Ahol nádast látunk, ott biztosan tudjuk, hogy a közelben vizet találunk. A nádas mindig vizet ígér, a víz pedig életet, felfrissülést, megnyugvást nyújt. A nádas soha nem önmaga szépségében tetszeleg, hanem rámutat arra, aki őt virítja és táplálja, az éltető vízre. Ez manapság egyre hangsúlyosabb, mert az édesvíz nemsokára többet fog érni, mint az arany. Ám itt ennél még fontosabbról van szó: arról a valóságos életről, az élet vizéről, amit egyedül az Úr ajándékozhat mindnyájunknak. Nekünk, akik tudjuk, hogy az Úr éltet, frissít, kivirít; minden rezdülésünkkel, tevékenységünkkel Őrá kell mutatnunk, ahogy a nádas a vízre. Sába királynője hallotta Salamon hírét. Örömteli, ha hallanak rólunk! Ez ajándék, kegyelmi állapot. Sába királynője azonban, amikor Salamonról hallott, az Úr nevéről hallott, akiben Salamon bízott, aki őt megáldotta, gazdagon éltette, boldoggá, bölccsé tette (6-8). Ha rólunk hallanak, az Úrról halljanak. Így minden „kigondolt” kérdésre is válaszoltunk, ahogy Salamon megfelelt Sába királynőjének, sőt elejét vettük a felesleges kérdéseknek (2-3). 

Lukács 15,11-32

303. dicséret