Jézust az Úr ereje indította arra, hogy gyógyítson (17). Ez azt jeleni, hogy Jézus csodái nem öncélú mutatványok voltak, hanem Isten teremtő és újjáteremtő erejének jelei, amelyek az Istentől rendelt időben igazolták Jézus istenségét, miközben egy–egy embert valóban meggyógyítottak. Az jutott eszembe, hogy a mi megnyilvánulásaink, amelyeket Jézus nevében teszünk, hányszor csak öncélú mutatványok, amelyek nélkülözik Isten indítását, erejét, és ezért a látható gyógyulást is nélkülözik.
Áldott legyen az Isten, hogy vannak ellenkező példák is. De ezek éppen attól hitelesek, hogy nem emlegetik folyton az Urat, hanem egyszerűen csak erejüket megfeszítve teszik a dolgukat, mint gyarló emberek, akik nem tudnak csodát tenni, akik nem leplezik azt, hogy az emberi élet „bénultsága” előtt tehetetlenül állnak, de mégis cselekszenek. Megteszik a legtöbbet, amit ők tehetnek, négyen összefogva, minden emberi akadályt legyőzve, a háztetőt is megbontva, Jézushoz viszik beteg társukat. Igen, ez a legtöbb, amit tehetünk. Sok, mást is kell még közben tennünk egy ilyen beteggel: segíteni neki, ellátni, gondoskodni róla, szakemberhez vinni, fájdalmait enyhíteni. Áldott, nélkülözhetetlen szolgálatok ezek. De közben tegyük a legtöbbet, vigyük őt hittel, imádságainkban, bizonyságtételünkben Jézus elé (18–19).
Ne feledjük, a testi bénultság mellett van lelki bénultság is. Csak az Úr teheti a „bénult” életekkel a legtöbbet. Az Úr látja azoknak hitét, nem a beteg ember hitét, hanem azoknak hitét, akik a bénát Őhozzá vitték, és megbocsátja a béna bűneit. Igen, ez a legtöbb, ami történhet velünk, és amit csak az Úr Jézus Krisztus cselekedhet meg. A bűn, vagyis az Istentől elszakadt állapotunk bénítja meg olyannyira az életünket, hogy a tényleges és örökkévaló értékekre már fogékonyságunk sincs, vagy olyannyira beleástuk magunkat az Igébe, hogy már a fától nem látjuk az erdőt, a sok részlettől a lényeget, mint itt a farizeusok és írástudók (21). Úgy bénít le a bűn a hit útján való járásban, mint ahogy a hó, a hideg, a sötét megakadályozza a virágzást. Először jöjjön a meleg, a világosság, aztán van esély a virágzásra is. Először bűnbocsánat, utána felkelhetünk és járhatunk (20–25).
Egyik gyülekezeti tagunk egy nagy sportlétesítmény igazgatója. Meghívott bennünket egy kézilabda meccsre. A zsúfolásig megtelt stadion, ötezren, akik busásan fizettek a belépőért, minden feszültséget kiadva, sörrel a kézben tomboltak, a hazai csapatnak szurkolva, miközben lent a kigyúrt fiúk tényleg tönkreverték az ellenfelet. Mindenhol duzzadó erő, élet, mozgás. Persze, a mozgás fontos; – a kikapcsolódás, a gőz kieresztése is. Nincs is ezzel semmi baj. Mégis, azon gondolkodtam: Mit érdekli ezt a töneget az Isten Igéje, Jézus Krisztus, a bűn, a betegség, mindaz, amiről mi beszélünk? Ezt a kérdésfelvetést igazolja, hogy mi ingyen is alig tudunk egy arénát megtölteni, „ezeknek” meg drága heti bérletük van ide. Ez egy másik világ, amiről nekem fogalmam sincs. Tudom, nem mindenkié a hit, meg „ezek” itt „lelkileg” bénák… Most nem elégítenek ki a kegyesen sablonos feleletek. Van itt valami „törés”, amivel nem akarunk szembenézni. Nem Jézus köré gyűlnek az emberek… Nem is látnak bajt… Ezért nem is érdekli őket a pillanatnyi segítségen túlmutató megoldás. Persze, attól még van baj bőven… Mit segít egy gól, ha nagy a baj? Mi van, ha többé nem kelünk fel?
3Mózes 14,33–57
248. dicséret
