Élt egy idős, Simeon nevű ember Jeruzsálemben. Személyigazolványszerű adatokat tudunk meg csupán róla: név, lakcím, életkor. Simeon egy ember volt a sok között, azaz semmi jelentős részletet nem emel ki vele kapcsolatosan az Ige, amivel a mi szempontjaink szerint kitűnt volna a többiek közül (25).

De, mégis van itt valami lényeges! A Szentlélek volt rajta, nem pedig az időskor minden terhe. Nem a testi–lelki fájdalmak torzították el, nem kérdések és bizonytalan félelmek özöne nehezedett a lelkére, nem is elrendezetlen ügyekből fakadó indulatok feszültsége vibrált körülötte, hanem a Szentlélek volt rajta. Mi látható rajtad? Mi telepszik rád? Mi tart fogva téged? Mi rakódott le rád az életed során? Mi torzított el? Mi tett zárkózottá, csalódottá, vagy éppen nevetségesen túlbuzgóvá, életed alkonyán? Simeon életének, annak alkonyán is, Isten Lelke adott tartást, erőt, hitet, reményteli várakozást, a holnapra nézve (25).

A Szentlélek munkája által azt a kijelentést kapta ugyanis, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja meg élete Megváltóját. Isten nem enged el bennünket a halálba a Megváltó nélkül. Sőt, földi életünket is úgy élhetjük, a Jézus Krisztusba vetett hitben, mint akiket örökre megtart, hordoz az Isten. Simeon ebben a bizonyosságban élt, ebben a reménységben várta a következő napot, bármit is hozna a holnap (29–32).

A Szentlélek megnyitja életünket az Úr üdvösséges ajándéka felé. Békességet, vigasztalást, üdvösséget nyert az az ember és az a nép, bármelyik nép, akinek megnyílt a szeme és a szíve arra, hogy a karácsonyi gyermekben megláthassa az Úr Krisztusát. Isten nem látványos csodákban, sodró eseményekben veszi kézbe az életünket, hanem a hétköznapok szürkeségében jelenik meg a maga üdvözítő világosságával (30).

Ahogy Simeon kézbe vette a kisgyermek Jézust, és megáldotta Őt, meglátva Őbenne a Megváltót, úgy veszi kézbe és áldja meg életünket a mi Urunk, a Szentlélek által (28).

3Mózes 7,1–21

394. dicséret

Mindig megcsodálom a karácsonyi evangélium stílusának egyszerűségét. Isten hívó szeretetéről tényközlően, világos egyszerűséggel beszél az evangélista (1–6). Itt nyoma sincs szenzációnak, hatásvadász elérzékenyülésnek, vagy hitre térítő buzgalomnak. Pedig a világtörténelem és az üdvtörténet legnagyobb eseményéről tudósít Lukács evangéliuma: a világ Megváltójának születéséről. Isten Igéje halkan, de világos és érthető határozottsággal közli a szabadítás evangéliumát. Nem akar hatni.

Lukács tényeket közöl, egy megtörtént eseményről ad hírt. Augusztusz császár és Kviriniusz helytartó nevét is azért közli, hogy jelezze, itt nem legendáról, mítoszról, meséről van szó, hanem történelemről. Az üdvtörténet a világtörténelemben történik. Már az evangélium ajánlásában, az úgynevezett prológusban is kihangsúlyozza az orvos Lukács, hogy tudósítást ír: mindennek pontosan utána járt, azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi voltak az eseményeknek, hogy az olvasók megtudják Jézus Krisztusról a kétségtelen valóságot (1,1–4).

Nem olvasható itt semmi olyan, ami az igen labilis és bizonytalanul hullámzó emberi érzelmekre hatna. Az első karácsony, az első „szenteste” Lukács leírása szerint kevéssé hasonlít a mai „szirupos” karácsonyokhoz. Lukács leírásában egy tényről van szó, mégpedig olyan tényről, amely alapjaiban – és nem csupán pár napra – változtathatja meg életünket: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (10–11) A hit soha nem érzelem, hanem sziklaszilárd tényeken alapuló ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség.

A karácsonyi történet leírása hemzseg a ma is aktuális és fontos üzenetektől, Lukács evangéliuma második fejezetében. Most csak „tőmondatokban” utalok ezekre, hogy érzékeltessem a karácsonyi híradás gazdagságát.

Betlehem (4), ahol Jézus Krisztus megszületett, azt jelenti: a „kenyér háza”, mert Ő később úgy szólt magáról, hogy Ő az élet kenyere: „…aki énhozzám jön nem éhezik meg soha…” (János 6,35).

Akkor „az egész lakott földet” írták össze a császár parancsára (1), és noha tudjuk, hogy e kifejezés alatt a hatalmas Római Birodalmat értették, de az „egész föld” mégis jelezni akarja azt, hogy az egész földnek szól ez az evangélium, mindenkinek, benne neked és nekem. Nem személyválogató az Isten. A Jézus Krisztusról szóló evangélium egyetemes és abszolút igényű.

Ahol pedig az evangélium megszólal, ott mozgás támad; – mint a karácsonyi események során: összeírás, népszámlálás, mindenki megy a maga városába, egy népvándorlás kezdődik; – de nemcsak a földön, a mennyben is: angyal hirdeti az örömüzenetet, és angyalseregek magasztalják az Urat; – megmozdul a menny és a föld. Jézus Krisztus evangéliuma megmozgat, felkeveri a nyugodt, de posványos állóvizet, és az élet vizével frissíti fel azt. Isten kimozdít a holtpontról, kihív a régiből, és elindít az új, az örök és maradandó felé: Názáretből Betlehembe (8–20).

Üzenetértéke van annak is, ahogy Lukács leírja, amint Mária bepólyálta és jászolba fektette gyermekét (6). A Megváltó születése, halála és feltámadása hirdeti, hogy Isten bepólyál bennünket az Ő szeretetébe. Ahogy a kisgyermek számára a pólya védelmet, melegséget, oltalmat jelent, úgy Jézus Krisztus eljövetele az ember számára ugyanezt ajándékozza az életviharok közepette.

A Megváltó születése jel (12): Isten szereti ezt a világot: – hiszen eljött erre a világra értünk, végigjárta az emberélet útját; – megmutatta, hogy lehetne másként elhordozni mindazt, az Ő erejével, ami a bűntől rontott világban érhet bennünket. De Ő nemcsak erőt adó példa, hanem Megváltó, aki megszabadítja ezt a világot, bűntől, betegségtől, haláltól, gonosztól; – mert mindezek mégiscsak erősebbek nálunk, embereknél, még hitben járva is erősebbek. A feltámadott Úr azonban erősebb az ártó hatalmaknál! Őbenne, Őáltala, Ővele van esélyünk!

3Mózes 6

208. dicséret

Kórházban voltam, beteglátogatáson. Gyakran jutok el börtönökbe is, szolgálatra, látogatásra. Hálásak a betegek, a fogvatartottak ezekért a látogatásokért: – általunk érkezik valami hozzájuk a „kinti, mindennapi, egészséges, szabad, normális” világból; – miközben reményt, erőt ad nekik, hogy még emlékeznek rájuk, még nem írták le őket végképp.

Beszélgetünk, bíztató szavakat keresve, Igét olvasunk, imádkozunk. De aztán mégiscsak az történik, hogy otthagyom őket, ők maradnak, én mehetek; – és örülök, hogy én még mehetek innen kifelé. Ők maradnak, közülük sokan már nem jönnek ki épen, megroppannak. Bizony vannak olyanok is, akik soha nem jönnek ki már ebbe a világba, akik meghalnak, belehalnak. Ezek tények. Vannak olyan problémák, bajok, betegségek, amelyek ebben a világban soha nem oldódnak már meg, amelyeket halálig hordoznunk kell, amelyekbe belehalunk majd.

Nem értették buzgó híveim, amikor erről beszéltem, mert hát a hit szemével ezt lehet másként látni. Volt olyan, aki másnap megkérdezte, hogy változott–e tegnap óta a véleményem erről. Nem értettem, hogy nem érti. Milyen önhitt öntudatot kreálhat a hamis hit, amivel mi mindig jobban tudunk mindent a másiknál, és bárkivel vitába szállunk. A hit számomra soha nem azt jelentette, hogy azt hamis illúziók lila ködös, olcsó vigaszának megfestésére használjam. Apám betegágyánál a nővérek tanácsolták, hogy menjek haza, ne nézzem tehetetlen haldoklását, úgysem tudok segíteni. Persze maradtam, imádkoztam, amíg bírtam. De aztán otthagytam…, végleg.

Zakariás éneke rámutat a lényegre: Áldott az Úr, aki nemcsak meglátogatta népét (68), hanem megváltotta népét, ahogy azt megígérte (78–79). Az Úr olyan erős üdvözítőt támasztott (69), aki legyőzte a halált is, aki népének váltságot szerzett. Vagyis olyan problémákat oldott meg az Úr, amelyeket csak Ő tud meggyógyítani, és amelyek túlmutatnak az itteni világ keretein.

Tehát ez a váltság ugyan kihat erre az életre, annak viszonyait is átalakítja, betegségeit gyógyítja, igazságtalanságait enyhíti, konfliktusait békíti; – de, ennél egekig menően többről van szó. A váltság, Jézus Krisztus által, abból ad szabadulást, ami itt soha nem oldódik meg maradéktalanul, vagy egyáltalán nem oldható meg; – sem lelkész, sem orvos, sem pszichológus okossága által. Nincs önmegváltás. Váltság van! Jézus Krisztus kell!

3Mózes 5,14–26

20. zsoltár

Rendkívüli, szentlelkes idők voltak azok. A meddő, idős Erzsébet fiút szült, az Úr ígérete szerint (57). A gyermekáldást akkor az Úr ajándékának tartották, idős korban pedig a szülést úgy értékelték, hogy az Úr megsokasította Erzsébeten az irgalmát. Milyen jó olvasni, hogy sokan együtt örültek Erzsébet örömének. Ez a tény már önmagában rendkívüli (58). A gyermeket bemutatták, megköszönték az Úrnak, és mindenben az Úr akaratát követték, még a névadásban is (59–63). A hitetlen és néma Zakariás szája is megnyílt végre, aki magasztalta az Urat. Hányan vagyunk némák, közömbösök, gyakran káromlók, ha az Úrról van szó; – miközben mi minden egyébről tudunk fecsegni (64). Akik látták és hallották mindazt, ami Erzsébettel és Zakariással történt, elkezdtek félni. Ez még nem istenfélelem. De a félelem lehet áldás, ha alázatosabbá törpít, és elkezd vezetgetni az Úr felé (65). Nagy feladata lesz ennek a gyermeknek: az, hogy a legnagyobbra, Jézus Krisztusra mutasson. Nincs ennél szebb, nagyobb feladat. Bármit tegyünk is az életben, ott Jézus Krisztusra mutathatunk (66). Lehetnek nagy feladataink, Jézus Krisztus nélkül elmúlik, kimúlik minden nagyság. Ma nem szentlelkes, nem rendkívüli időket élünk, éppen ezért, még nagyobb áldás, mindezeket hitben átélni, megtapasztalni.

3Mózes 5,1–13

342. dicséret

Az Urat magasztalni azt jelenti, hogy leborulok Őelőtte, teljesen Őrá hagyatkozom, és ezzel elismerem, hogy Ő az Úr! (46) A magasztalás egy „boldog” lelkiállapot: olyan ujjongás, amely nem rajongás, de bizonyosságból fakadó, soha el nem múló öröm, hiszen életünknek megváltója, szabadítója van. Isten lehajolt értünk, felemelt bennünket: – akiket megalázott a bűn, a betegség, a halál, a gonosz; – és akik vétkes nyomorúságunkban megaláztunk másokat; – de most végre, magunkat megalázva, le tudtunk borulni az Úr előtt; – Ő pedig felemelt bennünket. Ez az Urat magasztaló tényleges boldogság az üdvösség: Isten áldott, mindenre elégséges jelenléte életünkben, a földön és az örökkévalóságban egyaránt (47–48). A magasztalásban hálát adunk az Úr ígéreteit beteljesítő, irgalmas, szabadító tetteiért, amelyet Ő végérvényesen, nemzedékről nemzedékre megmutatott Jézus Krisztusban, az Ő népén. Isten szabadító irgalma helyére állítja a bűn miatt feje tetejére fordított világot: hatalmasokat dönt le és megalázottakat emel fel, éhezőket etet és dúskálókat küld el üresen, miközben minden másként lesz igazzá, mint ahogy azt a gyarló emberi számítás kiötletelte (49–53).

3Mózes 4

345. dicséret

Micsoda példáját látjuk itt a tiszteletnek (39–40). Mária ellátogat Erzsébethez, sietve, hogy köszöntse őt. Emberi méricskélés szerint Mária a „nagyobb kiválasztott”, és mégis Mária megy Erzsébethez, alázattal, engedelmesen, kezdeményezően: – mert saját örömén túl örül a másik örömének, áldott voltának, hitének, a másikkal történt isteni csodának is; – mert ő a fiatalabb; – mert ez a dolgok isteni rendje; – mert az örömteli találkozás úgy jön létre két ember között, ha az egyik végre elindul a másik felé. Nem enyelgő, képmutató szeretet kell, hanem ez a másik felé elinduló, Jézus Krisztust hordozó, önmagamat megalázó, a másikat akár „érdemtelenül” is felmagasztaló tisztelet (Máté 23,12). Tisztelet: elindulok a másik felé, mindent félretéve, és nem magamból adok valamit a másiknak, mert abból előbb–utóbb félreértés lesz, hanem Jézus Krisztust adom a másiknak, bármit is adok neki.

3Mózes 3

141. zsoltár

Mit mond Isten követe, angyala? Üdvözli Máriát. Magyar kifejezésünk, de az eredeti is az üdvösségre utal, a megváltó Isten áldott, mindenre elégséges jelenlétére. Amikor a hétköznapokban leírjuk, „üdv.”, bele sem gondolunk, hogy az angyali igehirdetést idézzük, és a legfontosabb közbenjáró imádsággal köszöntjük a másikat. Ez az üdvösség az Isten kegyelmének ajándéka. Ezért nevezi az angyal kegyelembe fogadottnak Máriát. Az üdvösség tehát azt jelenti, hogy Isten kegyelme akkor is körbevesz bennünket örök védelmével, ha ebben a világban nem tapasztalunk irgalmat. A „Testről és lélekről” című filmben könyörtelenül letaglózzák a vágómarhákat, hogy mi élvezhessük a bélszínt. Világunk is vágóhíd, ahol sokféleképpen taglózzuk le a másikat, saját érdekeink, élvezeteink, meglátásaink, igazságaink, kegyességünk, vallásunk, rögeszméink „oltárán”. De az elszomorító, irgalmatlan példák ellenére tudjuk, utalva az előbb említett filmre, hogy Isten előtt nem vágómarhák, hanem pazar erdőben, vadászveszély nélkül élő szarvasok vagyunk… Üdvösségünk van, kegyelembe fogadottak vagyunk, velünk van az Isten! (Máté 1,23)

3Mózes 2

162. dicséret

Felkészültél? Megrettenünk, amikor ilyen kérdést hallunk. Mi fog történni? Mire kell már megint készen állni? Miközben az a baj, hogy állandóan ugrásra készen tevékenykedünk, de valójában soha nem vagyunk készen, végképp nem vagyunk felkészülve. A nagy dolgok felkészületlenül érnek bennünket: az örömök, a kudarcok ugyanúgy, mint az Úr érkezése. Pedig mi a végső, isteni megoldás, a megváltás beteljesedett eseményének világosságában élhetnénk; – bizonyossággal várva annak maradéktalan kiteljesedését, az Úr eljövetelét (1–4). Igaznak lenni, ahogy Zakariást és Erzsébetet leírja az Ige, valójában ezt jelentené: a beteljesedett bizonyosság kiteljesedésére várni, örömmel, békességgel, felkészülten; – miközben hűséggel, istentiszteletként végezzük a feladatunkat, amíg lehet. Nagyon okosan és felkészülten járunk el egy stratégiai feladat során, miközben totális analfabéták vagyunk hitben, reménységben és szeretetben. Folyton beszélünk, teszünk, noha némaságot és bénaságot érdemelnénk (20), vagy legalábbis el kellene rejtőznünk (24), amíg be nem tölt minket az Úr Lelke (17).

3Mózes 1

230. dicséret

Ninive, más néven ma is ismert város, sok rettenettel és nyomorúsággal. Ezért a közel háromezer éves prófécia ma is érvényes: Nincs enyhülés bajodra, sebed gyógyíthatatlan? (19) Ennél már csak az döbbenetesebb, hogy nincs, aki sajnálná, részvéttel szánná Ninivét (7), hanem inkább tapsolnak a népek annak bukásán? (19) Az Úr támad a városra, ezért minden ereje semmivé lesz az egykor hatalmas erődítményekkel bástyázott Ninivének (9–15), amely tehetetlenné válik. Igen, aki örökösen átgázol a másikon, azon átgázol az Isten, és az ilyen elnyeri méltó büntetését. Ilyen egyszerű lenne a képlet? De az Isten nem csak ilyen szimplán gondolkodik. Ő az egyetlen, aki sajnálja a bűnöst, és megesik a szíve a gonoszon, részvéttel tekintve annak jogos büntetésére, ezért sajnálja, kiváltja azt a tömlöcből. Ő megy be a bűnös helyett oda, mert Őneki van hatalma kijönni onnan! Ki érti ezt? Ez előtt a szeretet előtt csak leborulni lehet.

Róma 16,17–27

471. dicséret

A prófétai könyvek rendkívüliek a biblia szövetében. Ezekben egyszerre érvényesül több alapvető szempont: – a személyes és a közösségi elem; – az őszinte, emberi, személyes hang, és mégis az egyes ember közéleti felelőssége; – a költői finomság, mélység és magasság, valamint a bűnrontotta világ realitása, illúziók nélkül. A prófétai könyvekben egyszerre érvényesül ítélet és kegyelem, törvény és evangélium, múlt, jelen és jövő. A próféták hangsúlyozzák Isten Igéjéből meghallott akaratát, és hitvallós bátorsággal mutatnak rá a történelem konkrétumaiban minden elhajlásra; – miközben Isten népe számára féltő szeretettel hirdetik meg a megváltás reménységét, a gonosz végső esélytelenségét (2–14), az örömhírhozó közeledését (1). Jézus Krisztus jön, eljött, itt van, visszajön! Náhum próféta könyve is ilyen komplexen, egységesen ihletett: az egész világ ott nyüzsög benne, de Isten krisztusi kezében. Kár, hogy mi csak, hol az egyik, hol a másik elemet tudjuk mindig kidomborítani: aki közéletileg elhívatott, az elnyomja a személyes emberit; – és folytathatnánk a „szűkítések” sorát. Örömhozó, jöjj, aki „mindent egyben” látsz, hordozol, megváltasz (1).

Róma 16,1–16

138. zsoltár

Náhum próféta a Kr. e. 7. század utolsó harmada táján prófétált, a nagyhatalmú Asszír Birodalom, és annak fővárosa, Ninive ellen, amelyet ugyan Isten felhasznált hitetlen népe megbüntetésében (Ézsaiás 5,26–29), de ez a birodalom, ötszáz éven át rettegésben tartva az elő–ázsiai népeket, visszaélt hatalmával (10–11). Ekkor állt elő Náhum, és ítéletet hirdetett Ninive ellen. Isten ugyanis megítél mindenkit, aki Őtőle kapott hatalmával visszaél, átlépi az Őáltala meghúzott határokat, és véget vet a visszaélésnek (9). Aki ugyanis a másikat rosszindulattal bántja, az Jézus Krisztust üldözi, mint Saul, a későbbi Pál apostol tette ezt, megtérése előtt (Cselekedetek 9,4). Isten bosszúállása azt jelenti (1–6), hogy érvénybe lép Isten igazsága, Isten dicsősége felragyog az elnyomott és meggyalázott védelmében. Ezért az Úr mindig oltalom a nyomorúság idején (7), aki ítéleteiben is kegyelmes, de megtérésre indít, hiszen nem akarja a bűnös halálát, hanem annak életét, és sokak életét, akik a bűn és a bűnös által nyomorúságot szenvednek. Az Úr egy darabig türelmesen vár (3), aztán a kellő időben véget vet a visszaélésnek, a bűnösnek, a bűnnek, a halálnak, a gonosznak, mert életet akar.*

Róma 15,14–33

392. dicséret

* Ha az Úr véget vet valaminek, „valakinek”, akkor az elfáradt, már nem jó, ítélet alatt van, azt ne sajnáljuk, azt engedjük el, hogy felépülhessen az Istennek kedves, teljesen új.

Mindenkinek nehéz. Azoknak is, akiket fogságba hurcoltak, és azoknak is, akik a saját hazájukban maradhattak, de leigázottként kellett élniük. Ki a nagyobb „hős”? Az, akit idegenbe hurcoltak, vagy oda menekült, és ott hódolt be másoknak, hogy élhessen? Vagy az a nagyobb „hős”, aki otthon maradva tette ugyanezt? Harmadik lehetőség is volt: a biztos halál. Voltak olyan hitvallók, akik ezt, vagy az „élve eltemettetés mellőzöttségét” tudták választani, mert felülről kaptak ehhez erőt. Gedaljá helytartó, Jeremiás próféta tanácsára (Jeremiás 39,14), az Úr Igéjét követve, tehát Isten akaratából, együttműködött a babiloni hatalommal, otthon maradott népe érdekében. Így helytartóként, mint Isten eszköze, szolgálta népét a legnagyobb nyomorúságban, amikor Jeruzsálem is romokban hevert (22–26). Isten akarata lehet az is, bizonyos helyzetekben, hogy kiegyezzünk az elnyomókkal, együttműködjünk velük.* Mindig vannak azonban önjelölt, és nem Isten által küldött „hősök”, akik mindenáron ki akarják vívni nekünk a szabadságot (25–26). Sok az önjelölt hős, és kevés az Úr küldötte, az alázatos szolga; – valójában egy akad: az Úr Jézus Krisztus.**

Róma 15,1–13

117. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ez a „kiegyezés” csak a mítoszok szintjén megvetendő, az életszagú terepen soha nem az.

** Ezek, élükön Jismáéllel, Egyiptomban bíztak, megölték a szerintük áruló Gedalját (25–26).

De aztán Nebukadneccar babiloni király bosszújától tartva a nagy hősök is mentették az irhájukat, Egyiptomba menekültek, magukkal cipelve Jeremiás prófétát is (Jeremiás 41).

Sok az önjelölt hős, és kevés az Úr küldötte, az alázatos szolga; – valójában egy akad: az Úr Jézus Krisztus.

Vannak olyan időszakok, amikor mázsás súlyként nehezedik az emberre feladatának felelőssége. Fontos a felelősségérzet, de csak akkor, ha a mérleg másik felében ott található a minket elhívó Isten megtartó kegyelmébe vetett, feltétlen bizalom. Bizony, az Úr szava szerint történik minden (3). Ez Júda végnapjaiban azt jelentette, hogy Isten elvetette népét annak vétkei miatt, és nem akart megbocsátani nekik (3). Így Babilónia mindent elfoglalt (1), legyőzve Egyiptomot és annak alattvalóit, beleértve Júdát is (Kr. e. 605). A büntetés része volt az a nyomorúság, hogy mindenünnen rablócsapatok fosztogatták az országot (2). Ilyenkor hiába ellenkezünk az Úr jogos büntetésével szemben, ahogy Jójákim, júdai király sikertelenül lázadt fel Babilon ellen (2). De gondoljunk arra, hogy az Úr végső szava Jézus Krisztus. Az Úr szava szerint történik minden. Isten pedig kijelentette nekünk, hogy Ő megbocsátott, nem vetette el népét végleg.*

Róma 14,13–23

233. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Isten szava szerint történik minden.

Ez az Úr ígéreteire is igaz.

Ő kihoz a nyomorúságból, hűséggel, örömmel, örök élettel ajándékoz meg minket, a Jézus Krisztusban.

Őbenne bízunk, Isten megtartó kegyelmében.

Ő jogosan vetne el, de nem vetett el, nem engedett el az Isten.

Júda királyainak az igeszakaszhoz tartozó listája:

Jóáház, Júda királya (Kr. e. 609 uralkodásának ideje ¼ év) = Jeremiás próféta működése.

Jójákim, Júda királya (Kr. e. 609–598 uralkodásának ideje 11 év) = Jeremiás, Habakuk próféták működése.

Jójákin, Júda királya (Kr. e. 598–597 uralkodásának ideje ¼ év) = Jeremiás próféta működése.

Cidkijjá, Júda királya (Kr. e. 597–586 uralkodásának ideje 11 év) = Jeremiás próféta működése.

JÓSIÁS UTASÍTÁSAI ÉS A MEGÚJULÁS. – 1. Jósiás király parancsára felolvasták Isten Igéjét. Ezután fogadalmat tettek, hogy megtartják azt, követik az Urat (1–2). Fogadalmat lehet tenni parancsra is. Ilyenkor nem kérdés a személyes hit: átadtad–e a szívedet? Itt élet–halál kérdés az engedelmesség, a személyes, „hitbeli enyelgés” helyett, itt szent diktátumról beszélhetünk. Az élő hit, amely nélkülözhetetlen, az Úr kegyelméből, majd ebben a keretben megfoganhat. – 2. Ezután Jósiás király utasítására megtisztították a templomot és az egész országot: minden hamis, idegen kultusztól és szokástól. Ebben nem volt kompromisszum (4–20). Fel sem merült az a kérdés, hogy tisztelni kell a másikat, meg annak hitét és szokásait. Jézus Krisztus mindenkiért meghalt, de végig hűséges volt az Atyához és Isten akaratához. – 3. Jósiás király megtartotta a páska ünnepét (21–23). Itt együtt adtak hálát Isten szabadításáért, noha kijelentésük volt arról, hogy a déli országrész sem menekül meg a büntetéstől (26–27). Mégis éppen ez a reménység: A halál láttán, a pusztulás ellenében is érvényes Isten hatalma és szabadítása.

Róma 14,5–12

409. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

JÓSIÁS UTASÍTÁSAI ÉS A MEGÚJULÁS.

– 1. Jósiás király parancsára felolvasták Isten Igéjét, Isten népének vezetői, vénei, papjai, prófétái (Jeremiás és Zofóniás is ott lehettek), és az egész nép előtt.

Ezután fogadalmat tettek, hogy megtartják azt, követik az Urat (1–2).

Fogadalmat lehet tenni parancsra is.

Ilyenkor nem kérdés a személyes hit: átadtad–e a szívedet?

Itt élet–halál kérdés az engedelmesség.

Vagyis többről van itt szó, mint személyes, „hitbeli enyelgésről”, itt szent diktátumról beszélhetünk.

Az élő hit, amely nélkülözhetetlen, az Úr kegyelméből, majd ebben a keretben megfoganhat.

– 2. Ezután Jósiás király utasítására megtisztították a templomot és az egész országot: minden hamis, idegen kultusztól és szokástól.

Ebben nem volt kompromisszum (4–20).

Fel sem merült az a kérdés, hogy tisztelni kell a másikat, meg annak hitét és szokásait.

Hangsúlyozom, ez nem volt kérdés, nem volt téma.

Persze ma téma, ezért hozzátesszük, de ezzel máris magyarázkodni kényszerülünk, hogy mindez nem azt jelenti, hogy nem kell tisztelni a másikat, hanem azt, hogy a tisztelet nem jelenti egyben annak elfogadását, ami Isten kijelentése szerint hamis, végképp nem jelentheti ez a tisztelet a saját kincseink hűtlen kidobását.

Jézus Krisztus mindenkiért meghalt, de végig hűséges volt az Atyához és Isten akaratához.

– 3. Jósiás király megtartotta a páska ünnepét (21–23).

Itt hálát adtak Isten szabadításáért.

Együtt adott hálát ezért az egész nép, azok is, akik az északi országrészből még megmaradtak.

Isten szabadításáért, együtt adtak hálát, noha kijelentésük volt arról, hogy a déli országrész sem menekül meg a büntetéstől, annyira megromlott már ott minden (26–27).

Jósiás halála is közeledőben volt az akkori rossz közéleti döntései miatt (28–30), hiszen Egyiptom ellen fordult, inkább Babilonban bízott, és a „Megiddói csatában” meghalt (Kr. e. 609).

Mégis éppen ez a reménység: A halál láttán, a pusztulás ellenében is érvényes Isten hatalma és szabadítása.

Isten szabadítását hirdeti Isten törvénye, Isten minden Igéje, amely Jézus Krisztusban már elvehetetlenül a miénk.

Isten népe körében minden MEGÚJULÁS, „reformáció”, Isten Igéjéhez kötött. – 1. Amikor az egyetlen, élő Istenre, az Ő szavára kezdünk el figyelni, akkor Ő kézbe veszi, vezeti, hordozza, megtartja népe életét. Így történt ez Ászá, Jósáfát, Jóás, Ezékiás, és most Jósiás király idejében is (8–10). – 2. A templom javítása során találták meg Jósiás hűséges, bizalmat élvező munkásai (7) a mózesi törvénykönyvet. Isten szavára, Igéjére mindig az elődök örökségének megbecsülése során találhatunk rá, a „látható egyházban”. Akármilyen omladozó és szánalmas is, testi szemekkel látva, ez az örökség. Ahogy megbecsüljük, elkezdjük javítani a „régit”, közben adatik, Isten cselekvése által az „új” (1–7). – 3. Isten Igéjét olvasva bűnbánatot tartunk, megszaggatjuk ruháinkat, mert tévelygésünk tagadhatatlanná lesz (11–13). – 4. Isten Igéjének szíve Isten szabadító hatalma, amit Ő megmutatott Jézus Krisztusban (14–20). Isten népét megtartotta az Úr, miközben Ninivét, majd a teljes nagy Asszíriát legyőzte Babilónia (Kr. e. 612.; Kr. e. 609). Népek jönnek és mennek, Isten népe marad. Ez a kegyelem.**

Róma 14,1–4

455. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Isten népe körében minden MEGÚJULÁS, „reformáció”, Isten Igéjéhez kötött.

– 1. Amikor az egyetlen, élő Istenre, az Ő szavára kezdünk el figyelni, akkor Ő kézbe veszi, vezeti, hordozza, megtartja népe életét.

Így történt ez Ászá, Jósáfát, Jóás, Ezékiás, és most Jósiás király idejében is.

Ez a megújulás mindig Isten szavának, Igéjének felfedezésével, olvasásával, tanulmányozásával kezdődik.

Mi az Ige írott formájához férünk hozzá, de hittel olvasva megszólal abból Isten aktuális üzenete; – a törvényből az evangélium, a szabályból a féltő szeretet, a korlátból a védelem, az intésből az élet Istenének megtartó kegyelme (8–10).

– 2. A templom javítása során találták meg Jósiás hűséges, bizalmat élvező munkásai (7) a mózesi törvénykönyvet.

Isten szavára, Igéjére mindig az elődök örökségének megbecsülése során találhatunk rá, a „látható egyházban”.

Akármilyen omladozó és szánalmas is, testi szemekkel látva, ez az örökség.

Ahogy megbecsüljük, elkezdjük javítani a „régit”, közben adatik, Isten cselekvése által az „új”.

Az elődök örökségének teljes megvetésével csak öncélú, önmegvalósító újítgatást művelünk, ahol mi vagyunk a főszereplők, még az Igére hivatkozva is (1–7).

– 3. Isten Igéjét olvasva bűnbánatot tartunk, megszaggatjuk ruháinkat, mert tévelygésünk tagadhatatlanná lesz: nem ismerjük, nem értjük, nem jól értjük; – nem alkalmazzuk azt egyszerre személyesen magunkra és népünkre (közösségi és személyes értelmezés együttesének hiánya); – valamint nem éljük meg mindazt, amit Isten kijelentett nekünk (11–13).

„Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát!” (Márk 12,24) – hangsúlyozta Jézus.

– 4. Hiszen Isten Igéjének szíve, amiért megszólal, nem más, mint Isten szabadító hatalma, amit Ő megmutatott Jézus Krisztusban, és amit elhívott, hivatalos szolgáin keresztül hirdet meg; – itt éppen Hulda prófétanőn keresztül.

A törvényben ott van az evangélium.

Jósiáson és népén könyörült az Úr, nem hozott rájuk veszedelmet, pedig ott táncoltak a szakadék szélén.

Kellett a korlát, de még inkább kellett Isten szabadító hatalma, amely ezt a szabadító korlátot, Isten Igéjét fontossá tette számukra (14–20).

Isten népét megtartotta az Úr, miközben Ninivét, majd a teljes nagy Asszíriát legyőzte Babilónia (Kr. e. 612.; Kr. e. 609).

Népek, hatalmasok, győztesek, emberek jönnek és mennek.

Isten népe marad.

Ez a kegyelem.

** Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Jósiás, Júda királya (Kr. e. 640–609 uralkodásának ideje 31 év) = Jeremiás, Zofóniás próféták működése.

HOGYAN ÉRTÉKELÜNK VALAKIT? – 1. Manassé, a déli országrész királya igen hosszú időt kapott az Úrtól. Életünk ideje Isten kezében van (Zsoltárok 31,16), lehet rövidebb vagy hosszabb; – ezek emberi lépték szerinti megítélések. A fő kérdés, hogy mire használjuk az Istentől kapott időt? – 2. Manasséről csak rosszat jegyez fel ez az igeszakasz. Azt is mondhatnánk, hogy mindenkinél gonoszabb, hitetlenebb uralkodó képe áll előttünk. – 3. Sok rosszat el lehet mondani egy emberről. Itt azonban nem olvasunk arról, amiről a 2Krónikák 33,10–17 verseiben olvashatunk, miszerint Manassé a prófétai figyelmeztetésre megtért, és visszaállította az élő Isten tiszteletét. – 4. Isten az, aki mindent lát, mindent tud. Ő ismer bennünket igazán. Ő nem egyoldalúan értékel minket, és kegyelme által az utolsó pillanatban is megmenthet az üdvösségnek. Ezért lehet ugyan véleményünk emberekről, sőt kaphattuk a lelkek megítélésének képességét is (1János 4,1). Da végső szót mindig az Úr mondja ki. Az Úr irgalma pedig nagy (Zsoltárok 103,8).**

Róma 13,11–14

487. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

HOGYAN ÉRTÉKELÜNK VALAKIT?

– 1. Manassé, a déli országrész királya igen hosszú időt kapott az Úrtól.

Ez önmagában nagy ajándék.

Manassé 55 évig uralkodhatott Jeruzsálemben.

Életünk ideje Isten kezében van (Zsoltárok 31,16), lehet rövidebb vagy hosszabb; – ezek emberi lépték szerinti megítélések.

A fő kérdés, hogy mire használjuk az Istentől kapott időt?

– 2. Manasséről csak rosszat jegyez fel ez az igeszakasz.

Azt is mondhatnánk, hogy mindenkinél gonoszabb, hitetlenebb uralkodó képe áll előttünk.

Ő volt az, aki az Ezékiás király által, tiszta istenhitében is megerősített országot visszataszította a hitetlenség szakadékába.

Ez önmagában nagy bűn, lerombolni azt, amit előttünk Istentől vezérelt jószándékkal felépítettek.

Még nagyobb bűn, ha azt romboljuk le, amit élő, küldetéses hitben építettek fel előttünk.

Manassé király minden rosszat elkövetett, amit csak el lehet követni: – visszaállította az összes bálványt (1–3); – az utolsó idők jeleként megszentségtelenítette a templomot (4–5), ahova szintén bálványszobrot helyezett (Máté 24,15); – a leggaládabb bálványimádást is elkövette, amikor fiát is elégette áldozatul, és mindenféle varázslás, jelmagyarázás, halottidézés és jövendőmondás bűnébe esett (6); – nem is beszélve a sok ártatlan áldozatról, akikkel saját népét megtizedelte (19).

A mi gonosz istentelenségünk miatt sokan szenvedhetnek.

– 3. Sok rosszat el lehet mondani egy emberről.

Ma már alaptalanul is kiváló lehetőségek kínálkoznak erre.

Manassé király esetében minden vád igaz, amiről itt olvasunk.

Nem véletlenül figyelmeztették a próféták őt és népét.

Döbbenetes képet használ az Ige az ítéletre (13): Isten úgy végez Jeruzsálemmel, ahogy kitörlik a tálat és kitörölve leborítják azt, vagyis többé nem tehetnek bele semmit, értelmetlenné, haszontalanná, hiábavalóvá lesz.

Ez a kép annak láttatása, hogy eltaszítja népét magától az Úr (14).

Itt azonban nem olvasunk arról, amiről a 2Krónikák 33,10–17 verseiben olvashatunk, miszerint Manassé a prófétai figyelmeztetésre megtért, és visszaállította az élő Isten tiszteletét.

– 4. Isten az, aki mindent lát, mindent tud!

Ő ismer bennünket igazán.

Ő nem egyoldalúan értékel minket, és kegyelme által az utolsó pillanatban is megmenthet az üdvösségnek.

Ezért lehet ugyan véleményünk emberekről, sőt kaphattuk a lelkek megítélésének képességét is (1János 4,1).

De a végső szót mindig az Úr mondja ki.

Az Úr irgalma pedig nagy (Zsoltárok 103,8).

** Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Manassé, Júda királya (Kr. e. 697–642 uralkodásának ideje 55 év) = Ézsaiás, Náhúm próféták működése.

Ámón, Júda királya (Kr. e. 642–640 uralkodásának ideje 2 év).

BIBLIAI EMBERTAN ez a fejezet. – 1. Egyszer valamilyen formában halálosan megbetegszünk. Ilyenkor nem marad el a kétségbeesés, még a hívő ember életében sem (1–7). – 2. Az ember mindig valami földöntúli jelet vár, hogy biztosan tudjon hinni. Még az élő Istentől is folyamatosan jeleket várnánk, hogy Ő igazolja magát nekünk (8–11). Mi kell még; – húsvét után? Tudunk–e hinni jelek nélkül, tudunk–e hinni akkor is, ha az események, tények, dolgok, azaz minden ellent mondana Isten jelenlétének és szeretetének? – 3. Az ember gyenge pillanataiban idegeneknek is kitárulkozik, ahogy Ezékiás palotája legbelsőbb zugait is megmutatta a babiloni királynak (12–13). Isten figyelmeztette őt ennek veszélyeire. –  4. Az ember rendkívül gyarló és önző. Lám, ő időt kapott az Úrtól. Aztán a jövendő generáció majdani nyomorúságának próféciáját hallva megnyugodott, miszerint akkor az ő idejében béke lesz; – a többi meg már nem őrá tartozik (14–19). – 5. Ilyen az ember! Úgy, ahogy van, megváltásra, Jézus Krisztusra szorul, újjáteremtésre; – nem elég a javítás, az átmeneti szervízelés.**

Róma 13,8–10

81. zsoltár

A teljes igemagyarázat:

BIBLIAI EMBERTAN az, amit ebben a fejezetben olvasunk, hiszen amit itt Ezékiás királyról megtudunk, az minden emberre, mindenkor jellemző.

– 1. Egyszer, valamilyen formában halálosan megbetegszünk.

Ilyenkor nem marad el a kétségbeesés, még a hívő ember életében sem, akármennyire is palástolná azt.

A hívő embernek ugyan van menedéke, ezért imádkozhat, ahogy ezt Ezékiás király is tette, sírása után; – és kaphat még a hívő ember haladékot, tovább végezheti rábízott feladatát, teljesebbé teheti életét; – de ez akkor is csak haladék (1–7).

Előbb–utóbb meghalunk, még a feltámasztott Lázár is a halálra támad fel (János 11).

– 2. Az ember mindig valami földöntúli jelet vár, hogy biztosan hihessen.

Még az élő Istentől is folyamatosan jeleket várnánk, hogy Ő igazolja magát nekünk.

Ez a csodavárás Isten népét is veszélyezteti.

Mi kell még; – húsvét után?

Ezékiás király ráadásul öncélú és értelmetlen jelet kért, hogy megbizonyosodhasson Isten ígéretének valódiságáról (8–11).

Tudunk–e hinni jelek nélkül, tudunk–e hinni akkor is, ha az események, tények, dolgok, azaz minden ellent mondana Isten jelenlétének és szeretetének?

– 3. Az ember gyenge pillanataiban idegeneknek is kitárulkozik, ahogy Ezékiás, palotája legbelsőbb zugait is megmutatta a babiloni királynak (12–13).

Isten figyelmeztette őt ennek veszélyeire.

Nagy kérdés: – kire, mikor, mi tartozik; – mi az, amiről szóljunk, mi az, amiről hallgassunk; – mi az, ami csak ránk tartozik, mi az, amit soha nem mutogatunk.

Ezek a kérdések nem az őszinteség vagy a képmutatás témakörébe tartoznak, hanem alapvetően emberi kérdések, de csak hitben válaszolhatók meg igazán.

– 4. Az ember rendkívül gyarló és önző.

Még a hívő Ezékiás is.

Lám, ő időt kapott az Úrtól, aztán figyelmeztetést is, sőt próféciát a jövőre nézve; – és a jövendő generáció majdani nyomorúságát hallva megnyugodott, miszerint akkor az ő idejében béke lesz; – a többi meg már nem őrá tartozik (14–19).

Sajnos így gondolkozunk mindannyian: még az én időmben kitartson, aztán utánam a vízözön…

– 5. Ilyen az ember! Úgy, ahogy van, megváltásra, Jézus Krisztusra szorul, újjáteremtésre.

Nem elég a javítás, az átmeneti szervízelés.

** Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Ezékiás, Júda királya (Kr. e. 715–686 uralkodásának ideje 29 év, Manassé Ezékiás alkormányzója Kr. e. 697–686 között 11 évig) = Ézsaiás próféta működése.

MIT TETT EZÉKIÁS, amikor meghallotta a nagyhangú asszír követek földbe döngölő üzenetét? – 1. Ezékiás „emberileg” belátta teljes esélytelenségét, megszaggatta a ruháit (1). Ahol összetörünk, ott van esélye a hitnek, a teljes esélytelenségben. – 2. De Ezékiás nem rekedt meg itt; – összetört, de nem esett kétségbe. Ezékiás király bement az Úr házába, imádkozott, csakis az Úrban bízott, Őrá hagyatkozott, teljesen és mindenben (1). Megvallotta nyomorúságát, bűnét, szégyenét, erőtlenségét. Szívfacsaró a kép: – születne a gyermek, ott vár az anyméh szájánál, de nincs erő a szüléshez (3); – kész az Isten ajándéka, de emberi erőből nem születik világra a megoldás. Mert a megoldás kegyelem! Isten irgalma, ha valami áldás testet ölthet „itt”. – 3. Majd Ezékiás követeket küldött az Úr igaz prófétájához, Ézsaiáshoz (2). Ezékiás király az akkori kegyességi rendben elpanaszolta a nyomorúságát, és kérte, várta az Úr hivatalos követén keresztül az Isten üzenetét. Nem maszek akcióba kezdett. – 5. Lám, az Úr nem késett a bizonyságot ajándékozó bátorítással és a szabadító cselekvéssel (5–7).*

Róma 13,1–7

21. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Isten, először szavával reménységet ad, majd a kellő időben, szabadító tettével csodásan cselekszik, ahogy ezt a feltámadott Jézus Krisztusban egyszer és mindenkorra megtette velünk.

EMBERILEG SEMMI ESÉLY! – 1. Az asszír követek szószólója azzal érvelt,* hogy Ezékiás király hiába támaszkodik Istenére, saját bölcsességére, katonai erejére, vagy Egyiptom segítségére (19–25); – mindez hiábavaló, esélytelen. Az asszír követ nyíltan harsogta, hogy nem fogja őket megmenteni senki, mert ők „kicsik”**. – 2. Ezékiás követei, majd maga a király is, megszaggatták ruháikat (36–37). Igen, ez az egyetlen esély: – belátni, hogy kicsik és esélytelenek vagyunk, legyőzhetnek bennünket bármikor; – bizony nincs, aki megmentsen és a segítségünkre siessen. – 3. Most itt álljunk meg! A fejezet is itt végződik. Egy imádságos, szusszanásnyi szünetet tartsunk ennél a gondolatnál. Olyan nagy hangú mindenki. Az egyházban is olyan magabiztos, okos mindenki, energiavámpírként harsogva a saját igazát, „tuti” meglátását. Még Istent emlegetve is a maga hangját hallatja az ilyen; – az Úr helyére ülve. Itt tényleg csak porba roskadva, megszaggatott ruhában gyászolva remélhetnénk megújulást. Minden emberi erőlködést feladva, megadással várhatjuk az Úr szabadítását (Jeremiás siralmai 3,26). Minden „több” innen csírázhat ki.

Róma 12,9–21

234. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázhathoz:

* Szanhérib asszír király az északi országrész elhurcolása, majd Főnícia és Filisztea legyőzése után a déli országrész és Jeruzsálem ellen indult (Kr. e. 701).

Az asszír és a júdai király követei találkoztak egymással (17–37).

Az asszír követek, a lakosok számára is érthető nyelven (26–27) félemlítették meg a júdai királyt, annak követeit és az egész várost.

** Az asszír követek azt harsogták, hogy Izráel „kicsi”: bölcsességével, haderejével, segítségeivel, Istenével együtt kicsi.

Az események értékelését adja itt az Ige, mégpedig úgy, AHOGY AZT AZ ÚR LÁTJA. – 1. Az északi országrészt fogságba hurcolta az Asszír király, Salmaneszer, mert Hóséa király megtagadta az asszírok által kirótt adófizetést, és az egyiptomi Szó fáraóhoz fordult segítségért. Kr. e. 722-ben az asszírok bevették Samáriát, három évi ostrom után (1–6). A felszínen hatalmi játszmák folynak. – 2. De az események valódi okát az Úr látja, azokat kézben tartja, hiszen Ő a történelem Ura is. Mindez azért történt, mert Izráel elhagyta szabadító Urát, és mint egy parázna, más népek más „isteneit” és szokásait vette át, gonosz dolgokat művelt, így méltatlanná lett az Úr nevéhez, ügyéhez (7–12). – 3. Hiába figyelmeztette őket az Úr, hiteles próféták által, ők nem az Úrra hallgattak (13–14). Aki pedig megveti az Urat, az hiábavalóságok után szalad és élete is hiábavalóvá lesz, „kárba” vész (15). – 4. Mégis, Júda törzse megmaradt; – noha ez a törzs sem volt különb (18–19). Ez a kegyelem. Júda megmaradása Jézus Krisztusra mutat. Isten irgalmazni akar népén.*

Róma 12,1–8

164. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Isten meghagy egy maradékot, amiből az új hajtás fakadhat.

Minden esemény mögött ott van az adott esemény isteni oka és magyarázata.

Isten népe számára pedig minden fájó eseményben is ott feszül a kipattanó kegyelem.

Most nem értjük, de majd megértjük (János 13,7).

A HŰTLENSÉG. – 1. Áház, Júda királya az asszír király szolgája lett, mert tőle várt védelmet, nem az Úrtól.* Isten népe hol ide, hol oda csapódva várt védelmet, segítséget a világban. Hogyan lehetünk hűségesek az Úrhoz, a világ viszonyai között, hiszen nem vonulhatunk ki a világból? (1–9) – 2. A hűtlenségnek vannak fokozatai? Vagy a „kis és nagy hűtlenség” egyaránt hitetlenség? Áház hűtlensége mindenesetre minden határt felülmúlt. Nemcsak a templom és a palota kincseit adta át az asszír királynak, hanem az asszírok által elfoglalt Damaszkuszban felállított idegen oltár mását is elkészíttette Jeruzsálemben. A templomban félrerakták az Úr rézből készült égőáldozati oltárát, ezt téve a helyére, idegen oltáron áldozva. Áház más, idegen változtatásokra is merészkedett a templomban (10–18). – 3. A legnagyobb kérdés azonban: Mindebben a papok szerepe. Úrijjá pap azt tette, amit Áház mondott neki (11).** – Urunk, óvj meg a hűtlenségtől, ne vigyél minket a labirintusban se a kísértésbe, ugyanakkor adj hitvalló bátorságot a világban!

Róma 11,25–36

238. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Áház, Júda királya, az izráeli Pekah király, és az arámi Recín király ellenében, III. Tiglat–Pileszer asszír király szolgája lett, mert tőle várt védelmet, nem az Úrtól.

** Vigyázzunk, ne mondjunk azonnal ítéletet az itt olvasható hűtlenségekre.

Először kerülj a „világ labirintusába”.

Aztán majd meglátjuk, hogyan tudsz kijönni onnan.

TENNI, AMIT LEHET. – 1. Jótám, júdai királynak végig apja, a beteg Azarjá, (Uzzijá) király árnyékában kellett szolgálnia, noha valójában ő kormányzott. Azt tette, amit helyesnek látott az Úr, de a pogány áldozóhalmok tovább működtek (34), mint ahogy mindig is kísértett és kísért a pogányság ezen a világon. A legnagyobb nyomora ennek a világnak maga a bűn: nincs „tökéletes” helyzet és lehetőség. – 2. Az a kegyelem, hogy az Isten embere ennek ellenére tette, amit tehetett, az Úr megtartó irgalmában bízva, noha nem ő, hanem apja volt a hivatalos király: – Tartotta magát (37), amikor arám királya, Recín, és az arám (szír) párti északi király, Pekah megtámadták országát; – közben felépítette az Úr házának felső kapuját, az un. benjámini kaput (Jeremiás 20,2), amellyel ellensúlyozni próbálta a pogány áldozóhalmok befolyását (35).** – 3. Nincs „recept”, nincs olyan helyzet, amelyik mindenkinek jó lenne, nincs annyi „tőke”, amennyiből mindenkinek elegendő juthatna (Tisza István). De hittel, az Úr megtartó, szakadékokat áthidaló kegyelmébe kapaszkodva mégis építhetjük az Ő országát, a magunk helyén, alázatos háttérben is. SDG.

Róma 11,17–24

236. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ezt a válságos időszakot belülről láttatja Hóseás próféta könyve. De a felszínen látható eseményeknek is sok üzenete van.

** Eközben az északi országrészben halomra gyilkolták egymást az arám és asszírbarát királyok (8–31).

Itt a történet, AZ ÉLETTÖRTÉNET MAGA AZ ÜZENET, amely nem csak „fekete és fehér”. – 1. Amacjá, júdai király (Kr. e. 796–767) 29 évet uralkodott a déli országrészben. Fiatalon, 25 évesen lett király, és hosszú királyság adatott neki. – 2. Az áldozóhalmok az ő ideje alatt sem szűntek meg (1–4).** – 3. Amacjá megölette apja, Jóás gyilkosait, de nem ölette meg a gyilkosok családját, tartva magát Isten törvényéhez (2Mózes 24,16), noha ezzel potenciális lázadókat hagyott életben (5–6). – 4. Sokat háborúzott, leverte az ellene fellázadó edómiakat, hiszen a déli kereskedelmi utakat el kellett érnie (7). Edómból azonban „szép bálványszobrokat” hozatott magának (2Krónikák 25,14–20).*** – 5. Ellentmondásos uralkodás volt az övé. Sok itt a rossz, de található a „listában” Isten népét szolgáló döntés is. Nézőpont kérdése. Isten hogyan, honnan nézi majd őt, és bennünket? Amacjá király élete irgalom után kiált, az Úr Jézust Krisztust hívja.

Róma 11,11–16

242. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Júda királyainak listája Jóás királytól:

Jóás, Júda királya (Kr. e. 835–796 uralkodásának ideje 40 év) = Jóel próféta működése.

Amacjá, Júda királya (Kr. e. 796–767 uralkodásának ideje 29 év), uralkodása nagy részében, Kr. e. 790–767 között Azarjá (Uzzijjá) volt az alkormányzója, 23 éven át.

Azarjá (Uzzijjá), Júda királya (Kr. e. 790–739 uralkodásának ideje 52 év), uralkodásának utolsó 11 évében Jótám már társuralkodó volt.

Jótám, Júda királya (Kr. e. 750–735 uralkodásának ideje 16 év, Áház Jótám alkormányzója Kr. e. 744–735 között 9 évig, Áház Jótám társuralkodója Kr. e. 735–732 között 4 évig) = Mikeás, Ézsaiás próféták működése.

Áház, Júda királya (Kr. e. 732–715 uralkodásának ideje 16 év, Ezékiás Áház alkormányzója Kr. e. 729–715 között 14 évig) = Mikeás, Ézsaiás próféták működése.

Ezékiás, Júda királya (Kr. e. 715–686 uralkodásának ideje 29 év, Manassé Ezékiás alkormányzója Kr. e. 697–686 között 11 évig) = Ézsaiás próféta működése.

Manassé, Júda királya (Kr. e. 697–642 uralkodásának ideje 55 év) = Ézsaiás, Náhúm próféták működése.

Ámón, Júda királya (Kr. e. 642–640 uralkodásának ideje 2 év).

Jósiás, Júda királya (Kr. e. 640–609 uralkodásának ideje 31 év) = Jeremiás, Zofóniás próféták működése.

Jóáház, Júda királya (Kr. e. 609 uralkodásának ideje ¼ év) = Jeremiás próféta működése.

Jójákim, Júda királya (Kr. e. 609–598 uralkodásának ideje 11 év) = Jeremiás, Habakuk próféták működése.

Jójákin, Júda királya (Kr. e. 598–597 uralkodásának ideje ¼ év) = Jeremiás próféta működése.

Cidkijjá, Júda királya (Kr. e. 597–586 uralkodásának ideje 11 év) = Jeremiás próféta működése.

** Ez a tény, miszerint az áldozóhalmok nem szűntek meg; – jelentheti azt, hogy a jeruzsálemi központi istentisztelet nehezen honosodott meg; – de jelentheti a pogány kultuszok tartós továbbélését; – jelentheti a gyenge lelki vezetést; – valamint az élő hit és „önazonosság” hiányát is.

*** Folytathatnánk Amacjá életeseményeinek sorát!
Utána gőgös magabiztossággal az északi országrészt hívta csatára, amelyben csúfos vereséget, nagy kárt és fogságot szenvedett (8–14).
Uralkodása nagy részében fiával, Azarjá–val (Uzzijá) osztozott a trónon (Kr. e. 790–767); – onnantól kezdve, amikor az északi országrész legyőzte csapatait, és ő maga izráeli fogságába esett, majd saját hazájából Lákisba kényszerült menekülni, mert az életére törtek (17–22).

NÉZŐPONT. – 1. Szemlélhetjük a pusztai történeti eseményeket. Ahogy a Bírák korában a filiszteusok jelentettek állandó fenyegetést, Aháb király ideje óta az arámok törtek rá állandóan Isten népére. Hazáél, arám király mindkét országrészen átgázolt, és a filiszteus Gát elfoglalása is céljai között szerepelt (12,18). – 2. De hatolhatunk a történeti események mögé is, ahogy ezt Isten Igéje teszi. Hiszen Isten a történelem Ura, aki szabadulást ad népének az arám iga alól; – amint Izráel királyai, Jóáház és Jóás megtérnek Őhozzá; – de azonnal az arám iga alá kerülnek, amint ismét elpártolnak az Úrtól (5–7). Hitünk ereje és életünk menete, egyéni és világméretekben is kapcsolódhatnak egymáshoz. – 3. A hit szemléleténél is többet lát a próféta. Elizeus élete és halála; – csodáiban is ezt hirdetik (20–21). Elizeus könnyei (14), a kilőtt nyilak (18), az életre elevenedő ember (21), mind prófétai jelek Isten népe számára, hogy bízzanak az Úrban, és erősen cselekedjenek, mert velük lesz az Úr, szabadítót küld népe számára (14–19). Cselekedni kell, de hitben kell cselekedni; – miközben mindent a Szabadító Úr cselekszik, vagyis minden kegyelem. Ez a Szabadító már mindent megcselekedett érettünk, meghalt és feltámadott.

Róma 11,1–10

241. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Izráel királyainak listája Aháb királytól:

Aháb, Izráel királya (Kr. e. 874–853 uralkodásának ideje 22 év) = Illés próféta működése.

Ahazjá, Izráel királya (Kr. e. 853–852 uralkodásának ideje 2 év) = Illés próféta működése.

Jórám, Izráel királya (Kr. e. 852–841 uralkodásának ideje 12 év) = Illés próféta működése.

Jéhú, Izráel királya (Kr. e. 841–814 uralkodásának ideje 28 év) = Elizeus próféta működése.

Jóáház, Izráel királya (Kr. e. 814–798 uralkodásának ideje 17 év) = Elizeus próféta működése.

Jóás, Izráel királya (Kr. e. 798–782 uralkodásának ideje 16 év, ebből II. Jeroboámmal pártoskodva 11 évet) = Elizeus próféta működése.

II. Jeroboám, Izráel királya (Kr. e. 793–753 uralkodásának ideje 41 év) = Elizeus, Hóseás, Jónás, Ámósz próféták működése.

Zekarjá, Izráel királya (Kr. e. 753–752 uralkodásának ideje 0,5 év) = Hóseás próféta működése.

Sallum, Izráel királya (Kr. e. 752 uralkodásának ideje 1,5 év) = Hóseás próféta működése.

Menahém, Izráel királya (Kr. e. 752–742 uralkodásának ideje 10 év) = Hóseás próféta működése.

Pekah, Izráel királya (Kr. e. 752–742 uralkodásának ideje 10 év, Menahém és Pekah ezt a 10 évet egyidőben, vetélkedve uralkodják, közben Pekahjá harmadikként csatlakozik a közös északi trónbitorláshoz az utolsó 2 évben, Kr. e. 742–740) = Hóseás próféta működése.

Pekahjá, Izráel királya (Kr. e. 742–740 uralkodásának ideje 2 év) = Hóseás próféta működése.

Pekah, Izráel királya (Kr. e. 752–732 uralkodásának ideje 20 év) = Hóseás próféta működése.

Hóséa Izráel királya (Kr. e. 732–722 uralkodásának ideje 9 év) = Hóseás próféta működése.

Jóás, Júda királya (Kr. e. 835–796) azt tette, amit helyesnek tart az Úr. Jóás királyt az Úr tiszteletére tanította nevelője, Jójádá főpap (3). Kisgyerek korában, hat éven át a templomban rejtegették (11,3). Ez a tény is meghatározóan kötötte Jóás királyt a templomhoz, az Úr ügyéhez. Isten ajándéka a hit. De a mi felelősségünk átadni a hit kereteit, amely több, mint ismeret; – hanem ezen túl életforma, gondolkodás, lelkiség, „kultúra”. Az első hat évben olyan fogékony erre a gyerek, hogy szinte kitörölhetetlenül meghatározó lesz számára az Úr ügye, ha ekkor elvetjük a magot. Sajnos, nem tesszük, sem ekkor, sem utána (1–3). Jóás király szerette az Úr ügyét, ezért szerette annak látható megjelenését ebben a világban, ezért szerette az Úr templomát is. Elhatározta, hogy kijavítja az Úr házának repedéseit (4–9). Ekkor bevezették a perselyes, céladományos rendszert (10–17). Repedezett a templom, és lám, milyen lassan lehet előre jutni a javításában (7), miközben vannak olyan repedések, amelyek nem javíthatók pénzzel és malterral.

Róma 10,14–21

485. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Jóás, Júda királya (Kr. e. 835–796) AZT TETTE, AMIT HELYESNEK TART AZ ÚR.

– 1. Jóás királyt az Úr tiszteletére tanította nevelője, Jójádá főpap (3).

Kisgyerek korában, hat éven át a templomban rejtegették (11,3).

Ez a tény is meghatározóan kötötte Jóás királyt a templomhoz, az Úr ügyéhez.

Isten ajándéka a hit.

De a mi felelősségünk átadni a hit kereteit, amely több, mint ismeret; – hanem ezen túl életforma, gondolkodás, lelkiség, „kultúra”.

Az első hat évben olyan fogékony erre a gyerek, hogy szinte kitörölhetetlenül meghatározó lesz számára az Úr ügye, ha ekkor elvetjük a magot.

Sajnos, nem tesszük, sem ekkor, sem utána.

Ez a nyugati világ tragédiája, míg keleten pontosan tudják és gyakorolják ezt (1–3).

– 2. Jóás király szerette az Úr ügyét, ezért szerette annak látható megjelenését ebben a világban, ezért szerette az Úr templomát is.

Elhatározta, hogy kijavítja az Úr házának repedéseit.

Erre azonban a templomi adományok nem biztosítottak elégséges bevételt, hiszen a papok és léviták megélhetését is ebből biztosították.

Így hosszú évtizedekig nem történt semmi a templom javítása ügyében (4–9).

Ekkor bevezették a perselyes, céladományos rendszert (10–17).

Repedezett a templom, és lám, milyen lassan lehet előre jutni a javításában (7), miközben vannak olyan repedések, amelyek nem javíthatók pénzzel és malterral.

– 3. Jórám azonban nem járt teljesen az Úr útján.

Nem szüntette meg az áldozóhalmok idegen kultuszait (4).

A templom kincseit, életük védelmében, odaadta az arám királynak (18–19).

Élete végén nem hallgatott a prófétai szóra (2Krónikák 24,20–22).

Végül saját udvari emberi ölték meg őt (20–22).

Kár, áldott élet lehetett volna Jóás király élete, csak az a „csak” ne lett volna, miszerint az Úrnak élt, „csak” az áldozóhalmokat nem szüntette meg (4).

Mindig ezzel a kis, diplomatikus engedménnyel kezd el dagadni a nagy és halálos baj kelése is.

Kell a „diplomatikusság”, az átgondolt, árnyalt, bölcs vezetés; – de bizonyos ügyekben, főként az Úr ügyében, csak tiszta és egyértelmű döntések születhetnek.