Jézus temetése után, az Őt követő asszonyok (8,1–3) megnézték a sírt, ahová helyezték a testet: szemtanúi voltak Jézus temetésének (55). Ezek az asszonyok a nyugalom napján engedelmesen megállnak, ahogy az Úr törvénye parancsolta, Istenre tekintve várnak, hogy aztán a hét első napján megkenhessék a testet. Aztán majd kiderül, hogy üres sírt találnak: Feltámadott az Úr! De jó, hogy ezek az asszonyok, legalább a törvény parancsának engedve megálltak, elcsendesedtek, vártak; – ha parancsnak engedve is, talán színből és nem szívből; – de megálltak egy kicsit, hogy tanuljanak várni, felfelé tekinteni, hagyni Istent cselekedni… (56). Mi messze vagyunk ettől az Isten cselekvését váró, arra ráhagyatkozni akaró lelkülettől; – sajnos! Pedig akár szívből, akár színből (Filippi 1,18); – fontos lenne ezt a várakozást újra megtanulni, hiszen az Isten törvényét akár parancsra cselekedve is, egy életre szólóan rögzülhet az áldás, amelynek forrása: a feltámadott Jézus Krisztus (24,1–3).

4Mózes 14,1–25

37. zsoltár

Október 19. péntek – A teljes igemagyarázat

(56) „Szombatnapon azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lukács 23,50–56)

VÁRAKOZÁS.

– 1. Aki igazán gyászolt már, az tudja, mit jelent a lélektan által „gyászmunkának” nevezett folyamat, amelynek része az, hogy tesszük, amit lehet, cselekvéssel kábítjuk a fájdalmat, majd megnézzük a sírt, és gyakran kijárunk oda.

Tudok példákat, mit jelent hosszú évtizedes, áldott házasság után elveszteni férjet, feleséget.

Csak hazudni lehet azt, hogy hívő embernek ez nem fáj!

Ma, a megváltozott temetési szokások, csak igazolják a tényt. Nagyon hiányzik, akit szerettünk, emberileg egyedül maradtunk nélküle: otthon tartjuk az urnát, hogy valami belőle a közelünkben legyen.

De többről van itt szó: a halál hatalmáról, az ember nyomorúságáról, minden ember mindenkori, legyőzhetetlen bajáról.

– 2. Jézus temetése után, az Őt követő asszonyok (8,1–3) megnézték a sírt, ahová helyezték a testet: szemtanúi voltak Jézus temetésének (55).

Ezután hazamentek, és illatszereket, drága keneteket készítettek, hogy a szombatnapi várakozás után megkenjék majd Jézus testét (56).

Ezek az asszonyok megtapasztalták Jézus szabadító hatalmát (8,2).

Most gyászolnak, és fájdalmuk enyhítésének módja lényegében nem sokat változott azóta.

Ezek az asszonyok még nem gondolták, hogy „Mesterük” szabadítása több lehet annál, mint amit ebben a világban megtapasztalhattak abból.

Pedig az csak „ízelítő” volt a szabadítás teljességéből…

– 3. Ezek az asszonyok, fájdalmaik közepette teszik, amit lehet.

De a nyugalom napján engedelmesen megállnak, ahogy az Úr törvénye parancsolta, Istenre tekintve várnak, hogy aztán a hét első napján megkenhessék a testet.

Aztán majd kiderül, hogy üres sírt találnak: Feltámadott az Úr!

De jó, hogy legalább a törvény parancsának engedve megálltak, elcsendesedtek, vártak; – ha parancsnak engedve is, talán színből és nem szívből; – de megálltak egy kicsit, hogy tanuljanak várni, felfelé tekinteni, hagyni Istent cselekedni… (56).

Mi messze vagyunk ettől az Isten cselekvését váró, arra ráhagyatkozni akaró lelkülettől; – sajnos!

Pedig akár szívből, akár színből (Filippi 1,18); – fontos lenne ezt a várakozást újra megtanulni, hiszen az Isten törvényét akár parancsra cselekedve is, egy életre szólóan rögzülhet az áldás, amelynek forrása: a feltámadott Jézus Krisztus.

– 4. Jézus Krisztus sírja azóta üres! (24,1–3)

Éppen ezért, mi üdvösséges bizonyossággal hordozhatjuk a fájdalmat.

De a fájdalom ebben a világban továbbra is adott.

Mi azonban bizonyossággal hordozzuk a fájdalmakat: – közben az Úr színe előtt tesszük, amit lehet; – valamint az Úr színe előtt megállva várjuk a feltámadott Úrral való maradéktalan találkozást; – úgy, mint akik már átmentek a halálból az életre (Róma 6,13).