Egy neves színészünkkel, mint elkóborolt reformátussal készítettek egy riportot nemrégiben. Elgondolkodtató dolgokat mondott rólunk. Többek között, hogy nem azt tesszük, ami a szolgálatunk lényege lenne! A fellegekben járva nagy okosságokat mondunk, amiknek semmi köze a hétköznapokhoz, vagy fontoskodva beleveszünk a közéletbe, aminek ma gyakran aktuálpolitikai felhangja van. Nem hirdetünk evangéliumot, és nem adunk segítséget az emberek hétköznapjaihoz (Róma 15,4). Szíven ütött ez az észrevétel! Fáj, hogy sok a negatívum rólunk. De még jobban fáj, hogy nem tudom cáfolni a neves művész eme kritikáját. Igénkben Isten népe kétfelé szakadt, mert Salamon, majd utána Jeroboám nem voltak hűségesek az élő Istenhez, és a rájuk bízott feladathoz. Isten áldásának, parancsaiban kijelentett rendjének, és megtartó szeretetének meghirdetése helyett önmaguk megvalósításával, érdekeik érvényesítésével foglalkoztak. Ez hozta őket ilyen nyomorúságos helyzetbe, el egészen odáig, hogy már az Isten tiszteletének módját is mindenki maga találta ki. Itt tartunk ma! Több evangéliumot, és kevesebb fontoskodást, hiszen a fontoskodás az aranyborjú imádatának egy mai fajtája.