Sok tekintetben nem mindegy, hogy mennyi az adósságunk. Egyben azonban a tartozás összegétől függetlenül azonosak vagyunk; abban, hogy jogilag adósok vagyunk. Jézus házigazdája, Simon farizeus, valamint a bűnös parázna nő között erkölcsi különbség van; – de „csak” erkölcsi; – mert mindketten adósok, mindketten az Úr kegyelmére szorulnak, mindketten hitelezőjük, az Úr kezében vannak. Bizony, még a tisztességünket is oda kell vinni az Úr elé, még az is kegyelemre, a Szentlélek áldására szorul. A farizeus ezt tagadja, megbotránkozik; – a bűnös nő pedig ezt tudja, bocsánatot kérve láthatóan is megvallja. Az adósságot ugyanis egyikünk sem tudja miből kifizetni, a kezesünkre szorulunk, a Gazdára, akinek tartozunk (42). Emberi látszateredményeink elfeledtetik velünk valóságos állapotunkat: azt, hogy fizetésképtelenek vagyunk. Micsoda kegyelem: A példázatbeli Gazda elengedi mindkét adós adósságát. Mindkettőjük esetében a kegyelmes Istennél volt a megoldás, függetlenül attól, hogy az egyik tízszer annyival tartozott, mint a másik. A Gazda ítéletet hozott, és kegyelmesen döntött ítéletében.

3Mózes 26,1–39

68. zsoltár

Keresztelő Jánost börtönbe vetették hitéért. Ő meghirdette Jézus Krisztus eljövetelét, de ebből alig valamit hallhatott és láthatott (3,18–20). A hírét hallotta a csodáknak (18). De miközben a Szabadító szól és cselekszik, sokakat látványosan megszabadít, Keresztelő János börtönben szenved. Őt miért nem szabadítja meg? Ugye értjük a kérdést: Te vagy az eljövendő, megígért Szabadító, vagy mást várjunk? (19) Keresztelő János nem ingott meg a hitében, de meg akart erősödni abban. Ez a kérdés azonban azt jelenti, hogy szabad kérdezni, szabad kételkedni, és gyötrődni. De egyet nem szabad: kétségbe esni, megbotránkozni az Úrban (23). Övéit megóvja ettől az Úr. A hitünk mindig akkor vizsgázik, amikor másoknak jól megy körülöttünk, mi pedig a halál árnyékának völgyében járunk. Amikor nem látványosan tapasztaljuk meg az Úr szabadítását, akkor kell a hit; – sőt, az igaz hit mindig ekkor mutatkozik meg. Amikor imádkozunk gyógyulásért, és nincs gyógyulás, de mi akkor is hisszük, hogy az Úrnál lenni a legnagyobb gyógyulás.

3Mózes 25,35–55

237. dicséret

(19) „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lukács 7,18–35)

– 1. Keresztelő Jánost börtönbe vetették hitéért.

Ő meghirdette Jézus Krisztus eljövetelét, de ebből alig valamit hallhatott és láthatott (3,18–20).

A hírét hallotta Jézus csodáinak (18).

De miközben Jézus Krisztus szól és cselekszik, sokakat látványosan megszabadít, Keresztelő János börtönben szenved.

Őt miért nem szabadítja meg?

Ugye értjük a kérdést: Te vagy az eljövendő, megígért Szabadító, vagy mást várjunk? (19)

Keresztelő János nem ingott meg a hitében, de meg akart erősödni abban.

– 2. Ez a kérdés azonban azt hirdeti, hogy szabad kérdezni, szabad kételkedni, és gyötrődni.

De egyet nem szabad: kétségbe esni, megbotránkozni az Úrban (23).

Övéit megóvja ettől az Úr.

A hitünk mindig akkor vizsgázik, amikor másoknak jól megy körülöttünk, mi pedig a halál árnyékának völgyében járunk.

Amikor nem látványosan tapasztaljuk meg az Úr szabadítását, akkor kell a hit; – sőt, az igaz hit mindig ekkor mutatkozik meg.

Amikor imádkozunk gyógyulásért, és nincs gyógyulás; – de mi akkor is hisszük, hogy az Úrnál lenni a legnagyobb gyógyulás.

– 3. Ma erre a hitre van szükség, hiszen nincsenek látványos jelek; – olyan gazdag hitelességgel végképpen nincsenek, mint ahogy azt Jézus Krisztus korában tapasztalhatták.

A vakok nem látnak, a sánták nem járnak, a leprások nem tisztulnak, a süketek nem hallanak, a halottak nem támadnak fel; – de, a kész szívű szegényeknek az evangéliumot hirdetik.

Ez a jel ma is biztosan a miénk.

Ez elég!!! (22)

– 4. Mit hiszünk? Miért hiszünk?

Miért vagyunk jelen a látható egyházban?

Mire figyelünk itt?

Ez ugyanaz a kérdés, mint amit Jézus Krisztus tett fel: „Miért mentetek ki a pusztába?” Miért mentetek Keresztelő Jánoshoz? Miért mentetek Jézus közelébe? (24)

Vagyis itt nemcsak annak van felelőssége, aki szól és cselekszik, hanem annak is, aki hallgatja és látja azt.

Aki „látványosságokért” jár a gyülekezetbe, szórakozásból, egyfajta közösségigényből, az olyan, mintha színházba menne, hogy finom ruhába öltözött emberekben gyönyörködhessen.

Aki a lényegért jön, aki prófétát akar hallani, az könyörög is ezért, az Isten Igéjére figyel, és Isten akaratát, Isten örömhírét hallja, miközben meglátja a küldött mögött a Küldőt (26).

Ebben a mennyei folyamatban én magam eltörpülök, és fogadom a hatalmas Úr szavát, akaratát, üzenetét, megváltó örömhírét.

Erre vonatkozik Jézus szava, Keresztelő János nagysága kapcsán is.

Isten országában a nagyság a kisebb helyzetének felvállalásában van, vagyis az a „nagy” ott, aki tudja, hogy milyen pici is ő valójában, és ezért a hatalmas Úrra szorul (27–28).

– 5. Hasonló a Jézus korabeli és a mai nemzedék ahhoz a duzzogó gyerekhez, akinek soha semmi sem jó: – sem hálát adva örülni, sem megszomorodva böjtölni és bűnt vallani nem tud.

Ez a nemzedék megszólja azt is, aki él az Isten adta bőséggel, és azt is, aki böjtöl.

Ez a nemzedék Isten küldötteit elveti. 

Teszi ezt elvilágiasodott közömbösségében és az egyház keretei közötti „világias” túlbuzgóságában egyaránt.

Valójában ez a nemzedék a szabadító Urat veti el, és önerőlködő stratégiáival magát akarja megszabadítani.

Ez a nemzedék állandóan kötekedik, és nyomokban sincs meg benne az az alázat, amivel a szabadító Úrra lehetne hagyatkozni.

A legnagyobb baj azonban az Istennek és igaz követeinek való ellent állás: ördögöt emlegetnek ott, ahol Isten van jelen, ahol az Úr cselekszik!

Ez súlyos! (31–35)

– 1. A mindennapokban az tapasztalható, hogy az ember egyre inkább nem engedi közel magához a másik baját, sőt okozza azt, vagy titokban kárörvend, a másik nyomorúságát szemlélve. Persze hivatalosan mi mindig segítünk… De az élet menete és a halál menete soha nem találkozik ebben a világban igazán, ez két külön „csapat”. – 2. Egyedül Jézus Krisztusnál van ez másként. Az élet menete itt találkozott a halál menetével. A halál mindent visz. Egy özvegyasszony, egyetlen fiát temette, így támasz nélkül, magára maradt (11–12). Az Úr meglátta, megszánta, megszólította, megvigasztalta az asszonyt: „Ne sírj!” (13) Ennyit még mi is tehetnénk. – 3. Jézus Krisztus azonban ennél sokkal többet tesz. Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, aki élet és halál Ura. Egyedül Ő az, aki megszólíthat, életre kelthet egy halottat, visszaadhatja őt árván maradt szeretteinek (14–15). Jézus Krisztus ezt a csodát is messiási jelként tette, bizonyítva, hogy ki is Ő valójában. – 4. Azóta miénk a legnagyobb jel, aminél többet nem várhatunk. Tehát már minden a miénk! (2Korinthus 4,15) Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált.

3Mózes 25,1–34

66. zsoltár

(11) „Ezután elment egy Nain nevű városba…” (Lukács 7,11–17)

– 1. A mindennapokban az tapasztalható, hogy az ember egyre inkább nem engedi közel magához a másik baját, sőt okozza azt, vagy titokban kárörvend, a más nyomorúságát szemlélve.

Persze hivatalosan mi mindig segítünk; – főként, ha ez a dolgunk, akkor egy határig ezt megtesszük.

De azon túl, talán érthető is, nem kívánunk és nem tudunk részt venni más bajában, gyászában.

Az élet menete és a halál menete soha nem találkozik ebben a világban igazán, ez két külön „csapat”.

– 2. Egyedül Jézus Krisztusnál van ez másként.

Jézust, tanítványai és nagy sokaság követte, amikor találkoztak egy halottas menettel, Nain városa előtt.

Az élet menete itt találkozott a halál menetével.

A halál mindent visz.

Egy özvegyasszony, egyetlen fiát temette, így támasz nélkül, magára maradt (11–12).

Előbb–utóbb egyedül maradunk!

Itt a két menet nemcsak találkozott, hanem az Úr meglátta, megszánta, megszólította, megvigasztalta az asszonyt: „Ne sírj!” (13)

Ennyit még mi is tehetnénk.

Áldottak vagyunk, ha tesszük; – és akkor is áldottak vagyunk, ha az illető ezt nem igényli, és akkor nem tesszük.

Ez fontos.

Vannak olyanok, akik nem igényelnek, egy szűk kört kivéve, senki emberfiától, se figyelő tekintetet, se megszólítást, se vigaszt.

Ezt tartsuk tiszteletben.

Sok csalódás lehet ennek az oka.

Mégis, hagyjuk békén az ilyeneket, azzal segítsünk.

– 3. Jézus Krisztus azonban ennél sokkal többet tesz.

Olyat, amit mi soha nem tehetünk meg!

Mi nem szólíthatjuk meg a halottat.

Halotthoz nem beszélünk, legfeljebb róla beszélhetünk, rá emlékezhetünk.

Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, aki élet és halál Ura.

Egyedül Ő az, aki megszólíthat, életre kelthet egy halottat, visszaadhatja őt árván maradt szeretteinek (14–15).

Jézus Krisztus ezt a csodát is messiási jelként tette, bizonyítva, hogy ki is Ő valójában.

– 4. Azóta miénk a legnagyobb jel, aminél többet nem várhatunk.

Tehát már minden a miénk! (2Korinthus 4,15)

Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált.

Ő az egyetlen, aki mellénk áll, minden bajunkban, aki hatékonyan segített, és aki soha nem hagy el, még a halálban sem, és feltámasztott abból, már most (János 11,25).

Aki Őbenne hisz, már átment a halálon, az életbe (János 5,24).

Ő egy–egy megbízható emberi eszközt is állíthat mellénk, aki erősít a bajban.

De emberektől ennél többet ne várjunk.

Viszont istenfélelmünkben leborulva dicsőítsük az Urat, aki megváltó szeretettel meglátogatott bennünket! (Lukács 1,78-79)

Ez mindenre elég (16).

–  Jézus Krisztusban egymásra talál zsidó és pogány, úr és szolga, egészséges és beteg, méltó és méltatlan. –  A kapernaumi római százados beteg szolgájának gyógyulása hirdeti Jézus Krisztus hatalmának „munkamódszerét”. Az Úr megszégyeníti a hivatalosokat, a méltókat, mert neki van hatalma a „hívatlanokon” és a méltatlanokon is elkezdeni az Ő akaratának megvalósítását. – Ez a római százados már hallott Jézus hatalmáról, és hitt Jézus hatalmában (3). A hit pedig hallásból van (Róma 10,17). Ez a hit először nem „tudatos”, „dogmatikus” hit, de aki hisz Jézus hatalmában, az meglátja az ember Jézusban a szabadító Istent. –  Ez a római százados, hite által, kedvelte szolgáját is. Pedig akkor a pogány világban a szolga tárgynak számított. A római százados valós szeretete akkor mutatkozott meg szolgája iránt, amikor az halálos beteg lett. Mindig a halálos bajban mutatkozik meg az igaz szeretet. Kik vannak még mellettünk? (2)

3Mózes 24

437. dicséret

Július 11. szerda – A teljes igemagyarázat

(2) „Egy századosnak volt egy szolgája…” (Lukács 7,1–10)

JÉZUS KRISZTUS HATALMA.

– 1. Jézus Krisztusban egymásra talál zsidó és pogány, úr és szolga, egészséges és beteg, méltó és méltatlan.

Jézus Krisztus hatalma által ez a lehetetlen válik lehetségessé; – minden emberi jó szándék, erőlködés, okoskodás csődjén; – tudatos közéleti, társadalmi szándék híján is; – csak úgy „magától”.

Ez csoda.

– 2. A kapernaumi római százados beteg szolgájának gyógyulása hirdeti Jézus Krisztus hatalmának „munkamódszerét”.

Az Úr megszégyeníti a hivatalosokat, a méltókat, mert neki van hatalma a „hívatlanokon” és a méltatlanokon is elkezdeni az Ő akaratának megvalósítását.

– 3. Ez a római százados már hallott Jézus hatalmáról, és hitt Jézus hatalmában (3).

A hit pedig hallásból van (Róma 10,17).

Ez a hit először nem „tudatos”, „dogmatikus” hit, de aki hisz Jézus hatalmában, az meglátja az ember Jézusban a szabadító Istent.

– 4. Ez a római százados, hite által, kedvelte szolgáját is.

Pedig akkor a pogány világban a szolga tárgynak számított.

A római százados valós szeretete akkor mutatkozott meg szolgája iránt, amikor az halálos beteg lett.

Mindig a halálos bajban mutatkozik meg az igaz szeretet.

Kik vannak még mellettünk? (2)

– 5. Ez a római százados, hite által, áttörte a vallási, kulturális, társadalmi határokat.

A százados, magát megalázva, szolgája érdekében, a zsidók véneihez fordult, hogy szóljanak Jézusnak: Mentse meg szolgáját.

Ez a kifejezés számunkra többet jelent, mint pusztán a testi gyógyulásért való könyörgést (3). 

– 6. Ez a római százados, hite által, magát méltatlannak tartotta, hogy Jézus eljöjjön őhozzá (6–7).

Miközben a zsidók szerették őt, mert zsinagógát is épített nekik, ezért méltónak tartották a századost Jézus segítségére (4–5).

Kegyelmi állapot, ha valaki méltatlannak tartja magát.

Ugyanilyen nagy kegyelem, ha valakit nemcsak érdekből szeretnek.

– 7. Ez a római százados, hite által, Jézus szavának, Igéjének megváltó erőt tulajdonított.

Ezt a százados a katonai élet parancsszavának képéből levezette (6–7).

– 8. Ekkora hitet a hivatalos népe között nem talált az Úr! (8–9)

Isten a nem hivatalosokat, a méltatlanokat, a kitaszítottakat is fel tudja, fel akarja használni.

Ekkora hit nincs Isten népe között.

Érdemes lenne tanulnunk a „pogányoktól”, nem pogányságot, hanem krisztus–hitet.

– 1. Fontos a sorrend: Először Jézus Krisztushoz kell menni, Őrá kell hallgatni; – hogy aztán engedelmesen cselekedhessük szavait, az Ő erejével (47). Ugyanezt hangsúlyozza a következő vers képe is: Mélyre kell ásni, egészen a kőszikla alapig, a világ fundamentumáig, Jézus Krisztusig (48), hiszen Őtőle, Őáltala, Őrá nézve van minden (Róma 11,36). Tehát Őrá építve, jöhet bármilyen vihar, nem inog meg életünk épülete (48). – 2. Jézus Krisztus itt is, az Isten Őbenne, Őáltala kijelentett akaratának cselekvésére teszi a hangsúlyt. Vegyük ezt komolyan! Hiszen valóban pokol, kárba veszett „halom” a világ Isten akaratának cselekvése, a krisztusi irgalom megélése nélkül. Naponta mélyre kell ásni; – minden ügyben, döntésben Őhozzá kell eljutni; – hogy Ő, az Úr Jézus Krisztus mozduljon bennünk; – Ő adjon tartást, vezetést, erőt, hitelességet életünknek. – 3. Nem a cselekvés tart meg, hanem az a Jézus Krisztus, aki cselekszik benned, és aki kősziklaként mindenkor megtart ebben a cselekvésben.

3Mózes 23,23–44

98. zsoltár

Július 10. kedd – A teljes igemagyarázat

(49) „Aki pedig hallja beszédeimet, de nem cselekszik…” (Lukács 6,47–49)

– 1. Fontos a sorrend:

Először Jézus Krisztushoz kell menni, Őrá kell hallgatni; – hogy aztán engedelmesen cselekedhessük szavait, az Ő erejével (47).

Ugyanezt hangsúlyozza a következő vers képe is: Mélyre kell ásni, egészen a kőszikla alapig, a világ fundamentumáig, Jézus Krisztusig (48), hiszen Őtőle, Őáltala, Őrá nézve van minden (Róma 11,36).

Őrá építve, jöhet bármilyen vihar, nem inog meg életünk épülete (48).

Jézus Krisztus megfordítja a képet, és alap nélküli házhoz hasonlítja életünket, amelyet elsodor az áradat, ha csak hallgatjuk, de nem cselekedjük szavait.

A kép a legnagyobb tragédiáról számol be, nevezetesen arról, hogy életünk háza azonnal összeomlik, és teljesen elpusztul, ha nem cselekedjük akaratát (49).

– 2. Jézus Krisztus tehát itt is, az Isten Őbenne, Őáltala kijelentett akaratának cselekvésére teszi a hangsúlyt.

Vegyük ezt komolyan!

Hiszen valóban pokol, kárba veszett „halom” a világ Isten akaratának cselekvése, a krisztusi irgalom megélése nélkül.

Naponta mélyre kell ásni; – minden ügyben, döntésben Őhozzá kell eljutni; – hogy Ő, az Úr Jézus Krisztus mozduljon bennünk; – Ő adjon tartást, vezetést, erőt, hitelességet életünknek.

Legalább a rád bízottakkal cselekedj krisztusian.

Ha nem tudsz jót tenni, legalább ne tégy vele rosszat.

Ha erre sincs erőd, akkor hagyd békén a másikat.

Hidd el, adott helyzetben már ezzel is az Úr akaratát cselekedheted.

– 3. Nem a cselekvés tart meg, hanem az a Jézus Krisztus, aki cselekszik benned, és aki kősziklaként mindenkor megtart ebben a cselekvésben.

– 1. Jézus Krisztus volt az egyetlen, aki azt is tette, amit mondott; – vagyis Ő mindvégig jó fa volt, amely jó gyümölcsöt termett, és még vad hajtásokat sem hozott. – 2. Mi nem vagyunk jó „fák”. Tövises csipkebokrok vagyunk (44). – 3. A szívünk, vagyis az egész valónk gonosz, ezért már a szavaink is elárulnak bennünket (45). Bizony, egy óvatlan pillanat, és azonnal előlopakodik, egy–egy megjegyzésünkben is, igazi valónk. Elég szétnézni az elektronikus világban, és értjük Jézus diagnózisát, miszerint a szív teljességéből szól a száj. –  4. És akkor a cselekedeteket még nem is említettük. A jó fa nemcsak árnyékot vet másokra, hanem látható, jó gyümölcsöket terem, amellyel táplál és éltet másokat (43). – 5. Azokra külön kitér Jézus, akik emlegetik az Urat, az Igéket, a Bibliát, és közben nem a krisztusi életet élik. Az újjászületésnek mindig vannak látható gyümölcsei, még akkor is, ha a bőséges fügeérés ideje odaát lesz, és folyton előtörnek korábbi életünk vadhajtásai. Nem azért vagyunk hiteltelenek, mert nem tudunk maradéktalanul krisztusi módon élni, hanem mert az alázat hiányzik belőlünk.

3Mózes 23,1–22

65. zsoltár

Július 9. hétfő – A teljes igemagyarázat

(44) „…a gyümölcséről lehet megismerni…” (Lukács 6,43–46)

– 1. Jézus Krisztus volt az egyetlen, aki azt is tette, amit mondott; – vagyis Ő mindvégig jó fa volt, amely jó gyümölcsöt termett, és még vad hajtásokat sem hozott.

Ő még a kereszthalál szenvedései között is hitt, szeretett, imádkozott.

Pedig ott, akkor nem csupán emberi kínokról volt szó, hanem arról, hogy miattunk, érettünk, helyettünk elhordozta a büntetést, a halált, a kárhozatot.

Nem lehet ezt finomabban mondani, mert így pontos, ahogy azt Ravasz László megfogalmazta.

Mi ezt érdemelnénk, de Ő elhordozta a büntetést helyettünk, hitben, szeretetben.

– 2. Mi nem vagyunk jó „fák”.

Tövises csipkebokrok vagyunk (44).

– 3. A szívünk, vagyis az egész valónk gonosz, ezért már a szavaink is elárulnak bennünket (45).

Bizony, egy óvatlan pillanat, és azonnal előlopakodik, egy–egy megjegyzésünkben is, igazi valónk.

Egy ismerősöm azért vezet naplót, hogy kiírja magából a benne tomboló gonoszságot, ezzel megvallja azt Ura előtt, és letegye azokat az Úr elé, megszabadulva azoktól. A naplót évente elégeti.

Elég szétnézni az elektronikus világban, és értjük Jézus diagnózisát, miszerint a szív teljességéből szól a száj.

–  4. És akkor a cselekedeteket még nem is említettük.

Pedig Jézus Krisztus mindkettőről szól, beszédről és cselekedetekről egyaránt; – kiemelve a hiteles cselekedetek fontosságát, a látható gyümölcstermést.

A jó fa nemcsak árnyékot vet másokra, hanem látható, jó gyümölcsöket terem, amellyel táplál és éltet másokat (43).

– 5. Van itt még egy nagy probléma!

Azokra külön kitér Jézus, akik emlegetik az Urat, az Igéket, a Bibliát, és közben nem a krisztusi életet élik.

Ez egy nehéz kérdés.

Hiszen kézbe vett minket az Úr, a vadhajtásba nemes életet oltott, krisztusit.

Ezért az újjászületésnek mindig vannak látható gyümölcsei, még akkor is, ha a bőséges fügeérés ideje odaát lesz, és addig folyton előtörnek korábbi életünk vadhajtásai.

Ugyanakkor ebben a világban a hívő ember is kegyelemre szorul, élete utolsó percéig.

Nem azért vagyunk hiteltelenek, mert nem tudunk maradéktalanul krisztusi módon élni, hanem mert az alázat hiányzik belőlünk.

Jaj de sok pökhendi, kellemetlen embert láttam már, akik Igék mögé bújva „taroltak”.

– 1. Vannak olyan Testvérek, akiknek mindig mindenről van kritikus véleményük. „Ezeknek” soha semmi nem jó, soha semmi nem elég. „Ezek” tökéletesen tudják, hogyan kellene, „kioktatnak”, de igazából alig tesznek valamit. – 2. Jézus Krisztus először a törvény nyelvén fogalmaz, amikor azt mondja, hogy amilyen mértékkel mérünk; – nekünk is olyan mértékkel mérnek majd. Ne áltassuk magunkat! Mondjuk ki: – Nem kedveljük túlzottan azokat az embereket, akik egyszer–kétszer már nekünk jöttek; – megjegyezzük őket, és csak idő kérdése, hogy mikor indul el visszafelé a bumeráng. Ez így van. Csakhogy ez nem krisztusi. Jézus nem ilyen értelemben beszél a mértékről. Sőt, ezt a fajta „visszacsapó mértéket” megítéli. – 3. Nem arról van szó, hogy nem lehet ítéletet mondani, építő véleményt megfogalmazni. Isten akarata sokszor csak határozott kritikával képviselhető, a sértődést, a megbántódást is felvállalva. Nem attól szeretet a szeretet, hogy mindent elnéz. A lényeg a „mérték” minőségén van. Milyen lélekkel „mérünk”: a kárhoztatás vagy a mentő szeretet lelkületével?

3 Mózes 22,17–33

123. zsoltár

Július 8. vasárnap – A teljes igemagyarázat

(38) „…amilyen mértékkel ti mértek…” (Lukács 6,37–42)

– 1. Vannak olyan Testvérek, akiknek mindig mindenről van kritikus véleményük.

Ezt ki is mondják.

Vannak végletek is: Amikor valakinek soha semmi nem jó, soha semmi nem elég.

Egyre többen vannak ilyenek, akik tökéletesen tudják, hogyan kellene, de igazából alig tesznek valamit.

Ők a nagy „elméleti kritikusok”, az egyház nagyurai; – de mivel ilyenek, ezért mások tartanak tőlük, és egyre nagyobb a hanguk.

Lebénító tapasztalni ezt a lelkületet: Soha semmi nem jó, soha egy köszönöm, egy bátorító észrevétel, csak a bántó vélemény, vagy a durva megjegyzések sora, miközben a másiknak lóg a nyelve…

– 2. Jézus Krisztus először a törvény nyelvén fogalmaz, amikor azt mondja, hogy amilyen mértékkel mérünk, nekünk is olyan mértékkel mérnek majd.

Ha egy ideig nem is látható az „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” szabálya; – gondolatban mindenképpen ez érvényesül.

Mert ne áltassuk magunkat!

Mondjuk ki: – Nem kedveljük túlzottan azokat az embereket, akik egyszer–kétszer már nekünk jöttek; – megjegyezzük ezeket, és csak idő kérdése, hogy mikor indul el visszafelé a bumeráng.

Ez így van.

Csakhogy ez nem krisztusi.

Jézus nem ilyen értelemben beszél a mértékről.

Sőt, ezt a fajta „visszacsapó mértéket” megítéli.

– 3. Jézus Igéje az Isten országának üzenete.

Nem arról van szó, hogy nem lehet ítéletet mondani, építő véleményt megfogalmazni.

Isten akarata sokszor csak határozott kritikával képviselhető, a sértődést, a megbántódást is felvállalva.

Nem attól szeretet a szeretet, hogy mindent elnéz.

A lényeg a „mérték” minőségén van, nem a mennyiségén.

Vagyis nem arról beszélünk, hogy hányszor mondunk ítéletet a másikra, és hányszor hallgatunk tapintatosan; – hanem hogy milyen lélekkel tesszük azt: – a kárhoztatás vagy a mentő szeretet lelkületével?

Erről a mértékről beszél az Úr.

Aki az ítélkezés, a kárhoztatás lelkületével mér, aki élvezi a másik böködését, ezzel szórakozik, ezzel akar kitűnni, netán így merészel gőgös felsőbbrendűséggel Isten ítélőszékébe ülni; – azt mentő szeretettel kötelességünk azonnal leállítani; – hiszen Ő is Isten ítélete alatt áll, akárcsak mi.

Mindnyájan az Úr Jézus Krisztus mentő szeretetéből élhetünk, aki nem kárhoztatott, hanem jogos ítéletünket magára vette, mentő, megváltó szeretetével.

Éppen ezért én mindenekelőtt és sokáig a tapintatban hiszek; – ebben a durva világban egyre inkább!

A JÉZUSI ETIKA… – 1.* A krisztusi szeretet alapja az a lelkület, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk (31). Erre épül az összes többi krisztusi lehetőség. Minden ellenséges támadást szeretettel viszonozzunk, ne védekezzünk, hanem tűrjünk, engedjünk, adjunk (27–30). Úgy szeressünk, hogy semmit se várjunk érte cserébe, mert a szeretet nem üzlet, vagy ha az, pogányok maradtunk (31–35). Az Úr szeretetének tartalma az irgalom (36). – 2. Csak az Úr Jézus Krisztus tud így szeretni, isteni hatalmával. Ezt mutatta meg földi életében, szenvedéseiben, kereszthalálában, mert végig, a legnagyobb szenvedések és ellenségesen gyilkos arculcsapások közepette is élte azt, amit hirdetett. – 3. Csak így lenne érdemes élni. Jézus Krisztus üzenete felülmúlhatatlan. Ő azonban nemcsak üzent, nemcsak megélte azt mindvégig, hanem bennünket is megváltott, hogy újjászüljön erre a szeretetre. Nincs mit kertelni: még nem tértünk meg valóságosan, mert nemhogy mi, az Ő követői sem tudunk így szeretni, hanem ennek még halvány földi mása sem tapasztalható közöttünk.

3Mózes 22,1–16

504. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ezt Jézus nekünk mondja, akik Őt követhetjük. Beleremegünk, ahogy halljuk.

Mi ezt pont ellenkezőleg gondoljuk. – 1. Boldog az, aki gazdag, aki jóllakott, aki nevet, akiről minél többen jót mondanak, vagyis boldog az, aki sikeres. A mi nyugati társadalmunkban minden csak erről szól, de valójában az egész világot ez mozgatja. Aki pedig szegény, éhező, szomorú és kitaszított, az másokra irigykedve, azokat különböző módokon megzsarolva érdemeket facsar a saját nyomorúságából, hátha ezen keresztül javulhat a helyzete, itt és most. Az egyházról most ne beszéljünk: számos trükkel próbálkozunk, szemérmesen, rejtetten, ám mégis ugyanúgy viselkedünk, mint bárki más. – 2. A szegény mindkét értelemben vehető: szószerinti, gazdasági jelentése ugyanúgy érvényes, mint az átvitt. A szegény abban a korban jelentette a kegyest, az istenfélőt is, annak szinonimája volt. Az ilyen ember attól szegény, hogy mindent Istentől vár, a hite a legfőbb kincse, csak Istentől függ, csak Őhozzá hűséges, ezért a világ megvetését, gúnyolódását, üldözését is elhordozza. Egész valójával Isten közelgő szabadításán csüng. – 3. Mondjuk ki, hogy éppen azért szorulunk megváltásra, és a krisztusi, ingyen kegyelemre, mert nem evangéliumi értelemben vagyunk szegények, hiszen vágyaink csak ehhez a világhoz tapadnak, folyton kompenzáljuk a kudarcainkat; – és bizony mondjuk, de valójában nem az Úrtól várjuk a „mindent”. Ha a hívő értelmünkkel tudjuk is, hogy csak Őtőle várhatjuk a megoldást, mégis minden idegszálunk ide köt. Tehát legyünk gazdagok, vagy szegények, egyformán „jaj” nekünk, ha az Úr nem könyörül rajtunk (24).

3Mózes 21

170. dicséret

Jézus lejött a hegyről, kiválasztott tanítványaival együtt, ahogy Mózes is lejött a kijelentés hegyéről (2Mózes 19,25). A hegy itt az Istennel való közösség helyszíne. A völgy, a síkság pedig az a hely, ahol az Istennel való áldott közösségből nyert bizonyosságot, erőt és örömöt továbbadjuk sokaknak. A tanítványság nem egy elkülönülő elit csapat, nem „élcsapat”. Mind a tizenkettő, mind a hetvenkettő, nem a válogatott emberek gyülekezete volt, de elhívó Urukkal való közösségük megszentelte őket és alkalmassá formálta őket a szolgálatra. Ez a szolgálat minden ember felé irányult (Máté 28,18-20). Ahogy most is jöttek sokan hozzájuk, nemcsak Júdeából, hanem idegen helyekről, Tíruszból és Szidónból is, úgy ma is mindenkinek szól az evangélium, az egész világnak. Jézushoz jön a sokaság, nem a tanítványokhoz. Aki ma hozzánk jön, nem minket keres, hanem a megváltó Urat, aki képes az üdvösség üzenetével megszólítani, aki képes betegségeinkből meggyógyítani, még a kezelhetetlennek tűnő lelki betegségekből is.*

3Mózes 20

403. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Mi csak eszközök vagyunk, hogy a sokaságból minden egyes embert oda segítsünk Jézus Krisztus közelébe, hogy aztán személyesen ő maga „érinthesse” meg az Urat, és az Ővele való közösségben gyógyuljon. Ez a közösség az, ami gyógyít, még akkor is, ha nincs mindig tetten érhető gyógyulás.

Jézus átvirrasztotta, végig imádkozta az éjszakát, mielőtt az Őt követő sokaságból kiválasztotta tizenkét tanítványát, akik Isten küldöttei lesznek az Ő országának építésében. Jézus azért imádkozott, hogy választása Isten akaratával találkozzon, megváltó küldetésével összhangban. Ha Őneki ennyit kellett imádkozni ezért, hát akkor nekünk, akik olyan gyakran hivatkozunk az Isten akaratára, miközben csak a saját gyarló akaratunkról van szó (12). Jézus sokféle ember közül választotta ki tanítványait (15). Nem az alkalmasságuk tette őket apostolokká (2Korinthus 3,5), hanem Isten kiválasztó kegyelme, valamint az az út, amelyet az Atya Jézus Krisztusnak kijelölt, az ember megváltása, üdvössége érdekében (16). Sokakból választotta ki „ezeket”, de nem azért mert „ezeket” jobban szerette, hanem hogy felhasználja őket sokakért. Az elkülönítés mindig azért történik, hogy megerősödve sokak felé nyithassunk, mint ahogy a szív azért húzódik össze, hogy aztán kilökhesse magából az éltető vért a test minden sejtje felé.

3Mózes 19

495. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

1.

Jézus átvirrasztotta, végig imádkozta az éjszakát, mielőtt az Őt követő sokaságból kiválasztotta tizenkét tanítványát, akik Isten küldöttei lesznek az Ő országának építésében.

Jézus azért imádkozott, hogy választása Isten akaratával találkozzon, megváltó küldetésével összhangban.

Ha Őneki ennyit kellett imádkozni ezért, hát akkor nekünk, akik olyan gyakran hivatkozunk az Isten akaratára, miközben csak a saját gyarló akaratunkról van szó (12).

2.

Jézus sokféle ember közül választotta ki tanítványait, mert volt ott tanultabb és tanulatlan, voltak halászok és vámszedők, de radikálisan hazafias pártból valók is (15).

Nem az alkalmasságuk tette őket apostolokká (2Korinthus 3,5), hanem Isten kiválasztó kegyelme, valamint az az út, amelyet az Atya Jézus Krisztusnak kijelölt, az ember megváltása, üdvössége érdekében; – és ebben még az áruló Júdás is kihangsúlyozott tanítvány (16).

3.

Sokakból választotta ki „ezeket”, de nem azért mert „ezeket” jobban szerette, hanem hogy felhasználja őket sokakért, és azok is tanítványai lehessenek.

Az elkülönítés mindig azért történik, hogy megerősödve sokak felé nyithassunk, mint ahogy a szív azért húzódik össze, hogy aztán kilökhesse magából az éltető vért a test minden sejtje felé.

Az apostolság egy üdvtörténeti korszak ajándéka.

Mi más üdvtörténeti korszakban vagyunk.

Egykori és mai tanítványai csak azért vagyunk, hogy hirdessük és éljük Jézus Krisztus evangéliumát, vagyis azt, hogy Isten szereti az embert, és örök életet ajándékozott neki.

Ez a hír felülír minden mást, de ennek szolgálata is.

Jézus ezt vette észre: Van egy ember, aki beteg. Mi itt azonnal hozzátesszük a saját látásmódunkat, ami kultúránként, koronként más és más. A sorvadt kezű embert a nyugalom napján gyógyította meg Jézus. Nagy vitát jelentett akkoriban a nyugalom napi munka tilalmának értelmezése. Lám, máris eltereltük a figyelmet az emberről a szokásra, a szabály értelmezésére, a „kultúrára”. Ez átveszi az uralmat az ember felett. Ennél már csak egy nagyobb baj létezhet az ember számára: az, ha már a saját kultúrája sem számít. Akkor sorvadása halálos. Ebben a világban ugyanis nem létezik általános emberszeretet, mint ahogy nincs olyan sem, hogy „madár”, hanem csak valamilyen fajta „madár” létezik. Mi is csak a saját „szabályaink” keretei között közeledhetünk a másikhoz. De a mi Urunk Jézus Krisztus kapta azt a hatalmat, amely átlépheti a kultúrák emberileg átléphetetlen hatáskörét. Jézus Krisztus isteni hatalma nem is a gyógyításban, hanem ebben a „határátlépésben” mutatkozott meg: Őneki van hatalma meglátni csak az embert, átlépni minden más határt. Őneki van hatalma erre, nekünk nincs.

3Mózes 18

438. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Ez Jézus Krisztus látása. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze sorvadt volt.

Ez számít.

Jézus ezt veszi észre: VAN EGY EMBER, AKI BETEG.

1.

Mi itt azonnal hozzátesszük a saját látásmódunkat, ami kultúránként és koronként, más és más.

Itt a zsinagógában, szombaton látjuk ezt a sorvadt kezű embert.

A mózesi törvénynek baja volt azokkal, akik testileg fogyatékosok voltak, mert az Isten elé csak a testileg hibátlan közeledhetett (3Mózes 21,17).

A nyugalom napja csak tovább bonyolította a helyzetet, hiszen nagy vitát jelentett a nyugalom napi munka tilalmának értelmezése.

Lám, máris eltereltük a figyelmet az emberről a szokásra, a szabály értelmezésére, a „kultúrára”.

Ez átveszi az uralmat az ember felett.

Ennél már csak egy nagyobb baj létezhet az ember számára: az, ha már a saját kultúrája sem számít.

Akkor sorvadása halálos.

Ebben a világban ugyanis nem létezhet általános emberszeretet, mint ahogy nincs olyan sem, hogy „madár”, hanem csak valamilyen fajta „madár” létezik.

Mi is csak a saját „szabályaink” keretei között közeledhetünk a másikhoz.

2.

De! És ez a „de” az üzenet.

A mi Urunk Jézus Krisztus kapta azt a hatalmat, amely átlépheti a kultúrák emberileg átléphetetlen hatáskörét.

Jézus Krisztus nemcsak meglátta a beteg embert, nemcsak szeretettel segítette őt szombaton is, nemcsak megetette, ellátta, gondoskodott róla.

Ez is nagy dolog, persze!

Jézus Krisztus azonban középre állította ezt az embert, rámutatott betegségére, és isteni hatalmával meggyógyította sorvadt kezét.

Jézus Krisztus isteni hatalma nem is a gyógyításban, hanem ebben a „határátlépésben” mutatkozott meg: Őneki van hatalma meglátni csak az embert.

Őneki van hatalma átlépni minden más határt.

Őneki van hatalma erre, nekünk nincs.

Ez a mi legnagyobb nyomorúságunk.

3.

Itt élesebb az ütközés Jézus és a farizeusok között, a nyugalom napjának megszegése kapcsán, mint korábban.

Manapság a nyugalom napjának, vagy bármiféle keresztyén előírásnak értelmezése és megtartása mindenkinek magánügye.

A ma emberének biztos, hogy nem ez a fő „témája”.

Mindenki azt hisz, úgy hisz, amit és amiként akar.

Ez a hivatalos elv.

De ahogy a szombatnap értelmezése körül is voltak viták, miszerint szabad–e szombatnapon jót tenni, életet menteni (9); – úgy ma sem egyértelmű, hogy a vallásszabadság hogyan érvényesül, mennyire sérti a saját kultúránkat, a saját hitünket, a saját életünket.

Az pedig csak a probléma háttere, hogy amiként a szombat értelmezésénél, úgy ma is minden paragrafus esetében jogértelmezési kérdések merülnek fel: szavak csűrése és csavarása, az érdekek szerint.

Jogszolgáltatás van, nem igazságszolgáltatás: ismerjük a régi panaszt.

A farizeusok igazából Jézust akarták megfogni, kiiktatni, ezért kellett nekik a nyugalom napjára vonatkozó parancs.

Nem a nyugalom napja érdekelte őket, hanem a gyűlölet vezette őket.

Akkor többek között a nyugalom napjának törvényi megszegése miatt lehetett jogosan „megölni” valakit, hogy még a „Ne ölj” parancsolat is sértetlen maradhatott (11).

4.

Van itt baj, akár vallásos, akár vallástalan az ember, mert az életünk ficamodott ki, mint ennek a sorvadt kezű embernek, és csak tehetetlenül lóbáljuk azt: a lényeget pedig nem tudjuk megragadni.

A keresztyénség lényege nem erkölcs, nem kultúraképzés, ezek fontos melléktermékek.

A keresztyénség szíve a megváltás örömhíre, mert a gyógyító Isten hatalma, Jézus Krisztusban helyreigazítja kificamodott életünket, hogy végre meg tudjuk ölelni egymást (10).

Azért az jó lesz, hogy odaát csak egyfajta identitás létezhet majd, így nem lesz min vitatkozni, ölre menni…

A törvény védő szeretettel korlátoz: – ezt és ezt szabad; – ezt és ezt nem szabad. A zsidóknak szombaton nem volt szabad munkát végezni. A kalászok tépdesése pedig aratásnak számított, tehát munkavégzésnek. Mindezt azonban a tanítványok azért tették, mert éhesek voltak, és éhségüket enyhítették, ahogy áthaladtak a gabonaföldeken. A kor vallási rendőrsége ezt azonnal szóvá tette, hiszen a farizeusok figyelték az embereket, hogy betartják–e a törvényt.* Az éhséget többségünk nem ismeri, jóléti társadalomban élünk, de azért van fogalmunk arról, hogy mit jelent az, ha a test valamit nélkülöz, és milyen könyörtelenül kiköveteli azt magának. Az ember „tépdesi” egy idő után, amire szüksége van.** Jézus Krisztus, aki Ura vagy a törvénynek és a szabadságnak, az éhségnek és a bőségnek, a halálnak és az életnek: – Jöjj, védj meg, szabadíts meg, válts meg; – addig pedig adj erőt és hitet!

3Mózes 17

339. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Mi, mai emberek szinte egyiket sem értjük, de mivel a világ nem változik, sejtjük, miről van itt szó.

Ma bármiféle munkát végezhetünk vasárnap, de azért a hétvégén, mások pihenését védendő, bizonyos helyeken van „csendrendelet”, vagyis ennek a szabálynak világi formája ma is létezik.

Akkor sem a szombati nyugalom, a teremtő Isten iránti hála vezette az embereket, ma sem, vagyis a szabály itt is, ott is elvált a tartalomtól.

** Ma nincs vallási rendőrség, a mi kultúránkban legalábbis, de vannak szigorú kegyességi körök, akik ma is a keményen megintenek bennünket.

Arról nem is beszélve, hogy ha akarnak, szinte mindent tudnak rólunk illetékes hatóságok.

A szabadság sokat emlegetett korában még soha nem voltunk ennyire rabok, mint éppen most.

Jézus LAKODALMAS NÉPHEZ hasonlítja tanítványait, ahol Ő a vőlegény, népe a menyasszony; – hiszen Isten örök hűséggel kötötte egymáshoz őket. – 1. A lakodalmas nép pedig eszik és iszik, örül, vigad, nem pedig böjtöl. Isten országa persze nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által (Róma 14,17). Éppen ezért, merjük szó szerint is érteni a képet, miszerint ott nem fogunk sem éhezni, sem szomjazni, sem elégedetlenül harcolni, sem szomorkodni. Ez egy emberi értelemmel felfoghatatlan, de reményt és erőt ajándékozó távlat. Isten cselekszi ezt, nem mi. Ez a megváltás lényege (34). – 2. Addig azonban a böjt ideje van. Hiszen a vőlegény egy időre elutazott. Tudjuk, hogy a távolban is szeret, naponta küldi üzeneteit, jelenléte a távolság ellenére is bizonyosság és valóság. De a visszajöveteléig böjtölünk, mert a reménység már a miénk, de a beteljesedés még nem (35). Annyi a baj ezen a világon, hogy csak a böjt lehet rá a válasz; – a felelős, imádkozó és hiteles élet válasza. Amíg sokak éheznek, szomjaznak, hiányt szenvednek, testi–lelki, szociális és hitbeli értelemben, addig igazából csak a böjt az egyetlen legitim életforma. Minden lakodalom egy picit hamis, ámító dimbítás. – 3. Ám, öröm nélkül nem lehet élni. Az öröm a reménységünkben van.*

3Mózes 16

48. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* A böjt része az is, hogy megbecsüljük a régit és az újat (36–39).

A régit azért, mert az elődök öröksége fontos, még ha nem is mindig áldott, tanulhatunk abból.

Az elődök öröksége intő jel és áldás egyaránt lehet.

Az áldott örökséget, mint nemes óbort, becsüljük meg, mert az óbor jó (39).

Félelmetes, ahogy az öntudatos, új nemzedék, minden tisztelet nélkül, elveti és semmibe veszi a régit, mert ő tudja, hogyan lehet megalkotni az újat, hogyan lehet megújulni.

Van teljesen új, de ezt Jézus Krisztus hozta el! A régit is ez a krisztusi új elevenítheti meg.

Tehát megbecsüljük a régit, de nem foltozzuk, nem keverjük össze az újjal, mert mindkettő tönkremegy.

Egy a lényeg: ez az új, a feltámadott Jézus Krisztus. Nincs más, ami valódi megújulást adna.

Ő ma is a legmodernebb.

Aki Őnélküle akar újat, az öncélú újítgató, aki a régit és az újat is tönkreteszi.

A régi és új krisztusi viszonyát megélni, ehhez kell a legnagyobb böjt és alázat.

Az a baj, hogy mindig többet szedünk el a másiktól, mint ami járna. Egyébként is, mi az, ami jár? Igazából, szeretnénk mindent kisajátítani, és annak örülnénk, ha a másik mindent önként odaadna, mindenben egyetértene velünk. Tudom, csak azokkal az emberekkel van esély a felületesen jó viszony kialakítására, ahol mi bólogatunk, és engedelmeskedünk. Nagy vámszedők vagyunk mi mindnyájan, még Krisztus nevében is jól megvámolnánk a másikat, mert az a másik vagy úgy néz a Bibliára, ahogy mi; – vagy úgy érti annak minden sorát, mint mi, és hitét is úgy éli meg, mint mi; – vagy nem működhetnek a közös dolgaink…

Persze ennél arcátlanabb, alávalóbb vámszedésre is vetemedhetünk, amely már árulás, amikor a sajátjainkat beáldozva, idegen érdekeket kiszolgálva, többre becsüljük a ránk bízott embereknél, hitnél a misztikus „másmilyent”. Valami, hamis, általános, értelmezhetetlen szeretetre hivatkozunk ilyenkor; – kockáztatva, beáldozva saját értékeinket, örökségünket, hogy másokat segítsünk, mert mi annyira „jók” vagyunk. Ez árulás. Jegyezzük meg, fontos az egész világot magunkhoz ölelni, de ezt csak a sajátjaink megölelése után tehetjük meg, mert ezek után kiderül, mennyire tágítható még ez az ölelés.

Ebből a megnyomorító „vámszedésből” hív ki a mi Urunk, ahogy Lévit, azaz Mátét elhívta: „Kövess engem!” (27) Ez a megtérés, ez az emberileg megmagyarázhatatlan csoda, hogy a vámszedő azonnal felállt, és otthagyott minden régit, mindenekelőtt a saját önző énjét, amivel másokra rávámolta saját magát, elárulva övéit az idegen rómaiaknak (28). A megtérés boldog örvendezéssel jár, asztalközösséggel, a mennyei lakoma „előízével”. Jézus Krisztus velünk van már itt ezen a lakomán (29). Nem baj, ha sok szigorú, kirekesztő, kegyes farizeus irigykedik az örvendező, krisztusi szabadság láttán (30–31).

3Mózes 15

373. dicséret

Jézust az Úr ereje indította arra, hogy gyógyítson (17). Ez azt jeleni, hogy Jézus csodái nem öncélú mutatványok voltak, hanem Isten teremtő és újjáteremtő erejének jelei, amelyek az Istentől rendelt időben igazolták Jézus istenségét, miközben egy–egy embert valóban meggyógyítottak. Az jutott eszembe, hogy a mi megnyilvánulásaink, amelyeket Jézus nevében teszünk, hányszor csak öncélú mutatványok, amelyek nélkülözik Isten indítását, erejét, és ezért a látható gyógyulást is nélkülözik.

Áldott legyen az Isten, hogy vannak ellenkező példák is. De ezek éppen attól hitelesek, hogy nem emlegetik folyton az Urat, hanem egyszerűen csak erejüket megfeszítve teszik a dolgukat, mint gyarló emberek, akik nem tudnak csodát tenni, akik nem leplezik azt, hogy az emberi élet „bénultsága” előtt tehetetlenül állnak, de mégis cselekszenek. Megteszik a legtöbbet, amit ők tehetnek, négyen összefogva, minden emberi akadályt legyőzve, a háztetőt is megbontva, Jézushoz viszik beteg társukat. Igen, ez a legtöbb, amit tehetünk. Sok, mást is kell még közben tennünk egy ilyen beteggel: segíteni neki, ellátni, gondoskodni róla, szakemberhez vinni, fájdalmait enyhíteni. Áldott, nélkülözhetetlen szolgálatok ezek. De közben tegyük a legtöbbet, vigyük őt hittel, imádságainkban, bizonyságtételünkben Jézus elé (18–19).

Ne feledjük, a testi bénultság mellett van lelki bénultság is. Csak az Úr teheti a „bénult” életekkel a legtöbbet. Az Úr látja azoknak hitét, nem a beteg ember hitét, hanem azoknak hitét, akik a bénát Őhozzá vitték, és megbocsátja a béna bűneit. Igen, ez a legtöbb, ami történhet velünk, és amit csak az Úr Jézus Krisztus cselekedhet meg. A bűn, vagyis az Istentől elszakadt állapotunk bénítja meg olyannyira az életünket, hogy a tényleges és örökkévaló értékekre már fogékonyságunk sincs, vagy olyannyira beleástuk magunkat az Igébe, hogy már a fától nem látjuk az erdőt, a sok részlettől a lényeget, mint itt a farizeusok és írástudók (21). Úgy bénít le a bűn a hit útján való járásban, mint ahogy a hó, a hideg, a sötét megakadályozza a virágzást. Először jöjjön a meleg, a világosság, aztán van esély a virágzásra is. Először bűnbocsánat, utána felkelhetünk és járhatunk (20–25).

Egyik gyülekezeti tagunk egy nagy sportlétesítmény igazgatója. Meghívott bennünket egy kézilabda meccsre. A zsúfolásig megtelt stadion, ötezren, akik busásan fizettek a belépőért, minden feszültséget kiadva, sörrel a kézben tomboltak, a hazai csapatnak szurkolva, miközben lent a kigyúrt fiúk tényleg tönkreverték az ellenfelet. Mindenhol duzzadó erő, élet, mozgás. Persze, a mozgás fontos; – a kikapcsolódás, a gőz kieresztése is. Nincs is ezzel semmi baj. Mégis, azon gondolkodtam: Mit érdekli ezt a töneget az Isten Igéje, Jézus Krisztus, a bűn, a betegség, mindaz, amiről mi beszélünk? Ezt a kérdésfelvetést igazolja, hogy mi ingyen is alig tudunk egy arénát megtölteni, „ezeknek” meg drága heti bérletük van ide. Ez egy másik világ, amiről nekem fogalmam sincs. Tudom, nem mindenkié a hit, meg „ezek” itt „lelkileg” bénák… Most nem elégítenek ki a kegyesen sablonos feleletek. Van itt valami „törés”, amivel nem akarunk szembenézni. Nem Jézus köré gyűlnek az emberek… Nem is látnak bajt… Ezért nem is érdekli őket a pillanatnyi segítségen túlmutató megoldás. Persze, attól még van baj bőven… Mit segít egy gól, ha nagy a baj? Mi van, ha többé nem kelünk fel?

3Mózes 14,33–57

248. dicséret

Ez az evangélium lényege: Isten akarata, amely Jézus Krisztusban egyértelművé lett, a gyógyulás, a tisztulás, a végső megoldás munkálása. Isten jóakaratú: üdvözíteni akar és nem kárhoztatni (János 12,47). Ezért hallja meg Jézus Krisztus a tisztátalannak számító, kirekesztett, testileg–lelkileg beteg ember kiáltását, ezért érinti meg őt, ezért ad neki isteni hatalma által tisztulást és gyógyulást (12–13). Ez az isteni akarat rámutat az ember állapotára, testi és lelki nyomorúságára; – de meghirdeti Isten segítő szeretetét is!

Ezt a csodát, ebben a világban, a korabeli rend keretei között cselekszi meg az Úr. Minden csendben, bensőségesen történt, nem látványosan és nyilvánosan. Ugyanakkor, mindent a korabeli törvény előírásai szerint tettek: a gyógyult ember elment a paphoz, aki megállapította gyógyulását, valamint közösségi és kultuszi tisztaságát, ezután pedig bemutatta az ilyenkor előírt áldozatokat. Alkalmazkodnunk kell az előírt rend kereteihez. Ezt a rendet formálja a mi Urunk, végül azonban szétfeszíti majd azt, és az Ő örök, eredetei rendjének szabadsága lép érvénybe odaát (14).

Jézus egyelőre tartózkodott minden nyilvánosságtól, mert Ő nem csodatévő doktornak jött el erre a világra, hanem azért, hogy megváltsa ezt a világot minden betegségtől és tisztátalanságtól, minden bűntől és nyomorúságtól. Nem a csodákban, hanem a golgotai kereszten és a húsvéti üres sír láttán lesz világossá, hogy ki is Ő valójában. A sokaság ennek ellenére keresi Őt, mert sok a beteg, és kellene a gyors segítség. Ez a keresés azonban nem a hit, hanem az érdek és a szenzáció keresése (15–16).

3Mózes 14,1–32

240. dicséret

Lám, sokaságot találunk Jézus Krisztus, és az általa hirdetett Ige körül, mert sok embernek van igénye arra, hogy Ővele, és általa a mennyei világgal találkozzon. Ahol Jézus Krisztus Igéjét hirdetik, ott sokan vannak, hozzátéve, hogy a sokaság sohasem statisztikai kategória. Az emberek ugyan sokféle módon próbálják más valamivel kiváltani ezt az igényt, de ezek végül csúfos kudarcra ítélt kalandok. Akinek pedig valóban nincs igénye az Úrra, az nem ránk tartozik, hanem a mindent kézben tartó és eldöntő Istenre (1).

Jézus Krisztus felhasznál mindennapi munkánkban, mint itt a halászokat: időt, eszközt, szolgálatot kér tőlünk, valamit a mindennapjainkból; – de nem emel ki bennünket a mindennapi feladataink közül. Mindig gyanús, ha valaki, más hivatásban szolgálva, egy határon túl nyüzsög az egyházban. Az Ige felteszi azt a kérdést, hogy mit kér tőlünk az Úr, a mindennapi feladataink között, mennyi időt, milyen eszközt és szolgálatot. Itt fél órát kért az Úr, egy hajót, és evezést egy kissé beljebb, hogy szószékké lehessen számára a bárka. Jézus Krisztus felhasznál arra, hogy Ő taníthasson, de mi maradunk a helyünkön, csupán hordozzuk Őt, mint a tanítványok bárkája az Urat (2–3).

A tanítás itt nem tantételek átadását jelenti, hanem az evangélium hirdetését, amelyből minden tiszta ismeret következik, Isten, önmagunk, a másik ember és a világ kapcsán. Olyan ez a tanítás, mint a rengetegben a bozót–irtás, amelyhez kell a bozótvágó kés, amely, ha kell, odacsap, levág, elválaszt dolgokat egymástól, de közben tisztul a terep, adatik fény, világosság, levegő, ösvény, irány a tisztás felé.

Vannak azonban olyan kiemelt időszakok, amikor nemcsak felhasznál, hanem aktivizál az Isten. Ilyenkor az Úr mindent kér: azt, hogy evezz a mélyre, és most csak az Ő ügyével foglalkozz. Ez egy „minősített időszak”, mint a próféták esetében, aztán majd vissza lehet menni újból a mindennapokba. Ám amikor az Úr így aktivizál, akkor nincs „de”, csak „parancs, értettem”: „…a Te szavadra, Uram, kivetem a hálót”. Ez az engedelmesség csodákkal ajándékoz meg, amelyhez segítség, munkatársak kellenek, mert egyedül nem tudom kihúzni a halakkal teli hálót (4–7).

Jézus Krisztus aztán visszahív a mindennapokba. Ott elkötelez az Ő szolgálatára, hogy a magunk helyén, a magunk gyülekezetében, a magunk adottságaival éljünk Őneki, alázatban, tudva, hogy bennünket, mint megváltott bűnösöket hívott el az Ő követésére, és minden percünk, eredményünk kegyelem. Péter bűnvalló leroskadása ennek belátása, amely nekünk is naponkénti imádságunk (8–10).

3Mózes 13,29–59

151. dicséret

Jézus családlátogatást végzett, amikor a zsinagógai istentisztelet után elment Simon Péter házába (38). Az istentisztelet után mindig ezt imádkozzuk: „Házunkba is jöjj el velem…”.

Van ugyanis a saját családunkban elég baj. Nem kell a szomszédra mutogatni. Nézz körül nyugodtan a magad háza táján. Itt Simon anyósa volt lázas beteg. Családtagjainkat is sokféle testi és lelki betegség gyötri (38).

A láz testi betegségre utal. Egy idegen kórokozó, vagy valami váratlan, idegen történés megbontotta a szervezet egyensúlyát, és ez okozza a lázas állapotot. Ahol a szervezet egyensúlya tartósan megbomlik, ott halálosan nagy baj van. A bűn a világ, Isten által teremtett egyensúlyát bontotta meg. Lázas állapotban vagyunk. Ennek tünete minden betegség, és lám, ahogy az Ige leírja, sok a beteg (40–41). A bűn miatti lázas állapot két tipikus tünete: az állandó lázadás és a lázas rajongás bármiért is. Van mindkettőből a világban és az egyházban egyaránt.

Simon tudta, kinek kell szólni a beteg érdekében (38). Ők az áldott orvost hívják. Ő gyógyít, de nem azért jött, hogy csodadoktor legyen, hanem azért, hogy hirdesse az evangéliumot, amely mindig több, mint a gyógyítás. Hiszen Jézus Krisztus nemcsak testi és lelki betegségeinkből gyógyít meg egy időre, ezek csak jelek, hanem valóságosan és örökre megszabadít a bűntől, betegségtől és haláltól, a gonosz hatalmától. Ez az evangélium. Ő ennek hirdetéséért jött, az Ő szava pedig mindig tett is, vagyis Ő mindig úgy szól, hogy egyben cselekszi is azt, amit mond (42–44).

A teljes gyógyulás jele a szolgálat. Péter gyógyult anyósa azonnal, késlekedés nélkül szolgálta Jézust, mégpedig úgy, hogy szolgálta a körülötte lévőket. Szolgálni az Urat: szolgálni a másikat, de úgy, hogy ez a másiknak is a javát szolgálja, és ezt a másik így így érezze. Nem lehet úgy szolgálni, hogy a másik ettől szenved. Ne gondoljuk, hogy ezzel mi hűségesek vagyunk, és a másik a keményszívű. Ha valakinek tartósan kellemetlen a mi krisztusi szolgálatunk, akkor ott valójában nem szolgálatról van szó, hanem saját önző lényem uralmáról, a másik felett.

3Mózes 13,1–28

235. dicséret

Amikor Jézus szombaton tanított a kapernaumi zsinagógában, álmélkodva hallgatták őt, mert úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Igen, aki Isten Igéjével, beszédével figyelmet teremt, annak mennyei hatalma van. Ma ez különösen igaz: eleve nehéz beszéddel figyelmet teremteni, hát még az Isten Igéjéről szóló beszéddel. Jézus, mint Isten Fia, ennek a hatalomnak birtokosa. Ez a hatalom az Övé. Mi csakis Őáltala, az Ő Lelke által kaphatjuk ezt a hatalmat (31–32).

Itt azonban több történik, mint álmélkodás, figyelem. Jézus hatalma nemcsak figyelmet ébreszt Isten Igéje számára, hanem részesít is ebből a hatalomból. Ez a hatalom mindig gyógyító hatalom, amely rámutat betegségeinkre, testi nyomorúságainkra, lelki megszállottságainkra, és megszabadít bennünket azoktól. Isten Igéje, Jézus Krisztus szava és jelenléte gyógyító hatalom. Ő szól, és közben gyógyítja sokféle bajainktól kiáltozó életünket (33).

Ez a hatalom már abban megnyilvánul, hogy nem ismerjük el betegségeinket, beleszólunk Isten szavába, vitába szállunk vele, netán saját erőből, démoni indulattal visszautasítjuk Jézus Krisztust, ahogy itt a beteg ember varázslásszerűen kimondja Jézus nevét, és ezzel hatástalanítani akarja Őt. Ez a jelenet rámutat arra a tényre, hogy sokféle betegség van, és minden testi mögött ott rejtőzik a lelki megkötözöttség, a gonosz munkája. Itt saját erőből hadakozva, vagy „idegen, ellenséges erőkkel” próbálkozva csak még betegebbek leszünk, és nekimegyünk Jézusnak, még az Ő nevét emlegetve is. Itt a megszállott ember is emlegeti az Urat, pontosan tudja, kicsoda Ő, „Isten szentjének” nevezi (34). Van itt teológiai tudás is, vitázó képesség, és mégis súlyos a helyzet.

Egyre betegebb ez a világ. Az egyházban is sok a beteg ember, szinte gyűjtőhelye azoknak. Néha megijedek, amikor meg kell állapítanom csalódva valakiről, póriasan szólva: „Na, ez sem normális!” (34–35)

De félreértés ne essék: Mindenki beteg! A valóságos gyógyulást, a szabadulást Jézus Krisztus adhatja, aki puszta szavával kiűzi azt, aki fogva tartja életünket, értelmünket, szívünket, lelkünket, minden rezdülésünket. Jézus Igéje, parancsszava sokszor jelentheti azt, hogy odavág bennünket még az élet kövezetére a gonosz, de kárt nem tehet bennünk, végképp nem veszhet „kárba” az életünk (35–37).

Terjedt Jézus hatalmának híre. Ez jó. De még jobb annak, aki részesült is ebből a gyógyító hatalomból. A legjobb pedig az, amikor valaki, valamilyen formában ennek a krisztusi hatalomnak szentlelkes eszköze lehet ebben a világban.

3Mózes 12

503. dicséret

Názáretben elkezdődött annak beteljesedése, amiről Simeon próféciája szólt, miszerint Jézus Krisztus az a jel, akinek sokan ellent mondanak (4,34). Ez az ellenkezés a mai napig történik, egyre hevesebben. 

Isten Igéjét, Ézsaiás próféciáját (61,1–2) Jézus Krisztus magára vonatkoztatta. Így hirdette az Úr szabadítását, amely mindig sokkal több, mint társadalmi reform; – de az is. Vagyis a szegények megsegítése, a foglyok és megkínzottak szabadulása, a betegek gyógyulása nagyon fontos jelei annak a sokkal többnek, amit Ő elhozott erre a világra (14–21).

Ez azonnal botránkozást váltott ki. A názáreti József, az ács fia magát Messiásnak mondja? Isten Igéjét, a prófétai ígéreteket önmagára vonatkoztatja? Ráadásul nem politikai megoldást ígér, nem a saját népe felszabadításáról szól, hanem valami általános társadalmi reformnál is többet, az Úr kedves esztendejét, az Úr jóságát, kegyelmét, a menny gazdagságát hirdeti? (22)

Azonnal ellene mondtak neki! Éppen itt dől el valami lényeges, ezen a ponton. Itt mutatkozik meg a Szentlélek munkája. Felfedezni, meglátni Jézusban a Krisztust. Nem a hitetlenség, nem a kételkedés, hanem éppen ez a direkt ellenkezés az, ami félelmetes. Az előző kettőben még van remény, de aki Jézus Krisztus istenségét nézve ellenkezik; – az aztán élete minden idején vitázik és okoskodik, mindenben perbe akaszkodva emberrel és Istennel, mindenkivel.

Sok özvegyasszony közül csak egy, sok leprás közül is csak egy részesült abban az ajándékban, hogy ne ellenkezzen állandóan, mert felismerte Jézusban a Krisztust. Nem mindenkié a hit? Az Ige ezt mondja, a tények is ezt igazolják, mert ma is kiűzik Őt a városokból, szakadékba taszítanák; – de Ő átmegy közöttük, övéivel együtt (23–30).

Örülünk, hogy Őhozzá tartozunk, hogy számunkra Őbenne beteljesedtek az Ige ígéretei. Közben mindenkiért imádkozunk. Ennyi.

3Mózes 11

9. zsoltár

Akkor kezdődik a kísértés, amikor a Szentlélek ránk száll. Isten Lelkének munkája által Isten gyermekeivé leszünk, eredeti helyünkre kerülünk, mint ahogy a fészekből kiesett és halálra ítélt fiókáért lehajolnak, és visszateszik a fészkébe. A fióka addig is szabad préda volt, de a fészekben újra biztos célpont az ellenség számára: ott keresd! Nem véletlen, hogy a kísértő szavai is így kezdődnek: „Ha Isten Fia vagy...”. Megnyugvás olvasni, hogy folyton támad a Gonosz, de akit Isten visszaemelt a fészekbe, azt saját maga védi ettől kezdve. Annak számára a kísértő pusztaság is isteni fészekmeleggel telített, mert Isten Lelkének indításával járunk-kelünk itt (1).

A gonosz leírását Ravasz Lászlónál pontosabban nem lehet megfogalmazni. A gonosz állandóan vádol. Isten szigorú igazságát akarja érvényesíteni, hogy megakadályozza a kegyelmet. Itt is azért olyan „szorgalmas”, mert Jézus egész elkövetkező pályája az evangélium szolgálata, azaz Isten kegyelmének szolgálata. Ezért a gonosz nemcsak vádol, hanem csábít, becsap, hazudik. Jézus Krisztus megváltó hatalma nélkül ő van nyeregben, mert a bűn révén már rászedte az egész világot. Alapvonása az Isten elleni gyűlölet, az ebből fakadó rosszindulat, rendkívüli intelligenciával, hatalmas tudással párosulva. Bizony, már értem, hogy miért nem hatottak meg soha a zseniálisnak tűnő emberek, akiket mindig az okosságuk és a testi szépségük miatt sztároltak. Lélek nélkül mindezek valóban ördögivé lehetnek.

Kenyérrel és gazdagsággal, élvezetekkel teli jólét; – dicsőség és hatalom; – minden bajt csodásan megoldó álhit; – igen, ez a három az, amiben leírható a gonosz munkája, az embert elnyelő vermek sokasága és mélysége.

Jézus Krisztus azonban Isten akaratát képviselte, a Lélek erejével, kompromisszumok nélkül, egészen a kereszthalálig. Emberként kísérthető volt a mi Urunk, de mint Isten, ő győzte le a gonoszt, a kereszten végérvényesen.

Mi elbukhatunk, de az Ő ereje a legnagyobb mélységekből is győztesen emel ki; – soha el sem engedett; – a fészekből kiesve is erős szeretetének alig látható damilszálai tartanak, újra felemelnek, megelevenítenek bennünket. Teológiailag félreérthető kép a marionett bábu példája, de mégis most bátran gondoljunk azokra a szálakra, amelyek felülről tartanak, hordoznak odalent is. Nem enged el az atyai kéz.

3Mózes 10

6. zsoltár

Amikor Keresztelő János igehirdetését hallgatjuk, akkor Isten Lelke által összerezzenünk, és bűnbánatot tartva összeroskadunk. Isten Lelke nélkül ugyanezt hallva ellent állunk, és még keményebbek, perlekedőbbek és gőgösebbek leszünk. De egyik esetben sem történik meg az a csoda, amiről itt olvasunk, hogy megnyílik az ég, és a megoldást, az örömhírt is meghallanánk, a megkeményedésen, vagy a bűnbánatos zsákruhába öltözésen túl.

Isten, Jézus megkeresztelkedésekor igehirdetést mondott Fiáról, hiszen Ő az élő, irgalmas, megváltó Isten Fia. Jézus istenfiúsága azonban sokkal többet jelent annál, mint amit emberi viszonylatban gondolunk erről. Jézus a Krisztus, a testet öltött Isten maga, a Szentháromság harmadik személye, istenségét és emberségét együtt hangsúlyozva (22).

Ezek összefüggésében már jobban értjük, hogy Lukács nemzetségtáblázata egészen Istenig vezeti vissza Jézus származását (23–38). Ő Isten Fia, és eredetileg mi is, mint Ádám, azok vagyunk. Isten az életünk „eredete” (Bonhoeffer). Jézus Krisztus azért jött, hogy minket is újra Isten fiaivá formáljon, Isten színe elé vigyen, és megnyíljon számunkra az ég, az Isten felé vezető út (21).

Ezért Jézus Krisztusnak nemcsak az Isten bűn feletti jogos haragját kell meghirdetnie, ahogy ezt Keresztelő János tette, vagy amiként a 2. zsoltárban ezt olvassuk. Jézus Krisztus Isten kiengesztelődését szólja, Isten jóakaratú szeretetét éli, amelyet a karácsonyi angyalok is hangoztattak, miközben azokban részesíti is majd a „béna” emberiséget. Olyan ez, mint amikor valaki egy tehetetlent bátorít, gondoz, végül meggyógyít.

Isten gyönyörködik Fiában, és Őrá tekintve „gyönyörködik” bennünk is, noha ránk tekintve nincs miben gyönyörködni. De a Jézus Krisztusban munkálkodó Szentlélek minket is megajándékoz a fiúság Lelkével (22). A Szentlélek ereje képes egyedül arra, ami emberileg lehetetlen, hogy még a „vadállat” is megszelídüljön a simogatásra, azzal ne éljen vissza, ne marjon belém, és gyönyörködni lehessen benne. A Szentlélek ereje képes egyedül arra is, hogy az én látásmódom is megváltozzon, és észrevegyem azt, amiért valakiben mégis lehet gyönyörködni.

3Mózes 9

174. dicséret

Isten országának valósága már ebben a világban megtapasztalható, a történelem keretei között. Ezért utal Lukács itt is a kortörténeti háttérre, Keresztelő János fellépésével kapcsolatban (1–3).*

Isten országának valósága abban nyilvánul meg, hogy Isten követének kiáltó hangja szól az élet pusztaságában, és az Isten által küldött Szabadító, a prófécia szerint (Ézsaiás 40,3–5), végre megváltóan kiegyenesít minden fájdalmas magasságot és mélységet, kisimít minden durva, sebeket szaggató görbeséget, bennünk és közöttünk (4–6).

Isten országának valóságát jelzi, hogy sokan mentek Keresztelő Jánoshoz, és megkeresztelkedve készen várták a Szabadítót.** Zsidók és nem zsidók, valahányan reménykedve várták a megváltó megoldást, várták a Krisztust! Keresztelő János nem engedte, hogy őt magasztalják fel. Pedig hányónk kísértése ez, magunkat és meglátásainkat kiemelni, Krisztust emlegetni, hogy értünk rajongjanak, mintha mi lennénk „a Krisztus”. Szolgálatunk lényege csakis ez, rámutatni Jézus Krisztusra, aki Isten teremtő, újjáteremtő, megtartó, hitet ajándékozó, megtisztító Lelkét bírja és közli. Ez a tűzzel és Szentlélekkel való keresztelés. Ma is sokan várják ugyanezt, csak másként kiáltanak, mert elfelejtették az Isten országának nyelvét (15–17).

Isten országának valóságát jelzi az is, hogy Keresztelő János kemény, konkrét bűnökre rámutató, ítéletes, nem „léleksimogató”, hanem megtérésre hívó, prófétai igehirdetése nem riasztja el a sokaságot, hanem éppen ellenkezőleg, bűnbánatot tartanak. Nem hivatkoznak származásra, érdemekre, hanem leborulnak, meghalnak a régi emberükben, hogy feltámadhassanak új életre (7–9). Sőt, azt kérdezik, mit tegyenek, hogy megtérésüknek látható jelei, gyümölcsei legyenek. Bizony, a valóságos megtérésnek látható gyümölcsei vannak: konkrétan teszünk is valamit a másikért, pont azokért, akik éppen ott nyögnek mellettünk (10–14). Nem megy ez nekünk: – hiszen többnyire megsértődünk bűnbánat helyett; – valamint olyan önzők vagyunk, hogy adni is csak a magunk érdekében tudunk; – végképp nem ismerjük az egyensúlyt a „magamnak adni és másoknak is adni” egyensúlyát, hiszen, ha nekem nincs, másoknak sincs miből adni. A valóságos megtérés pont ezért nem szimplán erkölcsi kérdés, hiszen nyomorúságom naponkénti belátása, és a kegyelembe kapaszkodás áldott ritmusa adja a hiteles, nem képmutató gyümölcstermést.

Isten országának valósága az is, hogy az elhívottak szenvedést is vállalnak az üzenetért (18–20).

3Mózes 8

132. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Augusztusz császár utódja, Tibériusz uralkodott ekkor.

Júdeában és Samáriában Kr. u. 26 óta Pontius Pilátus volt a helytartó.

Nagy Heródes legidősebb fiát, Archelaoszt Augusztusz még Kr. u. 6-ban száműzte, és tartományát közvetlen igazgatás alá vette, ahol Nagy Heródes fiatalabb fiai úgynevezett negyedes fejedelemként uralkodtak megosztva itt: – Heródes Antipász Galilea és Perea ura; – Liszániász északon, Abiléné ura; – Fülöp északkeleten Iturea és Trakhónitisz ura volt.

Annás Kr. u. 6–13 között volt főpap, de Róma leváltotta a vejére, a lojális Kajafásra, aki miatt Annás csak tekintélyesebb lett népe körében.

A zsidók is hitetlenné lettek, „pogánnyá”, ezért számukra, körülmetéltek számára, a bemerítés a megtérést, a hitvallást, a „konfirmációt” jelentette.

** A nem zsidókat pedig így vették fel Isten népének tagjai közé, ahol a bemerítés egyszerre volt, és annak külső jele (Ravasz László).

Minden felnőtt zsidónak, évente háromszor, a három fő ünnepen, a páska, az aratás és a lombsátrak ünnepén, meg kellett jelennie a templomban (41–42). Ez kötelező volt: a hit, a kultúra, a megmaradás nélkülözhetetlen eleme volt; – olyan, mint ma az, hogy időre be kell menni dolgozni, hogy be kell fizetni az előírt adót. Ezekben nincs vita, a szabadság keretei között sem. Amikor a személyes, egyéni, élő hitre helyeztük a hangsúlyt, elengedtük keresztyén kultúránk alapvető, kötelező elemeit, kereteit; – ezért hullik szét minden. Valaki említette nekem: Én nem nyitnék vitát a keresztyén hit külső gyakorlását illetően, ahogy más kultúrában sem vita tárgya ez. Jézus is engedelmes volt szüleinek, és azoknak a vallási és kulturális kereteknek, ahová Őt az Atya helyezte, miközben engedelmes volt mindhalálig Istenének (51–52).

Az persze tény, hogy ennél több kell, ha hitről akarunk beszélni. Az ünnep külső keretei Jézus Krisztus által töltődnek meg valóságos tartalommal. A templom Őáltala lesz Isten háza, ahol Isten szava, a megváltás evangéliuma megszólalhat, miközben életünk helyreáll, gyógyul, és valóban megjelenik az örök élet mennyei örömünnepe az életünkben. Ne a gyermek Jézus okossága és értelmessége ragadjon meg bennünket. Sok okos van még ezen a világon, aki hasonlóképpen tudja az Igéket, a válaszokat. Engem ez nem hat meg. Itt többről van szó, arról, hogy Jézus Krisztus otthon van a templomban, az Isten közelében, és Őáltala érkezhetünk meg mi is újra az üdvözítő Isten elé (46–49).

Ha nem érted, miről van szó, ahogy Jézus szülei sem értették gyermeküket; – ha netán egyik gondolattal sem értesz egyet; – ha azon meditálsz, hogy miért nem érzed jól magad a templomban; – akkor már régen elvesztetted az Urat, Ővele együtt pedig mindent. Ne csodálkozz, ha minden „hullik ki a kezedből”. Az már kegyelem, ha ezt észreveszed, és nemcsak általában keresel valami kapaszkodót, hanem Őt keresed. Vissza kell menni oda, ahonnan elindultál, mielőtt eltévedtél volna, ahogy ezt Jézus szülei is tették, és megtalálták Jézust (43–46).

3Mózes 7,22–38

166. dicséret