Az efezusiak pogányok voltak, úgy jutottak el a Krisztus ismeretére. Most azonban levetették a régi embert, és Jézus Krisztusban felöltözték az új embert. A kettő között markáns a különbség. Az új embert nem lehet „megtanulni”. Nem is elég csak „átöltözni”. Mindegyik csak a „felszín”, a „külső” dekorálása lenne... Jézus Krisztust kell, lehet befogadni: „belül és kívül felöltözni”. Ő az, aki nemcsak „külsőnket”, hanem elménket és lelkünket is megújítja, az Isten tetszése szerinti valóságos igazsággal és szentséggel (20–24). A régi és az új ember között markáns a különbség; – és egy életen át tart a harc kettejük között; – viszont az új ember győzelmének bizonyosságával. Bocsánat a példáért, de olyan ez a küzdelem, mint az, ahogy én ezeket a sorokat írtam. Végig küzdöttem egy szemtelen léggyel. Ahogy csapdostam, úgy ütöttem félre a billentyűzeten, hogy egy időre minden eltűnt. Amikor lecsaptam a legyet, máris új „példány” jelentkezett, hogy gyötörjön. Egy lehetőségem maradt: csapkolódás helyett az Igére figyeltem, és közben észrevétlen eltakarodott a „gonosz…”.
4Mózes 21,10–35
390. dicséret
A teljes igemagyarázat
LEVETNI A RÉGIT, ÉS FELÖLTÖZNI AZ ÚJAT.
– 1. Az efezusiak pogányok voltak, úgy jutottak el a Krisztus ismeretére.
Most azonban levetették a régi embert, és Jézus Krisztusban felöltözték az új embert.
A kettő között markáns a különbség.
Az új embert nem lehet „megtanulni”.
Nem is elég csak „átöltözni”.
Mindegyik csak a „felszín”, a „külső” dekorálása lenne...
Jézus Krisztust kell, lehet befogadni: „belül és kívül felöltözni”.
Ő az, aki nemcsak „külsőnket”, hanem elménket és lelkünket is megújítja, az Isten tetszése szerinti valóságos igazsággal és szentséggel (20–24).
A régi és az új ember között markáns a különbség; – és egy életen át tart a harc kettejük között; – viszont az új ember győzelmének bizonyosságával.
Bocsánat a példáért, de olyan ez a küzdelem, mint az, ahogy én ezeket a sorokat írtam. Végig küzdöttem egy szemtelen léggyel. Ahogy csapdostam, úgy ütöttem félre a billentyűzeten, hogy egy időre minden eltűnt. Amikor lecsaptam a legyet, máris új „példány” jelentkezett, hogy gyötörjön. Egy lehetőségem maradt: csapkolódás helyett az Igére figyeltem, és közben észrevétlen eltakarodott a „gonosz…”.
– 2. Milyen a régi ember?
Magunkra ismerhetünk, mert mi is ilyenek voltunk egykor, és ma is sokan ilyenek körülöttünk:
– Isten nélkül csakis magunk vagyunk az irányadó mérce. Az ember önmagában olyan irányadó, mint a sűrű köd, mint a koromsötét.
– Ezért a régi ember jellemzői: – homályos, bizonytalan ismeret; – mert saját magunkból, bölcsességünkből és érzéseinkből indulunk ki.
– Ennek nyomán saját vágyaink és indulataink irányítanak bennünket; – alantas ösztöneinkkel együtt.
– Így erkölcsi mércénk nincs: szabadosság lesz a szabadságból, korlátok, gátak nélküli, pusztító áradat.
– Isten nélkül elidegenedünk a világban, egymástól, önmagunktól, és önzésünk, nyereségvágyunk tobzódása elsorvasztja az életünket.
– Olyan ez, mint amikor a növény elpusztul: akár nem öntözték, akár túlöntözték; – elpusztul. Hitetlenül élve a nélkülözés ugyanúgy növeli az önzést, mint a jóllét (17–19).
– 3. Az új ember egészen más (25–32):
– Igazmondás, hazugság nélkül (25).
– Jóság, irgalom, megbocsátás, még aznap, halogatás nélkül, mert nem biztos, hogy lesz „holnap”. Aki nem így tesz, az helyt adott az ördögnek. Igen, minden irgalmatlanság ördögi (26–27; 32).
– Szorgalmas munka, lopás nélkül, mert mindenki élhet tevékeny életet, amelynek lesz annyi haszna, hogy nemcsak megélhet belőle, hanem adhat abból másoknak is. Bizony ne a másikra, ne a felsőbbségre várj, hanem dolgozz! (28)
– Tiszta beszéd, semmi megjegyzés, rossz szó! Csak, ami épít! Kritikát is csak így mondhatunk. Szentlelkes jóindulat szükséges, ami áldássá lesz. Nem kell túlbuzgónak lenni ebben, mert az képmutatóvá tehet, hanem amikor ez „szükséges”, amikor az Isten ilyen konkrét helyzetbe vezet (29).
– Tiszta indulat, keserűség nélkül, mert minden megkeseredés saját gyarló lelkünk terméke, amely megszomorítja az Isten Lelkét, és haragot gerjeszt a másik ember ellen, valamint káromolja az Istent (31–32).
