A példázatnak mindig mennyei tartalma van. Lám, a mennyei világ nem lakoma, hanem sokkal „több”, lakodalom (8). Nem tudjuk, hogy lesz–e valamiféle sorrend a mennyei világ „asztalánál”, de azt biztosan tudjuk, hogy az utolsó hely is ugyanazt az áldást jelenti majd ott: a „Gazda” mindenre elégséges közelségét. Odaát nem emberi szempontok, emberi akarások, rangsorok, tolakodások számítanak, amiből itt van elég, nem is az érkezési sorrend. Aki már itt közel lehet a „Gazdához”, aki itt a barátja lehet Őneki, az nem marad le a mennyei lakomáról sem. Ez az üdvbizonyosság azonban mindenre elégséges, még arra is, hogy ebben a világban egyáltalán ne tolakodjunk, mert már minden a miénk, a legnagyobb felmagasztalás, az üdvösség is (1János 5,11); – így itt aztán végképp elég nekünk az utolsó hely is, mert nincs jelentősége. Az ilyen ember akár már ebben a világban is megtapasztalhatta, hogy feljebb ültetik (9–10). Az alázat csak akkor valóságos, ha azt nem kíséri semmiféle duzzogás, vagyis aki hátul ül, nem veri ott az asztalt (11). A mennyei világba meghívóval lehet bejutni (8), nem elég az én akaratom, hanem a Gazda kiválasztó, elválasztó, elhívó, meghívó szeretete kell hozzá (János 15,5).

Ámósz 3

228. dicséret