Isten népe elhagyja az Urat, és szakadnak szerteszét, északra és délre, majd északon is kétfelé (21). Az ilyen egyház nem tudja meggyőzően betölteni küldetését, sőt arra méltatlanná lesz. A keresztyénségnek, ezen belül a protestantizmusnak nem tesz jót az egyén uralma, vagyis a nyugati kultúrák individualizmusa. Két irányból is szaggat minket ez a jelenség. Egyrészt az egyháztól, és minden hagyományos értéktől való eltávolodás, a szekularizáció ezernyi formája tépdes minket, ide értve a saját magunk által barkácsolt vallásosság megnyilvánulásait; másrészt az egyéni kegyesség „mindenhatósága” gyengít bennünket a protestantizmuson belül is. Az egyéni gondolat ugyanis ebben a kultúrában „szent”. Sokfélék vagyunk. Megannyi felekezet, azon belül számos kegyességi irányzat mondja a magáét. Isten egyen-egyenként számon tart bennünket, ahogy ezt Ézsaiáson, és Jézus Krisztuson keresztül is megüzente nekünk (Ézsaiás 43,1; Máté 10,30). Ebből azonban nem következhet az egyén uralma, a hit terén is megnyilvánuló önmegvalósítás, hanem csakis a szentek közösségének igei rendjébe való gyógyító és szolgáló betagolódás. Kis városunk 20 százaléknyi protestánsaira már hétféle gyülekezet „vadászik”, gyakran „lehamisprófétázva” egymást. Zimriről azt írja az Ige, hogy vétkei miatt történt a sok szakadás és nyomorúság (19). Vétkeink miatt gyengül az evangélium a világban.