Valamikor régebben, egyik testvérünk a bibliaóránkra elhozta az ismerősét. Akkor éppen ez az Ige állt előttünk, mint ma. Ez az „idegen” pedig, teljesen „kívülállóként” megzavarta nyugodt, „belterjes”, akol-meleg, imádkozó közösségünket, mert ilyeneket mondott. – Miért szűk a hely a prófétatanítványoknak, nem férnek össze még ők sem, miért veszekednek annyit a papok? (1) - Semmi szükség nincs arra, hogy a fejsze ússzon a vízen (5). - Arra végképp nincs szükség, hogy bárki emberfia tudjon arról, amiről a hálószobában beszélgetünk (12). - Könnyű lenne a harc, ha csak úgy megvakíthatnánk az ellenséget (23). – Az éhínség idején olvasható történet, miszerint anyák eszik meg felváltva a fiaikat, egyenesen rettenetes (28-29). Miért olvasható ilyen sok rettenetes történet a Szentírásban? --- Mi azonban megválaszoltunk ennek az idegennek. Nem is kellett nekem szólni. Testvéreim kiválóan tudták a leckét és legyőzték a kötekedőt, bátor hitvallással. Be is teljesedett a mai Ige egyik verse; többen voltunk mi, mint ő (16). Nem is láttuk soha többé. Győztünk!? Vagy talán most inkább csendesen imádkozni kellett volna a válaszok helyett: „Uram, nyisd meg a szemét, hogy lásson?” (17)