A farizeus inkább túlteljesítette a törvényt, csak nehogy megszegje azt (12). Ne ítéljük el azonnal ezt a farizeust. Főként azért se, mert a példázat nem az üdvösség és a kárhozat kérdéséről szól, hanem az imádságról (10), vagyis arról, hogy Isten elé, csak alázattal járulhatunk, és nem érdemeinkre hivatkozva (11). Hiszen csakis Isten emelhet fel bennünket abból a mélységből, amiben vagyunk, és nem a saját erőfeszítéseink (14). Fontos a farizeus erőfeszítése, de önmagában elégtelen, önhittsége pedig alaptalan, mert Isten kegyelme tesz egyedül igazzá. Az Isten kegyelme az Ő igazságát ajándékozza nekünk (13–14), aztán ez a kegyelem megáldja erőfeszítéseinket is. Kell az emberi erőfeszítés, Isten törvényének komolyan vétele, noha csakis Isten kegyelme tart meg. De ez a kegyelem nem „laza”, hanem „még komolyabb és szigorúbb” életre késztet; – alázatosan, önhittség nélkül. Az a baj, hogy mi vagy fennhéjazó és önhitt keresztyének vagyunk, vagy Isten drága véren szerzett kegyelmére alapozva olcsó módon visszaélünk azzal. A kegyelem tart meg, Isten kiválasztó kegyelme igazít meg, de aki választott, az nagyon is igyekszik (2Péter 1,5–11).
Habakuk 1
- dicséret
Hozzáfűzés az igemagyarázathoz
A farizeus értékelendő erőfeszítést fordított arra, hogy megtartsa Isten törvényét, a szertartásokra és az erkölcsi életre vonatkozókat egyaránt.
A farizeus mindenben igyekezett Isten tökéletes rendjéhez igazodni, amelyet ebben a világban Isten törvényének szent döntései, parancsai, rendelkezései tárnak elénk (Zsoltárok 19,8–11).
Az Úr törvénye üdvösséges irányokat mutat, valamint üdvösséges korlátokat állít, amelyben „gyönyörködik” az istenfélő és boldog ember (Zsoltárok 1).
A farizeus tudatosan túlteljesítette a törvényt, hetente kétszer böjtölt, ami sehol nincs elrendelve; – a piacon vásárolt árukból pedig ismét befizette a tizedet, pedig az ár már tartalmazta ezt a tizedet; – és azok után az áruk után is befizette a tizedet, amelyek nem szerepeltek a törvényi felsorolásban: menta, kapor, kömény, fűszerek (5Mózes 14,22–23).
