Amikor a Párizsi Magyar Gyülekezetnél járhattam, az Eiffel toronynál tett villámlátogatás során készítettem egy hevenyészett, gyors emlékfotót. Ezen a rohanó mozdulattal rögzített fényképen A TORONY TÖVÉBEN ÁLLÓ TÖRPE KANDELÁBER NAGYOBBNAK LÁTSZIK, mint maga a torony. Ki a nagyobb. Ki itt az igazán nagy? – 1. Nagyobb van itt közöttünk! A feltámadott Úr a legnagyobb. Aki Őbenne bízik, az bajában is a „Legnagyobb” védelme alatt áll. Ő nagyobb minden itteni önzésnél, viaskodásnál, hiúságnál. Ő nagyobb a bűnnél, a betegségnél és a halálnál. – 2. Nincs Őnála nagyobb! Ne várjunk Őnála nagyobb jelet (29–30), különbet, látványosabbat. Főként ne tegyük önmagunkat naggyá, nagyobbá, legnagyobbá; – mert nem vagyunk azok. Csak Őáltala maradhatunk meg. – 3. Jézus Krisztus harmadnapon feltámadott a halálból (Jónás jele). Világunkban sok a torzítás: „törpék” emelkednek tornyok fölé, miközben Őrajta kívül, mindenki a halál törpéje; – Őnélküle! De jó, hogy mi Őhozzá, a feltámadott Úrhoz, a „Legnagyobbhoz” tartozunk (32).

Józsué 22,1–8

508. dicséret

Augusztus 8. szerda – A teljes igemagyarázat

(32) „…íme, itt nagyobb van…” (Lukács 11,29–32)

Amikor a Párizsi Magyar Gyülekezetnél járhattam, az Eiffel toronynál tett villámlátogatás során készítettem egy hevenyészett, gyors emlékfotót.

Ezen a rohanó mozdulattal rögzített fényképen A TORONY TÖVÉBEN ÁLLÓ TÖRPE KANDELÁBER NAGYOBBNAK LÁTSZIK, mint maga a torony.

Ki a nagyobb. Ki itt az igazán nagy?

– 1. Nagyobb van itt közöttünk!

A feltámadott Úr a legnagyobb.

Aki Őbenne bízik, az bajában is a „Legnagyobb” védelme alatt áll.

Ő nagyobb minden itteni önzésnél, viaskodásnál, hiúságnál.

Ő nagyobb a bűnnél, a betegségnél és a halálnál.

– 2. Nincs Őnála nagyobb.

Ne várjunk Őnála nagyobb jelet (29), különbet, látványosabbat.

Főként ne tegyük önmagunkat naggyá, nagyobbá, legnagyobbá; – mert nem vagyunk azok.

Csak Őáltala maradhatunk meg.

– 3. Boldog az az ember, boldog az a nép, aki meglátta Őbenne a „Legnagyobbat”.

Döbbenetes, hogy éppen saját népe, éppen a hivatalosak nem látják az Ő nagyságát: – azt, hogy mindent megkaptak Ővele együtt, hogy nem kell több, hogy „elég”.

Csoda, hogy az elvetettek, a ninivei bűnösök, és a pogány idegenek látják meg Őbenne a legnagyobbat.

– 4. Jézus Krisztus harmadnapon feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20); – ahogy Jónás prófétát is három napra nyelte el a cethal gyomra, utána visszaadta őt az életnek.

Ez a jel, a Jónás próféta jele, Jézus Krisztusban teljesedett be (29–30).

Világunkban sok a torzítás: „törpék” emelkednek tornyok fölé; – miközben Őrajta kívül, mindenki a halál törpéje; – Őnélküle!

De jó, hogy mi Őhozzá, a feltámadott Úrhoz, a „Legnagyobbhoz” tartozunk (23).

SÚLYOS SZAKASZ EZ. – 1. A tanítás világos. Ebben nincs kompromisszum. Vagy Jézus Krisztushoz kapcsolódik az életünk, vagy minden más esetben Őellene élünk, még ha kívülállónak, semlegesnek is mondanánk magunkat. Semlegesség nincs (23). – 2. Viszont aki nem az Úrral jár, aki előtt nem ragyogott fel az örömhír, hogy velünk az Isten (Máté 1,23), az a legjobb indulattal is csak tékozolni tud. Tékozlók vagyunk az Úr nélkül, önmagunknak élünk, önző, hazug életet. Némák vagyunk, mint a mai igeszakasz megszállottja; – és szabadításra szorulunk (14). Ez egy „néma”, zavartalan, folyamatosan korrupt tékozlás. Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. – 3. Jézus Krisztus azonban legyőzte a gonosz hatalmát, és megszabadította a megszállott, „némán tékozló” embert. Boldog az, aki ebben a szabadításban részesült. Az ilyen ember minden nyomorúsága ellenére is boldog (27–28). Jézus Krisztusnak van egyedül hatalma kiseperni az életünket, de utána az életünket Szentlélekkel tölti meg.

Józsué 21

452. dicséret

Augusztus 7. kedd – A teljes igemagyarázat

(23) „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az tékozol.” (Lukács 11,14–28)

SÚLYOS SZAKASZ EZ.

– 1. A tanítás világos.

Ebben nincs kompromisszum.

Vagy Jézus Krisztushoz kapcsolódik az életünk, vagy minden más esetben Őellene élünk, még ha kívülállónak, semlegesnek is mondanánk magunkat.

Semlegesség nincs (23).

– 2. Viszont aki nem az Úrral jár, aki előtt nem ragyogott fel az örömhír, hogy velünk az Isten (Máté 1,23), az a legjobb indulattal is, csak tékozolni tud.

Tékozlók vagyunk az Úr nélkül: önmagunknak élünk, önző, hazug, ördögi életet.

Nemcsak az Ige, ez a világ, annak minden jelenete és nagy történései is csak ezt mutatják.

Némák vagyunk, mint a mai igeszakasz megszállottja; – és szabadításra szorulunk (14).

„Némán” tékozlunk ma is, mindent teszünk tönkre, semmi sem marad épen a kezünk alatt.

És érdemben nem történik semmi változás.

Ez egy „néma”, zavartalan, folyamatosan korrupt tékozlás.

Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.

– 3. Jézus Krisztus azonban legyőzte a gonosz hatalmát, és megszabadította a megszállott, „némán tékozló” embert (14–15).

Boldog az, aki ebben a szabadításban részesült.

Az ilyen ember minden nyomorúsága ellenére is boldog (27–28).

Jézus Krisztusnak van egyedül hatalma kiseperni az életünket, de utána az életünket Szentlélekkel tölti meg.

Nem maradhat üresen az életünk, mert még erősebben megszállja a gonosz (24–26).

Lám, itt a néma megszólalt!

A némán, önzőn tékozló ember megszólal, dicséri Istent, bizonyságot tesz, szót emel az Úr ügyében és embertársai, valamint a teremtett világ ügyében is.

Eddig, ha tudott volna beszélni, legfeljebb csak fecsegett volna, mint a többi „néma tékozló”; – most azonban szól és cselekszik, az Úrban! (14)

– 4. Ezt a csodát, ezt a valóságos, isteni szabadulást az ördög művének nevezni…

Leördögözni azt az „Egyetlent”, aki hatalmasabb a gonosznál!

Belzebubot, az ördögök fejedelmét emlegetni ott, ahol a Szentlélek munkál.

Nincs ennél nagyobb bűn.

Ez tény (Máté 12,31).

De Jézus a szemtanúk okulására tanítást ad: Az Isten cselekszik, tehát itt van közöttünk az Isten országa!

Van remény!

Csak Jézus Krisztussal, Ővele, Őáltala, Őbenne van remény! (15–22)

TANÍTS IMÁDKOZNI! – 1. A tanítványok látták Jézust elvonultan imádkozni (1). Ekkor kérték, hogy tanítsa meg őket is imádkozni (1–2). Amit hitelesen látnak tőlünk, mert azt a „színpadon” kívül is áldottan tesszük; – az a legmaradandóbb ajándék és indítás másoknak; – az igaz kegyességet illetően különösen. Otthon mit látnak a szeretteink? – 2. Nem csak az Úri imádságot lehet imádkozni. Nem csak ezt imádkozzuk, de így imádkozzunk. Ezek a legfontosabb tartalmi elemei az imádságnak, ide gondolva a Máté evangéliumában olvasható zárást is (Máté 6,13): Isten megszólítása, szentsége, országa, akarata, gondoskodása, megbocsátása, szabadítása, dicsőítése. Mindegyiknek van ránk és embertásunkra irányuló, könyörgő vonatkozása (2–4). – 3. Az imádság meghallgatása kapcsán bizonyosságunk lehet. Hiszen az Úr bátran bíztatja arra tanítványait, hogy kérjenek Szentlelket, és Ő ad azoknak, akik a Szentlelket kérik (13). Aki pedig Szentlelket kapott, az nemcsak él, hanem hittel él, és aki hittel él, az nemcsak kér az Istentől, de mer és tud jól kérni.

Józsué 20

294. dicséret

Augusztus 6. hétfŐ – A teljes igemagyarázat

(1) „…valahol imádkozott, és miután bevégezte…” (Lukács 11,1–13)

TANÍTS IMÁDKOZNI!

– 1. A tanítványok látták Jézust elvonultan imádkozni (1).

Ekkor kérték, hogy tanítsa meg őket is imádkozni (1–2).

Amit hitelesen látnak tőlünk, mert azt „színpadon” kívül is áldottan tesszük; – az a legmaradandóbb ajándék és indítás másoknak; – az igaz kegyességet illetően különösen.

Otthon mit látnak a szeretteink?

– 2. Nem csak az Úri imádságot lehet imádkozni.

Nem csak ezt imádkozhatjuk, de így imádkozzunk!

Ezek a legfontosabb tartalmi elemei az imádságnak, ide gondolva a Máté evangéliumában olvasható zárást is (Máté 6,13): Isten megszólítása, szentsége, országa, akarata, gondoskodása, megbocsátása, szabadítása, dicsőítése.

Mindegyik elemnek van ránk és embertásunkra irányuló, könyörgő vonatkozása (2–4).

– 3. Az imádság meghallgatása kapcsán bizonyosságunk lehet.

Hiszen az Úr arra bíztatja tanítványait, hogy kérjenek Szentlelket, és Ő ad azoknak, akik a Szentlelket kérik (13).

Aki pedig Szentlelket kapott, az nemcsak él, hanem hittel él, és aki hittel él, az nemcsak kér az Istentől, de mer és tud jól kérni.

– 4. Fontos, hogy ebben a tanításban, a kérésekről szól hosszan a mi Urunk.

Bátran keressük az Urat, hittel kérjünk és zörgessünk, mert az Úr hallja, meghallja, és az Ő tökéletes, javunkat szolgáló akarata szerint teljesíti kéréseinket.

Az Úr megkeresése a lényeg!

Ő majd „lefordítja” kéréseinket.

A Szentlélek indít erre a bátor és konkrét zörgetésre.

Erre a megkeresésre, kéréseink megfogalmazására nekünk van szükségünk, nem Őneki, hiszen az Úr mindent tud rólunk (Zsoltárok 139,4).

A kérésben mindig ott van a hiány megnevezése is, vagyis a bűnvallás; – az Úr elé járulásban a pedig a leborulás.

Az Úr mindig csak üdvösséges jót ad gyermekeinek, ha megkeresik Őt.

Ha mi gonosz létünkre tudunk jót adni gyermekeinknek, hát akkor Ő, a tökéletes jóság, mennyivel inkább cselekedheti ezt velünk (11–12).

– 5. Mindenkor imádkozhatunk! (1Thesszalonika 5,17)

A kenyeret kérő barát éjszaka ver fel egy másik családot a „szükséges” miatt, és ha másért nem, tolakodása miatt adnak neki, csak menjen már el (5–8).

Urunk elé mindig odajárulhatunk, tolakodás nélkül.

Jézus mindenkor imádkozott, és imádkozva élt.

Amikor azt olvassuk, hogy befejezte az imádságot, itt az a görög szó szerepel, hogy „pauzát” tartott, vagyis ebben ott van a folyamatosság.

Ő állandó kapcsolatban volt az Atyával.

Mi is élhetünk ezzel.

Jézus Krisztus nem ad igazat a „tevékeny” Mártának, de az „elmélkedő” Máriának sem. Önmagában mindkettő lehet áldás és átok is: a konkrét és szellemi „túbuzgás” egyaránt. A mi Urunk arra az igazságra helyezi a hangsúlyt, hogy Őnélküle senkik vagyunk. Őnélküle halálba ragadt, kárba veszett az életünk; – akár fizikailag, akár szellemileg voltunk szorgalmasak; – de lehettünk akár „lusták” is; – a lényeget illetően mindegy. Hiszen: – ha nem figyeltünk az Úrra; – ha nem éltünk az Őáltala elkészített alkalmakkal; – ha nem fogadtuk el azt a „keveset”, ami a „legtöbb”, ami életünk örök alapja, hordozója, amit nem vehet el tőlünk senki, semmi, még a halál sem; – akkor Mártaként és Máriaként is káros életet éltünk, az itteni és az öröklétre nézve is. Életünk csak az Úrban lehet áldássá. Erre az egyre, Jézus Krisztusra épül fel minden áldás. Őbenne szorgalmunk áldottá lesz, lustaságunk tevékeny életté. Őnélküle viszont kínzó túlbuzgóság minden aktivitás, amivel megőrjítünk, puszta jóindulatból másokat (41–42).

Józsué 19

78. zsoltár

Augusztus 5. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(42) „…valójában csak egyre.” (Lukács 10,38–42)

Ismert, kedves történet ez, Mária és Márta története.

Két véglet, KÉTFAJTA EMBERTÍPUS áll előttünk.

– 1. Márta a szorgalmas, az örökké tevékeny, aki a konyhai munkát végzi, mindenkit vendégül lát, és soha nem tud leállni, csak a fáradtságtól összeesni.

Munkája nélkülözhetetlen, mert gondoskodó szeretete biztosítja az élet alapvető feltételeit.

Ugyanakkor állandó nyughatatlansága nehezen képes figyelni arra, hogy ennél „több az élet” (Lukács 12,23); – sőt, másokat is „zsarol”, másokat is gürcölésre kényszerít folytonos „kattogása”.

Sok rejtett feszültség „kidolgozása” ez, miközben „mártír” is lehetek, mert persze másokért teszem…

Márta szorgalmas; – sőt, túlbuzgó.

– 2. Mária az, aki szívesen nézelődik, figyel, megfigyel, hallgat, meghallgat, beszélget, kérdez, visszakérdez, vitázik, gondolkodik.

Ő az, aki „látszólag” emelkedetten éli az életét.

Ugyanakkor ő az, aki csak úgy néz bele hatalmas gondolataival a világba, miközben mellette megszakadnak mások.

Vannak olyan testvérek, akik templomot takarítani, gyülekezeti illemhelyet pucolni, udvart rendezni, soha nem jönnek el; – de nekik vannak a legnagyobb látomásaik a megújult egyházról.

Mária szellemileg szorgalmas, lelkileg túlbuzgó.

– 3. A kétfajta embertípus örök harcban áll.

Nem is tartják sokra egymást.

Egy profi szakmunkás néha nagyobb úr, mint bárki más; – aki lenéz minden magasröptű „szellemi bűvészkedést”.

Ugyanakkor az értelmiség sem becsüli sokra a szakmákat.

Természetesen ezen belül és kívül, valójában mindenki lenéz mindenkit, és isteníti saját magát, ha teheti!

Ma már nincsenek „valakik”!

Mindenki valaki és mindenki egy nagy senki.

– 4. Egyébként pontosan erre mutat rá a mi Urunk!

Jézus Krisztus nem ad igazat Mártának, de Máriának sem.

Mindkettő lehet áldás és átok is: a konkrét és szellemi „túbuzgás” egyaránt.

A mi Urunk arra az igazságra helyezi a hangsúlyt, hogy Őnélküle senkik vagyunk.

Őnélküle halálba ragadt, kárba veszett az életünk; – akár fizikailag, akár szellemileg voltunk szorgalmasak; – de lehettünk akár „lusták” is; – a lényeget illetően mindegy.

Hiszen: – ha nem figyeltünk az Úrra; – ha nem éltünk az elkészített alkalmakkal; – ha nem fogadtuk el azt a „keveset”, ami a „legtöbb”, ami életünk örök alapja, hordozója, amit nem vehet el tőlünk senki, semmi, még a halál sem; – akkor Mártaként és Máriaként is káros életet éltünk, az itteni és az öröklétre nézve egyként.

Életünk csak az Úrban lehet áldássá.

Erre az egyre, Jézus Krisztusra épül fel minden áldás.

Őbenne szorgalmunk áldottá lesz, lustaságunk tevékeny életté.

Őnélküle viszont kínzó túlbuzgóság minden aktivitás, amivel megőrjítünk, puszta jóindulatból másokat (41–42).

Akkor értjük meg ezt a példázatot, ha voltunk már nagy bajban, és AKADT OLYAN EMBER, AKI IRGALMAS VOLT HOZZÁNK; – konkrét, segítő, életmentő szeretettel. – 1. A keresztyénség egyik kulcsa: az irgalom. Az Isten irgalmas hozzánk, hiszen Jézus Krisztusban megváltott bennünket, hogy el ne vesszünk a saját irgalmatlanságunkban (János 3,16). Ezért mi is legyünk irgalmasok egymáshoz (János 13,17). – 2. Ez a példázat kemény: kimondja, hogy a vallásos ember irgalmatlanabb, mint egy „hitetlen”. – 3. Ez a példázat világos és konkrét, mert kimondja, hogy nem lehet úgy szeretni az Istent, hogy közben közömbös, vagy éppen irgalmatlan vagyok egy felebarátommal szemben. Nem igazolhatom az irgalmatlanságomat Istennel, Igékkel. – 4. A példázat szerint az a felebarátom, aki a látható közelemben bajban van, akit az útamba állított az Isten; – függetlenül attól, hogy az illető kicsoda. Az irgalom életet ment, ám hosszú távon már csak másra bízva tud gondoskodni a bajba jutottról, de aztán elengedi (35). A végső cél: a bajba jutott álljon saját lábára. Nem lehetek úgy irgalmas, hogy a sajátjaimat áldozom be másokért.

Józsué 18

505. dicséret

(37) „Az, aki irgalmas volt hozzá.” (Lukács 10,25–37)

Akkor értjük meg ezt a példázatot, ha voltunk már nagy bajban, és AKADT OLYAN EMBER, AKI IRGALMAS VOLT HOZZÁNK; – konkrét, segítő, életmentő szeretettel.

– 1. A keresztyénség egyik kulcsa: az irgalom.

Az Isten irgalmas hozzánk, hiszen Jézus Krisztusban megváltott bennünket, hogy el ne vesszünk a saját irgalmatlanságunkban (János 3,16).

Ezért mi is legyünk irgalmasok egymáshoz (János 13,17).

Hivatalosabban megfogalmazva: a keresztyénség az irgalom vallása, az irgalom kultúrája, az élő Isten megváltó szeretetéből következő életbe vetett hit, az örök életbe és az új életbe vetett hit.

– 2. Ez a példázat kemény: kimondja, hogy a vallásos ember irgalmatlanabb, mint egy „hitetlen”.

A vallás irgalmatlanná tesz, amely a saját igazáért embertelenné lehet.

– 3. Ez a példázat világos és konkrét, mert kimondja, hogy nem lehet úgy szeretni az Istent, hogy közben közömbös, vagy éppen irgalmatlan vagyok egy felebarátommal szemben; – főleg nem hivatkozhatok az embertelenség kapcsán vallási, tisztasági, elkülönülési, bármilyen kanonikus szabályra.

Nem igazolhatom az irgalmatlanságomat Istennel, Igékkel.

– 4. A példázat szerint az a felebarátom, aki a látható közelemben bajban van, akit az útamba állított az Isten; – függetlenül attól, hogy az embertársam kicsoda; – netán egészen más, mint én; – netán az ellenségem.

Az irgalom életet ment, ám hosszú távon már csak másra bízva tud gondoskodni arról, akit az Isten az útjába állított: még egy ideig a fogadóson keresztül gondját viseli, de aztán elengedi (35).

– 5. Tehát, megfordítom:

Mindenkihez nem tudok irgalmas lenni, mert akkor a világ összes nyomorúságát fel kellene vennem magamra.

Erre csak Isten képes.

Segíteni kell, és aztán szakszerű segítőkre kell bízni a bajba jutott embertársamat, akik majd megerősítik őt, hogy minden tekintetben saját lábra állhasson.

Ez a végső cél: a bajba jutott a saját lábára álljon, minden tekintetben.

Nem lehetek úgy irgalmas, hogy a sajátjaimat áldozom be másokért.

Ez a fajta irgalom „álirgalom”, valójában egy perverz és áruló kegyetlenség.

– 1. Amikor valami feltárul: világossá lesz annak magassága és mélysége, fontossága, lényege. Minden erőlködés, módszer, bölcsesség és okosság, minden magyarázat nélkül történik ez a csoda (21). Ez a kegyelem. Ezért elsősorban mondani kell az igazságot és nem magyarázni… – 2. A hit az Isten kegyelemének keze, amivel megragadhatjuk az Ő krisztusi ajándékát: a bűnbocsánatot, az új életet és az örök életet; – az üdvösséget. Isten kegyelme kijelenti azt a gyámoltalan gyermeki léleknek, ami elrejtett az emberi zsenialitás előtt: azt, hogy kicsoda Ő, és mennyire szeret bennünket, egyszülött Fiában (22). – 3. Boldogok vagyunk, hogy miénk ez a bizonyosság: az üdvösség és megváltás ajándéka. Nincs az a „király” és sikeres zseni, akinek többet adott volna az Úr, mint nekünk (23–24). Örüljünk, hogy az Ő gyermekei, az Ő tanítványai lehetünk; – másokért is reménységgel könyörögve (23–24). – 4. A gyerek képe csak ezen a ponton illeszkedik az üzenethez, hiszen a gyerek nagyon is gyarló. De a gyerek az egyetlen, aki tudja, hogy másra szorul; – ezt nem szégyelli. A gyerek az egyetlen, aki ebben a függő állapotában boldog; – örömét pedig leplezetlenül ki is mutatja (21).

Józsué 17

199. dicséret

(21) „…kijelentetted…” (Lukács 10,21–24)

EGY VILÁGHÍRŰ MÚZEUM termeit járva, az impresszionisták legnagyobb hatású alkotóinak eredeti munkáiban gyönyörködhettünk, valamikor tavaly.

Egyik remekmű követte a másikat.

Mindegyik ihletett.

A sok gyönyörűség között megálltunk a lányommal egy festmény előtt; – nem híres, nem közismert, nem sztárolt: – mégis lecövekeltünk ott, egymásra néztünk, biccentettünk: – ez igen!

Nem kellett magyarázni, értettük az alkotást, az üzenetét, a lényeget.

Mások lődörögve elmentek ugyanazon kép mellett, észre sem vették.

– 1. Amikor valami „feltárul”: – világossá lesz annak magassága és mélysége, fontossága, lényege.

Minden erőlködés, módszer, bölcsesség és okosság, minden magyarázat nélkül történik ez a csoda (21).

Ez a kegyelem.

Ezért elsősorban mondani kell az igazságot, és nem magyarázni…

– 2. A hit az Isten kegyelemének keze, amivel megragadhatjuk az Ő krisztusi ajándékát, a bűnbocsánatot, az új életet és az örök életet; – az üdvösséget.

Isten kegyelme kijelenti azt a „gyámoltalan gyermeki léleknek”, ami elrejtett az emberi zsenialitás előtt: – azt, hogy kicsoda Ő, és mennyire szeret bennünket, egyszülött Fiában (22).

– 3. Boldogok vagyunk, hogy miénk ez a bizonyosság: az üdvösség és megváltás ajándéka.

Nincs az a „király” és sikeres zseni, akinek többet adott volna az Úr, mint nekünk (23–24).

Örüljünk, hogy az Ő gyermekei, az Ő tanítványai lehetünk; – és ne gőggel örüljünk, hanem másokért is reménységgel könyörögve (23–24).

– 4. A gyerek képe csak ezen a ponton illeszkedik az üzenethez, hiszen a gyerek nagyon is gyarló.

De a gyerek az egyetlen, aki tudja, hogy másra szorul; – ezt nem szégyelli.

A gyerek az egyetlen, aki ebben a függő állapotában boldog; – örömét pedig leplezetlenül ki is mutatja (21).

Azért néha úgy MEGMAR EGY-EGY „KÍGYÓ”, „skorpió”, hogy csak később kapok észbe, amikor már nagyon fáj, és zsibbad a szívem, az életem tőle (19). Sokszor keresztyén testvér mar. Valójában nem ő támad, hanem a gonosz (Efezus 6,12). Sajnos, én sem vagyok különb. Már zsigerből visszamarok. Nem jó ez így. – 1. Hatalmat adott nekünk az Úr! Ez a hatalom azonban nem a mi hatalmunk, hanem az Úr Jézus Krisztus hatalma. Az Úr Jézus Krisztus hatalma megváltó hatalom. A miénk pedig szolgáló hatalom. – 2. Jézus Krisztus feltámadása, ezzel a megváltó hatalommal, legyőzte a halált, a gonoszt, minden „kígyót, skorpiót”, minden ártó ellenséges hatalmasságot (18). – 3. Igen, Jézus hatalmat adott nekünk minden „skorpió” felett. Ez többet jelent, mint tényleges győzelmet a „skorpiók” felett. Ez azt jelenti, hogy belémmarhatnak a „skorpiók”, bele is halhatok, és mégsem veszhetek el, megtart az én Uram. Semmi sem árthat azoknak, akiknek a feltámadott Jézus Krisztus az Uruk (19). Pont ezt hangsúlyozza Jézus Krisztus a dicsekvő tanítványoknak (20).

Józsué 16

499. dicséret

(20) „…nevetek fel van írva a mennyben.” (Lukács 10,17–20)

Azért néha úgy MEGMAR EGY-EGY „KÍGYÓ”, „skorpió”, hogy csak később kapok észbe, amikor már nagyon fáj, és zsibbad a szívem, az életem tőle (19).

Sokszor keresztyén testvér mar.

Valójában nem ő támad, hanem a gonosz (Efezus 6,12).

Sajnos, én sem vagyok különb.

Már zsigerből visszamarok.

Nem jó ez így.

– 1. Hatalmat adott nekünk az Úr!

Ez így van.

Ez a hatalom azonban nem a mi hatalmunk, hanem az Úr Jézus Krisztus hatalma.

Ezért mi csak alázattal élhetünk ezzel a hatalommal.

Ez a hatalom szolgáló, gyógyító, Istent dicsőítő, az embereket gyámolító hatalom.

Az Úr Jézus Krisztus hatalma megváltó hatalom.

A miénk pedig szolgáló hatalom.

– 2. Jézus Krisztus feltámadása, ezzel a megváltó hatalommal, legyőzte a halált, a gonoszt, minden „kígyót, skorpiót”, minden ártó ellenséges hatalmasságot; – mindazokat, akik nem szolgálnak, hanem rombolóan uralkodnak mindenütt.

Jézus Krisztus végérvényesen legyőzte a gonoszt, és minden ártó hatalmat.

A világ ellensége lezuhant, összetört, hatalma megtört.

A hit szeme ezt olyan világosan látja, mint a villámlást az égboltozaton. (18).

– 3. Jézus Krisztus tanítványai azonban szolgáló hatalmat kaptak.

Ez a hatalom nem egyenlő az Úr hatalmával.

Visszatetsző az a dicsekvés, és gyanús, amellyel a tanítványok visszatérnek, és harsogó örömmel jelentik, hogy az ördögök is engedelmeskednek nekik.

Persze a tanítványok ügyesen betartják az előírt „teológiai játékszabályokat”, látszólag alázatosak, az Úr nevére hivatkozva beszélnek hatalmukról (17).

– 4. Igen, Jézus hatalmat adott nekünk minden „skorpió” felett.

Ez többet jelent, mint tényleges győzelmet a „skorpiók” felett.

Ez azt jelenti, hogy belémmarhatnak a „skorpiók”, bele is halhatok, és mégsem veszhetek el, megtart az én Uram.

Semmi sem árthat azoknak, akiknek a feltámadott Jézus Krisztus az Uruk (19).

Pont ezt mondja Jézus Krisztus a dicsekvő tanítványoknak: ne a látványos győzelmeknek, a diadalmas keresztyénségnek örüljenek, és ne is erre törekedjenek, hanem annak örüljenek, hogy helyük van a mennyben (20).

Isten dicsőségét, a nekik adott krisztusi hatalmat is így tudják szolgálva tovább adni a világ sokféle nyomorúságában; – és közben adathatnak a rajtuk túlmutató csodák is.

A tanítványokat kettesével küldte ki az Úr az ottani városokba, mégpedig úgy, hogy Ő előttük járt. Nem mindenhová mentek, hanem ahová az Úr menni készült, elsőként a városokba, oda, ahol sokan laktak (1). Több tény is bátorította őket az elindulásban és a szolgálatban. Egyrészt az, hogy maga az Úr vezette őket. Másrészt az, hogy egy másik testvér velük ment, aki tényleg testvér volt, ugyanúgy szolga, és nem egy okoskodó, észt osztó, fintorgó „vezér”; – így imádkozva egymást erősítették, óvták az úton. Jézus rámutatott arra is, hogy munkájuk áldott lesz, hiszen az aratnivaló sok. Ne a mondat második felét halljuk meg mindig, hanem az elsőt: sok lesz az aratnivaló, sok lesz a termés, nem hiábavaló a szolgálat (1Korinthus 15,58). Lesz munkás is. Lám, itt már hetvenkettő áll be a szolgálatba a tizenkettő mellett. Csak ezzel a reménységgel szabad elindulni (1–2). Kellenek is ezek a felülről nyert bíztatások, mert bárányokként kell a farkasok közé menni, semmi emberi tarisznyát és trükköt nem kell vinni, csak krisztusi békességgel szólni kell és cselekedni. Az eredményt sem kell kierőszakolni, hanem „tovább kell menni” (3–12).

Józsué 15

257. dicséret

(1) „…elküldte őket maga előtt kettesével…” (Lukács 10,1–16)

– 1. A tanítványokat kettesével küldte ki az Úr az ottani városokba, mégpedig úgy, hogy Ő előttük járt.

Nem mindenhová mentek, hanem ahová az Úr menni készült, elsőként a városokba, oda, ahol sokan laktak (1).

– 2. Több tény is bátorította őket az elindulásban és a szolgálatban.

Egyrészt az, hogy maga az Úr vezette őket.

Másrészt az, hogy egy másik testvér velük ment, aki tényleg testvér volt, ugyanúgy szolga, és nem egy okoskodó, észt osztó, fintorgó „vezér”; – így imádkozva egymást erősítették, óvták az úton.

Egy ilyen testvér elég lenne mellénk a gyülekezetben is, legalább egy: van, vedd észre, becsüld meg!

Jézus rámutatott arra is, hogy munkájuk áldott lesz, hiszen az aratnivaló sok.

Ne a mondat második felét halljuk meg mindig, hanem az elsőt: sok lesz az aratnivaló, sok lesz a termés, nem hiábavaló a szolgálat (1Korinthus 15,58).

Lesz munkás is.

Lám, itt már hetvenkettő áll be a szolgálatba a tizenkettő mellett.

Csak ezzel a reménységgel szabad elindulni (1–2).

– 3. Kellenek is ezek a felülről nyert bíztatások, mert:

– bárányokként kell a farkasok közé menni;

– semmi emberi tarisznyát és trükköt nem kell vinni;

– csak krisztusi békességgel szólni kell és cselekedni;

– és az eredményt sem kell kierőszakolni, hanem „tovább kell menni” (3–12).

– 4. Azért gondolkodjunk el azon, hogy mi nem maradunk bárányok a farkasok között…

Mi nem vállaljuk a „bárányság” életveszélyét, kockázatát.

Talán nem is mindig kell.

Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen igaz bárány (János 1,29).

A parancs mégis így hangzik.

Bizony báránylelkületre lenne szükség.

Ez a világ csak így lehetne áldottabb.

Mi azonban, direkten, vagy fifikásan, de olyan pillanatok alatt a másikba marunk, hogy még a világi farkasok is elbújhatnak mellettünk.

– 5. Érdemes lenne ujjhegyre szedni az Úr által meghatározott szolgálat szabályait:

– Ne vigyetek semmit, se ételt, se cuccot, se módszert; – az Úrban bízzatok (4).

– Ne köszöntsetek útközben senkit, azaz ne legyetek tolakodók, erőszakosak (4).

– Ahová betértek, ott fogadjátok el az ottaniakat; – békességet vigyetek, és ne dúljatok fel semmit; – viszont bátran fogadjátok el azt, amit adnak, mert méltó minden munkás a maga bérére (7).

– Ne járjatok házról házra. Nem mindenkit, hanem a fontosabb helyeket kell felkeresni, és onnan viszik majd tovább mindenfelé az ügyet (7). De nem is mindenkié a hit. A „mindenki” nem lehet a mi célunk, esetleg csak Istené. A „mindenkit” csak erőszakkal és megfélemlítéssel lehet megszólítani.

– Cselekedjetek és szóljatok szentlelkes hatalommal, és ne foglalkozzatok az eredménnyel, ne vitatkozzatok senkivel, hanem menjetek tovább onnan, ahol nem fogadtak be titeket (9–11).

Mi valahogy az ellenkezőjét cselekedjük ezeknek a pontoknak.

Miért?

Milyen kedves, lelkes, buzgó ajánlkozás ez. Valaki az úton önként csatlakozik Jézus Krisztushoz: „Követlek, akárhová mégy.” (57). Jézus lehűti a jelentkező lelkesedését. Mi örülnénk, bíztatnánk, bátorítanánk az illetőt, hiszen egyel többen lettünk. Valóban, minden egyes Krisztus–követőt, aki felvállalja az egyházát, felekezetét, becsüljük csak meg. Nagy baj, ha nem bátorítjuk, ha elriasztjuk azokat, akik saját maguk kopogtatnak, valamilyen formában az egyház ajtaján. Persze bíztathatjuk, de nem álltathatjuk az illetőt. Abban bízhatunk, hogy az Úr már elvégezte, és közben majd el fogja végezni a jelentkezők életében azokat, amelyeket itt az Ő követése feltételeiként nevez meg az Úr. Ebben a világban nincs „fészek”, rideg barlang is alig. Ebben a világban nincs maradandó város (Zsidókhoz írt levél 13,14). Jézus Krisztus követésében az ember tudatosan felvállalja ezt, mert tudja, hogy csakis Őtőle kaphat erőt, kimenekedési irányt; – sőt, örökkévaló tartalommal is csak így töltődhet meg ez az itteni bujdosás.

Józsué 14

251. dicséret

Július 31. kedd – A teljes igemagyarázat

(57) „Követlek, akárhová mégy.” (Lukács 9,57–62)

– 1. Milyen kedves, lelkes, buzgó ajánlkozás ez.

Valaki az úton önként csatlakozik Jézus Krisztushoz: „Követlek, akárhová mégy.” (57).

Mi, bizonyára nem így válaszolnánk, mint ahogy Jézus tette, aki lehűti a jelentkező lelkesedését.

Mi örülnénk, bíztatnánk, bátorítanánk az illetőt, hiszen egyel többen lettünk.

Valóban, minden egyes Krisztus–követőt, aki felvállalja az egyházát, felekezetét, becsüljük csak meg.

Nagy baj, ha nem bátorítjuk, ha elriasztjuk azokat, akik saját maguk kopogtatnak, valamilyen formában az egyház ajtaján.

– 2. Persze bíztathatjuk, de nem álltathatjuk az illetőt.

Abban bízhatunk, hogy az Úr már elvégezte, és közben majd el fogja végezni a jelentkezők életében azokat, amelyeket itt az Ő követése feltételeiként nevez meg az Úr.

Ebben a világban nincs „fészek”, rideg barlang is alig.

Ebben a világban nincs maradandó város (Zsidókhoz írt levél 13,14).

Jézus Krisztus követésében az ember tudatosan felvállalja, elfogadja azt, ami „hasadt” életének része, és ami elől eddig menekült.

Most ebben a követésben ezzel szembenézett, és Jézus Krisztust követve ezt felvállalja, mert tudja, hogy csakis Őtőle kaphat ehhez erőt, kimenekedési irányt, sőt örökkévaló tartalommal is csak így töltődhet meg ez az itteni bujdosás.

– 3. Aki Jézus Krisztust követi, annak Ő az első!

Minden mást ez határoz meg.

Ezért aki Jézust követi, az ebben a világban nem tudja hová a fejét lehajtani, nem tapasztalhatja meg a „barlang” biztonságát, mint a rókák; valamint a „fészek” melegét, mint a madarak (58).

Nincsenek fix helyek, fix pontok, fix idők a Jézus–követő életében, mert az Urat követve, Őhozzá igazodunk, és nem a saját terveinkhez és vágyainkhoz.

Ne a vándorpróféták akkori életének jellemzőire gondoljunk csupán, hanem arra, hogy aki Jézushoz fordul, az már megsejtett valamit abból, hogy ebben a világban nincsenek „biztos pontok”, „biztos emberek”; – még a család sem az, mert a gyerekek felnőnek, a szülők meghalnak, a házastásunkkal maradunk, amíg együtt maradhatunk, ha korábban nem hullott már szét az egész (59–61).

– 4. Hadd mondjam ki: lelkészcsaládban élve, bizony konkrétan tudjuk, hogy miről van szó.

Egy lelkész egész családja megéli ezt.

Itt nincs sem hétvége, sem hétfő, sem más szabadnap, sem ünnepnap, sem fészekmeleg és magánélet.

Mellette gyakori a teljes kiszolgáltatottság.

Sokszor nehéz ez, nagyon!

Miközben sokan azt hiszik, hogy a lelkésznek semmi dolga nincs.

Mert a legbuzgóbb hívek is eltűnnek bizonyos szakaszokra, ha elfáradtak.

Mégis, mekkora öröm ez a szolgálat, Isten országának építése, amely nélkül nem tudnánk élni.

Mit érne az élet Jézus Krisztus követése nélkül!

– 5. Próbáljuk ki, ha mindent átadtunk Őneki, akkor Ő azt mennyei minőségben visszaadja nekünk: – az otthont, a biztonságot, amikor arra van szükségünk; – a szeretteinket, akik nélkül nem tudunk élni.

De akkor már az Úrban kapjuk vissza „ezeket”.

Ehhez azonban először az eke szarvára kell tenni a kezünket, és el kell bátran indulnunk az Ő követésében.

Hagyni kell, hogy Ő, az Úr „örök, üdvösséges” irányba állítsa az életünket.

Aki elindult, az már nem tekint hátra.

Az elengedhette a régit, a korábbi bűnöket és vágyakat ugyanúgy, mint a korábbi életmódot is (Filippi 3,14).

Amikor autót vezetünk, csak előre szabad tekinteni, mert halálos ütközés lehet még egy félrebiccentésből is.

Jézus szenvedése, kereszthalála közeledett. Az evangélista mindezt felemeltetésnek nevezi (51). Ez a kifejezés szó szerint az Úr keresztre való felemeltetését jelenti, teológiai értelemben azonban azt a győzelmet hirdeti meg, amit Jézus Krisztus kereszthalála jelent a világnak, és amit Jézus Krisztus feltámadásának győzelme ragyogtatott fel először. Az Úr felemeltetése azért történt meg, Isten üdvterve és akarata szerint, hogy ezáltal minket is kiemeljen a bűnből, felemeljen a betegségből, és megváltson a haláltól. Az Úr felemeltetése kiemel bennünket abból a gyűlölettel teli, gyilkos indulatból, ami a tanítványokat is magával ragadta, csak azért, mert idegen helyen, Samáriában, ahol kölcsönös, bizalmatlan indulatok mérgezték már hosszú ideje a kapcsolatokat, nem fogadták be őket éjszakára. Tüzet rájuk, pusztuljanak! – ezt akarták a tanítványok (52–54). A nagyobb gond az, hogy magunk között is előfordul ugyanez. Néha egy–egy szúrós tekintet, egy megjegyzés nem is titkolja, a testvérek közösségében sem ezt az indulatot. Milyen lélek van bennünk? (55) A mi Urunknak minket is fel kell emelnie. Újonnan kell születnünk! (János 3,7)

Józsué 13

502. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Milyen lélek van bennünk? (55) Jézus Krisztus megtartani jött, nem elveszíteni (56). Legalább a mieinkkel kapcsolatosan merjünk krisztusi módon szeretni. Persze, ehhez a mi Urunknak minket is fel kell emelnie. Újonnan kell születnünk! (János 3,7)

Jézus Krisztus követésében sok minden másként van, mint amit zsigereink és gyarló gondolkodásunk diktálnának nekünk. A kisgyerek példája nem arra utal, mintha a kisgyerek még ártatlan lenne. Szó sincs erről. Amiért mégis kiemeli, és a tanítványok elé állítja Jézus a kisgyereket, az a kisgyerek ráhagyatkozása szüleire. Így kell nekünk is mennyei Atyánkhoz fordulnunk, minden bajunkban, minden nyomorúságunk ellenére is. A kisgyerek példája azt is hirdeti, hogy Jézus tanítványai között nincs helye a „nagyoknak”, csak a „kicsiknek”. Kár, hogy mi, mai tanítványai is állandóan, rejtetten vagy nyíltan azon csatázunk, hogy ki a nagyobb közöttünk (46–48). Ennek csak egyik változata az, hogy aki Jézus Krisztus nevében áldottan gyógyít, de nem a mi csapatunkhoz tartozik, azzal kapcsolatosan mindjárt irigység fog el bennünket. Most akkor Jézust kell követni, vagy bennünket? Fogjuk meg azok kezét, akik ugyanúgy Úrnak vallják Jézus Krisztust, mint mi, lássuk meg bennük a testvért, ne tiltsuk el egymást, ne gyengítsük közös ügyünket. Sőt, merjük tágabbra nyitni az ölelést: hiszen aki nincs ellenünk, az velünk van (49–50).

Józsué 12

14. zsoltár

Július 29. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(49) „…de megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” (Lukács 9,49–50)

JÉZUS KRISZTUS KÖVETÉSÉBEN sok minden másként van, mint amit zsigereink és gyarló gondolkodásunk diktálnának nekünk.

– 1. A kisgyerek példája nem arra utal, mintha a kisgyerek még ártatlan lenne.

Szó sincs erről.

A kisgyerek kezdettől fogva ugyanolyan nyomorult, teológiai értelemben, mint minden ember ezen a világon.

Ez élete első perceitől tetten érhető.

Sőt, később világossá lesz, hogy a kisgyerek a legügyesebb zsaroló.

– 2. Amiért mégis kiemeli, és a tanítványok elé állítja Jézus a kisgyereket, az a kisgyerek ráhagyatkozása szüleire, aki mindenben hozzájuk fordul, mindent tőlük vár.

Így kell nekünk is mennyei Atyánkhoz fordulnunk, minden bajunkban, minden nyomorúságunk ellenére is.

– 3. A kisgyerek példája azt is hirdeti, hogy Jézus tanítványai között nincs helye a „nagyoknak”, csak a „kicsiknek”.

Kár, hogy mi, mai tanítványai is állandóan, rejtetten vagy nyíltan azon csatázunk, hogy ki a nagyobb közöttünk.

Számos, kifundált, fifikás és durván, gyűlöletesen nyílt pozícióharcot láttam már, gyülekezetekben is, sokszor semmi ügyeken is összekapva (46–48).

– 4. Ennek csak egyik változata az, hogy aki Jézus Krisztus nevében áldottan gyógyít, de nem a mi csapatunkhoz tartozik, azzal kapcsolatosan mindjárt irigység fog el bennünket.

Az illetőt le akarjuk állítani, valahogy ki akarjuk iktatni.

Most akkor Jézust kell követni, vagy bennünket?

Mi szorulunk arra, hogy az Úr Jézus hatalma valóban kiűzze belőlünk a gonoszt.

Fogjuk meg azok kezét, akik ugyanúgy Úrnak vallják Jézus Krisztust, mint mi, lássuk meg bennük a testvért, ne tiltsuk el egymást, ne gyengítsük közös ügyünket.

Sőt, merjük tágabbra nyitni az ölelést: hiszen aki nincs ellenünk, az velünk van (49–50).

– 1. Jézus most másodszor szólt szenvedéseiről. Ezt mondja Jézus: „…az Emberfia, emberek kezébe adatik” (44). Az Emberfia akkor azt jelentette, hogy Ő a nagy szabadító, a Messiás, a nagy „vezér”, aki segít Isten népén, aki újra felemeli őket. Az Emberfia emberek kezébe adatik. Ez felfoghatatlan. Hát a Messiástól éppen azt várjuk, hogy ne legyen rajta hatalma senki emberfiának. Isten mégis éppen úgy mutatta meg hatalmát, hogy kiszolgáltatta Fiát az embereknek, az emberi bűnnek, indulatnak, gyűlöletnek, gonoszságnak; – és ezzel győzte le azt. – 2. De Ő ennél is többet tett. Legyőzte a gonoszt magát, a bűnt és a halált. Nem úgy lett Szabadító, ahogy mi azt vártuk; – nem saját önző identitásos érdekeinknek adott igazat. Az embert magát váltotta meg, alapvető kínjaitól. – 3. Mi nem ezt várjuk. Mi közéleti, társadalmi, hatalmi fórumoktól várjuk a változást. – 4. Ezt a csodát csak az fogadhatja be, aki előtt megnyitja annak titkát az Úr! Légy áldott Urunk, hogy nekünk megadtad ezt az ajándékot, a Te üdvözítő kereszthalálod és feltámadásod ismeretének ajándékát. Add meg másoknak is!

Józsué 11

75. zsoltár

Július 28. szombat – A teljes igemagyarázat

(45) „De ők nem értették ezt a mondást…” (Lukács 9,46–48)

A tanítványok és a sokaság CSAK CSODÁLKOZNAK azon, amiket Jézus cselekedett és mondott.

– 1. Jézus most másodszor szólt szenvedéseiről.

Ezt mondja Jézus: „…az Emberfia, emberek kezébe adatik” (44).

Az Emberfia akkor azt jelentette, hogy Ő a nagy szabadító, a Messiás, a nagy „vezér”, aki segít Isten népén, aki újra felemeli őket.

Az Emberfia emberek kezébe adatik.

Ez felfoghatatlan.

Hát a Messiástól éppen azt várjuk, hogy ne legyen rajta hatalma senki emberfiának.

Isten mégis éppen úgy mutatta meg hatalmát, hogy kiszolgáltatta Fiát az embereknek, az emberi bűnnek, indulatnak, gyűlöletnek, gonoszságnak; – és ezzel győzte le azt.

– 2. De Ő ennél is többet tett.

Ő legyőzte a gonoszt magát, a bűnt és a halált.

Nem úgy lett Ő Szabadítóvá, ahogy mi azt vártuk; – nem saját önző identitásos érdekeinknek adott igazat.

Ő az embert magát váltotta meg, alapvető kínjaitól.

Ez tényleg csodálatos és a gyarló ember számára érthetetlen.

Az ajándék és a mód is, ahogy Isten ezt nekünk ajándékozta.

– 3. Mi nem ezt várjuk.

Mi közéleti, társadalmi, hatalmi fórumoktól várjuk a változást.

Igazából csak az igazolható tudományok és a közéleti gondolatok érdeklik az embereket.

Talán még ezek.

De minden egyéb csak fikció, a bölcselet, a művészet, a filozófia a korrekten élő hit egyaránt.

– 4. Ezt a csodát csak az fogadhatja be, aki előtt megnyitja annak titkát az Úr!

Ma is sokak elől el van rejtve a lényeg.

Ma már nem is „félnek erre rákérdezni” az emberek, ahogy azt az evangéliumban olvassuk, hanem egyáltalán nem is érdeklődnek ezek után (45).

Légy áldott Urunk, hogy nekünk megadtad ezt az ajándékot, a Te üdvözítő kereszthalálod és feltámadásod ismeretének ajándékát.

Add meg másoknak is!

A MEGSZÁLLOTTSÁG NYOMORÚSÁGÁT gyakran állítják elénk az evangéliumok. Nem véletlenül. – 1. A megszállottság valóban a leggyakoribb, gyógyíthatatlan betegség. Sokkal több a megszállott közöttünk, mint ahogy azt elgondolnánk. Mennyi megszállott van. Mennyi szenvedés van ezen a világon. – 2. Az evangélium részletes leírást ad. A gonosz gyötör, megragad, megráz, a földre taszít, leteper és tajtékzik, kiált az életünk: belül, vagy kívül, vagy mindkét módon. Akit meggyötör, az többé nem önmaga. A gonosz nem ereszt, nem akar távozni! (39–42) Ha valakinek az egyetlen fia lesz beteggé, az joggal kétségbe ejti a szülőt is (38). – 3. A tanítványok nem tudták meggyógyítani a beteg fiút. Ma sem tudjuk gyógyítani a megszállott nyomorúságot. Mi végképpen tehetetlenek, hitetlenek, elfajultak vagyunk ehhez (40). Kár kegyes showműsort rendezve hazudni ebben. – 4. De a mi Urunk hatalmasabb a gonosznál, legyőzte azt! Ezért egyet tehetünk! Őhozzá, az Úr Jézus Krisztushoz fordulunk, mint ahogy a beteg fiú apja tette ezt, hogy könyörüljön ma is a megszállott életek sokaságán. Őhozzá fordulunk, mindent Őtőle, a feltámadott Úrtól várunk (43).

Józsué 10,28–43

28. zsoltár

Július 27. péntek – A teljes igemagyarázat

(39) „…rázza, és tajtékzik, nehezen távozik tőle, miután gyötörte.” (Lukács 9,37–45)

A MEGSZÁLLOTTSÁG NYOMORÚSÁGÁT gyakran állítják elénk az evangéliumok. Nem véletlenül.

– 1. A megszállottság valóban a leggyakoribb, gyógyíthatatlan betegség.

Sokkal több a megszállott közöttünk, mint ahogy azt elgondolnánk.

Ez az állítás még úgy is igaz, hogy az átvitt értelemben vett megszállottakat: az egy gondolat, egy rögeszme, egy eszme, egy ügy, valamilyen munka vagy testiség, vagy érzelem megszállottjait most nem sorolom ide; – pedig ezek is a gonosz hatalma alatt állnak mind, és emberileg gyógyíthatatlanok.

Én már egyet sem próbálok meggyőzni közülük. Emberileg reménytelen.

De rajtuk kívül is, csak a konkrét lelki betegeket, és emiatt testi tünetekben szenvedőket ide sorolva, mondhatjuk, hogy sokan vannak a megszállottak.

Mennyi megszállott van.

Mennyi szenvedés van ezen a világon.

– 2. Az evangélium részletes leírást ad.

A gonosz gyötör, megragad, megráz, a földre taszít, leteper és tajtékzik, kiált az életünk: belül, vagy kívül, vagy mindkét módon.

Akit meggyötör, az többé nem önmaga.

A gonosz nem ereszt, nem akar távozni! (39–42)

Tudjuk, hogy az illetőt elszenvedve, mert ez a beteg környezetének is megpróbáltatás, nem őt magát szenvedjük el, hanem a gonoszt.

Ha valakinek az egyetlen fia lesz beteggé, az joggal kétségbe ejti a szülőt is (38).

– 3. A tanítványok nem tudták meggyógyítani a beteg fiút.

Ma sem tudjuk gyógyítani a megszállott nyomorúságot.

Mi végképpen tehetetlenek, hitetlenek, elfajultak vagyunk ehhez (40).

Kár kegyes showműsort rendezve hazudni ebben.

– 4. De a mi Urunk hatalmasabb a gonosznál, legyőzte azt!

Ezért egyet tehetünk!

Őhozzá, az Úr Jézus Krisztushoz fordulunk, mint ahogy a beteg fiú apja tette ezt.

Őhozzá imádkozunk, hogy könyörüljön ma is a megszállott életek sokaságán.

Őhozzá fordulunk, mindent Őtőle, a feltámadott Úrtól várunk, elnémulva az Ő isteni nagyságán, mint egyetlen Szabadítónk, egyetlen esélyünk irgalmán (43).

Micsoda kijelentéseket kaptak a tanítványok a megdicsőülés hegyén. Mégis, milyen beszédes az ember gyengeségéről az a kép, ahogy a tanítványok ebben a rendkívüli helyzetben is elaludtak. Noha megtapasztalják, hogy Isten közelsége jó, ki is fejezik mindezt, és mégis elalszanak, fent a hegyen is (32). Mi erőtlenek, gyarlók, fitten is fáradtak vagyunk, nemhogy meggyötörten. Születésünk percétől fúr és rág, emészt bennünket a bűn és a halál. Ezért életünk legemelkedettebb perceit is átaludnánk. Nemcsak elszalasztunk alkalmakat, hanem Isten közeledését is lekésnénk. De Ő nem engedi. Megváltásra van szükségünk! Ezt hirdeti, a tanítványok alvása, ebben a rendkívüli helyzetben. Lehet, hogy Istenünk hagy aludni bennünket, mert pihenni kell! De a kellő időben ébreszt (Efezus 5,14). Illetve, ha hagy aludni, akkor is, övéinek álmában is ad eleget (Zsoltárok 127,2). Amit pedig ezen túl átalszunk, és így kihagytunk, azért nem kár! Minden istentiszteleten és bibliaórán szendergőre így tekintek.

Józsué 10,1–27

393. dicséret

Július 26. csütörtök – A teljes igemagyarázat

(32) „Pétert és társait elnyomta az álom…” (Lukács 9,28–36)

MICSODA KIJELENTÉSEKET KAPTUNK!

– 1. A megdicsőülés hegyén kijelentést kapunk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus, hiszen arca, ruhája, egész lénye mennyeire változott (29), miközben az Atya igehirdetése világossá tette, hogy Ő a Megváltó, Őrá figyeljünk, Őt hallgassuk, Őt kövessük (35).

Ezen a hegyen kijelentést kapunk arról is, hogy van örök élet, van helyünk odaát, ahol Mózes és Illés is vannak (30–33), ott egymásra ismerünk, és ott tényleg sokkal jobb lesz mindennél (Filippi 1,23).

– 2. Ezek a kijelentések bizonyosságot és erőt adnak nekünk akkor is, amikor le kell jönni újból a völgybe, felvenni a terheket; – hogy akkor is csak Jézust lássuk egyedül, és az Ő ígéreteibe kapaszkodhassunk (36).

Bizony, rendszeresen, naponta és hetente fel kell menni erre a hegyre.

Minden csendesség, minden istentisztelet és keresztyén alkalom ezekben a kijelentésekben való megerősödés, ott fent a hegyen; – hogy megállhassunk a völgyben.

– 3. Mégis, milyen beszédes az ember gyengeségéről az a kép, ahogy a tanítványok ebben a rendkívüli helyzetben is elaludtak.

Noha megtapasztalják, hogy Isten közelsége jó, ki is fejezik mindezt, és mégis elalszanak, fent a hegyen is (32).

Mi erőtlenek, gyarlók, fitten is fáradtak vagyunk, nemhogy meggyötörten.

Születésünk percétől fúr és rág, emészt bennünket a bűn és a halál.

Ezért életünk legemelkedettebb perceit is átaludnánk.

Nemcsak elszalasztunk alkalmakat, hanem Isten közeledését is lekésnénk.

De Ő nem engedi.

– 4. Megváltásra van szükségünk!

Ezt hirdeti, a tanítványok alvása, ebben a rendkívüli helyzetben.

Lehet, hogy Istenünk hagy aludni bennünket, mert pihenni kell!

De a kellő időben ébreszt (Efezus 5,14).

Illetve, ha hagy aludni, akkor is, övéinek álmában is ad eleget (Zsoltárok 127,2).

Amit pedig ezen túl átalszunk, és így kihagytunk, azért nem kár!

Minden istentiszteleten és bibliaórán szendergőre így tekintek.

Jézus követése csak így ölthet testet: – megtagadni önmagamat; – Jézust követve és nem kényszerből felvenni a keresztemet; – és nyíltan felvállalni Jézus Krisztus ügyét. Ebben a világban ez nem egy diadalmas életpályamodell. Nekünk azonban látványos, diadalmas, vonzó, hatásos, fiatalos és okos keresztyénség kell, már ebben a világban kézzel fogható sikerekkel és javakkal, amit „áldásnak” neveztünk el (25). Nemcsak, hogy nem tagadjuk meg önmagunkat, hanem egy jottányit sem engedünk, a saját testvérünkért sem, a magunk igazából (23). A keresztjeinket állandó panasszal, elégedetlenséggel, másokat bántva és kritizálva, azaz kényszerből hordozzuk, nem pedig Jézust követő hittel (24). A bizonyságtételünkről pedig csak annyit: vajon készek lennénk-e szenvedést vállalni az Úr ügyéért? (26) Pedig a legnagyobb ajándékot az Úr ígéri: az Ő követői nem látnak halált (27), mert örök életük van. Puszta logika elég lenne hozzá, de csak hittel lesz elevenné mindez: Mit használ az örök élet reménysége nélkül minden itteni „csúcs”… (25).

Józsué 9

83. zsoltár

Július 25. szerda – A teljes igemagyarázat

(23) „Ha valaki utánam akar jönni…” (Lukács 9,23–27)

Jézus követése csak így ölthet testet:

– megtagadni önmagamat;

– Jézust követve és nem kényszerből felvenni a keresztemet;

– és nyíltan felvállalni Jézus Krisztus ügyét.

Ebben a világban ez nem egy diadalmas életpályamodell.

Mi, jóléti keresztyének nem is hangoztatjuk, nem is gyakoroljuk ezt.

Nekünk látványos, diadalmas, vonzó, hatásos, fiatalos és okos keresztyénség kell, már ebben a világban kézzel fogható sikerekkel és javakkal, amit „áldásnak” neveztünk el, hogy Isten mögé bújva igazoljuk gyarlóságainkat (25).

Már egy keresztyén alkalomra hívogató plakát elkészítésénél is ezek a szempontok vezetnek bennünket, ahol stratégiai és dizájn trükkök irányítanak, mint egy profitorientált nagyvállaltnál.

Nem is titkoljuk ezeket.

Nemcsak, hogy nem tagadjuk meg önmagunkat, hanem egy jottányit sem engedünk, a saját testvérünkért sem, a magunk igazából.

„Makacsabbak”, keményebbek, hiúbbak vagyunk, mint a hitetlen világ (23).

A keresztjeinket állandó panasszal, elégedetlenséggel, másokat bántva és kritizálva, azaz kényszerből hordozzuk, nem pedig Jézust követő hittel.

Nekünk soha semmi nem jó, mindig jobb kell; – mint egy paráznának (24).

A bizonyságtételünkről pedig csak annyit, hogy nagy kérdés bennem: készek lennénk-e szenvedést vállalni az Úr ügyéért.

Hiszen még egy plakát elkészítésénél is szégyelljük Őt (26).

Vegyük tudomásul, ez az ügy a világ számára soha nem lesz vonzó. Csak az Úr gyermekei számára lehet azzá.

Pedig a legnagyobb ajándékot az Úr ígéri: az Ő követői nem látnak halált (27), mert örök életük van.

Puszta logika elég lenne hozzá, de csak hittel lesz elevenné mindez: Mit használ az örök élet reménysége nélkül minden itteni „csúcs”, hiszen csak nagyobb zuhanást idézhet elő, miközben itt minden gyorsan elmúlik, megfakul és semmivé lesz; – Jézus Krisztus nélkül mindenképpen (25).

Belénk hasít Jézus kérdése, amelyet a tanítványoknak szegez: Kinek mondják Őt az emberek? (18) Ma mit gondolnak az emberek Jézusról és az Ő ügyéről? Az embereket manapság ezer más „izgatja”, a jóléti társadalmak kavalkádjában. A vágyakozás inkább valami homályos, sokféle, magunk által kivetített „transzcendens” iránt tapasztalható (19). De nem ez a döntő kérdés! Hanem az, hogy mi, mai tanítványai mit felelünk erre a kérdésre. Jézus is tanítványai felé fordul: „Hát ti kinek mondotok engem?” (20) Amikor az egyház tagadja meg Urát, annak istenségét, feltámadását vonja kétségbe, az üzenetet szociális, társadalmi szeretetreformra és környezetvédelemre, meg közösségszervezésre soványítva, akkor kezdődtek el a „végidők”. Ha nincs feltámadás, ha Jézus Krisztus nem Isten Fia Megváltó, és nem ez határoz meg minden üzenetet, minden egyházi szolgálatot; – akkor akárhogy szépítjük a dolgot, mindennél szánalomra méltóbbak vagyunk, akkor együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,19; 32). Ám, mi bízunk (22), mert harmadnapon feltámadott! (Lukács 24,34)

Józsué 8

380. dicséret

(20) „Hát ti kinek mondotok engem?” (Lukács 9,18–22)

Belénk hasít JÉZUS KÉRDÉSE, amelyet a tanítványoknak szegez: Kinek mondják Őt az emberek? (18)

– 1. Ma mit gondolnak az emberek Jézusról és az Ő ügyéről?

Ez a jézusi kérdés felhatalmaz bennünket arra, hogy tudakoljuk, vegyük figyelembe a körülöttünk élő emberek gondolkozását, az Úr ügyét illetően is.

Emberismeret és helyzetismeret nélkül vakon csapkodunk.

Ma ellenségesség, totális tudatlanság, érdektelenség, közömbösség tapasztalható az evangélium ügye kapcsán.

Az embereket manapság ezer más „izgatja”, a jóléti társadalmak kavalkádjában.

A vágyakozás inkább valami homályos, sokféle, magunk által kivetített „transzcendens” iránt tapasztalható.

Tehát alapos vallásszociológiai vizsgálat nélkül is aggasztó a kép (19).

– 2. De nem ez a döntő kérdés!

Hanem az, hogy mi, mai tanítványai mit felelünk erre a kérdésre.

Jézus is, utána tanítványai felé fordul: „Hát ti kinek mondotok engem?” (20)

Amikor az egyház tagadja meg Urát, annak istenségét, feltámadását vonja kétségbe, az üzenetet szociális, társadalmi szeretetreformra és környezetvédelemre, meg közösségszervezésre soványítva, akkor kezdődtek el a „végidők”.

Ki ne forgassák a szavaimat!

Nagyon fontos a szeretet, a segítség, az irgalom, a szociális és társadalmi reformok, a környezetvédelem: De csak ennyi lenne?!

Ha csak ennyi, akkor félreállok; – nem csak azért, mert nálam sokkal jobb közösségszervezők vannak.

Ha nincs feltámadás, ha Jézus Krisztus nem Isten Fia Megváltó; – ha nem ez határoz meg minden üzenetet, minden egyházi szolgálatot, hűségesen képviselve a ránk bízott drága kincset; – akkor akárhogy szépítjük a dolgot, mindennél szánalomra méltóbbak vagyunk, akkor együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,19; 32).

– 3. A legdöntőbb azonban Jézus ígérete, amely azóta tény, beteljesedett valóság.

Jézus világosan szólt itt is haláláról és feltámadásáról.

Azóta valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34), a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).

Minden valóságos itteni „jó” csak ebből a tényből következhet.

Ez a „de”: ez az evangélium.

„De harmadnapon fel kell támadnia.” (22)

Most csak A JÓL ISMERT TÖRTÉNET ELSŐ VERSEIT emelem ki. – 1. Estére elfáradhat az ember. Egy kedves barátom említette: Egész álló nap odaadóan teszi a dolgát, de aztán egy ponttól kezdve „vége”; – a test, a lélek, az értelem jelez, hogy mára ennyi volt. Ilyenkor ő már embereket sem akar látni maga körül, a közvetlen szerettein kívül. Fontos a csend, a szűkebb köreink szentsége, az egyedüllét is. Arról nem is beszélve, hogy ebben a fáradt helyzetben már inkább csak elrontjuk a dolgokat, összeveszünk emberekkel; – tehát tényleg jobb, ha leállunk és elbújunk! – 2. A tanítványoknak is elég volt a sok emberből. Ezért kezdeményezik sötétedéskor Jézusnál, hogy most már udvariasan küldje haza a sokaságot. Valójában a tanítványok elfáradtak. Kevés az, amink van. Estére, fáradtan már az is semmivé foszlik. – 3. Jézus azt feleli erre: Nem mentek ti sehova! Zavaró a sok ember? Nem küldhetitek el őket! Már nektek sincs semmitek? Ti adjatok ezeknek enni! Ilyenkor és mindenkor csak egyetlen esélyünk lehet: azt a nálunk lévő „morzsát” át kell adni Jézus Krisztusnak. Az Ő kezében még az is elég lehet.

Józsué 7

388. dicséret

Július 23. hétfő – a teljes igemagyarázat

(12) „Bocsásd el a sokaságot…” (Lukács 9,12–17)

Most csak A JÓL ISMERT TÖRTÉNET ELSŐ VERSEIT emelem ki.

– 1. Estére elfáradhat az ember.

Egy kedves barátom említette: Egész álló nap odaadóan teszi a dolgát, de aztán egy ponttól kezdve „vége”; – a test, a lélek, az értelem jelez, hogy mára ennyi volt.

Ilyenkor ő már embereket sem akar látni maga körül, a közvetlen szerettein kívül.

Szabályos kín, ha ennek ellenére még sincs vége a gürcölésnek, a nyomasztó sokaság jelenlétének, ha még mindig emberek vannak körülöttünk.

Persze, vannak olyan kivételes helyzetek, amikor ezt bírni kell; – de tartósan belesorvadhatunk…

Fontos a csend, a szűkebb köreink szentsége, az egyedüllét is.

Arról nem is beszélve, hogy ebben a fáradt helyzetben már inkább csak elrontjuk a dolgokat, összeveszünk emberekkel; – tehát tényleg jobb, ha leállunk és elbújunk!

– 2. A tanítványoknak is elég volt a sok emberből.

Most már menjenek haza „ezek”, meg menjenek már a dolgukra; – nyilván éhesek, egyenek a maguk asztalánál, vagy ahol tudnak.

Ezért kezdeményezik sötétedéskor Jézusnál, hogy most már udvariasan küldje haza a sokaságot.

Valójában a tanítványok elfáradtak.

Egyébként is csak öt kenyerük van, meg két haluk.

Tehát már sem testiekben, sem lelkiekben nem tudnak többet adni a sokaságnak.

Kevés az, amink van.

Estére, fáradtan már az is semmivé foszlik.

– 3. Most mégis az történik, amitől én magam is a legjobban rettegek.

Jézus azt mondja: Nem mentek ti sehova!

Fáradtak vagytok? Kit érdekel!

Zavaró a sok ember? Nem küldhetitek el őket!

Már nektek sincs semmitek? Ti adjatok ezeknek enni!

Olyan ez, mint amikor hulla fáradtan hazaérek, és még mindig vannak aznapra valakik…

Mára már mindent odaadtam, de még adni kell!

Ilyenkor és mindenkor csak egyetlen esélyünk lehet: azt a keveset, azt a nálunk lévő „morzsát” át kell adni Jézus Krisztusnak.

Az Ő kezében még az is elég lehet.

A tanítványok Jézus Krisztustól vettek erőt és hatalmat, a szóban és gyógyító tettekben való bizonyságtételre. Ebben az Isten országáról szóló bizonyságtételben mindig összetartozik az evangélium hirdetése és az emberi nyomorúság konkrét enyhítése. Csak jóindulatúan segíteni, Jézus Krisztus nélkül: a magunk mutogatásának egy fajtája. Csak szólni az evangéliumról, látható gyümölcsök nélkül pedig hiteltelen. Mielőtt elindulunk a világba, először az Úrhoz menjünk erőért. Mielőtt emberekkel találkozunk, először Jézus Krisztussal kell találkoznunk (Bonhoeffer). Ne feledjük azonban, hogy ezek a tanítványok, mint apostolok, rendkívüli üdvtörténeti helyzetben kapták a felhatalmazást. Isten ma is cselekedhet csodát, gyógyíthat csodálatosan, ebben felhasználhat bennünket is. De ne felejtsük el, a legnagyobb csoda, Jézus Krisztus feltámadása, benne minden megoldással, már a miénk. Tehát ne várjunk újabb csodákat. Hitben szóljunk és segítsünk, ne bántsunk; – közben adathat a csoda is. De ha Isten nem cselekedne csodát, mi akkor is hisszük, hogy Ő az Úr (Dániel 3,18), aki feltámadott. Nekünk pedig Őbenne örök életünk van! (1–2)

Józsué 6

89. zsoltár

– 1. A vérfolyásos asszony hittel érintette Jézus Krisztust. A gyógyulás első mozzanata a hit érintése. A mi Istenünk erős Isten. Ez az erő öltött testet Jézus Krisztusban, tehát Ő ennek az erőnek a forrása. A hit pedig az a csatorna, amelyen keresztül ez a gyógyító erő megérkezik hozzánk. Ez a kegyelem erejének útja. – 2. Ez a beteg asszony eddig joggal elrejtőzött. Most meggyógyult. Gyógyulása után azonban nem maradhatott tovább elrejtőzködve (47). A gyógyulás második mozzanata pedig az, hogy előállunk, kilépünk az elrejtettségből, és a mi Urunk Jézus Krisztust láthatóan követjük, a látható egyházban, a látható gyülekezetben. – 3. A vérfolyásos asszony történetében nagy szerepe van a Jézus Krisztust követő sokaságnak, akik szorongatják az Urat, haladva Jairus háza felé, miközben a vérfolyásos asszony megérinti Őt. A tömeg a hagyományos bibliamagyarázatokban mindig negatív értékeléssel szerepel. A sokaság tolong Jézus körül és nem követi Jézust; csupán kíváncsi, de nem hittel „érinti” az Urat. Valóban kérdéses lehet, hogy mikor, hol, miért vannak sokan? Mégis, szeressük jobban a népegyházat, ahol az Úr ismeri az Övéit.

Józsué 5

378. dicséret

(42) „…a sokaság minden oldalról szorította.” (Lukács 8,40–56)

• 1. A vérfolyásos asszony hittel érintette Jézus Krisztust.

Korábban ő is hallott az Úrról, mint Jairus, akinek haldokló lányához sietett éppen Jézus, a sokasággal együtt.

A vérfolyásos asszony is hallott Jézus igehirdetéseiről és csodás gyógyításairól; – ezért tudta, hogy kihez kell fordulnia, kit kell megérintenie, ki előtt kell leborulnia.

A gyógyulás első mozzanata a hit érintése.

A mi Istenünk erős Isten.

Ez az erő öltött testet Jézus Krisztusban, tehát Ő ennek az erőnek a forrása.

A hit pedig az a csatorna, amelyen keresztül ez a gyógyító erő megérkezik hozzánk.

Ez a kegyelem erejének útja.

Ez az asszony nem a hitéért gyógyult meg, hanem a hite által (48): – nem a hitéért, mint érdemért, hiszen a hit is Isten ajándéka; – hanem a hite által, azaz Isten kegyelmi végzése által; – vagyis a hit csak közvetítő csatornája ennek a kegyelemnek.

– 2. Ez a beteg asszony eddig joggal elrejtőzött.

Most meggyógyult.

Gyógyulása után azonban nem maradhatott tovább elrejtőzködve.

Jézus Krisztus a tömegben is ismerte őt, noha az asszony hátulról, titkon érintette meg ruhája bojtját.

Az Úr ismeri az övéit.

Ezt fejezi ki az az igevers, hogy Jézus észrevette, hogy erő árad ki belőle (46).

Jézus Krisztus előhívta ezt a gyógyult asszonyt, aki most már nem tehetett mást, mint remegve ugyan, de előjött rejtekéből, és elbeszélte az egész nép előtt, hogy miért érintette meg Jézus Krisztust, és hogy miként gyógyult meg azonnal (47).

A gyógyulás második mozzanata az, hogy előállunk, kilépünk az elrejtettségből, és a mi Urunk Jézus Krisztust láthatóan követjük, a látható egyházban, a látható gyülekezetben.

– 3. A vérfolyásos asszony történetében nagy szerepe van a Jézus Krisztust követő sokaságnak, akik szorongatják az Urat, haladva Jairus háza felé, miközben a vérfolyásos asszony megérintette Őt.

A tömeg a hagyományos bibliamagyarázatokban mindig negatív értékeléssel szerepel.

A sokaság tolong Jézus körül és nem követi Jézust; csupán kíváncsi, de nem hittel „érinti” az Urat.

Valóban kérdéses lehet, hogy mikor, hol, miért vannak sokan?

Valóban adódtak olyan egyháztörténeti korszakok, amikor a népegyház és a hitvalló egyház megkülönböztetésére szükség volt, melynek során joggal kérdeztek rá a személyes hit fontosságára.

Közben azonban az történt, hogy a hitvallók is egymásnak estek, vitatkozva, hogy ki az igazabb hitvalló, és ezzel a magatartással „szétszalámizták” az egyházat.

Ne felejtsük el, hogy a reformáció nem akart új egyházat, hanem a meglévő egy, szent, egyetemes anyaszentegyházat akarta igei alapra visszahelyezni.

Az egyház valóban mindig megújítandó, de az egy, szent, egyetemes anyaszentegyház az, ami mindig megújítandó.

A mai igeszakasz arra tanít minket, hogy szeressük jobban a népegyházat, ahol az Úr ismeri az Övéit.

Nem baj, ha sokan vannak Jézus Krisztus körül, bár ma is sokan lennének körülötte.

MI A MEGSZÁLLOTTSÁG? – 1. A megszállottság az a nyomorúság, amikor az embert nem a megváltó Isten szabadító szeretete uralja, hanem idegen hatalmak, gonosz, halálos ereje. Egyre világosabb, hogy ez a meghatározás nemcsak biblikus, és végképp nem elavult, hanem nagyon is pontos. Ezt igazolja az a tény, hogy a lelki, pszichiátriai betegek súlyos sínylődését, a modern orvoslás, csak elnyomni tudja, gyógyszerezve, de nem tudja gyógyítani. – 2. Hiszen szabadulásra van szükség, uralomváltásra. Erre a csodára csak az Úr képes, aki hatalmasabb a gonosznál. Ezt a csodás szabadulást látjuk a gadarai megszállott gyógyulásában. – 3. Ez a megszállottság nemcsak az említett súlyos változatokban létezik, hanem számos „enyhébb” formájában is, amely mégis ugyanúgy meg tud nyomorítani, csak attól alattomosabb, hogy nem látszik olyan egyértelműen a baj. Minden dühkitörés, kirobbanó indulat, valahány bennünket kínzó feszültség, romboló „energia”, és ebből fakadó rossz közérzet, álmatlan éjszaka esetében erről van szó.

Józsué 4

18. zsoltár

(29) „…hosszú idő óta tartotta megszállva…” (Lukács 8,26–39)

MI A MEGSZÁLLOTTSÁG?

– 1. A megszállottság az a nyomorúság, amikor az embert nem a megváltó Isten szabadító szeretete uralja, hanem idegen hatalmak, gonosz, halálos ereje.

Egyre világosabb, hogy ez a meghatározás nemcsak biblikus, és végképp nem elavult, hanem nagyon is pontos.

Ezt igazolja az a tény, hogy a lelki, pszichiátriai betegek súlyos sínylődését, a modern orvoslás, csak elnyomni tudja, gyógyszerezve; – de nem tudja gyógyítani.

Hiszen szabadulásra van szükség: uralomváltásra.

Erre a csodára csak az Úr képes, aki hatalmasabb a gonosznál.

Ezt a csodás szabadulást látjuk a gadarai megszállott gyógyulásában.

– 2. Ez a megszállottság nemcsak az említett súlyos változatokban létezik, hanem számos „enyhébb” formájában is, amely mégis ugyanúgy meg tud nyomorítani, csak attól alattomosabb, hogy nem látszik olyan egyértelműen a baj.

Minden dühkitörés, kirobbanó indulat, valahány bennünket kínzó feszültség, romboló „energia”, és ebből fakadó rossz közérzet, álmatlan éjszaka esetében erről van szó.

A megszállott munkamániát, makacs rögeszméket, konokságot, akaratosságot is mind–mind ide sorolhatjuk.

Amikor nyugtalanok, türelmetlenek vagyunk, mert semmi sem tud lekötni bennünket, amikor elveszítjük a jólnevelt uralmat magunk fölött, mert váratlanul kizökkentettek bennünket ügyes provokatőrök; – akkor bizony jelzéseket kapunk szomorú állapotunkról.

Mennyi nyomorúságot okozhatunk ezzel másoknak.

Milyen sokan vagyunk megszállottak, gadaraiak, akik Jézus Krisztus szabadítására szorulunk.

– 3. Ez a gadarai súlyos állapotban volt, rohamai voltak, letépte magáról a ruhákat, a kötelékeket, sírboltokban lakott, és hosszú ideje olyannyira nem volt önmaga ura, hogy nem ő kiáltott, nem ő szólt, hanem az őt fogva tartó gonosz, aki tudott Jézus Krisztus hatalmáról, de nem ismerte el azt, hiszen semmi köze nem volt a szabadító Úrhoz.

Egy sereg gonosz tartotta fogságban az életét (26–30).

Egy sereg gonosz kötözte meg ezt az embert.

A gonosz sereg lételeme a puszítás, ahogy a disznónyájat is letarolják.

Szomorú, ha a pásztor többre tartja a disznóit, mint egy embertársa gyógyulását (32–34).

– 4. Ha nincs közünk az Úrhoz; – halálba, kárba visz a gonosz.

Látjuk ezt manapság is.

Csak Jézus Krisztus tudja kiűzni belőlünk ezt a halálos sereget, amely értelmünket, szívünket, szavainkat, tetteinket, indulatainkat megszállta.

Szólj Urunk, parancsolj rájuk, hogy megszabaduljunk, hogy megtisztuljon ez a megszállott világ (29).

Csak neked van hatalmad erre.

– 5. Milyen szembetűnő a változás.

A meggyógyult gadarai ember ott ül felöltözve, nyugodtan.

Ettől kezdve tiszta a gondolata, nyugodt a szíve, indulatainak, értelmi és érzelmi életének Ura is Jézus Krisztus lett, akit követ, miközben hirdeti városában a szabadulás örömhírét, amit ő maga már megtapasztalt (34–39).

Nem felelőtlen belemagyarázás az Igébe, az emberi életet, és különösen Isten népének szolgálatát HAJÓZÁSHOZ hasonlítani. – 1. Mindjárt az indulásnál fontos, hogy nem saját akaratunkból, öncélú vágyainkat követve, vagy változatos élményeket kergetve hajózunk ki a biztos kikötőből. Hanem Jézus Krisztus szavára, Ővele együtt, egy Őáltala meghatározott cél birtokában „vonjuk fel a vitorlákat”. Jézus mondta a tanítványoknak: „Menjünk át a túlsó partra!” (22). – 2. Ez az indulás pedig azt a bizonyosságot ajándékozza nekünk, hogy az Úr velünk van a hajóban. Ennél több nem kell. – Az az Úr van velünk, aki még a viharokban is a menny békességével tud aludni a hajóban. – Az az Úr van velünk, akit a viharban, a kétségbeesés, a teljes tehetetlenség állapotában is megszólíthatunk, mert Ő mozdul értünk. – Az az Úr van velünk, aki képes lecsendesíteni a vihart, ezt is, más viharokat is. – Az az Úr van velünk, aki teljesen lecsendesíti a vihart (23–24). – 3. A hit ez: Jézus Krisztussal elindulni, Ővele hajózni a viharokban is, a biztos megérkezés reménységében (25).

Józsué 3

114. zsoltár

(22) „Menjünk át…” (Lukács 8,22–25)

Nem felelőtlen belemagyarázás az Igébe, az emberi életet, és különösen Isten népének szolgálatát HAJÓZÁSHOZ hasonlítani.

A bibliai üzenet és képi világ hemzseg az erre utaló igeversektől.

– 1. Mindjárt az indulásnál fontos, hogy nem saját akaratunkból, öncélú vágyainkat követve, vagy változatos élményeket kergetve hajózunk ki a biztos kikötőből.

Hanem Jézus Krisztus szavára, Ővele együtt, egy Őáltala meghatározott cél birtokában „vonjuk fel a vitorlákat”.

Jézus mondta a tanítványoknak: „Menjünk át a túlsó partra!” (22).

– 2. Ez az indulás pedig azt a bizonyosságot ajándékozza nekünk, hogy az Úr velünk van a hajóban.

Ennél több nem kell.

– Az az Úr van velünk, aki még a viharokban is a menny békességével tud aludni a hajóban.

– Az az Úr van velünk, akit a viharban, a kétségbeesés, a teljes tehetetlenség állapotában is megszólíthatunk, mert Ő még az indulatos, gyarló, számonkérő kiáltásunkra is mozdul értünk.

– Az az Úr van velünk, aki képes lecsendesíteni a vihart; – ezt is, más viharokat is; – mert Ő Úr az elemek felett ugyanúgy, mint a gonosz által támasztott minden förmeteg felett, de még a halál forgószele felett is.

– Az az Úr van velünk, aki teljesen lecsendesíti a vihart, aki valóságos békességet ajándékoz nekünk. Olyan békesség ez, amely még az újabb viharokban is a békesség csendes, de áldott erejével hisz (23–24).

– 3. A hit ez: Jézus Krisztussal elindulni, Ővele hajózni a viharokban is, a biztos megérkezés reménységében.

Jézus erre a hitre kérdez rá tanítványainál: „Hol van a ti hitetek?”

Nem nekik kellett volna lecsendesíteni a tengert, de jobban kellett volna hinniük.

Mert hit nélkül a viharban nemcsak félünk, hanem úrrá is lesz rajtunk a félelem.

„Miért féltek ennyire?” – olvassuk Márknál (Márk 4,35-41).

Sokszor félünk, de Jézus Krisztus nem engedi, hogy a rettegés vegyen birtokba bennünket.

A hit kénytelen szembenézni a kikerülhetetlen kérdéssel: Kicsoda ez a Jézus Krisztus?

Őt dicsőítve valljuk: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.

Neked kicsoda Ő?

Kell a pihenés, öröm, kikapcsolódás, élmények sora; – ezek fontos elemei az életnek.

De ha folyton csak ezért „hajózol ki”, akkor Krisztus nélküli merész vagy, és előbb–utóbb elnyel a vihart.

Ne így legyen! (25)

– 1. Ez az Ige arra a könyörgésre indít bennünket, hogy vér szerinti rokonaink Jézus Krisztusban is testvéreinkké lehessenek. Hiszen lehetetlen az, hogy akiket leginkább ránk bízott az Isten: házastársunkat, gyermekeinket, szüleinket, testvéreinket; – azokat valaha is megtagadjuk. A teljes Írás szemléletében ez teljesen idegen (2Mózes 20,12). Értük mindenkor imádkozni kell: – könyörögni, ha még csak keresnek; – és hálát adni, ha már Isten Igéjét hallgatják és megtartják. Mindig velük kezdődik a keresztyén szolgálat. Akinek a családi élete nincs rendben, az nem lehet hiteles szolga máshol sem (1Timóteus 3,5). – 2. A klasszikus értelmezés szerint szomorú ez a kép. Jézus családja kívül marad az Ő ügyén? Biztos, hogy erről van itt szó? Nem inkább arról, hogy az Isten hűséges szolgájának sorsa ez: körülveszi a sokaság baja, és ezt megkeserüli a családja. De ha hitben jár a család, akkor hordozza ezt a terhet. Éppen ebben áll egy hívő család szolgálata. – 3. Saját imádságom: Uram, bocsásd meg azt a sok mulasztást, amit „egyházad nagy ügyeiért” buzgólkodva, a saját családom ellen elkövettem.

Józsué 2

254. dicséret

Július 18. szerda – a teljes igemagyarázat

(19) „Anyád és testvéreid…” (Lukács 8,19–21)

– 1. Ez az Ige arra a könyörgésre indít bennünket, hogy vér szerinti rokonaink Jézus Krisztusban is testvéreinkké lehessenek.

Hiszen lehetetlen az, hogy akiket leginkább ránk bízott az Isten: házastársunkat, gyermekeinket, szüleinket, testvéreinket; – azokat valaha is megtagadjuk.

A teljes Írás szemléletében ez teljesen idegen (2Mózes 20,12).

Értük mindenkor imádkozni kell: – könyörögni, ha még csak keresnek; – és hálát adni, ha már Isten Igéjét hallgatják és azt megtartják.

Odaát már nem ezek a kapcsolati hálók lesznek, erről tanított minket a mi Urunk (Máté 22,30); – de Jézus Krisztusban ők odaát is a legfontosabbak lesznek számunkra.

Mindig velük kezdődik a keresztyén szolgálat.

Akinek a családi élete nincs rendben, az nem lehet hiteles szolga máshol sem (1Timóteus 3,5).

– 2. A klasszikus értelmezés szerint szomorú ez a kép.

Jézus Krisztus sokakkal „bent”.

Jézus anyja és testvérei pedig „kint”.

A bent és a kint ellentéte szembetűnő.

Jézus családja kívül marad az Ő ügyén?

Biztos, hogy erről van itt szó?

Nem inkább arról beszél az Ige, hogy az Isten hűséges szolgájának sorsa ez: körülveszi a sokaság baja, és ezt megkeserüli a családja.

De ha hitben jár a család, akkor hordozza ezt a terhet.

Éppen ebben áll egy hívő család szolgálata.

Jézus pedig itt nem megtagadja saját családját, csak látogatásuk kapcsán tesz egy fontos kijelentést, miszerint azok az Ő családjának tagjai, akik hallgatják és cselekszik az Isten Igéjét.

Legyen először a saját családom ilyenné.

Annyira persze nem félek, hogy rajtuk kívül másokat kellene családommá fogadnom, Jézus szavai nyomán, mert ugyan vannak, akik hallgatják, de alig vannak, akik hitelesen cselekednék az Úr Igéjét; – még annyira sem, mint saját véreim…

Sok elkeserítő példát éltem már át az egyházban ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban „álmodozzak”…

– 3. Saját imádságom:

Uram, bocsásd meg azt a sok mulasztást, amit „egyházad nagy ügyeiért” buzgólkodva, a saját családom ellen elkövettem.

Mert mindig fontosabb volt az a sok másik, és miközben azoknak igyekeztem mindent megadni, noha ezerszer visszaéltek vele, azonközben elnéztem, hogy családom tagjai sok mindenben „nélkülöznek”.

Köszönöm, hogy ők ezt hívő hűséggel hordozzák, tűrik, és még mindig szeretnek engem, mert szeretnek Téged, Uram!

Csak egy, örök világosság van: Jézus Krisztus. – 1. Minden világosság forrása a feltámadott Úr. Csak Jézus Krisztus közelében rajzolódnak ki igazán életek, dolgok; – de akkor már örökkévaló tartalmukban (János 8,12; János 12,46). – 2. Jézus Krisztus nélkül sötétségben tapogatózunk, és beleveszhetünk abba. Jézus Krisztussal azonban legalább lámpássá lehetünk, amelyik világít, láthatóan utat mutat (16), miközben nem akar a nap helyére lépni (Máté 5,14). A lámpás világít, nem szabad eltakarni a sötétben, de azért gyújtunk lámpást, mert reméljük a napfelkeltét (Lukács 1,78-79). – 3. Ez a világosság azonban figyelmeztet is. Jézus Krisztus előtt minden titok napvilágra kerül. Ez a világosság megítél, mert sok rejtegetett dolgunk van (17). – 4. Mi tehát itt az üzenet? Reménységgel tölthet el, vagy félelmetes ez a krisztusi világosság? Vigyázzunk, hogyan hallgatjuk Jézus Krisztus szavát! Ez minden tekintetben döntő. Úgy ott rejlik az igehallgató személye, idegállapota, kegyessége az igeértésben. Jézus Krisztus Lelke legyen bennünk, amikor az Ő szavát hallgatjuk, hogy a kegyelem hangján érthessük azt (18).

Józsué 1

258. dicséret

(18) „Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok…” (Lukács 8,16–18)

CSAK EGY, ÖRÖK VILÁGOSSÁG VAN: JÉZUS KRISZTUS.

– 1. Minden világosság forrása a feltámadott Úr.

Csak Jézus Krisztus közelében rajzolódnak ki igazán életek, dolgok; – de akkor már örökkévaló tartalmukban (János 8,12; János 12,46).

– 2. Jézus Krisztus nélkül sötétségben tapogatózunk, és beleveszhetünk abba.

Jézus Krisztussal azonban legalább lámpássá lehetünk, amelyik világít, láthatóan utat mutat, miközben nem akar a nap helyére lépni (Máté 5,14).

A lámpás világít, nem szabad eltakarni a sötétben.

De azért gyújtunk lámpást, mert reméljük a napfelkeltét (Lukács 1,78-79).

Amikor ezeket a sorokat írhatom, február vége van, odakint hó, mínusz tizenöt fok, és éjszakai sötétség; – de remélem, mire olvassák, nyár lesz, ragyogó napsütés és meleg.

A „lámpás”: hit, alázat és reménység; – Jézus Krisztusra mutat, Őt várja, a világ világosságát (16).

– 3. Ez a világosság azonban figyelmeztet is.

Hiszen a világosságban kiderülnek azok a titkok, amik a sötétségben eltakarhatók voltak.

Jézus Krisztus előtt minden titok napvilágra kerül.

Ez a világosság megítél, mert sok rejtegetett dolgunk van (17).

– 4. Mi tehát itt az üzenet?

Reménységgel tölthet el, vagy félelmetes ez a krisztusi világosság?

Vigyázzunk, hogyan hallgatjuk Jézus Krisztus szavát!

Ez minden tekintetben döntő.

Úgy ott rejlik az igehallgató személye, idegállapota, kegyessége az igeértésben.

Jézus Krisztus Lelke legyen bennünk, amikor az Ő szavát hallgatjuk, hogy a kegyelem hangján érthessük azt.

Ilyenkor rádöbbenek, hogy mennyi mindenem van, még a legnyomorultabb helyzetben is.

A hálás szív örül, gazdag.

Az elégedetlen még azt sem veszi észre, amije van.

Jézus Krisztus kegyelme minden rejtett dolgunkat is megtisztítja, helyére teszi; – mert nem minden rejtett dolog ítéletre való! (18)

– 1. A jézusi példázatok Isten országának titkait hirdetik, szemléltetik. A kép egyszerű, az üzenet azonban életbevágó és elrejtett. Csak azok érthetik meg, akiknek az Isten kegyelme ezt megadta. A példázat megértése nem csupán értelmi, hanem az egész embert igénybe vevő, újjászülő, életet ajándékozó.  – 2. A sokaságnak Jézus példázatokban szólt. Majd hozzátette: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (8) Nekik nem magyarázta: nekik is mondta az Igét, de nem magyarázta azt. Jézus nem hatásvadász. Jézus igehirdetése „tömegoszlató”. Aki kíváncsiságból, egyéb lelkesedésből jött oda, az nem értette, és hazament (4–8). Ezeknek az Ige: halál illata lett halálra (2Korinthus 2,16), mert hallottak, de nem értettek (9–10). – 3. A tanítványoknak megmagyarázta Jézus a példázatot, mert nekik megadatott, hogy értsék. Az igehirdetés soha nem tömegműfaj, hiába akarjuk ügyes módszerekkel azzá tenni. A foci, meg a buli, az igen; – ez nem (9–15).

3Mózes 27

253. dicséret

Július 16. hétfŐ – a teljes igemagyarázat

(9) „Nektek megadatott, hogy értsétek az Isten országának titkait…” (Lukács 8,4–15)

– 1. A jézusi példázatok Isten országának titkait hirdetik, szemléltetik.

A kép egyszerű, az üzenet azonban életbevágó és elrejtett.

Csak azok érthetik meg, akiknek az Isten kegyelme ezt megadta.

A példázat megértése nem csupán értelmi, hanem az egész embert igénybe vevő, újjászülő, életet ajándékozó.

Ez a megértés nem a „titkos tanokba beavatottaké”, hanem Isten kegyelmének döntése szerint a kicsinyeké, a gyermekeké, a „lelki szegényeké”; – vagyis ez a megértés soha nem a tudós, bölcs okoskodóké.

– 2. A sokaságnak Jézus példázatokban szólt.

Majd hozzátette: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (8)

Jézus a sokaságnak nem magyarázta: nekik is mondta az Igét, de nem magyarázta azt.

Jézus nem hatásvadász.

Jézus igehirdetése a sokaság számára direkt kinyilatkoztatás, minden értetni és hatni akaró magyarázat nélkül.

Jézus igehirdetése „tömegoszlató”.

Aki kíváncsiságból, egyéb lelkesedésből jött oda, az nem értette, és hazament (4–8).

Így volt rendjén.

Ezeknek az Ige: halál illata lett halálra (2Korinthus 2,16), mert hallottak, de nem értettek (9–10).

– 3. A tanítványoknak Jézus megmagyarázta a példázatot; – mert nekik megadatott, hogy értsék.

Az igehirdetés soha nem tömegműfaj, hiába akarjuk ügyes módszerekkel azzá tenni.

A foci, meg a buli, az igen; – ez nem.

Itt más törvények érvényesülnek, Isten örökkévaló akarata szerint.

Akinek van füle, hallja.

Aki nem érti, vagy vitatkozna, azzal nincs mit kezdeni (9–15).

– 1. Jézus és tanítványai a legszentebb feladatot végezték: hirdették Isten országának evangéliumát. Azt a feladatot végezték hűséggel, amire az Atya elhívta őket. – 2. Ma azt várják tőlünk, még Jézus Krisztus hivatalos szolgáitól is, hogy „közösségszervezők” legyünk, akik kellő szakértelemmel menedzselnek egy „intézményt”. Belevisznek bennünket mindenbe. Még gyorsan olvasunk Igét, mormolunk pár szavas imát; – na de aztán térjünk a lényegre, a szervezeti és pénzügyi kérdésekre. – 3. Jézus Krisztus és munkatársai, „a tizenkettő” is, az evangéliumot hirdették. A munkatársaknak is az evangélium hirdetése volt a legfontosabb! Miközben az evangélium hatalmasan munkált, emberek megtértek, gyógyultak, akik a vagyonukból szolgáltak az Isten ügyének. Adtak úgy, hogy nem kezdtek el diktálni! Itt az Ige ezek közül most a megtért, meggyógyult tehetős asszonyokat sorolja fel. Az Isten országának evangéliumára koncentrálva minden egyházfinanszírozási kérdés is megoldódhatna. De mi kiváló stratégák vagyunk, és semmi több! Ez viszont nagyon kevés.

3Mózes 26,40–46

24. zsoltár

Július 15. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(1) „…hirdette az Isten országának evangéliumát.” (Lukács 8,1–3)

– 1. Jézus és tanítványai a legszentebb feladatot végezték: hirdették Isten országának evangéliumát.

Azt a feladatot végezték hűséggel, amire az Atya elhívta őket.

– 2. Ma azt várják tőlünk, még Jézus Krisztus hivatalos szolgáitól is, hogy „közösségszervezők” legyünk, akik kellő szakértelemmel menedzselnek egy intézményt, annak épületeivel, intézményeivel, alkalmazottaival, feladataival, „kulturális” programjaival együtt, összehangolva a munkatársakat, a kidolgozott stratégiát, a kiépített forrásokat, a közéleti hátteret.

Nincs is másról szó, csak erről, ezen vitatkozunk, lelkészek, presbiterek, gyülekezeti tagok.

Belevisznek bennünket mindenbe.

Még gyorsan olvasunk Igét, mormolunk pár szavas imát; – na de aztán térjünk a lényegre: a szervezeti és pénzügyi kérdésekre.

Ezért ezek a sorok is „lopva”, kora hajnalban születnek, mert az Igére nincs idő.

Egy lelkész kifakadt nekem: „Vár ezernyi elektronikus levél, táblázat, pályázat, amit „mások csinálnak”, de valójában mindennel én kínlódok.

Ennek a közös munkának csodálatos trükkjei vannak, amelyek az egyházban profin működnek.

A munkatársak nevei alatt futnak a dolgok, akik egyébként mindenben azt a lelkészt dolgoztatják, akinek ők buzgón segítenek.”

– 3. Jézus Krisztus és munkatársai, „a tizenkettő” is, az evangéliumot hirdették.

A munkatársaknak is az evangélium hirdetése volt a legfontosabb!

Miközben az evangélium hatalmasan munkált, emberek megtértek, gyógyultak, akik a vagyonukból szolgáltak az Isten ügyének.

Adtak úgy, hogy nem kezdtek el diktálni!

Itt az Ige ezek közül most a megtért, meggyógyult tehetős asszonyokat sorolja fel, mert a férfiak mellett (19,8–9) voltak bőséggel az ügyet támogató asszonyok is.

Az Isten országának evangéliumára koncentrálva minden egyházfinanszírozási kérdés is megoldódhatna.

De mi kiváló stratégák vagyunk, és semmi több! Ez viszont nagyon kevés.