Tudjuk milyen az, amikor valami, vagy valaki utálatos. Az ember nemcsak riadalmat és hányingert érez, hanem teste – lelke összerándul; jelzi: ezt ne! Halál-közeli élményt okoz az utálatosság, undort. Isten előtt utálatos minden, ami nem az Ő eredeti szándékát, az életet, az isteni rendet, és az ebből fakadó szabadság örömét szolgálja. Bűnnek hívjuk azt, ami mindezeket elhomályosítja. Ezért mondjuk, hogy Isten utálja a bűnt. Tökéletességének hatalma azonnal el is söpörne minden utálatosságot, örökléte kizárna minden halál-közeli élményt, de életet szerető kegyelme félti az embert: ezért nem használ hipót, mert a folt ugyan azonnal eltűnne, de vele együtt az élet is! Amikor az Úr valamit utálatosnak nevez, akkor azt értünk nevezi meg, mert félt, ugyanakkor nem akar az utálatosságokkal együtt minket is kihipózni! Manassé, Ezékiás fia 55 éven át azt tette, amit utálatosnak tart az Úr, egyiket a másik után. Érdemes lenne ezeket az utálatosságokat felsorolni, és mai nyelve lefordítani: az életünk sokféle hiábavaló áldozóhalmaitól (3), az emberáldozat mai formáin át (6), az istentiszteleti sokféleségig (7). Isten tűrte 55 éven át. Micsoda kegyelem. Manassé pedig össze se rándult, nem érezte a halál közelségét, a hányingert. Mi is hasonlóképpen immunisak lettünk a rosszra, megszoktuk, fel sem tűnik? Az a vég, amikor az utálatos a „normális”. Amit az Úr utálatosnak tart, legyen nekünk is az! Ez élet és halál kérdése.

Lukács 24,1-12

349. dicséret

Az istenfélő Ezékiás király életének magasságai és mélységei tárulnak fel előttünk. A hívő ember is nyomorult ember, tele hullámzással, csak az Úr kegyelméből az, aki (1Korinthus 15,10). Ez a kegyelem azonban olyan, mint a tenger számára a sziklafal, akár keményen is megcsapdos, de mederben tart, és mindig kiegyenlíti ezt a hullámzást a hit alaphangjára. Olyan ez a kegyelem, mint Bartók Divertimentója, vagy sok más műve, a disszonáns hangok és variációk egy ponton gyönyörűséges dallammá érlelődnek össze. Ezért hangozhat el Ezékiás királyról az a kegyelmi értékelés, hogy egész életében azt tette, amit helyesnek tart az Úr (18,3). Hullámzásainkat az Úr kegyelme az örök élet medrében tartja. 

Lukács 23,50-56

184. dicséret

Nyomorúságos helyzet ez. Ott áll a kis Ezékiás a hatalmas Asszír birodalommal szemben, aki eddig, Istent gyalázva, mindenkit maga alá gyűrt. Ezékiás fél. Testi szemei a túlerőt látják. Mindig itt vizsgázik a hit, ilyen helyzetekben, amikor emberileg egyértelmű, hogy nincs esély; merünk-e ekkor számolni a mindenható Úrral. Az Istenre hagyatkozásnak ez a bizonyossága nem abban nyilvánul meg, hogy konkrétan segít-e az Isten, vagy sem, hanem abban, hogy úgy lesz jó, ahogy történnek a dolgok, mert az Úrra bíztuk ügyünket. Ezékiás ebben a lehetetlen helyzetben az Úrra bízza ügyét: - megkérdezi Isten üzenetét (3); - meghallja Isten bátorító Igéjét (6-7); - könyörög az Úr szabadításáért (15-19); - ezután már csak hagyni kell, hogy történjenek a dolgok. Az igazán nyomorúságos helyzetben ez a szent passzivitás az Istennek kedves aktivitás. Nyugodj már el, és hagyj több munkát az Úrnak. Jobban fognak alakulni a dolgok.

Lukács 23,44-49

339. dicséret

Kiben bízol? Kire hallgatsz? Ezékiás az Úrban bízott, Őrá figyelt (3). Először megijedt ugyan, amikor az északi országrész fogságba hurcolása után (Kr. e. 722), az Asszír király, Szanhérib Jeruzsálem ellen fordult (Kr. e. 701), és próbálta kiengesztelni az asszír uralkodót, mert a hívő ember is meginoghat (13-16). De Ezékiás volt az, aki kellő időben kiállt az Úr ügye mellett, mert amikor gúnyolták az Úrba vetett bizalom lehetőségét (19-22), akkor hitvallásos bizonyossággal hirdette, hogy népe bízzon az Úrban, ez mindenre elég. Ez a hit: először a ráhagyatkozás bátorsága, merészsége, ugrás a szakadék fölött, és csak utána tapasztalhatjuk az Úr jelenlétét, szabadítását, megtartó csodáit; nem pedig fordítva. Ma nagyon fontos lenne, ez az igei, bátor, prófétai kiállás az Úr ügye mellett. Egy ponton csak ez a ráhagyatkozás számít, semmi más. Olyan ez, mint amikor a jég ráhagyatkozik az alatta lévő vízre, amiből lett. 

Lukács 23,39-43

337. dicséret

Mindennapi kérdésünk: miért úgy történt, ahogy történt? A mai igeszakaszban is olvasunk egy történelmi eseményt: Izráelt legyőzik és fogságba hurcolják az Asszírok. Hallhatjuk az esemény magyarázatát: Izráel királya először megalázkodott a hatalmas Asszíria előtt, adót fizetett neki (3); de mielőbb szabadulni akart ebből a présből, és Egyiptom segítségét kérte Asszíria ellen (4), akkor Asszíria lerohanta és elhurcolta Izráelt (Kr. e. 722). Ez azonban fenti esemény felszínes magyarázata, a valódi okot ezután olvassuk. „Ez pedig azért történt, mert Izráel fiai vétkeztek Istenük, az Úr ellen” (7). Ez a valódi ok. A bajban sem az Úrban bíztak, hanem emberekben, idegen hatalmakban, mint akkor Egyiptomban. Minden esemény felszíni magyarázata mögött ott rejtőzik a valódi ok, az Isten kegyelmes és igazságos cselekvése. Soha ne a felszínt lásd! Amit Ő most tesz, nem biztos, hogy értjük, de egyszer majd megértjük (János 13,7). Egy azonban döntő: azt cselekedd, amit jónak tart az Úr, Igéjét tanulmányozva pedig egyre inkább kristályosodjon ki, hogy mit tart jónak az Úr!

Lukács 23,32-38

342. dicséret

Áház, júdai király Asszíriához fordul segítségért; majd teljesen kiszolgálja ezt az idegen hatalmat, mindent felad, idegen oltárt épít, átalakítja a templom berendezését. Nem történik ma is valami hasonló. Vannak hatalmak a világban, és a keresztyénség az evilági eredményekért, számokért, jelenlétért, olcsó hatásokért, hamis semlegességért, feladja értékeit, örökségét, hagyományát, a tiszta evangéliumot, Krisztust! Mi lett a Krisztus evangéliumából? A görögségben filozófia, Rómában intézmény, Európában kultúra, Amerikában üzlet. Az evangélium a szabadítás örömhíre, Isten szabadításának jó híre. Felmerül az a kérdés, hogy kitől várjuk a szabadítást. Áház nem az Úrhoz, hanem Asszíriához fordult: „Szabadíts meg” (7).

Lukács 23,26-31

343. dicséret

Azarjá király azt tette, ami kedves az Úrnak, de az Úr megverte őt, poklossá lett halála napjáig, ezért egy elkülönített házban lakott, és fia, Jótám irányította helyette az országot (5). Ennek részletes magyarázatát nem itt kapjuk, hanem a Krónikák második könyvének 26. fejezetében (26,16-21). Innen tudjuk, hogy Azarjá a déli országrész, Júda legbefolyásosabb királya volt, számos eredménnyel ajándékozta meg őt az Isten: - délen kitolta az ország határait, elfoglalva Élatot (14,22); - keleten adófizetőivé tette az ammóniakat; nyugaton legyőzte a filiszteusokat; - megerősítette Jeruzsálemet és Júda más részeit; - újjászervezte a hadsereget. Sajnos sikerei önteltté tették, már a papok feladatát is át akarta venni. Ekkor Isten megalázta őt, és forgalmon kívül helyezte. Ugyanazt mondhatjuk el róla, mint Naámánról, vitéz hős, de poklos volt (2Királyok 5,1). Vigyázzunk, sikereink csakis az Úrhoz vihetnek közelebb! Egyébként ítélet alatt vagyunk, és csak idő kérdése, mikor járunk úgy, mint Azarjá király.

Lukács 23,13-25

340. dicséret

- Amacjá fiatalon, 25 évesen lett Júda királya, és 29 évig uralkodott (Kr. e. 796-767). – Azt tette, amit helyesnek tart az Úr! De nem teljesen, mert a nép a korábban idegen istenek tiszteletét szolgáló áldozóhalmokon is imádta az Urat (3-4), amit a mózesi törvény tiltott (5Mózes 12,2-14). – Amacjá bosszút állt apja gyilkosain, a törvényt betartva (5Mózes 24,16), de apja gyilkosainak fiát már nem vágatta le, miszerint mindenkinek a maga vétkéért kell meghalnia (5-6). – Győztes hadjáratai után elbízta magát (7), és hadat üzent az északi országrésznek, akik azonban csúfos vereséget mértek rá, elfogták, Jeruzsálemet feldúlták (14). -  Később összeesküvést szőttek ellene, próbált menekülni, de végeztek vele (19-21). Egy vezető ember, Amacjá rövid életrajza áll előttünk. Amacjá látszólagos istenfélelme mellett, szíve nem volt teljesen az Úré, indulatai elragadták, és mivel kardot ragadott, kard által is veszett el. Milyen a mi életrajzunk, nem az állásinterjúra beadott, tupírozott „szakmai önéletrajzunk”, hanem az, amit Isten ismer és értékel. 

Jóáház és Jóás, északi királyok azt tették, amit rossznak tart az Úr. Mégis hatalmas evangéliumot olvasunk róluk: Isten mindkét király alatt könyörült népén (5 és 23), elzavarta az őket nyomorgató arám királyt, noha ők tovább folytatták azt, amit rossznak tartott az Úr (6 és 11). Ennek oka csupán az Úr kiválasztó kegyelme és megmásíthatatlan szövetsége: „megkegyelmezett nekik az Úr, megkönyörült rajtuk, … szövetségért” (23). Ez az evangélium: nem az érdemeikért cselekedett így az Úr, mert továbbra is rossz úton jártak, és azon maradtak; az Úr mégis könyörült rajtuk, mert nem rájuk tekintett, hanem Krisztusra! Mit jelent rossz úton járni? Mindannyian azon járunk, kegyelme nélkül elveszünk. Az életünk nem tiszta; tele van konfliktussal, még ha az Úr ügyéért vállaljuk is fel azokat; fejünk-szívünk tele van rossz gondolatokkal. Jogos az Úr haragja (3). Mindezek tények, a megtért ember életében is! Döbbenetes dráma Peter Shaffer Equus című darabja, kellemetlenül mélyre megy, olyan dolgokat hoz szóba, ami mindnyájunk problémája, és amit az egyházban soha nem lehet tematizálni, és talán nem is kell; de az nem igaz, hogy az újjászületett embernek nincsenek problémái; ezernyi kínja van. Megváltás kell, kegyelem, Krisztus! Sírni kellene, hogy éppen ezt nem látjuk (14). 

 Jóás elhatározta, hogy kijavítja a Jeruzsálemi templom repedéseit. Egy ilyen helyreállítás pénzbe kerül. Pénz nélkül még a szent épület megjavítása sem lehetséges. A szokásos adakozás azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a papok és léviták megélhetése mellett a javításokra is jusson belőle. A papok azonban még részben sem akartak lemondani saját megélhetésük forrásáról, és a templom repedéseit 23 év után sem javították meg (7). Jóás új módszert vezetett be, a céladományok rendszerét. Amit a nép a templom felújítására adott, azt a papok nem fordíthatták másra (10-15). A pénzt külön megbízottak kezelték, akik híven jártak el (16). A „kivitelezőknek” átadták a munkájukért járó összeget, a templom pedig megújult. --- Hol repedt a templom? Helyre kell-e állítani a „repedt templomot”, ami örökség, hagyomány, a folytonosság, identitás; akkor is ha már nincs mögötte gyülekezet, bízva, hogy majd újra lesz? Teológiai értelemben hol reped a templom, az egyház, Isten népe, a gyülekezet, szolgálatunk? Ezeknek a repedéseknek kijavítása azonban már sokkal „többet” igényel, mint pénzt; élő hit kellene.

Lukács 22,66-70

335. dicséret

Roboám, Abíjjá, Ászá, Jósáfát, Jórám, Ahazja, Atalja, Jóás: ezek a déli országrész királyai az ország kettészakadása után. Isten Igéje kétféleképpen minősíti őket: az Úr útján jártak, vagy eltértek attól. – Isten jó útján járni nekünk is jó, ezt a jót értünk fogalmazta meg az Úr. – Isten az Ő tökéletes mércéje szerint értékeli az életünket, más mérce nincs; és ha alulmúljuk ezt a mércét, csak az Ő kegyelmére számíthatunk, hogy Dávid utódáért, Krisztusért mégsem oltja ki a mécsesünket. - A vezetők nagy felelőssége, hogy az Úr szerinti jó utat mutassák nekünk. – Végre a déli országrész rádöbbent arra, hogy nem mehet így tovább: a főpap, a király és a nép megfogadták, hogy azt teszik, ami kedves az Úrnak (17). – Ezt a szándékot megáldotta az Úr, mert öröm költözött a szívekbe, és nyugalom adatott az országra (20). 

Lukács 22,54-65

445. dicséret

Jéhú Isten ítéletének eszköze (2Királyok 10,30), ezért nem közeledhetett békés szándékkal Áháb háza felé. Rettenetes véget ért Áháb háza népe. Nincs irgalom. Mégis, ez a vérengzés megdöbbent, letaglóz. Hóseás próféta szerint az Úr számon kéri Áháb családjának vérét Jéhú háza népén (Hóseás 1,4). Jéhú bizony túlment ebben a vérengzésben a kiszabott határon, Isten ítéletét végrehajtva elragadta őt az emberi indulat. Könyörülj Urunk, nehogy emberi dühünket, gyűlöletünket, indulatainkat összekeverjük valaha is a Te ítéleteddel. Nem közeledhetünk az istenetelen tévesztések felé megalkuvással (2Királyok 9,22), de nekünk legyen elég már az, hogy Te megfizettél mindenért Egyszülött Fiad kínhalálában. Ezért mi ne akarjunk igazság-osztók lenni. Egyet tehetünk, békés szándékkal, de egyre kristálytisztább igei látással hirdessük a Te akaratodat és evangéliumodat. Ez harc, de a békesség szándékától vezérelt harc. Soha nem szabad evangéliumot emberi indulatból hirdetni! Az evangélium hirdetése majd elvégzi, kétélű kardként az üdvösséget és az ítéletet. Az a kérdés, hogy van-e békességed, tényleg megváltott ember vagy-e, mert akkor az Úr követeként a szándékod is csak békességes lehet, evangéliumi, a többi pedig az Úr dolga!

Mindig megijedek, amikor „dörög” a prédikáció. Valami hamis hangot hallok, ez félelmetes. Azt érzem, hogy az igehirdető emberi, gyarló indulatai dörögnek, és nem az Úr! Főként akkor rettenek meg, amikor ezt magamnál tapasztalom. Sokféleképpen dörög, védekezik, támad, panaszkodik ma is a vergődő keresztyénség. Annyiféle megnyilatkozás hordoz ilyen pusztító emberi indulatot. Hol a határ Isten jogos ítélete, és a mi indulataink között. Ez a kérdés most: milyen a szívünk szándéka? Új szívünk van, vagy a régi szív indulatai feszülnek bennünk akkor is, amikor Istenről szólunk? „Ma szívem is van, meg-megdobban a kabátom alatt” (Dsida Jenő). 

Ebben az időszakban (Kr. e. 853) két Jórám között kell különbséget tennünk: az izráeli és a júdai Jórám között. Isten Igéjének értékelése alapján azonban nem volt közöttük különbség, mert mindkét Jórám azt tette, amit rossznak tart az Úr (2Királyok 3,2). Kortörténetileg tehát különbséget kell közöttük tenni, de a lényeget illetően, az Isten ügyéhez való viszonyulásukat illetően azonban „egy kutya” mind a kettő; az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, vagyis nincs különbség közöttük (18). Eljön az idő, amikor csak az Isten értékelése számít, semmi más. Az üzenet azonban éppen itt van. Isten felfoghatatlan kegyelme mégis különbséget tesz közöttük, mert noha a júdai Jórám is azt tette, amit rossznak tart az Úr; Áháb útján járt, aminek az is okozója volt, hogy Áháb lánya volt a felesége (4); mégis az Úr, Dávidért könyörült a júdai Jórámon, nem pusztította el őt, mert megígérte, hogy mécsest ad övéinek mindörökké (19). Nem vagyunk különbek másoknál, és Isten, Krisztusban mégis könyörült rajtunk. Ez a kegyelem: felfoghatatlan, érthetetlen, de élő és ható. 

Lukács 22,31-38

239. dicséret

Isten szabadítása konkrét, e földi világot is átjáró valóság. Elizeus hirdeti az Úr üzenetét. Ez az üzenet győzelmet ígér Isten népének az arámokkal folytatott harcban. Ennek nyomán vége lesz az éhínségnek, és bőség köszönt az országra, amely az árak alakulásában is tetten érhető. Isten szabadítása soha nem csak „lelki” értelemben tapasztalható meg, hanem mindig kihatása van e földi világ történéseire, egészen odáig, hogy láthatóvá válik az árakban, a munkahelyek számában, a fizetőképes keresletben; sőt a kereskedelmi kategóriákon túl megmutatkozik az önellátás és a kétkezű szakértelem megbecsülésében, amely bőség és szabadság egyszerre. Természetesen Isten szabadítása ennél sokkal több; örök élet, Isten országának bősége, az Ő akaratának érvényesülése, az Ő Igéjének komolyan vétele, és az a lelkület, amely nemcsak bővelkedni tud, hanem szűkölködni is. 

Lukács 22,24-30

467. dicséret

Valamikor régebben, egyik testvérünk a bibliaóránkra elhozta az ismerősét. Akkor éppen ez az Ige állt előttünk, mint ma. Ez az „idegen” pedig, teljesen „kívülállóként” megzavarta nyugodt, „belterjes”, akol-meleg, imádkozó közösségünket, mert ilyeneket mondott. – Miért szűk a hely a prófétatanítványoknak, nem férnek össze még ők sem, miért veszekednek annyit a papok? (1) - Semmi szükség nincs arra, hogy a fejsze ússzon a vízen (5). - Arra végképp nincs szükség, hogy bárki emberfia tudjon arról, amiről a hálószobában beszélgetünk (12). - Könnyű lenne a harc, ha csak úgy megvakíthatnánk az ellenséget (23). – Az éhínség idején olvasható történet, miszerint anyák eszik meg felváltva a fiaikat, egyenesen rettenetes (28-29). Miért olvasható ilyen sok rettenetes történet a Szentírásban? --- Mi azonban megválaszoltunk ennek az idegennek. Nem is kellett nekem szólni. Testvéreim kiválóan tudták a leckét és legyőzték a kötekedőt, bátor hitvallással. Be is teljesedett a mai Ige egyik verse; többen voltunk mi, mint ő (16). Nem is láttuk soha többé. Győztünk!? Vagy talán most inkább csendesen imádkozni kellett volna a válaszok helyett: „Uram, nyisd meg a szemét, hogy lásson?” (17)

Naámán, az arám király hadseregparancsnoka, sikeres ember volt; de nyomorúságos testi betegségtől szenvedett. Ez a „DE” most az üzenet. Ez a „DE” mindent ellenkező előjelűre vált. A hetvenes - nyolcvanas évek hatalmas pop-rock együttese volt a Queen. Valami egészen új és zseniális jelenséggé lett ez a „banda” akkor, nagy ívű balladáival, dallamos és mégis kemény-rockos hangzásvilágával, a zenekar tagjainak kristálytiszta többszólamúságával, nemkülönben a szólóénekes utolérhetetlen hangjával, előadóművészi tehetségével. Átmenet voltak ők a könnyű és komolyzene között. Arról nem is beszélve, hogy sokak szerint az 1986. júliusi népstadionbeli koncertjükkel kezdődött a keleti blokkban a konkrét rendszerváltás. Hatalmas tehetség, zsenialitás, elvitathatatlan siker volt az övék, „lábuk előtt hevert az egész világ”, dalaik ma is utolérhetetlenek; „DE!” Valami mégis nagyon hiányzott belőlük: vitéz hősök, de „sebzettek” voltak, amely az együttes frontemberének halálát is okozta. Igénkben szerepel egy zsidó kislány, akit az Arámok elfogtak. Ez a kislány az Isten eszköze lett Naámán életében, hogy ez a vitéz hős halljon végre az élő Istenről, és a gyógyulás egyetlen útjáról (3), így eltűnjön végre életének mondatából ez a „DE”, ami miatt eleve már csak az átkát szenvedi el az eredményeknek, és nem azok áldását tapasztalja. Kell az Úr, aki meggyógyít a „bélpoklosságból”, hogy eltűnjön a „DE”.

Lukács 22,7-13

436. dicséret

Isten csodatételekkel igazolta szolgáját, Elizeust. Ezek a csodák a mindenható Istenre mutattak, az életet szolgálták, és Jézus Krisztusban teljességre jutottak. Krisztus után ne várjunk több csodát: az élet teljessége már a miénk, még akkor is, ha testi szemekkel kiszolgáltatott adósokat (1), meddő életeket (14), betegséget és elmúlást látunk (20); és e világban sokféle éhínséget kell átélnünk (38). Isten már megnyitotta az alagút végét, az odáig való út azonban keserves: a bűn zsoldja miatt. A látható csodáknál nagyobb csoda ebben a szakaszban az, amit háromszor is hallunk Elizeus szájából: „Mit tehetek érted?” „Nincs-e valamilyen ügyed?” – amiben segíthetek? (13-14). Isten cselekedett értünk: kézbe vette a mi esélytelenül elveszett ügyünket; meghalt és feltámadott, a mi feltámadásunkat ígérve. Ettől kezdve nincs nagyobb csoda, mint ez a tevékeny szeretettől vezérelt kérdés, amit a mellettünk élő emberhez intézünk: mit tehetek érted? „Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod?” (Bródy János)

Lukács 22,1-6

285. dicséret

Moáb el akart szakadni Izráeltől, nem akart több sarcot fizetni, amit egy korábbi béke-megállapodás rögzített. Ekkor Izráel, Júda és Edóm együtt indultak Moáb ellen, aki nem bírta tovább a harcot (26), de még inkább nem akarta elviselni a vereséget; ezért mindent elkövetett a győzelemért: királyuk a moábiak istenének, Kemósnak feláldozta a saját fiát (27). A szövetségesek úgy felháborodtak ezen, hogy hazatértek. Ezek legalább még tudtak megbotránkozni, még meghúztak egy Úrtól rendelt határt, amin túl semmiképpen sem merészkedtek. Ma nem látni valóságos megrettenést afelett, hogy minden határt túlléptünk már; és nem hallani határozott elhatárolódást attól, ami istentelen. Igénkben Jósafát király felállt, és azt mondta: „NEM”! Még idejében hangzik: eddig, és nem tovább, mert ezen túl kárhozatos területekre merészkedünk, ahol nincs jelen az Úr. Igénkben emberáldozatról van szó. Ma is mennyi az emberáldozat, a mammonnak. Mi pedig legfeljebb igazgatási és tanbeli kérdésekről vitatkozunk, de nem kiáltunk nemet, nem csömörlünk meg; erkölcsi botlásokon botránkozunk, de az emberáldozatokban mi is részesek vagyunk, ahelyett, hogy visszavonulót fújnánk. Babits Mihály a „Hatholdas rózsakert” című novellájában, egy igen egyszerű történetben írja le ennek az igei üzenetnek minden mélységét; amikor nem mondunk „NEM”-et, és éppen ez lesz nyomorúságunkká, és ítéletünkké.

Lukács 21,34-38

283. dicséret

Illés küldetése hamarosan véget ér (1). A leghitelesebb megnyilvánulása Isten kegyelmének, ha valaki félre tud állni, amikor az Isten által kijelölt küldetése lejárt; hiszen csak Illést ragadta ezután magához az Úr, de mi még itt nyüglődünk egy darabig e földi világban azután is, amikor itteni konkrét küldetésünk ideje már lejárt. A hit próbája, hogy félre tudunk-e állni, és készek vagyunk-e már nem fontoskodni és nem lábatlankodni sehol, ugyanakkor szívünk utolsó dobbanásáig tudunk-e csendes és hasznos, nem pedig csüggedt életet élni. 

Lukács 21,25-33

191. dicséret

Izráel királya, Áháb fia, Ahazja leesett a háza teraszáról. Szeretne gyógyulni (2). Bajában azonban úgy viselkedett, mintha nem lenne Isten Izráelben. Vallásos ő, hiszen más istenekhez fordul, de az egyetlen, élő Isten nem kell neki (3). Mai világunkban is annyi vallásos gondolat elfér egymás mellett, de az öreg kontinensen, a vallásos semlegesség jegyében még a kereszteket is levetetik a falakról. Bocsánat az emberi megfogalmazásért, de a saját Istenünk nem kell, és elfogadunk ezernyi más kigondolást. De ennél többről van itt szó, nem csupán egy öncélú „identitás-harcról”, hanem arról, hogy az Úr az Isten. El ne feledkezz erről, főként a bajodban. Ha pedig Isten „lelök a teraszról” (2), életed múlandó magaslatairól, és „Illést” küld eléd, aki figyelmeztet az elemésztő, halálos veszélyről (6; 10), akkor halld meg az Úr kemény, de féltő szeretettel figyelmeztető szavát: ess térdre az Úr előtt. Egyedül ez ajándékoz meg a gyógyulással. Áldott, gyógyult Új Esztendőt!

Az esztendő utolsó napján konkrét tanácsokat kapunk az Igéből: mit kell tennünk, ha a jövő esztendőben valóban újat akarunk kezdeni! Ez az ÚJ persze csakis az Isten kegyelmének ajándéka lehet. – Azt kell tenni, amit helyesnek tart az Úr (43). Naponta tanulmányoznunk kell az Úr Igéjét, hogy akaratát egyre tisztábban megértve, ahhoz igazíthassuk életünket. – Hagyjuk el azokat az Úr által megítélt dolgainkat, amelyek nekünk is, másoknak is csak nyomorúságot okoznak, bár „élvezetesnek” tűnhetnek. Jósáfát mindenben helyesen járt el, „csak” a pogány áldozóhalmok nem szűntek meg (44). Ez a „csak” is elég a majdani összeomláshoz. – Ne futkossunk az arany után. Az Úr meghiúsította Jósáfát ilyenfajta próbálkozását (49-50). – Éljünk békességben mindenkivel, ahogy Jósáfát békében élt Izráel királyával (45). A békesség nem minden áron való követelmény, de a háborúságok nagy része a mi békétlenségünk miatt robbannak ki. Az Úr békességével a szívünkben sok lehetetlen helyzetet tudunk békésen kezelni! 

Áháb udvari prófétái jót mondanak, mert azt mondják, amit a király hallani akar. Mi is hányszor olvassuk úgy az Igét, hogy abba a saját vágyainkat halljuk bele. Ne felejtsük el, hogy az Ige elsődleges természete, mint itt, Míkájehú próféciájában az, hogy nem jót mond, hanem rosszat; vagyis nem azt mondja, amit hallani akarunk, hanem rámutat gyarlóságainkra, tévesztéseinkre, hamisságunkra, nekünk jön, felráz, ellennünk szól, és miután az Isten útjára igazgatott, vezet. Az egyház szolgálata is ez lenne a világban, a prófétai hang, a határozott figyelmeztetés. Aztán jöhet az evangélium.

Lukács 21,1-4

167. dicséret

Áháb király megunta a hároméves nyugalmat, amikor nem volt háború; hiszen unalmas a csendes élet, nem kínál kihívást, dicsőséget, látványos eredményt, piedesztált. Pedig nyugton maradni; ez Istennek tetsző magatartás. Kedves az Úrnak, ha csendes életet élünk, és tesszük a dolgunkat. Sajnos, rövid ideig tud az ember nyugton maradni. Hamarosan elkezdünk fontoskodni, ügyezni, megszerezni azt, ami nekünk jár, visszaszerezni régi dicsőségünket és javainkat, ami aztán sok harcot von maga után (4). 

Lukács 20,41-47

511. dicséret

Az Úr elől nem lehet menekülni (Zsoltárok 139,7-10). Ő rátalál Áhábra a Nábót szőlőjében (22). Áháb olyanra vetemedett, amit rossznak tart az Úr (20). Ha valami megvetemedik, az másokat is agyonnyomhat. Áháb megvetemedése saját háza népét, és a rá bízott népet is halálos veszedelembe sodorta (22). Áháb fogékony lenne az Úr szavára, mert amikor Illés határozott figyelmeztetést ad neki, akkor böjtöl, megalázza magát, csöndesen jár-kel. Mégis élete summája ítéletes (25). Ennek indoklását is adja az Ige: „mert félrevezette a felesége” (25), ezért „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában” (2Korinthus 6,14). Nábót vére elégtételt követel, mert ahol a kutyák felnyalták Nábót vérét, ott fogják felnyalni Áháb vérét is. Sok fájdalmat okozunk másoknak, ezeket egyszer saját magunk kínjaként átélni: ez a bűn méltó büntetése, maga a kárhozat. Krisztus ezt élte át miattunk, érettünk, helyettünk, hogy mi megszabaduljunk a jogos büntetéstől, és ugyanakkor irgalmasak legyünk másokhoz.

Lukács 20,27-40

193. dicséret