Tudjuk milyen az, amikor valami, vagy valaki utálatos. Az ember nemcsak riadalmat és hányingert érez, hanem teste – lelke összerándul; jelzi: ezt ne! Halál-közeli élményt okoz az utálatosság, undort. Isten előtt utálatos minden, ami nem az Ő eredeti szándékát, az életet, az isteni rendet, és az ebből fakadó szabadság örömét szolgálja. Bűnnek hívjuk azt, ami mindezeket elhomályosítja. Ezért mondjuk, hogy Isten utálja a bűnt. Tökéletességének hatalma azonnal el is söpörne minden utálatosságot, örökléte kizárna minden halál-közeli élményt, de életet szerető kegyelme félti az embert: ezért nem használ hipót, mert a folt ugyan azonnal eltűnne, de vele együtt az élet is! Amikor az Úr valamit utálatosnak nevez, akkor azt értünk nevezi meg, mert félt, ugyanakkor nem akar az utálatosságokkal együtt minket is kihipózni! Manassé, Ezékiás fia 55 éven át azt tette, amit utálatosnak tart az Úr, egyiket a másik után. Érdemes lenne ezeket az utálatosságokat felsorolni, és mai nyelve lefordítani: az életünk sokféle hiábavaló áldozóhalmaitól (3), az emberáldozat mai formáin át (6), az istentiszteleti sokféleségig (7). Isten tűrte 55 éven át. Micsoda kegyelem. Manassé pedig össze se rándult, nem érezte a halál közelségét, a hányingert. Mi is hasonlóképpen immunisak lettünk a rosszra, megszoktuk, fel sem tűnik? Az a vég, amikor az utálatos a „normális”. Amit az Úr utálatosnak tart, legyen nekünk is az! Ez élet és halál kérdése.

Lukács 24,1-12

349. dicséret