Van olyan ember, akinek örömöt okoz a bolondság, nem a bolondozás, hanem a káosz. Az ilyen ember hasonló a rossz kölökhöz, aki élvezettel dobálja a köveket a tóba, hadd fodrozódjon a víz; a kerti tavacskák egyenesen megtelhetnek ezekkel a kövekkel; és még „a fenekükre sem szabad csapni ezeknek a rosszaságoknak”, hadd bonyolítsák az életet, hadd keserítsenek másokat. Ilyenkor szabad azért imádkozni, hogy: Uram, adj ezeknek az „ostobáknak” olyan terheket, amelyeknek hordozása leköti az energiájukat, így nincs idejük, „erejük” „köveket dobálgatni”, ezzel másokat „szórakoztatni és keseríteni”. Közben hátha az eszük is megjön, és a Te kegyelmedből ezek az ostobák értelmesekké lesznek, a Te gyermekeiddé, akik már nem élvezik a bajkeverést, sőt simítják a ráncokat, építenek, és nem rombolnak, a Te országod békességét munkálva.*

János 6,1-15

501. dicséret

* Érdemes még elgondolkozni néhány igeversen, a mai szakaszból. 

Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás (22), azaz egyeztetés nélkül minden robban, ugyanakkor nem mindegy, hogy kik az egyeztetést előkészítő tanácsadók, milyen szakmaisággal, mit képviselnek, mik a rejtett szándékaik, indítékaik.

Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó (23). Sok a kérdés, mindig kérdezzük egymást, de milyen lélekkel? Kegyelem, ha az ember alázattal, hittel, mindenben az Úr akaratát képviselve, ugyanakkor határozottan, szakmaisággal tud válaszolni, mert „képben” van. De aki tud válaszolni, akit nem tudtak a rosszindulatú kérdésekkel sem megfogni, akinek megadatott az a képesség, hogy kellőképpen, frissen képben legyen a rá bízott területen; az is szeretettel válaszoljon, mert az idejében mondott szó azt jelenti, hogy válaszom nemcsak engem igazol, erősít; hanem segít, könyörül a másikon.

Az értelmes ember életútja felfelé visz, kikerülve a holtak hazáját odalent (24), lám itt az Ige kimondja, hogy mit jelent „valóságosan fentre” jutni.

Itt azt olvassuk (8-9), hogy a bűnösök áldozatát utálja az Úr, csak a becsületesek imádságát kedveli. Na, éppen ez az, ami megváltozott Jézus Krisztusban. Éppen ettől több az Újszövetség az Ószövetségnél. A bölcsességirodalom nagy témája ez: kik járulhatnak az Isten elé, kiket szeret az Úr, és kiket büntet? Jób könyvének nagy kérdése is ez. De jó, hogy olyan Istenünk van, aki nemcsak a „sterileket” szereti. Annyi hívő, tökéletes, mintaszerű családot ismerek: „minden a helyén van náluk”. Ők egyszerre „alázatosak” és elkülönülők, mert ők rendben vannak, mindenhol ott vannak, a gyülekezetben is buzgók, a gyerekeik jól tanulnak, a tanárok szeretik őket; mint a „mesében”. Ha náluk „porszem” kerül a „gépezetbe”, azt senkinek, még az Istennek sem szabad észrevenni. Óriási váltás a teológiában, az Isten-kép alakulásában, Jézus Krisztus, aki közösséget vállal a Kainokkal, sőt, tudja a Kainok szemszögéből is szemlélni a világot (Steinbeck, Édentől keletre), el egészen odáig, hogy nemcsak áldozatukra tekint rá, hanem Önmagát áldozza fel, érettük. Ellenkező az előjel, ezt a sort javítsuk ki. Ő elfogadja a bűnösök áldozatát, nemcsak a becsületesek imádságát hallgatja meg, sőt, megváltó hatalmával a bűnösök útját is kiigazítja. 

János 5,37-47

153. dicséret

*  -1. Az igeszakasz ismételt egyik nagy témája a bölcs higgadtság, ami a beszédünkben mutatkozik meg (1-5). A higgadt válasz elhárítja az indulatot. A bölcs ember jól használja a tudását (2), higgadtan, indulat nélkül, nem a maga dicsőségére, hanem a másik javára. Ennek a higgadtságnak forrása az istenfélelem, hiszen mindenen rajta tartja szemét az Úr, mindenről tud, semmi sem történik övéi életében, az Ő megengedő akarata nélkül (3). Ezt tudja az istenfélő, és mindenkor kiegyensúlyozott, örvendező (13). A bölcs ember higgadtan int, azaz szeretettel hinti tudását, nem gőgösen (7); és ugyanígy fogadja mások észrevételeit is (5; 10; 12). Az ilyen ember nem beszél, és nem rágódik fölösleges dolgokon, pedig hányan tesszük ezt, és leszünk csüggesztően kibírhatatlanok mások számára (15). A türelmes emberen keresztül minden viszályt lecsendesít az Úr (18). 

- 2. A szakasz másik nagy témája a vagyon, az evilági kincs. A nagy kincs az, ami soha nem hullik szét (6). Földi kincseink is csak akkor érnek valamit, ha kapcsolatban állnak az örökkévaló kincsekkel, hiszen a halál mindent visz, és a szívünkben lévő kincsekkel kell majd megállnunk az Úr előtt (11). Jobb a kevés az Úr félelmével, mint a sok, nyugtalanul (16-17). Ez a tény azonban nem tesz bennünket lustává, mert kedves az Úr előtt a szorgalom, amelynek áldásait, eredményeit fogadjuk csak el bátran az Úr kezéből. Valaki mondta nekem, hogy Ő csak odaadással teszi a dolgát, az áldások pedig felülről jönnek, de amikor nem jöttek, akkor is ugyanilyen odaadással dolgozott, az eredményt pedig az Úr kezéből fogadta el minden körülmények között (19). 

- 3. A harmadik nagy téma a kegyesség (8-9). (Lásd a megjelent magyarázatban!)

Minden ember saját maga ismeri a maga bánatát és örömét. Ezt az ismeretet még azok sem birtokolhatják, akik a legjobban szeretnek bennünket. Egyedül Isten ismer bennünket igazán.** Mivel minden ember élete tele van bánattal és örömmel, amit csak saját maga ismer, ezért nagyon vigyáznunk kell akkor, amikor a másikról véleményt fogalmazunk meg.*** Nem bújhatunk a másik bőrébe, de beleérző szeretettel fordulhatunk felé, örülhetünk és sírhatunk vele (Róma 12,15). Azt is tudomásul kell vennünk, hogy egy határon túl nem avatkozhatunk bele senki életébe, sőt segíteni se tudunk egy határon túl; legfeljebb felvillanthatjuk mások előtt, hogy az Úr az, aki segít hordozni bánatot és örömöt. Elérkezik az a pillanat, amikor át kell adnunk életünket, terheinket és örömeinket az Úr Jézus Krisztusnak, egyébként nem csak belehalunk azok hordozásába, hanem nagyon mélyre is húzhatnak ezek. Néhány gyakorlati tanácsot is megfogalmazhatunk, ha mélyebbre megyünk az Ige üzenetébe: a kelleténél többet ne foglalkozz saját magaddal, sem bajaiddal, sem örömeiddel, inkább figyelj a másikra, és egész életedet helyezd az Isten kezébe. Ennyi elég. Tehát, figyelj a másikra, de egy határon túl erőszakkal és illetéktelenül ne hatolj a másik lelkébe, még a segítség szándékával se, mert olyan területre kerülsz, amely egyedül csak az Istent illeti meg.****

János 5,31-36

286. dicséret

 * Ez a fejezet is hemzseg a kétsoros, mély, gyakorlati, ihletett üzenetektől. Most is csak egy verset emelünk ki.

** Mi pedig, ahogyan Kálvin is hangsúlyozta, Isten színe elé állva ismerhetjük meg, és fogadhatjuk el önmagunkat, valamint az Ő kegyelméből újulhatunk meg.

*** A mai Ige igazságát a népi bölcsesség is megfogalmazta: mindenkinek elég a maga baja.**

**** Szabó Lőrinc, "Valami fájt" című verse illusztrálja a mai Ige üzenetének kiindulópontját, keressük ki, olvassuk el. „Hogy nemrég partra dobta a vihar, mennyit kínlódott ez a pici hal! / Puha ringásból érdes szögletek közé zuhant, sors és vad rémület fogta fogóba, zord kő, az alá  beszorult, - ott ficánkolt még soká, / s ott fult meg az esőben szomjasan:, halott kis szája most is tátva van. / A száj most már örökre így marad, kapuján ki-be hangyák rajzanak, / boldogan, izgatottan cipelik haza a drága préda részeit, az Istenküldte, édes új vagyont-holnap már csak pikkely lesz itt, s a csont, / s az üres száj, mely sohse mondja ki, hogy hogy fájt neki nemrég valami.” (Szabó Lőrinc: Valami fájt)

A „kedvesség” az újjászületett ember tulajdonsága. Ez a kedvesség nem valami képmutató szerep, hanem hiteles és tetten érhető jóindulat. Ez a jóindulat nem érzelem, hanem az élő Isten cselekvése bennünk, aki igénybe veszi értelmünket és érzelmeinket, akaratunkat; egész valónkat egyaránt.** Isten jóindulatú, ezt megmutatta Jézus Krisztusban. Isten azt akarja, hogy megtérjünk és éljünk. Ezért az Isten embere, a krisztusi ember csakis jóindulatú lehet, hiszen értelme, érzelmei, akarata, egész valója „jó” kezekben van, a „legjobb” kezekben, az Úr kezében. Ennek a jóindulatnak látható megnyilvánulása az, amit itt az Ige „kedvességnek” nevez. Ez a kedvesség tehát sokkal több, mint valami hízelkedő, „kenhető”, „nyájas” magatartás. Ez a kedvesség a krisztusi ember jóindulata, minden helyzetben, még a kemény és döntést kívánó helyzetekben is, tele szeretettel, tapintattal, odafigyeléssel. Adj nekünk új szívet, Urunk, új értelmet, kedvességet és jóindulatot, mert „megromlik” az életünk, mint a napon hagyott hús (15). 

János 5,24-30

402. dicséret

* Jaj de sok a „kellemetlen” ember. Az egyházban még nehezebb a helyzet, mert a világban kőkemény szabályok vannak, de az egyházban az „Áldás, békesség” nyájasságával sok mindent leplezünk, miközben olyan dolgok történnek, amelyek odakint, a „világban”, egy tévedés után is „búcsúzáshoz” vezetnek. Sok közöttünk a „nyájas” ember, vagy a hitében „agresszív” ember, de mennyi a krisztusi jóindulatból fakadóan kedves ember?**

** Ez a jóindulat, az eredeti szöveg és a Károli fordítás szerint is „jó értelemből” (15), azaz Isten által megvilágosított értelemből fakad.

Az aljasság kárhozatos mélypontja az, amikor egyik ember, csoport, elkezdi zsarolni a másikat, hogy érdekeit érvényesítse, a magáét pedig védje. A hívő ember számára ez az a pont, amikor ki kell szállnia az egészből, bármiről is van szó, mert ekkor már mindent az ördög vett kézbe, és csak süllyedés várható, mindenki számára.* Sokszor, sokféleképpen szoktuk egymást „nyomás” alá helyezni, befolyásolni, szorongatni; - néha egy kedves köszöntésre adott visszafogott válasz is elég, hogy jelezzük, valami nem tetszik. Erre az aljas játékra alkalmas a beszédünk (1-5), és a vagyonunk (7-13). A 8. vers különösen kifejező, hiszen a gazdagsággal, pénzzel látszólag sok mindent el lehet „intézni”, egy időre; miközben a szegény nem fenyegethető, nem zsarolható, tehát a szegénységnek is van előnye (8). A nincstelen nem is rágalmazható, neki nincs mit vesztenie.** Nem igazság kell (6), hanem az igaz Úr irgalmában való újjászületés, hogy kikerüljünk az aljasság, akár kegyesen leplezett mocsarából, és valóban krisztusiak, ezért az Ő védelmét élvezve, „feddhetetlenek” legyünk.

János 5,19-23

416. dicséret

* Itt már nem lehet azzal igazolni „helytállásunkat”, hogy ahol munkál az Úr Lelke, ott munkál igazán az ellenség is.

** Sajnos az sem vigasz, hogy az igazság megtartja a feddhetetlenül élőt (6), mert akit egyszer meghurcoltak, ha alaptalanul is, azt, mint sebzett tyúkot, pusztulásig csipegetik a többiek, még a „hívő testvérek” is, ezt ki kell mondani. Az sem árnyalt üzenet, hogy a bűn elbuktatja a vétkest, mert trágyából is hajt ki illatos virág; egyébként is ki a makulátlan Isten előtt? (6)

Milyen az Isten szeretetébe gyökerezett ember? Igaz emberként alázattal fogadjuk az intést (1; 15), küzdünk minden gonoszság, alattomosság ellen (2), amely szándékainkban (4-6), szavainkban (13-14; 17-22), konkrét tetteinkben is megmutatkozik, ezen belül legfőképpen házasságunkban (4). Az igaz ember irgalmas, még állatához is (10), és nemcsak látszattevékenységet végez, hanem konkrét munkában szorgalmas (11), ezt pedig megáldja az Isten (12). Az igaz ember higgadt (16), alázatos (23), szorgalmas (25; 28), nem levert hangulatú, hanem vidám (25), hitével és életével utat mutat, és az utat mutatja meg másoknak is (26-28).

János 5,10-18

388. dicséret

* Többnyire ellentétpárokban fogalmaz ez a fejezet: azt taglalja, hogy különböző helyzetekben mit tesz az „igaz”, és mit a „bűnös” ember, valamint mi lesz az egyik, és mi a másik cselekedetének következménye. Az új fordítású Biblia ezt a címet adja ennek a fejezetnek: A bölcs és a bolond viselkedése. - Az „igaz” ember meghatározása fontos: az igazak gyökere mozdíthatatlan (3). Ez azt jelenti, hogy az igazak sem a maguk erejéből állnak meg, és lesznek jókká, bölcsekké; miközben a „bűnös, vétkes, bolond” ember élete valójában nem áll szilárdan, ha annak tűnne is egy ideig. Az élő Isten megváltó szeretete, Jézus Krisztus hordoz bennünket, mint talaj a fát, a gyökérzet pedig az Isten kegyelméből ajándékba kapott hitünk (Efezeus 3,17; Kolossé 2,6). Ezzel a gyökérzettel kapaszkodhatunk az Isten szeretetébe, hogy minden helyzetben megállhassunk, még akkor is, ha körülöttünk mindenki homokba ülteti életét, az igazak mégis gyökeret vernek (12).

Tegnap egy régen várt, jó hírt kaptam, - mondta nekem valaki, és azonnal meg kellett osztanom azokkal, akik nekem fontosak, téged is ezért hívtalak fel. Ilyenkor mindig az Úr mozdul bennünk, aki arra indít, hogy amink van, azt ne tartsuk magunkban, és ne tartsuk meg csak magunknak, hanem adjuk tovább másoknak. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy a másik pedig tudjon elfogadni, tudjon örülni a másik örömének. A valódi közösség mindig itt kezdődik (24-25). Együtt örülni és sírni (Róma 12,15). Ínséges időkben az ilyen ember „búzát” mér a rászorulóknak, nem tartja vissza az élelmet azoktól, akik ugyanúgy akarják az életet, mint ő maga. Nem a világ összes szegényét kéri rajtunk számon az Úr, de van-e legalább egy „szűkölködőd”, akár közvetlen környezetedben, „házad népe” körében (29), akinek „búza” sem jut; mit teszel érte? (26) Aki bőven osztogat, még többet kap; aki szűken mér, előbb-utóbb mégis ínségbe jut (24-25). Az Úr mindent átadott nekünk, gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi meggazdagodjunk (2Korinthus 8,9).*

János 5,1-9

226. dicséret

* Őáltala nemcsak testben, lélekben is bőségben, üdvösségben élünk, mert Ő minden hamisságunkat, utálatosságunkat, gonoszságunkat elvette, megtisztított, igazzá formált bennünket (18-23; 27-28). Az „igazak” pedig csak jóra várhatnak (23; 30-31).

Gondoljunk az Isten kimondhatatlan ajándékára (2Korinthus 9,15).

A becsületesség nem tőlünk való erény, hanem Jézus Krisztustól való ajándék. A becsületességre még törekedni is csak Isten kegyelméből tudunk, mert tudat alatt mindig az érdekeink vezérelnek bennünket. A becsületesség nem más, mint engedni a feddhetetlen, tökéletes Isten vezetésének. Aki nem „becsületes”, annak romlottsága főként sokféle hűtlenségben mutatkozik meg (3). 

János 4,46-54

239. dicséret

* Rövid üzeneteket sorolok fel, gondoljuk tovább azokat. Mindegyik egy gyöngyszem, fűzzük fel őket egy fonálra, formáljuk őket szép nyakékké. 

- A hamisságot utálja az Úr, a pontosságot kedveli, kegyelemre szorulunk, mert éppen az a bűn természete, hogy hamisan látjuk, gondoljuk, értékeljük a dolgokat, ezért hamisan is cselekszünk. Isten látja jól a dolgokat, ezért meneküljünk az Igéjéhez (1). 

- A kevély ember előbb-utóbb megszégyenül, ezért minden megszégyenülés figyelmeztetés, hogy kevélyek vagyunk, isteni jel, amely nemcsak alázatra int, hanem egyben az Úrhoz kerget bennünket (2). 

- A becsületesség nem tőlünk való erény, hanem Jézus Krisztustól való ajándék. A becsületességre még törekedni is csak Isten kegyelméből tudunk, mert tudat alatt mindig az érdekeink vezérelnek bennünket. A becsületesség nem más, mint engedni a feddhetetlen, tökéletes Isten vezetésének. Aki pedig nem „becsületes”, annak romlottsága főként sokféle hűtlenségben mutatkozik meg (3). Ugyanezt hangsúlyozzák az 5-6. versek is. 

- A vagyon a bajban, halálunk óráján, a számadás idején már nem számít; csak Isten igazsága, amely övéi számára kegyelem, menthet meg a haláltól. Ne felejtsük a halál a Biblia szerint nem a lét, hanem az élet ellentéte (4). Ezt az üzenetet erősíti meg a 7. vers is, miszerint minden evilági vagyonhoz, erőhöz, hatalomhoz fűzött reménységünk odalesz egykor, csak az Úrba vetett reménység tart meg. 

- Hasonlóképpen gondoljuk tovább a 8. verstől a 16. versig terjedő gondolatpárokat: mit mond az Ige a beszédről (9-13), a vezetés fontosságáról (14), a kezességről (15); vagy más összefüggésben mit mond ez a szakasz igazról és bűnösről (8-9), mit vall a megmenekülésről és a vigadozásról (10).

- Mennyi gyűlölet rejtőzik bennünk: elég egy váratlan fordulat és kivágódik a régi emberünk, tele indulattal, sértődéssel, sebekkel, bosszúvággyal. - Ez először a beszédünkben nyilvánul meg, ott csapódik ki elsőként: rágalmakat, hazugságokat fröcsköl a nyelvünk (18). - Megfordítom: sokfajta irigység, gyűlölet sziporkázik körülöttünk, rengeteget kínozzuk egymást. Világunk jellemzője az, hogy elvadulunk, megvadít a bűn, semmi sem számít, csak „én”! - Nem jó így élni. Ebbe az állapotba persze idő előtt belekopunk mindannyian, hiszen a bolondok belehalnak ebbe az esztelenségbe (21). - A beszédünket nem tudjuk megváltoztatni, új szív kell, hogy Jézus Krisztus éljen bennünk, és szóljon általunk.

János 4,43-45

227. dicséret

* A nyelv bűneinek kérdése újból és újból visszatér a Példabeszédek könyvében. Itt egy hosszabb kifejtését találjuk ennek, négyszer két sorban (18-21). 

- Mennyi gyűlölet rejtőzik bennünk: elég egy váratlan fordulat és kivágódik a régi emberünk, tele indulattal, sértődéssel, sebekkel, bosszúvággyal. 

- Ez először a beszédünkben nyilvánul meg, ott csapódik ki elsőként: rágalmakat, hazugságokat fröcsköl a nyelvünk, azzal a lelkülettel, ha énnekem „végem”, akkor vesszen minden körülöttem (18). 

- Megfordítom: sokfajta irigység, gyűlölet sziporkázik körülöttünk, rengeteget kínozzuk egymást, amely mindenkit elvadít. 

- Tovább megyek: a posztmodern világ jellemzője tényleg az, hogy elvadulunk, megvadít a bűn, semmi sem számít, csak „én”! 

- Nem jó így élni. Ebbe az állapotba persze idő előtt belekopunk mindannyian, „nyertesek és vesztesek” egyaránt, hiszen a bolondok belehalnak ebbe az esztelenségbe (21). - Döbbenetes képet alkalmaz erre az Ige: a bosszúálló ember szíve nem sokat ér, maga az ember nem sokat ér, azaz „elveszett” állapotban van, amíg ebből meg nem tér (20). 

- Ennek a megtérésnek lényege, hogy nem a másikra, hanem magára tekint, az Isten világosságában. Az Isten embere, az „igaz” ember jelenlétének látható jele, hogy még akkor sem mond rosszat a másikra, ha erre oka lenne, vagyis nyilvánosan nem beszél rosszat a másikról, végképp nem rágalmaz; ha szól, jézusi módon teszi (Máté 18,15); de meggondolja, mikor szól, mert sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés (19). 

- Felüdülés az ilyen ember beszédét hallani, amely értékes, „színezüst” (20), vezet (21), példát ad, igaz hitre mutat. 

- A beszédünket nem tudjuk megváltoztatni, új szív kell, hogy Jézus Krisztus éljen bennünk, és szóljon általunk.

A Példabeszédek könyve tizedeik fejezetétől új szakasz kezdődik, amely kétsoros mondásokat tartalmaz, mindegyik más témát villant fel, de ezek a témák gyakran ismétlődnek. Vannak hangsúlyos témák. Az igevers első sorában említett témát a második sor, akár annak ellentétét is előhozva, részletezi. Nézzük a mai igeszakasz témáit: szülő és gyermek viszonya (1); kincs, vagyon kérdése (2); a mohóság bűne (3). Továbbá: a lustaság és szorgalom (4-5); erőszak és szelídség (6); az igaz és a bűnös emléke (7); az engedelmesség és a nyelv bűnei (8); a görbe és a feddhetetlen élet (9); a kétszínű kacsingatás (10) nagy témái sűrűsödnek itt össze. Majd ismét olvasunk a nyelv bűneiről (11). Ezt követi a gyűlölet, hűtlenség, szeretet (12); fenyítés (13); tartózkodó élet (14); gazdagság és szegénység (15-16) területe; valamint az intés megfogadásának fontossága (17). Ezek között is állandó kifejezések: bölcsesség és ostobaság, igaz és bűnös ember. Látjuk, mindegyik téma, egy külön világ. Ma is izgalmas témák ezek, amelyek, az Ószövetséghez illően árnyaltak, és amelyekre nemcsak ez a bibliai könyv, hanem az egész Szentírás ad igei választ, „teológiai reflexiót”; megoldást pedig a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó kegyelme adhat ezekre a nagy kérdésekre. Egyedül csak Ő, aki az életnek forrása, minden szavával, Igéjével együtt, és aki minden evilági ellentmondást, kétértelműséget, gyűrődést elsimít majd.

János 4,39-42

293. dicséret

Milyen az Isten bölcsességével megáldott ember? - 1. A bölcs ember életörömmel teli ember, aki tudja „élvezni” azt, amit az Úrtól kapott, házat épít, bort iszik, de gazdagon megterített asztalához másokat is hív; mert egyedül örülni nem lehet, képtelenség és istentelenség. Sajnos a „hívő” ember manapság olyan „szürke”, nincs benne életöröm, vidámság, a képesség arra, hogy örvendezzen a szépnek és a jónak. Ez a „savanyú”, állandóan komoly, rideg keresztyénség ugyanúgy idegen Isten előtt, és az emberek előtt; mint az olyan keresztyén örvendezés, amely „világi” elemekkel akarja a szent Istent áldani. A világban található javakkal kell és lehet örvendezve élni, Isten dicsőségére és mások javára. A keresztyén embernek sem kell mindig, mindenről lemondani; igenis ezt üzeni ez a szakasz (1-6). - 2. A bölcs ember nem vesz részt megoldhatatlan ügyekben; ha belekényszerül, akkor sem inti meg a csúfolódót. Vannak ugyanis olyan ügyek és olyan emberek, ahol az emberi jó szándék és intés egyként hiábavaló, nem változik semmi, és az is csak a kárát vallja, aki segíteni akar (7-8). Ehelyett azokhoz kell fordulni, akiken lehet segíteni, akik nyitottak, hálásak, és javukra, gyarapodásukra válik a szeretet (9-12), amely még az Isten szeretetének megismeréséhez is elvezetheti őket (10). A csúfolódó, előbb-utóbb maga vallja kárát lelkületének, a bölcs pedig nem dobja oda a gyöngyöket, sem az evangéliumot, sem magát a disznóknak (Máté 7,6), csak azért, hogy a disznók mindent bemocskoljanak (12). Rodin híres szobra egy „hátsóját” nekünk mutató, arctalan alakot ábrázol; bocsássanak meg, hogy kimondom, vannak helyzetek, amikor csak ezt tehetjük; nem ez a megoldás, de ilyen helyzetekben a megoldást csakis az Úr adhatja, és bizonnyal majd adja is.*

János 4,31-38

396. dicséret

* - 3. A bölcs ember vigyáz minden fecsegéssel, „nem ad” a fecsegésre, de maga nem is fecseg, mert sok balgaságot összehord az ember ilyenkor. Még kétféleképpen érthetjük ezt a sort, úgy is, hogy a bölcs ember nem balga, mert nem fecseg összevissza; és úgy is érthetjük ezt a verssort, hogy a bölcs ember vigyáz a női fecsegéssel, csacsogással, amely sok mindent elindíthat, bajba is sodorhat (13-17). - Urunk, tégy bennünket bölcsekké! Mi magunkban nem tudunk azok lenni, csak a Te megváltó kegyelmedből.

A Példabeszédek könyvében szereplő, megszemélyesített bölcsességet az óegyház Jézus Krisztusra értette. Őbenne, rendben teremtette meg Isten ezt a világot. Jézus Krisztus azért öltött testet, azért lett emberré, hogy Isten, éltető rendjét visszaadja nekünk. Ez a megváltás. Ez a rend azonban nem rideg rend. Ez a rend, Isten jelenlétének rendje, Jézus Krisztus által egy örömteli rend, maga a boldogság, amiben kiteljesedhet az emberi élet. Olyan ez a rend, mint amikor az ember játszik, és elfelejtkezik mindenről, nincs gond, nincs idő, a másik ember pedig társsá, baráttá, testvérré lesz, akivel játszok. Ennek a játéknak része a gyönyörködés, minden valódi szép megismerése és az abból való részesedés. Sőt, ennek a gyönyörködésnek legfontosabb eleme, hogy az ember tud a másikban gyönyörködni, és nem csak a testi szemeivel. Isten rendje a gondtalan játék, a gyönyörködés tere; ahogy maga Jézus Krisztus is játszott és gyönyörködött az Isten színe előtt (30-31). Ennek valósága, Isten színe előtt adatik, ma is. Jézus Krisztusban ezt éljük át. Az Ő visszajövetelével ez lesz teljessé. 

János 4,27-30

485. dicséret

* A Példabeszédek könyvében szereplő, megszemélyesített bölcsességet az óegyház Jézus Krisztusra értette, aki mindeneknek előtte, öröktől fogva van az Atyánál, nem teremtmény, de Őáltala és Őbenne teremtett az Atya mindeneket (22-29). Ezt a hittitkot az óegyházi zsinatok világosan megfogalmazták. Jézus Krisztus öröktől fogva létező isteni személy. Őbenne, rendben teremtette meg Isten ezt a világot, határt szabott a tengernek, megszilárdította, megalapozta a világot, kimérte a látóhatárt a mélységek fölött. Jézus Krisztus azért öltött testet, azért lett emberré, hogy ezt az éltető rendet visszaadja nekünk. Ez a megváltás. 

Ez a rend azonban nem rideg rend. Ez a rend, Isten jelenlétének rendje, Jézus Krisztus által egy örömteli rend, maga a boldogság, amiben kiteljesedhet az emberi élet. Olyan ez a rend, mint amikor az ember játszik, és elfelejtkezik mindenről, nincs gond, nincs idő, a másik ember pedig társsá, baráttá, testvérré lesz, akivel játszok. Ennek a játéknak része a gyönyörködés, minden valódi szép megismerése és az abból való részesedés. Sőt, ennek a gyönyörködésnek legfontosabb eleme, hogy az ember tud a másikban gyönyörködni, és nem csak a testi szemeivel. Isten rendje a gondtalan játék, a gyönyörködés tere; ahogy maga Jézus Krisztus is játszott és gyönyörködött az Isten színe előtt (30-31). Ennek valósága, Isten színe előtt adatik, ma is. Jézus Krisztusban ezt éljük át. Az Ő visszajövetelével ez lesz teljessé. Ezért adja nekünk Igéjét, hogy visszajöveteléig is ízlelhessük ezt a rendet. Éppen az a bűn nagy nyomorúsága, hogy mi csak gürizni, veszekedni, birtokolni tudunk, hamis értékek mentén tájékozódva. 

Isten azonban Jézus Krisztusban nekünk is adja az Ő bölcsességét, amelyből rend és öröm következik (32-36). Ezért figyeljünk Őrá, Igéjére (32-33). Boldog az olyan ember, aki hallgat az Úr szavára, aki mindenben színe, vagyis ajtaja előtt áll. Aki az Urat megtalálhatta, az életet találta meg, és kegyelmet nyert az Úrtól. Minden más életmód olyan, mint amikor valaki a halálba szerelmes. Pontosan így fogalmaz az Ige. Ments meg, Urunk minket, adj hitet, játékos, gyönyörködő szívet, bölcsességet, Igét, engedelmességet. Add nekünk Krisztust.

Figyeljük meg magunkat, mi hoz „lázba” bennünket igazán? A mindennapi tapasztalat szerint egy pályázat előbb hoz lázba bennünket, mint Isten Igéje. Mi az értékesebb, mi a fontosabb? Nem véletlenül szerepel ez a két kifejezés egymás mellett. Számunkra az értékesebb, amit előnyben részesítünk, ami megmozgat, amit ezért fontosabbnak ítélünk meg más dolgoknál. Isten Igéje azt hangsúlyozza, hogy az egyéni, emberi választáson túl létezik egy egyetemes, Isten szerint vitathatatlan értékrend, amely az ember javát szolgálja, ezért megkérdőjelezhetetlenül fontos (6). Bölcs ember az, aki erre tekintve hozhatja meg döntéseit, és ezt az értékrendet éli, hirdeti tovább mindenütt (1-5): azt, ami Isten szerint helyes (6), igaz (7-8), okos (5), értelmes, érthető, világos, minden más ismeret forrása (9).* Az Ige kimond egy „tételt”, amely minden döntésünk mértéke lehet: értékesebb az Isten megváltó jelenléte, minden „drágagyöngynél” (11).

János 4,19-26

165. dicséret

* Az Ige kimond egy „tételt”, amely minden döntésünk mértéke lehet: értékesebb az Isten megváltó jelenléte, minden „drágagyöngynél” (11). Gondoljunk bele, bár alig hisszük mindezt el, és választjuk folyton a csillogó „drágagyöngyöt”. Pedig nekünk hamarosan el kell innen menni, a „drágagyöngy” pedig a mulandó világ része, miközben csillogása is fakul. Istennél maradandó vagyont és megbecsülést találunk (18-19), Jézus Krisztusban örökséget adott nekünk az Isten, már tele van a kincstárunk. Itt tehát nemcsak megszerezni, hanem elengedni is tudunk dolgokat (21). Áldott legyen az Isten, hogy sokféle rossz választásunkat megbocsátja, és azért is legyen áldott, hogy Ő már elvégezte azt, hogy döntő helyzetekben, az Ő kegyelméből mindig a jobbik részt választhassuk (Lukács 10,42).

Ez a szakasz a „tapasztalatlan”, de „tehetős” férfit óvja (6-9) a céltudatosan kezdeményező, de csalfa nőtől (10-13), aki nemes ügyre hivatkozva kezdeményez (14), végül nincs megállás, utána pedig már nem „ereszt” (15-20). - Mi lesz a vége ennek? A gyönyörből pusztulás lesz. Úgy jár az ilyen, mint bika a „vágóhídon”, mint a bilincsbe béklyózott bolond, mint a kelepcébe szorult madár (22-23). - Tudom, a kérdés sokkal bonyolultabb, de a summa most mégiscsak az, ószövetségi gyakorlatiassággal: Fiam, vigyázz a nőkkel! Így szól a féltő „atyai” intés, a mennyei Atya intése ez. Sok életerős férfi végezte már „vérpadon”, a halál kamráiban emiatt (24-27). - Ennek az oka persze nemcsak a nő, mert a tévedés közös, amelyben mindkettőjük része ugyanolyan súlyos. - Áldott ajándék a férfi és nő szerelme, a házasság medrében, mint ahogy a folyó is a mederben áldás, a medren kívül pusztít.

János 4,11-18

285. dicséret

* Ez most kemény lesz, kérem, ne értsék félre, de csak azt mondom, amit az Ige (zárójelben a hivatkozott igevers). 

- Több fejezeten át kérlel az Ige, hogy el ne felejtsük az „atyai” parancsokat, kössük nyakunkba, írjuk szívünkbe, valamint tartsuk meg azokat, hogy éljünk (1-4). 

- Ezeknek a parancsoknak kiemelt célja, hogy megóvjanak más feleségétől, a hízelgő szavú idegen nőtől (5). 

- Igeszakaszunk most a nők felelősségére mutat rá, akár tetszik, akár nem. A férfi ugyanis csak azokra a nőkre „mozdul”, akiktől valamiféle jelzéseket kap. Tisztelet a nőknek, végképp tisztelet azoknak a sokaknak, akikre a mai szakasz direkten nem vonatkozik. 

- De itt most arra mutat az Ige; hogy sok a nők között az olyan, aki mindenre képes az érdekeiért. Mintha érteném egykori fizika tanáromat, aki a feleléskor a készületlen és sírással próbálkozó lányoknak azt mondta: engem a női könnyek nem hatnak meg, a fiúk sírhatnak, ha akarnak, de magának beírom az elégtelent. 

- Ez a szakasz a „tapasztalatlan”, de „tehetős” férfit óvja (6-9) a céltudatosan kezdeményező, de csalfa nőtől (10-13), aki nemes ügyre hivatkozva kezdeményez (14), végül nincs megállás, utána pedig már nem „ereszt” (15-20). 

- Mi lesz a vége ennek? A gyönyörből pusztulás lesz. Úgy jár az ilyen, mint bika a „vágóhídon”, mint a bilincsbe béklyózott bolond, mint a kelepcébe szorult madár (22-23). Hány, de hány példát említhetnénk erre, bizony „egyházi” körökből is. 

- Tudom, a kérdés sokkal bonyolultabb, de a summa most mégiscsak az, ószövetségi gyakorlatiassággal: Fiam, vigyázz a nőkkel! Így szól a féltő „atyai” intés, a mennyei Atya intése ez. Sok életerős férfi végezte már „vérpadon”, a halál kamráiban miattuk (24-27). 

- Ennek az oka persze nemcsak a nő, mert a tévedés közös, amelyben mindkettőjük része ugyanolyan súlyos. 

- Áldott ajándék a férfi és nő szerelme, a házasság medrében, mint ahogy a folyó is a mederben áldás, a medren kívül pusztít.

Akkor értékeljük a szüleinket, amikor már elmentek ebből a világból. Gyermekeink felnövekedése pedig egy szempillantás alatt megtörténik. Közben eltelt az élet. Mit mond minderről a mai Ige? Az ötödik parancsolat részletezése mai Igénk első fele, amely aztán átvezet a hetedik parancsolat részletezésébe. Szüleink féltő szeretettel szeretnek bennünket, amíg csak a világon vannak. Ez akkor is igaz, ha vannak rémisztő kivételek. Mégis, a szülői szeretet kiábrázolása annak a szeretetnek, amivel Isten szeret bennünket, sokszor engedetlen gyermekeit. Ugyanakkor a szülők tisztelete Isten tiszteletének megjelenítése. Az ötödik parancsolat viszont ennél is többet jelent, mert a szülők tisztelete mellett minden felsőbbség tiszteletét jelenti, el egészen Istenig; hogy ezek a felsőbb hatalmasságok, mint Isten eszközei Isten szeretetét közvetítsék felénk. Isten szeretete mindent megelőz, és aki ebben az Isteni szeretetben részesült, az csak tisztelettel és engedelmességgel tud fordulni mások felé. Nincs ennél nehezebb az ember számára, mint az alázat és engedelmesség, de a hívő ember csak ilyen lehet, mint aki tudja és elfogadja Istentől rendelt helyét, ha kap „felsőbb” helyet, azt egyik irányba szeretettel, másik irányba tisztelettel hálája meg.* A mai igeszakasz második fele az ötödik parancsolatból kiindulva áttér a hetedik parancsolatra, hiszen a figyelmeztető intés ezen a területen manapság különösen fontos (24-34). Váltságra van szükségünk, azaz megváltásra, hogy mindezeket jól értsük, megéljük; hiszen az embertelen szigorúság ugyanúgy lélekölő, mint az elemésztő káosz; a hatalommal való visszaélés ugyanúgy elviselhetetlen, mint amikor valaki az engedelmességet szolgaságnak éli meg.

János 4,1-10

283. dicséret

* A mai Ige ebből az összefüggésből érthető, hiszen apánk parancsát megőrizni, és anyánk tanítását szívünkre kötni, nyakunkra fűzni, azaz láthatóan megfogadni, nem mást jelent, mint a féltő szeretetet elfogadva, az élet útján járni (20-21). Az emberek parancsa lehet Isten parancsa, kivéve, ha az Isten ellen akarnak fordítani bennünket. Az emberek parancsa sokkal többször tükrözi Isten parancsát, mint ahányszor mi annak engedni akarunk. 

Nincs kárhozatosabb a rendetlenségnél, annál még az elviselhetetlennek tűnő szigorúság is jobb. Ezt akkor tapasztaljuk meg, ha elemészt bennünket a káosz. Kár, hogy csak végleteket ismerünk: diktatúrát, vagy határtalan szabadságot. Milyen szépen fogalmazza meg a mai Ige azt, hogy: Lámpás a parancs, világosság a tanítás, élet útja a figyelmeztető intés (23). 

Persze éppen ezért életbevágóan fontos, hogy hitben járó vezetőink legyenek, akiknek parancsa nem ellenkezik Isten akaratával és abban féltő szeretet mutatkozik meg, amely, jártunkban vezet, fektünkben őriz (22).

 Egy kedves testvérem említette, hogy mi mindent megtettek, hosszú éveken át valakiért, önzetlenül, szolgálatból, és hogyan élt vissza vele az, akinek segítettek. Döbbenetes, rémisztő volt hallgatni. - Közöttünk, emberek között nagy kérdés, hogy vállalhatok-e kezességet embertársamért? Az Ige óvatosságra int. Ez az Ószövetség korrektsége, amely figyelembe veszi azt, amit a teológia „bűnnek” nevez, vagyis az emberek minden jóindulattal és segítő szándékkal visszaélnek. - Tény, hogy Jézus Krisztusban változott a helyzet, hiszen Ő kezességet vállalt érettünk, ezért kereszthalállal fizetett. Isten országa Őbenne már itt van, de még nem lett teljessé; ezért az óvatosság ma is érvényes parancs. A Hegyi beszéd az Isten országának alkotmánya, de addig vigyázz, pontosabban fogalmazva segíts, szeress, mert másként nincs értelme a keresztyén életnek, de „óvatosan segíts, óvatosan szeress”. Milyen szívfacsaró ezt kimondani, pedig erről van szó, amíg a „bűn” beleszól az életünkbe (1-5).*

János 3,31-36

282. dicséret

* Légy szorgalmas, tedd a dolgod, és az Isten megmutatja, hogy hol, mikor, miként tudsz segíteni, hogy abból neked se legyen károd (6-11).  Urunk már legyőzte a bűn és az „ellenség” hatalmát, de az tombol még egy utolsót, láncra verten is, ezért nem élhetünk úgy, mintha már nem lenne rosszindulat, hamisság, fonákság, viszály, amely még sok mindent összetörhet bennünk és körülöttünk, sőt, minket magunkat is (12-15). Isten azonban, Jézus Krisztus halála és feltámadása által mindezekre már kimondta az ítéletet, tehát mi „eredményesen” lehetünk óvatosak, hogy a nagyravágyás, a hazugság, a vérontás, a gonoszság, a rágalmazás, az érdekalapú viszály; minden körülmények között, messze elkerül bennünket (16-19).

A Példabeszédek könyvének fontos kifejezése a megfontoltság, amely Isten ajándéka. Ez a megfontoltság az élet minden területén nélkülözhetetlen, ugyanakkor a hívő ember Istentől kapott ajándéka. Akkor értékeljük igazán a megfontoltságot, ha belegondolunk abba, hogy milyen károkat okozhat az elszabadult indulat, vagy éppen a semmivel sem törődő közömbösség. A megfontolt ember buzgón ott van a rábízott feladatban, de azt józan megfontoltsággal végzi, azaz soha nem lesz közömbössé, és soha nem lesz túlbuzgóvá. Ez a megfontoltság az embertársaihoz való viszonyában is érvényes, azaz senkivel sem bizalmatlan, de senkiért sem rajong. Ez a megfontoltság soha nem rideg, mindig két lábbal a földön jár, ismerve a korlátokat, ugyanakkor reménységgel tekint előre, és felfelé, arra az Istenre, akinek a korlátokat is van hatalma megváltozatni, akarata szerint. A Példabeszédek könyve ezt a megfontoltságot nemcsak a munkánkban, nemcsak az egymáshoz való viszonyunkban, hanem a férfi és a nő kapcsolatában is elengedhetetlennek tartja. Ennek a könyvnek ötödik, hatodik és hetedik fejezete a megfontoltságot a házassági hűséggel hozza kapcsolatba, miszerint a megfontoltság áldott gyümölcse a hűség, a házasságban, és mindenütt.*

János 3,22-30

191. dicséret

* A szentíró óv a más asszonyától, a házasságtöréstől, miközben szemléletes képekkel tárja elénk, hogy mennyi szenvedést okoz az, ha egy házasság emiatt tönkremegy (3-14); miközben bátorít, hogy házastársunk szépségét értékeljük, vegyük észre, és őt szeressük igazán (15-19), hiszen őt bízta ránk az Isten, mint számunkra minden ember közül a legfontosabbat.

A napfelkelte mindig Isten üzenete, az általános kijelentés legszebbike. Felragyog Isten jelenléte minden reggel, egyszerre felragyog igazsága és kegyelme, a sötét éjszaka után. Krisztus-tapasztalat minden reggel. De ezt nem belegondoljuk a napfelkelte szépségébe, mert sok szépet és mégis hamisat tudunk mi emberek kigondolni; hanem onnan tudjuk mindezt, hogy Isten Igéje kijelentette nekünk: „az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, amely egyre világosabb lesz…” (18). Az olyan ember tapasztalhatja meg ezt, aki felébredt a lelki halálból, akinek felragyogott a Krisztus (Efezus 5,14). Az ilyen ember figyelhet az Úr szavára (10), az Ő intelmei szerint élhet (25-27), semmi sem gátolhatja meg ebben, semmiféle külső és belső körülmény (11-13). Ezért az ilyen ember soha nem lehet gonosszá, nem vethet gáncsot embertársának, nem akarhatja, hogy a gonoszság által bűnnel szerzett „kenyeret és bort” vegyünk magunkhoz (14-17). Az ilyen embernek kiteljesedik élete, és felragyog neki majd az örök élet reggele (20-23). Ez az év végi üzenet reménységgel tekint a jövőbe!

János 3,1-21

280. dicséret

Figyelni az Úrra, az Ő közelében lenni, Őtőle tanulni, az Ő parancsaihoz igazodni, ez a hívő élet; tanulságos, azaz másokat is erre bíztató (1-2). Erre nevelni kisgyermekkortól kezdve kell (3-4). Ez marad el a mostani generációnál, ezért nincs igazi támaszuk. Boldog az, aki támaszkodhat az Úr szavára (4). A bölcsesség ez: Isten szavára figyelni, ahhoz igazodni, bajban arra támaszkodni. Ez a bölcsesség megoltalmaz (6), értelmet ajándékoz az életnek (7), felmagasztal minden megalázottság közepette, magához ölel (8), ékessé tesz (9), és örök élettel sokasítja meg éveink számát.

János 2,13-25

167. dicséret

Az esztendő vége segíthetne elcsendesedni, hogy végiggondoljuk, az adventi négy hét és a karácsonyi ünnepek elmúltával is adventben élünk. Jézus Krisztusra várunk, aki alapja, értelme és szabadítója az életünknek. (19-20). - A Példabeszédek könyve figyelmeztet, hogy "ne tévesszük ezt szem elől", azaz emlékezzünk erre mindenkor, és emlékeztessünk erre másokat (21). Ez feladatunk, továbbadni, gyermekeinknek, unokáinknak ezt a fontos üzenetet. Ez küldetés (2Timótheus 2,8-9). Európa ezt az üzenetet elfelejtette, nem adta tovább, ebből fakad minden bajunk! - Pedig aki mindezt tudja, annak kivirul az élete, testben és lélekben, és útjain biztonságban jár, mert tudja, hogy van irány, megérkezés (22-23). Krisztusban megtapasztaljuk az élet teljességét, a körülményektől független örömöt, az úgynevezett „mégis örömöt” (Gyökössy Endre). Mindezt úgy tapasztaljuk meg, hogy ez az öröm látszódik is rajtunk, mint a nyakék a szép női nyakon. Ebben a világban járva pedig Őáltala úton vagyunk, nem tévelygünk (Márk 12,24).

János 2,1-12

436. dicséret

* Év vége segíthetne elcsendesedni, hogy végiggondoljuk, az adventi négy hét és a karácsonyi ünnepek elmúltával is adventben élünk. 

- Jézus Krisztusra várunk, aki alapja, értelme és szabadítója az életünknek. Őbenne életünknek, hit által, szilárd alapja van; Őbenne életünknek mindenkor, a legnehezebb helyzetekben is értelme van; Őbenne életünknek szabadítója, megváltója van. Olyan ez a megváltás, mint amikor egy sodró, koszos, örvénylő folyó fölött a hídon állunk, és nem kell belevesznünk a mélységbe. Az Úr közelségére és visszajövetelére várunk, aki életünk alapja, értelme, szabadítója (19-20). 

- A Példabeszédek könyve figyelmeztet, hogy "ne tévesszük ezt szem elől", azaz emlékezzünk erre mindenkor, és emlékeztessünk erre másokat (21). Ez feladatunk, továbbadni, gyermekeinknek, unokáinknak ezt a fontos üzenetet. Ez küldetés (2Timótheus 2,8-9). Európa ezt az üzenetet elfelejtette, nem adta tovább, ebből fakad minden bajunk! 

- Pedig aki mindezt tudja, annak kivirul az élete, testben és lélekben, és útjain biztonságban jár, mert tudja, hogy van irány, megérkezés (22-23). 

Krisztusban megtapasztaljuk az élet teljességét, a körülményektől független örömöt, az úgynevezett „mégis örömöt” (Gyökössy Endre). 

Mindezt úgy tapasztaljuk meg, hogy ez az öröm látszódik is rajtunk, mint a nyakék a szép női nyakon. Miről van itt szó: hiteles keresztyénség; keresztyén esztétika, mert nem csak az szép, akit a mai társadalom annak tart, a tömegkommunikációs minták által, hiszen a hit széppé tesz. 

Ebben a világban járva pedig Őáltala úton vagyunk, nem tévelygünk (Márk 12,24). Itt mindent nem látunk, hogy el ne bízzuk magunkat, odaát látunk majd színről-színre, itt „tükör által homályos a látásunk” (1Korinthus 13,12), de a következő lépést megmutatja nekünk az Úr, hiszen Igéje élet-ösvényünk világossága (Zsoltárok 119,105), míg megérkezünk Őhozzá, a minden tudás birtokát élvezve.

A hit nem más, mint Isten gyermekeinek emlékezése az Igére, benne Isten üdvösséges ígéreteire, és az azokhoz vezető útra (1). Ennek, az Isten ígéreteire való, emlékező, tevékeny életnek része, hogy a hívő ember tud adni másoknak, vagyis adakozó életet él, visszaad valamit abból, amit az Úrtól kapott. A bőséges élet mindig adakozó élet. Az adakozó életű ember ebben sem tudja megkerülni a Krisztus ügyét hitelesen képviselő egyházat, vagyis „eltartja” az egyházat, nem önmagáért, hanem, mert az Krisztust hirdeti (9-10). 

János 1,35-51

148. zsoltár

* A hit nem más, mint Isten gyermekeinek emlékezése az Igére, benne Isten üdvösséges ígéreteire, és az azokhoz vezető útra (1). 

Az Isten Igéjére emlékező ember megtapasztalja a „jólétet”, mert ez a „jólét” több mint vagyon, hatalom és hosszú élet; hanem inkább „jóllét”, az élet teljessége, már itt ebben a világban, minden töredékesség ellenére (2). 

Ez az emlékezés nem passzivitás, hanem szent, tevékeny élet: szeretet és hűség együtt; vagyis nemcsak beszélünk a szeretetről, hanem azt „aprópénzre” váltjuk, és ez a szeretet minden élethelyzetben tetten érhető, mintha megírt táblával akasztottuk volna azt a nyakunkba (3). 

Arról nem is beszélve, hogy aki így szeret, ezzel a krisztusi szeretettel, az jóindulatra és kedvességre talál; ha pedig nem találna, őt akkor sem hagyja el a jóindulat (4). 

Ennek, az Isten ígéreteire való emlékező, tevékeny életnek része, hogy a hívő ember tud adni másoknak, vagyis adakozó életet él, visszaad valamit abból, amit az Úrtól kapott. A bőséges élet mindig adakozó élet. Az adakozó életű ember ebben sem tudja megkerülni a Krisztus ügyét hitelesen képviselő egyházat, vagyis „eltartja” az egyházat, nem önmagáért, hanem mert az Krisztust képviseli (9-10). 

Az Isten embere úgy is megemlékezik Isten ígéreteiről, hogy az abban megszólaló figyelmeztetést, dorgálást is meghallja, észreveszi, megfogadja, azt Isten atyai szeretetének tulajdonítja (11-12).

Ez az emlékezés tehát a hit, amelyet a szentíró aztán pontosan megfogalmaz: bízzál az Úrban, teljes szívvel, minden utadon, ez a teljes gyógyulás egyedüli lehetősége; az igazi gyógyulás ugyanis az üdvösség, már itt ebben a világban (5-8). 

Boldog az olyan ember, aki így tud bízni az Úrban, emlékezve Isten ígéreteire, és ebből az emlékezésből következően áldott, tevékeny életet él. 

Az ilyen ember a bölcs ember, ezért tehát a bölcsesség sokkal többet jelent itt, mint valamiféle okosságot, tehetséget; itt az istenfélelemről van szó. Ez a bölcsesség többet ér minden ezüstnél, színaranynál, drágagyöngynél; azaz mindannál, amiért ebben a világban hevülünk (13-17). „Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak, boldogok.” (18)

„Csak” az Úr ad bölcsességet (6). Ez egy szent kizárólagosság. Ennek a bölcsességnek számos „jutalma”, azaz áldása van (7): pajzzsal vesz körül az Úr, vigyáz ránk, hogy az Ő útján maradjunk (7-9); ez a bizonyosság, és a bölcsességből fakadó ismeret békességgel tölt el bennünket; gyönyörűséget okoz a hit, ezért nem kell más gyönyörűség (10); miközben ez a bölcsesség megfontolttá tesz mindenkor (11). Ez a bölcsesség, a Krisztusban testet öltött bölcsesség, amely megment, megvált (12). Ez a megváltás konkrétumokban mutatkozik meg, mert az Úr megment a helytelen úttól, az álnok rágalmaktól és a más hitvestársától, vagyis a paráznaságtól (12-16). 

János 1,19-34

327. dicséret

* Keressetek, akkor találtok; - hangsúlyozza ez az igeszakasz is azt, amit a mi Urunk aztán megerősített (Máté 7,7): ha keressük az Úrtól való bölcsességet, ezt a keresést az Úr megáldja, és megtaláljuk a bölcsességet (1-5). 

Ennek a bölcsességnek lényege az a felismerés, miszerint rádöbbenünk, hogy „csak” az Úr ad bölcsességet (6).

Ez egy szent kizárólagosság. 

Ennek a bölcsességnek számos „jutalma”, azaz áldása van (7): pajzzsal vesz körül az Úr, vigyáz ránk, hogy az Ő útján maradjunk (7-9), ez a bizonyosság, és a bölcsességből fakadó ismeret békességgel tölt el bennünket, gyönyörűséget okoz a hit, ezért nem kell más gyönyörűség (10), miközben ez a bölcsesség megfontolttá tesz mindenkor (11). 

Összefoglalva, ez a bölcsesség, a Krisztusban testet öltött bölcsesség, amely megment, megvált (12), és ez a megváltás konkrétumokban mutatkozik meg, mert az Úr megment a helytelen úttól, az álnok rágalmaktól és a más hitvestársától, vagyis a paráznaságtól (12-16). 

Ezt az utóbbit hosszabban részletezi a mai Ige (16-19), mert ez halálos veszély, sok nyomorúsággal és sokféle „halállal”, pedig gyönyörűségnek tetteti magát. 

Az igeszakasz zárása egy intés, maradj a megtalált, egyetlen bölcsességnél, az istenfélelemnél; ez az élet útja (20-22). 

Ki kell hangsúlyoznunk, hogy mi azért kereshetjük, azért találhatjuk meg az Urat, és azért tarthatunk ki az Ő útján, élvezve megváltó szeretetét, mert Ő mindeneknek előtte döntött felőlünk, keresett, megtalált, kitartott mellettünk örökkévaló szeretettel. Áldott legyen az Isten (Efezus 1,3).

A bölcsesség kiált, mégpedig ott, ahol sokan vannak, tereken és utcákon, városkapuk bejáratánál (20-21). - Ez a bölcsesség azonban nem valami általános emberi okoskodás, mert abból sokféle van, de mindegyik mondja a magáét, és éppen ettől ostobaság, mert a „magáé”, amelyen nem lát túl a másikéig (22). - Ennek a bölcsességnek forrása az élő Isten, az istenfélelem (1,7). A megtéréssel adatik ez a bölcsesség, és attól „bölcs”, hogy túllép önmagán, mégpedig nem is a másik emberig, és nem is sokféle emberfeletti tanításig, hanem egészen az egyedüli Istenig. – A Biblia szerint egyértelműen a fentiek alapján különböztethető meg egymástól bölcsesség és ostobaság. - A Szentírás szerint bölcs ember odafigyel az Isten Igéjére, amely az Úr Lelke által megnyílik a hívő ember előtt. A bölcs ember mindenben elfogadja, sőt kéri Isten Igéjének vezetését; ezért elfogadja Isten Igéjének dorgálását is (23). - Az Isten szerint bölcs ember nem harsány, ahogy a mi Urunk is szelíd és csendes volt; de a kellő időben, igenis szól, kiált, bátran hirdeti a megtérés evangéliumát; akkor is, ha arra, úgy tűnik, senki sem figyel (24-25).

János 1,14-18

315. dicséret

 * A bölcsesség kiált, mégpedig ott, ahol sokan vannak, tereken és utcákon, városkapuk bejáratánál (20-21). 

Ez a bölcsesség azonban nem valami általános emberi okoskodás, mert abból van sokféle, de mindegyik mondja a magáét, és éppen ettől ostobaság, mert a „magáé”, amelyen nem lát túl a másikéig, egészen Istenéig (22). 

Ennek a bölcsességnek forrása az élő Isten, az istenfélelem (1,7). A megtéréssel adatik ez a bölcsesség, és attól „bölcs”, hogy túllép önmagán, mégpedig nem is a másik emberig, és nem is sokféle emberfeletti tanításig, hanem egészen az egyedüli Istenig. 

A Biblia szerint egyértelműen a fentiek szerint különböztethető meg egymástól bölcsesség és ostobaság. 

A Szentírás szerint bölcs ember odafigyel az Isten Igéjére, amely az Úr Lelke által megnyílik a hívő ember előtt. A bölcs ember mindenben elfogadja, sőt kéri Isten Igéjének vezetését; ezért elfogadja Isten Igéjének dorgálását is (23). 

Az Isten szerint bölcs ember nem harsány, ahogy a mi Urunk is szelíd és csendes volt; de a kellő időben, igenis szól, kiált, bátran hirdeti a megtérés evangéliumát; akkor is, ha arra, úgy tűnik, senki sem figyel (24-25). 

Tovább olvasva az igeverseket, helyezzük azokat bátran újszövetségi összefüggésbe; mert ha nem figyelnek ránk, később azonban, az életviharokban, mégis megrettenek az emberek, és rajtunk keresztül az Úrhoz fordulnak, ne forduljunk el tőlük (26-32); mert nemcsak azok bízattak ránk, akik hallgatnak szavunkra (33). Ezt Jézus Krisztus élete, tanítása igazolja, és Ő maga is erre a „lelkületre” váltott meg bennünket. Könnyebb lenne ugyanis elfordulni attól, aki elutasított, később azonban rémületében mégis segítséget kér. Nekünk a „nehezebb, de szebb” út adatott.

Haszonlesők vagyunk? Az Isten embere, az ő Urától megkérdezheti, hogy ugye Uram, nem hiábavaló az életem, munkám, áldozatom, lemondásom, „mi hasznom ebből”? - Erre aztán kapjuk a feltámadás himnuszának válaszát, amely felé ez az ószövetségi bibliai könyv is mutat, miszerint a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58). Ez a felismerés erőt ad, tovább visz a keresztyén szolgálat útján, miközben lelkigondoz, vigasztal. - Jézus Krisztus ezért született meg az első karácsonyon, hogy legyen lehetőségünk, már ebben a világban másként élni, hogy soha ne kísértsen bennünket az a „haszonleső” gondolat, hogy bármiről is lemaradtunk, ebben a világban, Jézus Krisztust követve. - Tehát, van erőnk nem beállni a sokféleképpen haszonlesők sorába (15-16); van erőnk azt mondani, hogy „nem” (10). Van erőnk arra, hogy soha, senkit ne bántsunk haszonért (11-12). Van erőnk nem ólálkodni más közelében, azaz nem telepszünk rá senkire érdekből (11). Van erőnk földi kincsekről lemondani, de van erőnk elfogadni is azt, amit az Úr kezéből kaptunk (10-13). - De ha ezekre csak töredékesen lenne erőnk, arra mindenképpen kapunk erőt, hogy legalább ne hazudjunk; eszmékkel ne idealizáljuk azt a valóságot, ami megváltásra szorul: a közös pénztárca, az egyenlőség, és bármiféle igazságosság hirdetése ugyanis könnyen lehet azzá, ami mögött igazából haszonlesés ólálkodik (14).

János 1,9-13

182. dicséret

* Haszonlesők vagyunk? 

Az emberi gondolkodás és cselekvés indítója mindig csak a haszon: meg is kérdezzük, mi hasznunk lesz nekünk ebből? 

Szögezzük le, hogy a Heidelbergi Káté több kérdése nem ilyen lelkülettel teszi fel ugyanezt a kérdést. Igénkben ugyanis haszonlesésről van szó, amely mindent beáldoz a haszonért, nemcsak a társát, és maga körül mindent és mindenkit, de - öntudatlanul -, még saját magát is (19). Kiválóan szemlélteti ezt a haszonlesést, annak lelkületét, a madarak számára kifeszített háló, mindenféle „háló”, „hálózat”, mindenfajta rejtett csapda (17). 

Isten emberét azonban védi az Úr, ezért hiába a „vétkesek” minden ügyeskedése (17). Isten embere hűséggel teszi a dolgát; ennek látható megnyilvánulásaként enged az Istennek, és sokszor enged embereknek is; miközben az Úr munkálkodik érte, megáldja életét már itt, és majd odaát. 

Az Isten embere csak az ő Urától kérdezheti, hogy ugye Uram, nem hiábavaló az életem, munkám, áldozatom, lemondásom, „mi hasznom ebből”? Erre aztán kapjuk a feltámadás himnuszának válaszát, amely felé ez az ószövetségi bibliai könyv is mutat, miszerint a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58). Ez a felismerés erőt ad, tovább visz a keresztyén szolgálat útján, miközben lelkigondoz, vigasztal. Jézus Krisztus ezért született meg az első karácsonyon, hogy legyen lehetőségünk, már ebben a világban másként élni, hogy soha ne kísértsen bennünket az a gondolat, hogy bármiről is lemaradtunk, ebben a világban, Jézus Krisztust követve. 

Tehát, van erőnk nem beállni a sokféleképpen haszonlesők sorába (15-16); van erőnk azt mondani, hogy „nem” (10). Van erőnk arra, hogy soha, senkit ne bántsunk haszonért (11-12). Van erőnk nem ólálkodni más közelében, azaz nem telepszünk rá senkire érdekből (11). Van erőnk földi kincsekről lemondani, de van erőnk elfogadni is azt, amit az Úr kezéből kaptunk (10-13). 

De ha ezekre csak töredékesen lenne erőnk, arra mindenképpen kapunk erőt, hogy legalább ne hazudjunk; eszmékkel ne idealizáljuk azt a valóságot, ami megváltásra szorul: a közös pénztárca, az egyenlőség, és bármiféle igazságosság hirdetése ugyanis könnyen lehet azzá, ami mögött igazából haszonlesés ólálkodik (14).

Itt, ebben az Igében olyan fegyelmezett minden, olyan patyolattiszta, mintha laboratóriumban lennénk: a szentíró bölcs életvitelről szól, az okos, értelmes, igazságos, törvényes, becsületes, megfontolt, fegyelmezett emberről (2-6). - Tudjuk, hogy ebben a világban hamar „izzadságszagú” lesz minden bölcsesség és igazság; bármi, amihez csak hozzányúlunk; ezért rendszeresen kell a „mosás”. - Karácsonykor Isten nemcsak azért küldte el Egyszülött Fiát, hogy „bölcs és fegyelmezett” életre neveljen bennünket, hanem még inkább azért, hogy ez a bölcsesség és fegyelem Őneki kedves lehessen, és az Ő megváltó erejével valósággá lehessen (7). - Ugyanakkor ez a bölcs fegyelem akkor áldott, ha nem rideg, hanem abból a megváltó szeretetből, amit Isten mutatott meg, a karácsonykor született Jézus Krisztusban. - Eljön majd az idő, amikor nem fegyelmezettek, hanem megváltottan szabadok leszünk. - Isten őrizzen bennünket a fegyelmezetlen embertől, aki nem fogadja meg az intést, aki nem tagolódik bele a „rendbe” (8-9); de ugyanúgy Isten óvjon „az állandóan fegyelmezett” embertől is; mi megváltott emberek vagyunk. Ez a karácsony evangéliuma.

János 1,1-8

329. dicséret

* Mint a vasalt ruha; olyan a Példabeszédek könyvének kezdete: tiszta, élére hajtogatott, ott „pihen” a helyén, a szekrényben. Amikor azonban valaki magára veszi ezt a ruhát, hordja, dolgozik, izzad benne; hamarosan megszűnik az élére hajtogatott tisztaság; ám a ruha még izzadtan, életszagúan is ruha marad, ha egy idő után szükségessé is válik a mosása. 

Itt, ebben az Igében olyan fegyelmezett minden, olyan patyolattiszta, mintha laboratóriumban lennénk: a szentíró bölcs életvitelről szól, az okos, értelmes, igazságos, törvényes, becsületes, megfontolt, fegyelmezett emberről (2-6). 

Tudjuk, hogy ebben a világban hamar „izzadságszagú” lesz minden bölcsesség és igazság; bármi, amihez csak hozzányúlunk; ezért rendszeresen kell a „mosás”. 

Karácsonykor Isten nemcsak azért küldte el Egyszülött Fiát, hogy „bölcs és fegyelmezett” életre neveljen bennünket, hanem még inkább azért, hogy ez a bölcsesség és fegyelem Őneki kedves lehessen, és az Ő megváltó erejével valósággá lehessen. Nem baj, ha „életszagú” ez a bölcs fegyelem, sőt, jó, ha megizzad érte az ember; segítségünkre jön, ebben az erőlködésben az Úr (7). 

Ugyanakkor ez a bölcs fegyelem akkor áldott, ha nem rideg, hanem szeretetből fakad; abból a megváltó szeretetből, amit Isten mutatott meg a karácsonykor született Jézus Krisztusban. A bölcsen fegyelmezett ember tudja, hogy szükséges a „fegyelem”, de csak a féltő szeretetből fakadó fegyelem épít; és eljön majd az idő, amikor nem fegyelmezettek, hanem megváltottan szabadok leszünk. Isten őrizzen bennünket a fegyelmezetlen embertől, aki nem fogadja meg az intést, aki nem tagolódik bele a „rendbe” (8-9); de ugyanúgy Isten óvjon „az állandóan fegyelmezett” embertől is; mi megváltott emberek vagyunk. Ez a karácsony evangéliuma.