Ez az emberi bűn. Nem látom, hogy mennyi mindenem van. Ezért elégedetlen és hűtlen vagyok. Nem elég az enyém, kell a másé; olyannyira, hogy a magamét is odaadnám érte, mert a másiké jobb, szebb, több (2). Mindent felteszek erre, és belebetegszek (4), ha nem sikerül megszerezni a másét: legyen az szőlő, bor, ház, kocsi, hatalom, vagyon, dicsőség, asszony. A történet rettenetes, de valós, naponta ismétlődik ma is, szerte a világban: mindent elkövetek azért, hogy megszerezzem, amit kinéztem, nem riadok vissza semmitől, hitvány embereket, hamis tanúkat, számos trükköt felhasználok, ha kell ölök, de elérem, ami nekem kell. Az a kérdés, hogy mi van utána? Nem véletlen, hogy így végződik ez a szakasz: Áháb lement a jezréeli Nábót szőlőjébe, és birtokba vette azt. Az övé, és nem lett tőle boldogabb, sőt, ítélet alatt van! Az övé a szőlő, de nem tud neki örülni; az övé, de milyen áron, mit kezd vele? A kárhozatos üresség érzése ez. Lába előtt hever Nábót egész gyönyörű szőlője, de heverhet akár az egész világ is, és mit kezd vele? Ördögi ez a kísértés. Krisztus már az elején ellenállt ennek (Máté 4,10). Ennél a kárhozatos magatartásnál csak egy kárhozatosabb van: a mindennapi ember irigysége azokra, akinek szerinte csak egy fillérrel is „több” jutott, mint neki.