRA INTI TANÍTVÁNYAIT (41). – 1. A sáfár az, aki hűségesen engedelmes lehet, mégpedig kizárólag a gazdája felé, aki őt megbízta. – 2. A sáfár boldog ebben a mindhalálig hűséges szolgálatban (Jelenések 2,10). Ki az, aki közöttünk boldog? (43) – 3. A sáfárnak bizonyossága van. Tehát a sáfár nem a jutalomért hűséges, de bizonyossága ad erőt ehhez a mindvégig kitartó hűséghez (Márk 13,13), miszerint a „Gazda” megérkezik, és egész vagyona fölé rendeli őt (44). Ez a „minden” az üdvösség, amiből itt a leghűségesebb is csak „előízt” kaphat. – 4. A sáfár hű és okos, vagyis Isten Szentlelke nemcsak a szívét, hanem az értelmét is megvilágosította, amellyel megismerhette az Isten akaratát, és beláthatta a „Gazda” akaratának tökéletes voltát. Ez nagy méltóság és nagy felelősség, de annál több: nagy kegyelem! – 5. A sáfár tehát kegyelem alatt van. Ezért a sáfár nem cselekedhet a „Gazda” akarata ellen. Isten nem engedi meg, hogy visszaéljünk a kapott javakkal, és túllépjünk „határokat”, „záróvonalakat”. Mert Ő, a mi őrizőnk nem szunnyad (Zsoltárok 121,3). Áldott legyen érte!

Prédikátor 4

3. zsoltár

Augusztus 16. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(42) „Ki tehát a hű és okos sáfár…” (Lukács 12,41–48)

JÉZUS HŰSÉGES SÁFÁRSÁGRA INTI TANÍTVÁNYAIT (41).

– 1. A sáfár az, aki hűségesen, mindenben gazdája utasítása szerint tevékenykedik, hiszen a gazda teljes vagyonát rá bízta, és ezzel a bizalommal nem lehet visszaélni.

A sáfár tehát csak hűséges, engedelmes lehet, mégpedig kizárólag a gazdája felé, aki őt megbízta.

Micsoda kegyelem: A „Gazda” megbízott bennünk.

Isten ránk bízta a teremtett világot és a másik embert (1Mózes 2,15).

Hogyan sáfárkodunk?

Ki nevezhető közöttünk sáfárnak, azaz a „Gazdához” mindvégig hűségesnek? (42)

– 2. A sáfár boldog ebben a mindhalálig hűséges szolgálatban (Jelenések 2,10).

Ki az, aki közöttünk boldog? (43)

– 3. A sáfárnak bizonyossága van.

Tehát a sáfár nem a jutalomért hűséges, de bizonyossága ad erőt ehhez a mindvégig kitartó hűséghez (Márk 13,13), miszerint a „Gazda” megérkezik, és egész vagyona fölé rendeli őt (44).

Ez a „minden” az üdvösség, az Isten országának teljessége, amiből itt a leghűségesebb is csak „előízt” kaphat.

– 4. A sáfár hű és okos, vagyis Isten Szentlelke nemcsak a szívét, hanem az értelmét is megvilágosította, amellyel megismerhette az Isten akaratát, és beláthatta a „Gazda” akaratának tökéletes voltát.

Ez nagy méltóság és nagy felelősség, de annál több: nagy kegyelem!

– 5. A sáfár tehát kegyelem alatt van.

Ezért a sáfár nem cselekedhet a „Gazda” akarata ellen.

Isten nem engedi meg, hogy visszaéljünk a kapott javakkal, és gonosz szolgaként, a „Gazda” késésére hivatkozva, Őt megtagadva, hűtlenné és léhán, önzően, gonoszul kegyetlenekké legyünk.

Az Úr nem engedi, hogy túllépjünk „határokat”, „záróvonalakat”.

Urunk, ne engedd!

Urunk, tudjuk, hogy kegyelem alatt vagyunk, és tieid életében nem engeded meg az akaratod elleni hűtlenséget (45–46).

Urunk, sokat adtál, és elvégzed, hogy abból sokat adjunk másoknak is, a Te dicsőségedre (47–48).

Nem vagyunk tökéletesek, de kegyelem alatt hűségesek és okosak maradunk, mert Krisztusban vagyunk, az Ő szeretetében.

Az Úr nem engedi, hogy elaludjunk a kormánykerék mellett; – ha elbólintanánk is, és történnének életveszélyes vargabetűk; – akkor is megőriz az úton.

Mert Ő, a mi őrizőnk nem szunnyad (Zsoltárok 121,3).

Áldott legyen érte!

A készülést segíti, ha arra tekintünk, amit az Úr ígért nekünk! „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” (1Korinthus 2,9) Boldog az Úrra várakozó ember. És erre az ígéretre tekintve a börtönévek hátralévő napjai is megszépülnek; – már a szabadság örömében telnek. Így lehet a földi élet is szebbé, ebben a reménységben, de csak ebben a reménységben. Felemelő képet használ a mi Urunk az Ő érkezésére: akit készen talál, annak Ő kezd el szolgálni! Ez az örök élet. Kell–e ennél több? Lehet–e ennél tökéletesebben megfogalmazni az örök élet teljességét? (37) Urunk, könyörülj! Mert nem vagyunk készen. Mindig készen kellene lenni, és igazából soha nem vagyunk készen. Legfeljebb egy adott „szakmában” profi ridegséggel felkészültek vagyunk, bizonyos szintig, de semmi több. Ezer szállal idekötődünk. Annyi minden másra készülünk, annyi minden mást várunk, annyi más „izgat fel” bennünket. Pedig tudjuk, elhamvadó „tűzijátékokra” várunk, miközben Te örökséget ígértél! Könyörülj! Kegyelmezz, készületlen mai gyermekeidnek! Adj megtérést ennek a nemzedéknek!

Prédikátor 3

261. dicséret

(40) „Ti is legyetek készen…” (Lukács 12,35–40)

MIT JELENT KÉSZEN LENNI?

– 1. Tegyük világossá, mindjárt az elején, hogy itt az Úr érkezésének várásáról van szó, a „készület” kapcsán, és nem valami másról.

Urunk visszajövetelét várjuk, aki – képpel élve – kiváltott már bennünket a „börtön” sanyarúságából, de mi ténylegesen még ott vagyunk, már csak „házi őrizetben” ugyan, és nagyon várjuk Urunk érkezését, hogy kivigyen bennünket innen.

Urunk már kiváltott, megváltott minket, tehát napjainkat ennek reménységében éljük, miközben a börtönben örömmel tesszük, amit lehet: szolgálunk, erősítünk másokat, és mindenekelőtt csendesítjük önmagunkat, hogy ne legyünk más „rabtársak” terhére.

Mert a börtön legnagyobb nyomorúságát a rabok egymásnak okozzák.

A rabtartók pedig ezt úgy magyarázzák: ez a büntetés része.

Urunk azonban már kiváltotta népét, a nagy rabtartót legyőzte, és jön értünk, hogy teljessé tegye rajtunk a szabadítást.

– 2. Nem tudjuk, mikor jön az Úr értünk.

Ezért mindig készen kell lenni.

Váratlanul jön, amikor nem is gondolnánk.

A „tolvaj” képe csupán ezt a váratlanságot fejezi ki (39–40).

Ezért mindig készen vagyunk: reménységben, örömben és alázatban.

Jézus képe világos: olyanok vagyunk, mint a szolgák, „állandóan felövezve”, „lámpásunkat égetve”, „virrasztva”, még hajnalban is; – azaz nem léhán mulatozva, nem tunyán heverészve, de nem is mulandó dolgokkal harsányan, önfényezően gürcölve várjuk Őt; – hanem alázatos, csendes szolgálatban állunk, hitben mindig „ugrásra készen”; – ha jön a mi Urunk, ajtót nyithassunk Őneki (35–37).

– 3. A készülést segíti, ha arra tekintünk, amit Ő ígért nekünk! „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” (1Korinthus 2,9)

Boldog az Úrra várakozó ember.

És erre az ígéretre tekintve a börtönévek hátralévő napjai is megszépülnek; – már a szabadság örömében telnek.

Így lehet a földi élet is szebbé, ebben a reménységben, de csak ebben a reménységben.

Felemelő képet használ a mi Urunk az Ő érkezésére: akit készen talál, annak Ő kezd el szolgálni!

Ez az örök élet.

Kell–e ennél több?

Lehet–e ennél tökéletesebben megfogalmazni az örök élet teljességét? (37)

– 4. Urunk, könyörülj! Mert nem vagyunk készen.

Mindig készen kellene lenni, és igazából soha nem vagyunk készen.

Legfeljebb egy adott „szakmában” profi ridegséggel felkészültek vagyunk, bizonyos szintig, de semmi több.

Ezer szállal idekötődünk.

Annyi minden másra készülünk, annyi minden mást várunk, annyi más „izgat fel” bennünket.

Pedig tudjuk, elhamvadó „tűzijátékokra” várunk, miközben Te örökséget ígértél!

Könyörülj!

Kegyelmezz, készületlen mai gyermekeidnek!

Adj megtérést ennek a nemzedéknek!

Hol a határ a vagyon kérdésében? Jézus világos ebben. A vagyon örvény, előbb-utóbb lehúz, magával ránt, elemészt. Fogalmazzunk világosan: Isten a mennyben ígért maradandó kincset. Viszont a földön azt jelentette ki nekünk, hogy egy nagy nyereség létezik: az istenfélelem megelégedéssel, hiszen semmit sem hoztunk ide, semmit sem viszünk el innen (1Timóteus 6,6). A földön ez az egy nyereség van. Életünket nem a vagyonunk tarja meg, hanem egyedül csak Ő (15). A vagyont ne állítsuk be áldásként. A vagyon továbbadandó. Isten gondviselő szeretetének apró jelei elégségesek. Ugyanis ahol vagyon van, ott piszok van. Uram, kimondom, nem kell több! Bőven elég, sok is az, ami van! Továbbadom. Nem keveredek bele semmibe a „még többért”. A fő kérdés: hol a szíved, kié az életed? Urunk, Te vegyél birtokba bennünket megváltó hatalmaddal, mert nekünk nem megy! Nélküled nem tudunk mások lenni! (34)

Prédikátor 2

192. dicséret

Augusztus 14. kedd – A teljes igemagyarázat

(33) „…elfogyhatatlan kincset a mennyben…” (Lukács 12,33–34)

NEHÉZ IGE EZ. EZER GONDOLAT CIKÁZOTT BENNEM.

– Nem akartam a „sablonokat” ismételgetni a vagyonnal kapcsolatban, miközben a valóság, még hívő körökben, de még a ténylegesen szegények között is egészen más.

Vívódtam.

Pedig a mi Urunk egyértelmű ebben a kérdésben!

– Egyik ismerősömhöz betörtek.

Nyilván kifigyelték a lehetőséget, mindent feldúltak, legintimebb tereiket és dolgaikat is, és otthoni értékeiket ellopták.

Ismerek olyanokat is, akik jóhiszeműen szervezett bűnözés, pénzügyi spekuláció, vagy lakásmaffia áldozatai lettek.

Egy élet munkája veszett oda.

Bizony többen belehaltak ilyenekbe, nem tudták újrakezdeni; – csak ezekről soha nem beszélünk.

Mire van szükség, és mi az, ami nem számít, amit bátran el lehet engedni, vagy meg sem kell szerezni?

– Vitathatatlan az örömhír, hogy Jézus Krisztus ajándéka mindent túlragyogó, örökké értékes kincs.

Ez a kincs soha meg nem avul, soha el nem fogy, tolvaj el nem lopja, moly meg nem emészti (33).

Ez a kincs a megváltás, az örök élet örömhíre, Isten szeretetének biztonsága, amitől soha nem szakíthatnak el bennünket (Róma 8,38–39).

– Ugyanakkor, mi a mai valóság?

A jóléti társadalmakban már az átlagember is megszokott „egy életszínvonalat”.

Az alapszintnek előteremtése is komoly kihívás.

Ma már a legszegényebb is mobiltelefonnal jár.

A szegények gazdagok akarnak lenni, a gazdagok még gazdagabbak.

Minden erről szól!

Mi a gazdagság?

Ki a gazdag, most nem átvitt értelemben, hanem vagyoni értelemben?

Hol van ennek a vége?

– Erre jön még az az érv, hogy más volt az a társadalom, amiben Jézus élt, és más a mi társadalmunk!

Igen, ezt mondják többen, akik ki akarnak bújni az Ige figyelmeztetése alól.

Ma nem vonulhatunk csak úgy ki a társadalomból!

Mennyit adjunk el a vagyonunkból, hogy segítsünk a szegényeken? (33)

– Pedig pont ez a hárítás jelzi, hogy mennyire megkötözöttek vagyunk, és mennyire érvényes Jézus intése!

Lehet–e „sajátod”?

De ez a „saját” fogva tart!

Mennyi ez a „saját”?

Mennyire kell szaporítani ezt a „sajátot”, miközben elveszek másoktól?

Mennyire von el a „sajátod” az örök élet és a másik ember szeretetétől?

Bizony, a gazdag és a szegény egyaránt a „vagyon” rabja, az egyik harácsolva, a másik gyűlölettel irigykedve.

Megkötözöttek vagyunk.

– „Hívőként” tudjuk a leckét az alábbi lajstrom szerint:

Egyszer még a legkedvesebb, apró dolgainkat is el kell itt engednünk.

Nehéz ez az elengedés! De ne féljünk tőle, mert maradandóan kapjuk vissza odaát.

Aki tud elengedni, az tud adni másoknak, és az kap az Úrtól.

Ne feledjük, javaink igen nagy része eleve nem a miénk, csak Isten nálunk tette le, hogy továbbadjuk azt.

Persze örülhetünk annak, amit itt nekünk adott az Úr, de mértékkel!

– Ezek azonban szép szavak csupán.

A valóság hívő körökben sem ez.

A vagyont sokan Isten áldásának állítják be.

Erre büszkék, a hit igazolásának veszik. Találnak rá Igéket, mégpedig sokat. A vagyonuk feleslegéből akár bőven adnak a gyülekezetnek is, akár tizedet is. Hála, hogy így van!

De erről beszél Jézus?

A kevésbé vagyonosok tapasztalatai alapján megfogalmazva a problémát: persze meg kell élni, meg Isten gondot visel rólunk, meg áldását is megmutatja rajtunk…

De hol a határ a vagyon kérdésében?

– Jézus világos ebben.

A vagyon örvény, előbb-utóbb lehúz, magával ránt, elemészt.

Fogalmazzunk világosan: Isten a mennyben ígért maradandó kincset.

Viszont a földön azt jelentette ki nekünk, hogy egy nagy nyereség létezik: az istenfélelem megelégedéssel, hiszen semmit sem hoztunk ide, semmit sem viszünk el innen (1Timóteus 6,6).

A földön ez az egy nyereség van.

Életünket nem a vagyonunk tarja meg, hanem egyedül csak Ő (15).

A vagyont ne állítsuk be áldásként.

A vagyon továbbadandó.

Isten gondviselő szeretetének apró jelei elégségesek.

Ugyanis ahol vagyon van, ott piszok van.

Uram, kimondom, nem kell „még több”!

Bőven elég, sok is az, ami van!

Továbbadom.

Nem keveredek bele semmibe a „még többért”.

– A fő kérdés: hol a szíved, kié az életed?

Urunk, Te vegyél birtokba bennünket megváltó hatalmaddal, mert nekünk nem megy!

Nélküled nem tudunk mások lenni! (34)

– 1. Mi az isteni gondviselés? Az isteni gondviselés, Istennek mindenható, s mindenütt jelenlévő ereje, amely által mennyet és földet, minden teremtményével együtt, fenntart és igazgat. – 2. Ez általános értelemben azt jelenti, hogy mindenható kezekben van ez a világ, jó kezekben van ez a világ. Ezek a kezek garantálják, hogy a világ fő folyama megérkezzen az Isten eredeti gondolata szerint rendelt végső céljához. – 3. Üdvösséges értelemben, az isteni gondviselés ennél sokkal többet jelent. Jézus Krisztus a tanítványainak mondta el ezt a tanítást (22). Ez az üzenet tehát, általános értelemben szól a világnak, és üdvösséges értelemben szól Isten népének, az övéinek, az Ő egyházának. Nem kell aggódnunk az egyház jövője miatt, mert Isten a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi az Ő népét, el egészen az üdvösségig. Nem félünk, miénk az Ő országa, mert mi az övéi vagyunk (32). Természetesen, ez az üdvbizonyosság semmiféle gőgre nem ad okot, sőt nyitottá tesz minket mindenki felé, többi pedig az Isten dolga.

Prédikátor 1

454. dicséret

(32) „Ne félj … mert úgy látta jónak Atyátok, hogy nektek adja az országot!” (Lukács 12,22–32)

– 1. Mi az isteni gondviselés?

Az isteni gondviselés, Istennek mindenható, és mindenütt jelenlévő ereje, amely által mennyet és földet, minden teremtményével együtt, fenntart és igazgat.

Tehát, az isteni gondviselés Isten mindenható ereje, amellyel a láthatatlan és látható világot, vagyis az egész világmindenséget hordozza.

– 2. Ez általános értelemben azt jelenti, hogy mindenható kezekben van ez a világ, jó kezekben van ez a világ.

Ezek a kezek garantálják, hogy a világ fő folyama megérkezzen az Isten eredeti gondolata szerint rendelt végső céljához.

Egy képpel szemléltetem, mit jelent ez az üzenet.

Olyan az isteni gondviselés általános értelme, mint a Duna folyása: – elindul a Fekete erdőből, megérkezik a Fekete tengerbe; – közben számos patak, folyó ömlik bele, miközben válnak is le róla erek és patakok, és hömpölygés közben sokféle „vízi esemény” is történik, mind az örvénylő felszínen, mind pedig a mélyben; – de a fő folyam garantáltan megérkezik céljához.

Isten így tartja kezében, gondviselő szeretetében ezt a világot.

Amikor olyan események történnek, amelyeket az adott pillanatban nem tudunk értelmezni, megmagyarázni, és feltörnének belőlünk a „miért” kérdések, jusson eszünkbe az isteni gondviselésről szóló tanítás.

– 3. Üdvösséges értelemben, az isteni gondviselés ennél sokkal többet jelent.

Jézus Krisztus a tanítványainak mondta el ezt a tanítást (22).

Ez az üzenet tehát általános értelemben szól a világnak, és üdvösséges értelemben szól Isten népének, az övéinek, az Ő egyházának.

Nem kell aggódnunk az egyház jövője miatt, mert Isten a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi az Ő népét, el egészen az üdvösségig.

Éppen ez a jézusi tanítás hangsúlyozza azt, hogy Isten az övéit egyen-egyenként is számon tartja.

Az Ő tudta nélkül nem történhet velünk semmi.

Ezzel nem az individuális, csak az egyes hívő emberre figyelő keresztyénség létjogosultságát hangsúlyozzuk; – de azt bátran hirdetjük, hogy Isten az övéit egyen-egyenként ismeri, próbatételeit is javukra fordítja, mindenben megtartja őket, egészen az üdvösségig; – hiszen az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).

A Heidelbergi Káté ezért hangsúlyozza az egyházról, hogy Isten azt megtartja a világ kezdetétől fogva, annak végéig, és hisszük, hogy annak mi is tagjai vagyunk.

Nem félünk, miénk az Ő országa, mert mi az övéi vagyunk.

Természetesen, ez az üdvbizonyosság semmiféle gőgre nem ad okot, sőt nyitottá tesz minket mindenki felé, a többi pedig az Isten dolga.

– 1. Minden fő téma együtt van itt, „A bolond gazdag” példázatában: – örökségen való kapzsi osztozkodás, külső ítélőbíró segítségét kérve (13–15); – gazdagság, sikeresség, gyarapodás, ügyes vállalkozások és módszerek, profit, még több „zsugori megbecsülése”, amiből még több lesz, vég nélkül (16–18); – az élet korlátlan élvezete, noha az „állandóan több” hajszolása, rabszolgai munkával jár, ezért mások kizsigerelő dolgoztatásával lehet a vagyont, az életet határtalanul élvezni (19); – a halál legyőzhetetlen ténye, amely jön, váratlanul is, és visz mindent! – 2. Sajnos hiába mondjuk, Krisztus Urunkat követve, hogy az az igazán boldog, aki az Isten szerint gazdag! (21) Az egyházban is a pénz hallatán ragyog fel a tekintet, és izgalmi állapotba kerülünk. – 3. Egy azonban biztos. Egyszer az Úr kivesz bennünket ebből a világból. A halállal minden ittenit elvesz tőlünk az Úr! Csak az marad meg, aminek Ő volt az Ura, amit Őtőle kaptunk, és az Ő dicsőségére is éltünk vele (20–21).

Józsué 24,16–33

34. zsoltár

Augusztus 12. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(15) „…ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lukács 12,13–21)

– 1. Minden fő téma együtt van itt, „A bolond gazdag” példázatában:

– örökségen való kapzsi osztozkodás, külső ítélőbíró segítségét kérve (13–15);

– gazdagság, sikeresség, gyarapodás, ügyes vállalkozások és módszerek, profit, még több „zsugori megbecsülése”, amiből még több lesz, vég nélkül (16–18);

– az élet korlátlan élvezete, noha az „állandóan több” hajszolása, rabszolgai munkával jár, ezért mások kizsigerelő dolgoztatásával lehet a vagyont, az életet határtalanul élvezni (19);

– a halál legyőzhetetlen ténye, amely jön, váratlanul is, és visz mindent!

– 2. Ezek tények.

Mindenhol, mindenkori tünetei e világnak a bolond gazdag életének tünetei.

Az éppen szegények a gazdagabbakra való irigység, gyűlölet és vádaskodás okán szánalmasak.

A gazdagoknál pedig mindig van gazdagabb, tehát ezek is, egymással harcban, mindig többet akarnak.

Nyomorúság minden szegénység és gazdagság.

De hiába mondjuk, Krisztus Urunkat követve, hogy az az igazán boldog, aki az Isten szerint gazdag! (21)

Mert az egyházban is a pénz hallatán ragyog fel a tekintet, és izgalmi állapotba kerülünk.

– 3. Egy azonban biztos.

Egyszer az Úr kivesz bennünket ebből a világból.

A halállal minden ittenit elvesz tőlünk az Úr!

Csak az marad meg, aminek Ő volt az Ura, amit Őtőle kaptunk, és az Ő dicsőségére is éltünk vele (20–21).

Csak az Úr tart meg, egyébként beleveszünk a bőségbe, annak nyomorúságába, és minden egyéb nyomorúságba is; – beleveszünk önmagunk vélt igazába és sérelmeibe.

Az Úr nélkül elveszünk.

Jöjj, megtartó Urunk!

A HITVALLÁSRÓL. – 1. Ne vitatkozzunk, de bátran valljuk meg a hitünket! (4–5) Ne azt mondjuk, ami bennünk van, hanem azt, amit az Isten adott nekünk, és ami belső világunkat is megnyugtatta, elfedezte, megtisztította. Minden kiderül egyszer, az is ami a szívünkben lapult… Csak Jézus Krisztussal együtt állhatunk meg (1–3). Éppen a hitvalló bátorság a jele annak, hogy Isten előtt, aki a filléres verebet is egyenként számon tartja, a legdrágábbak vagyunk (6–7). – 2. Bátran valljuk meg a hitünket! (8) Ő gondoskodik arról, hogy soha ne tudjunk, merészeljünk magunkból, magunktól, magunkról szólni, hanem csakis a Szentlélek által; – és végképp soha ne tagadjuk meg Őt, soha ne káromolhassuk Őt, vagyis soha ne szólhassunk „gyehennásan” a Szentlélek indítása ellen, mert már az is az Ő káromlása (10). – 3. Bátran valljuk meg a hitünket! (8) Nemcsak azért: – mert, ha mi vallást teszünk az Úrról az emberek előtt, akkor Ő is vallást tesz rólunk az Isten angyalai előtt (8–9); – hanem mert Ő mindeneket megelőzve már visszavonhatatlanul vallást tett rólunk a feltámadott Jézus Krisztusban!

Józsué 24,1–15

134. zsoltár

Augusztus 11. szombat – A teljes igemagyarázat

(8) „…ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt…” (Lukács 12,1–12)

A HITVALLÁSRÓL.

– 1. Visszautalok a tegnapi szakaszra is, mert összefügg a maival.

Vitatkozni egy ponton túl nem kell.

Jézus is kiment, amikor hevesen faggatták, támadták, miközben leselkedtek utána.

Döbbenetes ez a jelenet.

Jézus kiment és otthagyta őket (53–54).

A templomtisztítás jeleneténél olvasunk hasonlót: „Erre otthagyva őket kiment…” (Máté 21,17).

Ez a kárhozat.

Otthagy bennünket a mi Urunk, abban, amiben vagyunk, magunkra hagy.

– 2. Tehát ne vitatkozzunk, de bátran valljuk meg a hitünket! (4–5)

Ne azt mondjuk, ami bennünk van, hanem azt, amit az Isten adott nekünk, és ami belső világunkat is megnyugtatta, elfedezte, megtisztította.

Minden kiderül egyszer, az is ami a szívünkben lapult…

Csak Jézus Krisztussal együtt állhatunk meg, Őt hordozva, Őt hirdetve, Őbelé kapaszkodva (1–3).

Ne féljünk a nyílt hitvallástól!

Éppen a hitvalló bátorság a jele annak, hogy Isten előtt, aki a filléres verebet is egyenként számon tartja, a legdrágábbak vagyunk (6–7).

– 3. Tehát bátran valljuk meg a hitünket! (8)

Ő gondoskodik arról, hogy soha ne tudjunk, merészeljünk magunkból, magunktól, magunkról szólni, hanem csakis a Szentlélek által; – és végképp soha ne tagadjuk meg Őt, soha ne káromolhassuk Őt, vagyis soha ne szólhassunk „gyehennásan” a Szentlélek indítása ellen, mert már az is az Ő káromlása (10).

– 4. Tehát bátran valljuk meg a hitünket! (8)

Nemcsak azért: – mert, ha mi vallást teszünk az Úrról az emberek előtt, akkor Ő is vallást tesz rólunk az Isten angyalai előtt (8–9); – hanem mert Ő mindeneket megelőzve már egyértelműen és visszavonhatatlanul vallást tett rólunk a világ teremtése előtt kiválasztott és feltámadott Jézus Krisztusban!

– 5. Ma kértem valakitől pár sort: hitvalló sorokat vártam, és semmitmondó szöveget kaptam.

Ha kaptuk az élet Igéjének ismeretét, azt tovább kell adni.

Határozottan, építő szeretettel szabad továbbadni azt (11,45–52).

– 1. Mit ér a külső tisztaság, ha az ember belül nem tiszta? Ezzel azt is kéri a mi Urunk, hogy ne legyünk képmutatók, akik másnak mutatják magukat, mint akik. – 2. De mit jelent belül tisztának lenni? Hiszen az a „belső” világ, a „szív” világa igen ingoványos terület; – abba bele lehet veszni. Isten Igéje ki is mondja, hogy éppen az a baj, hogy nincs olyan ember, aki „belül”, Isten előtt tiszta lehetne (Róma 3,10–11). Ezért szorulunk rá az Isten kegyelmére. De ez a kegyelem belül is egyre tisztábbra mos bennünket. – 3. Viszont fordítva is igaz a dolog. Másként is tisztít az Isten. A külső rend ugyanis nélkülözhetetlen. Nem az öncélú, valóban képmutató, önző, hiú külsőségekről van szó, amelyeket Jézus is megítélt; – annak kegyes és vallásos formáját a leginkább (42–44). Isten szava biztosítja a külső rendet, az Ő eredeti élet–gondolatának kereteit. Ha rend van az íróasztalomon, akkor bennem is nagyobb a rend és a tisztaság, és idegesebb vagyok a halom feldolgozatlan papír–káosz láttán. – 4. Isten egyszerre veszi kézbe az egész embert, a belsőt és a külsőt. Ezek kölcsönösen hatnak egymásra, miközben az Isten „hat”, Ő cselekszik minden üdvösségeset.

Józsué 23

447. dicséret

(39) „…a tál külsejét megtisztítjátok, de belsőtök tele van rablásvággyal és gonoszsággal.” (Lukács 11,37–54)

– 1. Mit ér a külső, látható tisztaság, ha az ember belül nem tiszta?

Igen, ez örök kérdés.

A mi Urunk leplezetlenül tárja elénk ezt a problémát a farizeus házában.

Tehát ez probléma, mert Ő mutat rá arra.

Ezzel azt is kéri a mi Urunk, hogy ne legyünk farizeusok, ne legyünk képmutatók, akik másnak mutatják magukat, mint akik.

– 2. De mit jelent belül tisztának lenni?

Hiszen az a „belső” világ, a „szív” világa igen ingoványos terület; – abba bele lehet veszni.

Isten Igéje ki is mondja, hogy éppen az a baj, hogy nincs olyan ember, aki „belül”, Isten előtt tiszta lehetne (Róma 3,10–11).

Ezért szorulunk rá az Isten kegyelmére.

De ez a kegyelem belül is egyre tisztábbra mos bennünket.

– 3. Viszont fordítva is igaz a dolog.

Másként is tisztít az Isten.

A külső rend ugyanis nélkülözhetetlen, minden tekintetben.

Nem az öncélú, valóban képmutató, észt játszó, önző, hiú külsőségekről van szó, amelyeket Jézus is megítélt; – annak kegyes és vallásos formáját a leginkább (42–44).

Isten szava, Igéje, törvénye biztosítja a külső rendet, az Ő eredeti élet–gondolatának kereteit.

Ha rend van az íróasztalomon, akkor bennem is nagyobb a rend, a tisztaság, és idegesebb vagyok a halom feldolgozatlan papír–káosz láttán.

– 4. Isten egyszerre veszi kézbe az egész embert, a belsőt és a külsőt.

Ezek kölcsönösen hatnak egymásra, miközben az Isten „hat”, Ő cselekszik minden üdvösségeset.

Ő üdvözít, kézbe veszi életünket; – nemcsak megtisztít, hanem mindenekelőtt megszabadít!

– 5. Amikor már az Ő kezében, az Ő hatalma alatt vagyunk, akkor nem lehet semmi baj.

Ő üdvözít, és nem elhordozhatatlan teherként teszi ránk Önmagát, Igéjét, törvényét, parancsait, a kegyesség gyakorlását, hanem prófétai féltő szeretettel!

Mi se tegyünk terhet másokra, Istent emlegetve, mert Ő nem megterhel, hanem megszabadít.

– 6. Ugyanakkor, ez a másik oldala az üzenetnek, ne öljük meg a prófétákat, ne hallgassuk el és ne hallgattassuk el az Isten életet ajándékozó Igéjét.

Akit ez üdvösségesen megterhelne, az kap erőt is az Úrtól, annak elhordozásához.

– 7. Isten kézbe vesz, megtisztít, közben „alázatos hitvallóvá” tesz.

Kora tavasszal, március elején, a fagyos február után, figyeltem, ahogy az utolsó, már mindenütt koszos hókupac is elolvadt a cseresznyefánk tövében.

Bekoszolódik itt kívül–belül a hófehér is; – ha lenne hófehér.

Úgy lett tisztává ismét a „hó”, hogy alázatosan eltűnt innen.

Isten ezt a megoldást is alkalmazza.

Isten eltüntet innen, hogy ne koszolódjunk tovább.

Először alázatra tanítva félreállít, megtanít elengedni dolgokat, rádöbbent, hogy nélkülünk is „működnek” a dolgok (nem jobban, nem rosszabbul, hanem ugyanúgy).

Már ebben a folyamatban tisztulunk.

Végül eltüntet innen minket az Úr, de nem tűnünk el, hiszen Ő hazavisz magához.

„…a valóság felkavar? VAN MIT BENNED FELKAVARNI! Na, ez a baj!” (Kowalsky meg a Vega) – 1. Az üdvözítő Jézus Krisztus jól látható jel mindenki számára, Isten megváltó szeretetéről. Ő nem elrejtett lámpás (33). – 2. De hiába világít a lámpás, ha nem működik jól a test lámpása, a szem, és nem látja a világosságot. De ha az ember nem lát jól kifelé, nem lát jól befelé sem. Sötétségét kifelé és befelé is „kivetíti”: rossz gondolatok támadnak benne, ezeket cselekszi, és ezek a pillantásában is rögzülnek. Hány ilyen „szúrós” tekintetet láttam már. Az illető nem látta meg a lámpást, nem látta meg a napot, nem látta meg a Világ Világosságát (János 8,12). Na, ez a baj! És minden más baj ebből fakad. Felkavar valami? Mert benned van „kavar”, sötétség; – mert nem ismered a Világ Világosságát, a feltámadott, mindent rendező Urat! (34–35) – 3. Áldott legyen az Isten, hogy megnyitotta szemünket! Áldott legyen, hogy a szemünkkel látunk, Őt látjuk, Ő ragyog ránk, és mi Őt ragyogjuk befelé, és így kifelé is (36).

Józsué 22,9–34

121. zsoltár

Augusztus 9. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(33) „Tested lámpása a szemed…” (Lukács 11,33–36)

– 1. Szóltak, hallgassam meg a Kowalsky meg a Vega zenekar legújabb albumát.

Kiváló zene ebben a műfajban, és szövegeiben hitvalló; – nem direkten, hanem tapintatosan, a műfaj keretei között, de nyíltan.

Összeszámoltam, hány neves művészt, neves embert ismerek csak én, akik a keresztyénségüket, hitüket nyíltan felvállalják.

Miért nem fogjuk össze őket?

Szóval a Kowalsky meg a Vega énekli: „…a valóság felkavar? Van mit benned felkavarni! Na, ez a baj!”

– 2. Az üdvözítő Jézus Krisztus jól látható jel mindenki számára, Isten megváltó szeretetéről.

Ő nem elrejtett lámpás (33).

– 3. De hiába világít a lámpás, ha nem működik jól a test lámpása, a szem, és nem látja a világosságot.

Ha pedig az ember nem lát jól kifelé, nem lát jól befelé sem.

Sötétségét kifelé és befelé is „kivetíti”: – rossz gondolatok támadnak benne; – ezeket cselekszi; – és ezek a pillantásában is rögzülnek.

Hány ilyen „szúrós” tekintetet láttam már.

Vagyis az illető sötétségben van „belül”: – nagy a káosz saját magában; – ezt tükrözi és cselekszi kifelé is.

Hiszen mit tehetne: az illető nem látta meg a lámpást, nem látta meg a napot, nem látta meg a Világ Világosságát (János 8,12).

Na, ez a baj!

És minden más baj ebből fakad.

Felkavar valami?

Mert benned van „kavar”, sötétség; – mert nem ismered a Világ Világosságát, a feltámadott, mindent rendező Urat! (34–35)

– 4. Áldott legyen az Isten, hogy megnyitotta szemünket!

Áldott legyen, hogy a szemünkkel látunk; – Őt látjuk.

Ő ragyog ránk.

Mi Őt ragyogjuk befelé, és így kifelé is (36).