Ez az emberi bűn. Nem látom, hogy mennyi mindenem van. Ezért elégedetlen és hűtlen vagyok. Nem elég az enyém, kell a másé; olyannyira, hogy a magamét is odaadnám érte, mert a másiké jobb, szebb, több (2). Mindent felteszek erre, és belebetegszek (4), ha nem sikerül megszerezni a másét: legyen az szőlő, bor, ház, kocsi, hatalom, vagyon, dicsőség, asszony. A történet rettenetes, de valós, naponta ismétlődik ma is, szerte a világban: mindent elkövetek azért, hogy megszerezzem, amit kinéztem, nem riadok vissza semmitől, hitvány embereket, hamis tanúkat, számos trükköt felhasználok, ha kell ölök, de elérem, ami nekem kell. Az a kérdés, hogy mi van utána? Nem véletlen, hogy így végződik ez a szakasz: Áháb lement a jezréeli Nábót szőlőjébe, és birtokba vette azt. Az övé, és nem lett tőle boldogabb, sőt, ítélet alatt van! Az övé a szőlő, de nem tud neki örülni; az övé, de milyen áron, mit kezd vele? A kárhozatos üresség érzése ez. Lába előtt hever Nábót egész gyönyörű szőlője, de heverhet akár az egész világ is, és mit kezd vele? Ördögi ez a kísértés. Krisztus már az elején ellenállt ennek (Máté 4,10). Ennél a kárhozatos magatartásnál csak egy kárhozatosabb van: a mindennapi ember irigysége azokra, akinek szerinte csak egy fillérrel is „több” jutott, mint neki. 

Szabó Magda az „őz” című regényében írja: „Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha, kicsi koromban sem hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért”. - - - A vert arám sereg remegve kér megmaradást, miközben a királyuk megalázva, szobáról szobára bujkál, majd ő is az életéért könyörög (30-34). Áháb nem azzal vét, hogy könyörületes, hanem azzal, amiért könyörületes: ugyanis sok-sok damaszkuszi bazárutcát kapott az arám királytól, Benhadadtól cserébe, az életéért. Áháb szíve nem volt az Úré, így minden tette önző és gyarló szempontokat szolgált az Úr dicsősége és mások épülése helyett. A prófétai intés is csak haragossá tette őt, de nem töredelmessé és bűnbánóvá. De sokan vagyunk manapság ilyenek. Magunktól nem leszünk jók, csak az Úrban!

Olyan ez, mint egy végrehajtás. Megjelenik a hatóság, és nincs irgalom, lobogtatja a végzést, és visz mindent. Ők az erősebbek, jogilag igazuk van, nekünk pedig végünk. Persze, ehhez a munkához azért kell egy „lelkület”. Benhadad, Arám királya is erősebb volt Izráel királyánál, Áhábnál, aki sok vétkéért, tévesztéséért jogosan kapja a kilakoltatási végzést, és Benhadad vinni akar mindent (4-6). Ez azonban nem elég a számla kifizetésére, ezért át akarják kutatni a király palotáját, és tényleg mindent vinni akarnak; mindent! Kerülhet-e olyan helyzetbe az életünk, hogy mindenünk rámegy egy bukásra, tévesztésre, és nincs erőnk újra kezdeni. Jogos a büntetés, és nincs tovább! Áháb figyelmeztetést kap, hogy van tovább, mert mindez azért történik, hogy végre megtudja: az Úr az Isten (13). Karácsonykor az Úr jött el, mint végrehajtó, hogy behajtsa az adósságunkat. Nem mindent vitt, hanem mindent odaadott. Vegyük észre, mennyire szeret. Kövessük őt. Nincs mitől félnünk.

Lukács 20,1-8

182. dicséret

Sokszor érezhetjük így, mint Illés (14). Buzgólkodtunk, és nincs eredmény. Szebben is tudjuk mondani: másokért éltünk, és hálátlanok voltak. Sőt, biblikusabban is meg tudjuk fogalmazni mindezt: nem magunkért buzgólkodtunk, hanem az Úrért; hogy az istentelenek megtérjenek. De hiába, egyedül maradtunk, és az életünkre törnek. Illés téved, mélyen van, és aki mélyen van, az önmaga körül forog, önző és beképzelt. Illést megrázza az Úr! Nem hiába buzgólkodott; nincs egyedül, mert hétezren vannak mellette (18); nem pótolhatatlan, mert máris van helyére más (16); és neki nem kell az eredmény miatt csüggedni, csak hűségesen szolgálni. Isten Jézus Krisztusban közénk jött, azért is, hogy felrázzon bennünket, és kiemeljen ebből az önsajnálkozó, kesergő, és mégis önhitt állapotból; nemcsak, mint egyes hívőt, hanem, mint egyházat is. Ez is karácsonyi evangélium. Nem vagy egyedül. Légy hű mindhalálig (Jelenések 2,10; 1Korinthus 4,2).

Illés az egész szolgálatát fenyegetettségben végezte. A prófétai szolgálat ezzel jár. Ezt Illés fel is vállalta (1). Egy konkrét esemény azonban kizökkentette őt. Jezabel halálosan megfenyegette (2). Illés ekkor megijedt, elhagyta az Úr által kijelölt helyét, hogy mentse az életét, majd egy rekettyebokorig jutva megállt, és nem mozdult tovább. Elég volt, elcsüggedt, feladta, meg akart halni (3-4). Kosztolányi megdöbbentően ír erről az állapotról „A rossz élet” című versében, amikor az ember tehetetlenül eljut odáig, hogy semmi sem jó. Ebben a helyzetben azonban legfeljebb csak átmeneti megoldást nyújthat mindenfajta terápia. Angyali érintésre van szükség, felülről való szelíd, de határozott segítségre (5). Illés attól gyógyult meg, hogy visszatért a szolgálatába, amit elhagyott. Ezt tanácsolja neki az angyal (6): keljen fel, egyen, és térjen vissza a feladatához. Vissza Isten elé, vissza az emberek közé, vissza a testvérekhez, vissza a feladatomhoz: ez a gyógyulás egyedüli útja. Nem lesz könnyű, sebeket kapsz, az életed lesz veszélyben, de depressziós nem leszel, az biztos. Erő feletti az út, de elég hozzá az Ő kegyelme (7). 

Lukács 19,28-40

329. dicséret

Illés döntésre hívta a népet. A nép azonban nem vállalta a döntés felelősségét, hallgat (21). Illés fájdalmasan egyedül maradt. (22) Amikor útelágazáshoz érünk, nem lehet erre is meg arra is haladni, főként nem lehet az „arany középutat” választani, mert ott árok, szakadék, vagy járhatatlan, göröngyökkel szaggatott terület veszélyeztet bennünket. Csak elméletben létezik középút, a valóságban mindig dönteni kell, vagy erre megyek, vagy arra. Az Isten ügyét illetően ez még inkább érvényes. Itt a döntés előbb - utóbb kikerülhetetlen. Elérkezik az idő, amikor nem sántikálhatunk többé kétfelé, vagy Őt válasszuk, az élő Urat, aki Krisztusban megváltott; vagy pedig „útfélen” rekedünk, tövisek között szorongva, göröngyök között botolva, mint akik elvesztek. Áldott legyen az Isten, aki elvégezte, hogy megismerhettük Őt, és feltámadásának erejét (Filippi 3,10). 

Lukács 19,11-27

328. dicséret

„Ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róma 5,20) Áháb még inkább azt tette, amit rossznak látott az Úr, sokkal inkább, mint elődei (16,30), amit tetézett, hogy elvette az idegen szidóni király lányát, Jezabelt (16,31). Ezzel idegen vallási kultuszok sora lepte el az országot (16,31-33), el egészen az emberáldozatig (16,34-35), és Isten Igéjének elhallgattatásáig (4). A prófétákat nem csak szó szerint lehet megölni; a mai módszerek is hatékonyak. Akkor is mindent lehetett, akárcsak ma. A lelki eltévelyedést testi nyomorúság követte, mert ahol az ember hitében eltévelyedik, ott mindent tönkre tesz maga körül, bele értve a lakott föld rendjét is, amelyet a szárazság és az éhínség csak jelez (1). Amikor azonban ilyen nagy az istentelenség, akkor az Úr mindig küld elhívott követeket, akik riadót fújnak. Illést ezért küldte az Úr. Ebben megtartó kegyelmét mutatta fel az Isten. Vegyük észre a jelzéseket és az Úr küldötteit, halljuk meg a riadó hangját!

Lukács 19,1-10

327. dicséret

Isten gondoskodik Illésről, kiárad kegyelme egy emberre, majd rajta keresztül egy özvegyasszonyra és annak haldokló fiára (8-24), hogy aztán, hosszú küzdelem után kiáradjon népére is. Ez a kiáradó kegyelem azonban soha nem ad okot elbizakodottságra, hanem arra emlékeztet, hogy honnan hozott ki minket az Úr (Efezus 2,1-3), azaz emlékeztet bűnünkre és tévesztéseinkre, mint az özvegyasszonyt (18). Utána sem arra kaptunk ígéretet, hogy csurig lesz a korsónk, hanem „csak” arra, hogy nem fogy ki (14). Ez azonban elég. Isten beteljesíti ígéretét (24). Legyen a mi szánkban is igaz és hiteles az Ő Igéje, és annak ígérete.

Lukács 18,35-43

326. dicséret

Isten népe elhagyja az Urat, és szakadnak szerteszét, északra és délre, majd északon is kétfelé (21). Az ilyen egyház nem tudja meggyőzően betölteni küldetését, sőt arra méltatlanná lesz. A keresztyénségnek, ezen belül a protestantizmusnak nem tesz jót az egyén uralma, vagyis a nyugati kultúrák individualizmusa. Két irányból is szaggat minket ez a jelenség. Egyrészt az egyháztól, és minden hagyományos értéktől való eltávolodás, a szekularizáció ezernyi formája tépdes minket, ide értve a saját magunk által barkácsolt vallásosság megnyilvánulásait; másrészt az egyéni kegyesség „mindenhatósága” gyengít bennünket a protestantizmuson belül is. Az egyéni gondolat ugyanis ebben a kultúrában „szent”. Sokfélék vagyunk. Megannyi felekezet, azon belül számos kegyességi irányzat mondja a magáét. Isten egyen-egyenként számon tart bennünket, ahogy ezt Ézsaiáson, és Jézus Krisztuson keresztül is megüzente nekünk (Ézsaiás 43,1; Máté 10,30). Ebből azonban nem következhet az egyén uralma, a hit terén is megnyilvánuló önmegvalósítás, hanem csakis a szentek közösségének igei rendjébe való gyógyító és szolgáló betagolódás. Kis városunk 20 százaléknyi protestánsaira már hétféle gyülekezet „vadászik”, gyakran „lehamisprófétázva” egymást. Zimriről azt írja az Ige, hogy vétkei miatt történt a sok szakadás és nyomorúság (19). Vétkeink miatt gyengül az evangélium a világban.

Emberi dicsőség az, amit itt olvasunk, királyok hőstetteit, egyéb dolgaikat, amelyeket Isten nélkül cselekedtek Izráel királyai: Jeroboám, Nádáb, Baasá, Élá, Zimri, Omri, Áháb. Lehangoló, ugyanakkor tanulságos, mennyi szenvedés jár nyomukban, beleértve házuk népét is. Az Úr kiemelte őket a porból. Ők azonban maguknak tulajdonították a dicsőséget. Bűneikkel vétekbe vittek másokat, a rájuk bízott népet is (1). Egymást is kiirtották (15,27; 15,49-50; 9-10). Baasá életének értékelése megdöbbentő (7): azt tette, amit rossznak lát az Úr; kiirtotta Jeroboám háza népét, de nem volt jobb azoknál; egyéb dolgai, hőstettei pedig említésre sem méltóak. Mennyi „hőstettel” dicsekszünk mi is, manapság pedig végképp másodperces hírnevek léteznek csak. Isten értékrendje szerint „hőstetteink” említésre sem méltóak. 

Lukács 18,18-27

324. dicséret

Igénk világosan megfogalmazza a bűn természetét, miszerint aki vétkezik, az másokat is vétekbe visz; tévesztéseink miatt sokan szenvednek (30). A bűneinkkel bosszantjuk Istent, viaskodásba keveredünk egymással, miközben fal épül ember és ember, közösség és közösség között (16-17). Ászá, Júda királya, és Baasá, Izráel királya háborúban álltak egymással egész életükben (16). Izráel királya elkezdett építeni egy várost, Rámát, hogy minden kapcsolat megszakadjon a két országrész között (17). Júda királya ekkor a templom kincseit bocsátotta áruba, hogy arám királyának segítségét kérje, hogy lerohanhassa az északi országrészt, és széthordják Rámát (22). Itt nem számít semmi, még a legszentebb sem, csak az egymás elleni harc és az ebben való győzelem, ezernyi taktikával. Ez a bűn. Eszembe jut a vasfüggöny. Az egykori kelet-nyugatnémet határon ma emlékmű hirdeti a huszadik századi, európai „Rámát”. Egy földre rogyó, átlyukasztott szívű szobor arra emlékeztet, hogy a bő négy évtized alatt, csak azon a helyen, több ezer menekülőt lőttek agyon. Ma máshol húzódnak a „vasfüggönyök”, láthatatlanabbak, ezért veszélyesebbek. Egy üzenet értékű mellékmondat is olvasható itt, miszerint a király is ember. Ászának öregségére nagyon megbetegedett a lába (23). Na de kit érdekel ez egy királynál? Ő nem magánember, tűrje, neki nem fájhat semmije.

Amíg Jeroboám uralkodott Izráel tíz törzse felett, addig délen, Júda királyai voltak: Roboám, Abijjá és Ászá. A királyok értékelése nem evilági szempontok szerint történik, hanem az élő Istenhez való engedelmes, vagy engedetlen viszonyulásuk tekintetében. Abijjá folytatta apjának vétkeit, szíve nem volt teljesen az Úré, és az Úr csak Dávidért gyújtott neki lámpást egy ideig (4). Ászá pedig az Úr útján járt, ha nem is mindenben tökéletesen (14). Eljön mindnyájunk számára az idő, amikor csak ez az értékelés számít, mert minden egyéb megfakul körülöttünk; milyenné lettem az egyetlen, tökéletes, Krisztusban kikristályosodó isteni rendhez viszonyítva. 

Lukács 18,1-8

321. dicséret

- Előzmény: Jereoboámot kiemelte az Úr népe közül, királlyá tette az északi tíz törzs felett. - Diagnózis: Jeroboám hátat fordított az Úrnak (9), amelynek látható jele, az aranyborjú imádata, az idegen istentisztelet. - Következmény: háborúság, a kettészakadt ország nyomorúsága, Jeroboám fiának betegsége, félelem, álruhába rejtőzködő ügyeskedés (2). - Ítélet: kiírtják Jereoboám férfi tagjait, kisöprik Jeroboám háza népét, mint a szemetet, Jeroboám fia meghal, miközben felhangzik a fogságba vitel és a szétszóratás szomorú jövendője is (14-16). Isten nem kegyetlen! Tudomásul kell venni, ha hátat fordítunk neki, a halál felé tartunk! De jó tudni, hogy Isten egyértelművé tette, hogy Krisztusban van bocsánat, új kezdet! Forduljunk felé! 

Istennek embere hűséges volt: - hirdette a rá bízott üzenetet, és úgy is cselekedett; - megítélte a hamis istentiszteletet, és az Úr parancsa szerint, nem ült le az eltévedtekkel enni és inni. Pedig kétszer is kérlelték, hogy maradjon, ő határozottan nemet mondott (8-9; 16-17). Erre jött egy öreg próféta, aki az Úrra hivatkozott, de valójában hazudott neki (18). Isten embere hisz neki, engedetlenné lesz, és ebbe belehal. Valójában becsapták, de ez mit sem változtat megítélésén: „Istennek embere ez, aki ellene szegült az Úr szavának!” Döbbenetes történet áll előttünk. Nem számít, hogyan lettél hűtlen, a tény beszél, hogy hűtlen lettél. Isten előtt nincs felelősségáthárítás! Illetve egyfajta mégis van: Krisztusra átháríthatjuk hűtlenségünk felelősségét. Ez a megváltás. Drága véren szerzett kegyelem ez, amely azonban hűségre kötelez. Így még inkább érvényes, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül (Máté 24,13). 

Lukács 17,11-19

314. dicséret

Egy neves színészünkkel, mint elkóborolt reformátussal készítettek egy riportot nemrégiben. Elgondolkodtató dolgokat mondott rólunk. Többek között, hogy nem azt tesszük, ami a szolgálatunk lényege lenne! A fellegekben járva nagy okosságokat mondunk, amiknek semmi köze a hétköznapokhoz, vagy fontoskodva beleveszünk a közéletbe, aminek ma gyakran aktuálpolitikai felhangja van. Nem hirdetünk evangéliumot, és nem adunk segítséget az emberek hétköznapjaihoz (Róma 15,4). Szíven ütött ez az észrevétel! Fáj, hogy sok a negatívum rólunk. De még jobban fáj, hogy nem tudom cáfolni a neves művész eme kritikáját. Igénkben Isten népe kétfelé szakadt, mert Salamon, majd utána Jeroboám nem voltak hűségesek az élő Istenhez, és a rájuk bízott feladathoz. Isten áldásának, parancsaiban kijelentett rendjének, és megtartó szeretetének meghirdetése helyett önmaguk megvalósításával, érdekeik érvényesítésével foglalkoztak. Ez hozta őket ilyen nyomorúságos helyzetbe, el egészen odáig, hogy már az Isten tiszteletének módját is mindenki maga találta ki. Itt tartunk ma! Több evangéliumot, és kevesebb fontoskodást, hiszen a fontoskodás az aranyborjú imádatának egy mai fajtája.

Sok teher alatt nyögött a nép! Salamon gazdagságának nagy ára volt. Utóda, Roboám ezzel szembesül. Az új királytól a terhek csökkentését várják. Roboám tanácsot kér a vénektől és saját korosztályától. A vének bölcs javaslata jóságos szavakra és kedvezésre bíztatja az új királyt. A fiatalok tanácsa azonban olyan, mintha ma hallanánk: csak keményen, sőt, még keményebben, akkor fognak tisztelni. Pál dilemmája áll előttünk: „Bottal menjek hozzátok, vagy szeretettel és szelíd lélekkel?” (1Korinthus 4,21) Tudjuk, hogy a háttérben nem csupán egy szociális forradalom áll. Az ország kettészakadásának kezdete ez, melyet Salamon hűtlensége hozott az országra. Vigyázzunk, a mi hűtlenségünk miatt is igen sokan szenvedhetnek! Ezeken túl pedig igei parancs, hogy Istentől való küldetésünk nem lehet más, mint könnyebbé tenni a másik életét. Tegyük könnyebbé az igát! (9) Az iga kell, de nem mindegy, hogy ez az iga terhes, vagy gyönyörűséges és könnyű (Máté 11,30).

Lukács 16,19-31

421. dicséret

Isten nélkül nincs áldás. Szétesik minden, amit felépítettünk. Külsőleg rendben van Salamonnál még a legkisebb dolog is: templom, palota, hírnév, gazdagság, hatalom, még Jeruzsálemnek, a korábbi háborúk miatt keletkezett réseit is rendbe hozatja a király (27). De szomorúan olvassuk az Úr Igéjét Salamonról: elhagyott engem (33). Észre sem vette Salamon, milyen rossz úton jár, és mennyire megváltozott. Ezt látjuk Jeroboámhoz fűződő viszonyában, akit először kiemel, mint tehetséges fiatalt (28), aztán pedig féltékennyé lesz rá, és meg akarja öletni (40). Ilyenné lett az Úr kedves gyermeke? Manapság még nagyobb a baj. Nézem a tehetséges, csinos fiatalok sokaságát, akik rakétaként törnek felfelé. Ez örömmel tölt el. Hívő ember csak örülhet mások sikereinek. Ugyanakkor ott van a szívemben az aggodalom, mert ezeknek a fiataloknak nagy hányada teljesen az Isten nélkül él! Pedig az Úr nélkül, előbb - utóbb szétesik minden, mint Salamonnál.

Lukács 16,13-18

308. dicséret

Szinte felfoghatatlan: hétszáz főrangú, háromszáz másodrangú feleség! A fáraó leányán kívül sok idegen asszonyhoz ragaszkodott szerelemmel (2). A kor, amelyben Salamon élt, többnejűséget megengedő kultúra volt. A többnejűség azonban a férfiember gondolata. Isten gondolata nem ez! Egy férfi és egy nő lehetnek egy testté, az Úrban (1Mózes 2,24). Ezt többé nem lehet semmissé tenni. Nyomot hagyunk egymásban. Többé nem lehet elválasztani, hogy ebből az egészből mi az enyém, és mi a másiké. Amikor egy patakocska belefut a Balatonba, onnantól kezdve nem lehet elkülöníteni, hogy a már egyben hullámzó víztömegből melyik a Balaton és melyik a patak. Isten bennünket véd azzal, hogy egy valaki lehet a miénk, akivel megélhetjük az élet teljességét, Őbenne. Ezért, az előbbi képnél maradva, az lenne a pontosabb szemléltetés, hogy két patak egymásba fut, majd együtt érkeznek az őket befogadó Balatonba. Sokkal többről van azonban itt szó! Az idegen és a hitben is idegen nő és „bármi ilyen” eltérít az Úrtól! Csak a tiéddel keveredj! Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában (2Korinthus 6,14).

Ahol nádast látunk, ott biztosan tudjuk, hogy a közelben vizet találunk. A nádas mindig vizet ígér, a víz pedig életet, felfrissülést, megnyugvást nyújt. A nádas soha nem önmaga szépségében tetszeleg, hanem rámutat arra, aki őt virítja és táplálja, az éltető vízre. Ez manapság egyre hangsúlyosabb, mert az édesvíz nemsokára többet fog érni, mint az arany. Ám itt ennél még fontosabbról van szó: arról a valóságos életről, az élet vizéről, amit egyedül az Úr ajándékozhat mindnyájunknak. Nekünk, akik tudjuk, hogy az Úr éltet, frissít, kivirít; minden rezdülésünkkel, tevékenységünkkel Őrá kell mutatnunk, ahogy a nádas a vízre. Sába királynője hallotta Salamon hírét. Örömteli, ha hallanak rólunk! Ez ajándék, kegyelmi állapot. Sába királynője azonban, amikor Salamonról hallott, az Úr nevéről hallott, akiben Salamon bízott, aki őt megáldotta, gazdagon éltette, boldoggá, bölccsé tette (6-8). Ha rólunk hallanak, az Úrról halljanak. Így minden „kigondolt” kérdésre is válaszoltunk, ahogy Salamon megfelelt Sába királynőjének, sőt elejét vettük a felesleges kérdéseknek (2-3). 

Lukács 15,11-32

303. dicséret

Ez a kegyelem. Mennyire jelen van Krisztus az Ószövetségben is. Dávid életének végső összegzése ez: az Úrnak tetsző életet élt. Pedig Dávid élete, minden Istennek tetsző cselekedete mellett tele volt botlásokkal, sőt, igen súlyos eltévelyedésekkel. Ebből következően, ha a mai Ige, és a törvény logikája szerint ítélnénk meg Dávid életét, akkor őt ki kellett volna irtani Isten népe közül; példabeszéd, és gúny tárgyává kellett volna tenni, hogy íme így jár, aki letér az Úr útjáról (7). De mégis, Dávid az Úr választottja volt. Ezért Isten krisztusi vetületből tekint Dávid életére. Ma reggel, út közben, váratlanul lencsevégre kaptam egy vonatot, amely a főúttal párhuzamosan közeledett felém. Magam is elcsodálkoztam, hogy sokféle mozgás és zötyögés ellenére milyen tökéletes lett ez a fotó, háttérben az őszi fák pompájával. A krisztusi vetület olyan, mint egy tökéletes fotó: elfedi a valóság sebeit és vétkeit, de nem olyan, mint ahogy a modelleket fotózzák, mert Igénkben nem a valóság megszépítéséről van szó, hanem valóságos kegyelemről, amely nemcsak elfedezi a bűnöket, hanem meg is tisztít, és valósággal „széppé” formál.

Salamon térdelve imádkozott, kezét az ég felé terjesztve (54). Az imádság végén áldotta az Urat, aki nyugalmat adott népének, egészen úgy, ahogy megígérte (56). Salamon könyörgése Isten népéért szól, de ez a könyörgés mégsem öncélú, hanem azért szólal meg, hogy Isten népe által minél többen megismerjék az Urat (60). Ez volt Isten eredetei gondolata is, amikor Ábrahámot kiválasztotta (1Mózes 12,3). Felfoghatatlan mennyiségű állatot áldoztak, amelynek még „technikai” kivitelezése sem lehetett egyszerű. De jó tudni, hogy Krisztus egyetlen, tökéletes áldozata minden bűnünkért eleget tett. Nem kell, és nem lehet Isten megváltó jelenlétét kikényszeríteni. Azért csak könyörögni lehet. Az istentisztelet után mindenki örvendező lélekkel ment haza (66). Hogyan mész haza az istentiszteletről?

Lukács 14,15-35

305. dicséret

Salamon imádsága magasztalja az Istent, megvallva, hogy nincs hozzá hasonló, Ő az egyetlen, élő Isten (22). Mindig ez a magasztalás lényege, amikor Istent, tetteitől függetlenül, önmagáért dicsőítjük: nagy vagy Te Isten. A magasztalásból következik aztán a hálaadás, amikor Isten konkrét tetteiben meglátjuk az Ő hatalmát. Salamon hálát ad Isten hűségéért, amellyel beteljesítette ígéreteit (23). Ezt követi a könyörgés, nagy vagy Te Isten, mi pedig picik vagyunk: könyörülj népeden, mert Nélküled semmit sem tehetünk (János 15,5). Nem engedünk el, amíg meg nem áldasz minket! (1Mózes 32,27) Salamon közbenjáró könyörgése konkrét kéréseket tartalmaz: hallgassa meg népét, szolgáltasson igazságot, és bocsásson meg nekik, könyörüljön rajtuk a csapások és a csaták idején. Ez az imádság „nagy szívű”, mert nem csak az övéiért imádkozik, hanem az idegenekért is (41). Itt lesz igazán krisztusi ez az imádság. 

Lukács 14,1-14

304. dicséret

Amikor a szövetség ládáját a templom legbelső részébe vitték, akkor az Úr dicsősége betöltötte a templomot. Korunk semmiféle tekintélyt nem fogad el. Ezért nem ismeri a szentséget, sem Isten dicsőségét, csak önmaga érdekeit és vágyait. Sajnos a modern kor emberének többnyire még kegyessége is ilyen. Ide kell értenünk minden hatni akaró, érzelmekkel, látványokkal ügyeskedő keresztyénséget. Ugyanakkor a szigorú keresztyénség, jogos védekezésként pedig a másik véglet. A megoldás nem ezek között, hanem ezek fölött van. Az Istennek kedves kegyesség tudja, hogy Ő homályban kíván lakni (12). Isten mégsem maradt teljesen homályban, mert Igéjében mindent elmondott magáról, amit nekünk Róla tudni kell és lehet. Ám Isten még Krisztusban sem mondott el mindent magáról, vagyis továbbra is homályban maradt számunkra. Ez a homály azonban nem arra ad lehetőséget, hogy vallásos vágyainkkal e homályban, mint egy „zavarosban” halásszunk, belevetítve vágyainkat az „isteni homályba”; hanem tisztelve kutassuk az Ő kijelentését, egyre jobban értsük meg és fogadjuk be Igéjét. További lehetőségünk pedig nem más, mint az engedelmes és szótlan leborulás dicsősége előtt. Nincs más út. Nincs az a vallás, az a kegyesség, az a teológiai, amely ezen túl mehetne az istentelenség és az embertelenség kettős kockázata nélkül.

Lukács 13,22-35

301. dicséret

Hírám nem azonos Tirusz királyával. Ő egy rézhez értő mesterember volt. Mihez értünk mi, és mire van szükség ma? Bizony kiszolgáltatottak vagyunk, alig értünk valami kétkezi munkához. Korábbi szakmánk már nem használható, mert megváltozott a világ. Az önellátást is kivették a kezünkből (13). Hírám készítette azt a két oszlopot, amelyek függetlenül álltak a templomtest előtt, és nevük alapján hirdették, hogy az Úr megszilárdít (Jákín), mert Ő erős Isten (Boáz). Hírám készítette továbbá a templom valamennyi réz felszerelését is. Gyönyörűséges munkát végzett. Az oszlopok és a felszerelések részletes leírása is erre utal. Aki a szent ügyben ilyen alaposan jár el, az hétköznapi munkáját is ilyen alaposan, istentiszteletként végzi: hozzáértéssel, szorgalmasan, nem kapkodva. Az ilyen munka Isten dicsőségét szolgálja, ezért az másoknak és végzőjének is örömévé lesz. Ma ezt nem ismerjük, legfeljebb a gürcölést, ami nem istentisztelet, hanem látványos kapkodás, sokszor hozzáértés és öröm nélkül. 

Salamon palotája egy épületegyüttes lehetett a templom közelében. Salamon palotája 13 évig épült, míg a templom 7 évig. A palota, a leírások szerint, több mint négyszerese volt a templom épületének. Máris lehetne olyan okos észrevételt tenni, hogy Salamon magának jóval nagyobb palotát épített, mint amekkora az Úr temploma volt. Ez a valóság elferdítése, nem jóindulatból fakadó megállapítás, ma úgy hívják, ügyes csúsztatás. Salamon ugyanis az akkori „országházat” építette fel Isten népe számára, amelynek a király csak egy kis részét lakta, saját rezidenciaként, a többi Isten népének ügyét szolgálta. Ez nem azt jelenti, hogy Salamon tökéletes volt (8), azt azonban jelenti, hogy vigyázzunk az elhamarkodott ítéletekkel, mert valójában nem látjuk át a dolgokat. Akinek pedig van palotája, nagyobb, mint az Úr háza, az sem leli kedvét benne, mert fáj a kincs: nagy gonddal jár, emiatt nincs idő élvezni azt. 

Lukács 12,41-59

457. dicséret