Van olyan ember, akinek örömöt okoz a bolondság, nem a bolondozás, hanem a káosz. Az ilyen ember hasonló a rossz kölökhöz, aki élvezettel dobálja a köveket a tóba, hadd fodrozódjon a víz; a kerti tavacskák egyenesen megtelhetnek ezekkel a kövekkel; és még „a fenekükre sem szabad csapni ezeknek a rosszaságoknak”, hadd bonyolítsák az életet, hadd keserítsenek másokat. Ilyenkor szabad azért imádkozni, hogy: Uram, adj ezeknek az „ostobáknak” olyan terheket, amelyeknek hordozása leköti az energiájukat, így nincs idejük, „erejük” „köveket dobálgatni”, ezzel másokat „szórakoztatni és keseríteni”. Közben hátha az eszük is megjön, és a Te kegyelmedből ezek az ostobák értelmesekké lesznek, a Te gyermekeiddé, akik már nem élvezik a bajkeverést, sőt simítják a ráncokat, építenek, és nem rombolnak, a Te országod békességét munkálva.*

János 6,1-15

501. dicséret

* Érdemes még elgondolkozni néhány igeversen, a mai szakaszból. 

Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás (22), azaz egyeztetés nélkül minden robban, ugyanakkor nem mindegy, hogy kik az egyeztetést előkészítő tanácsadók, milyen szakmaisággal, mit képviselnek, mik a rejtett szándékaik, indítékaik.

Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó (23). Sok a kérdés, mindig kérdezzük egymást, de milyen lélekkel? Kegyelem, ha az ember alázattal, hittel, mindenben az Úr akaratát képviselve, ugyanakkor határozottan, szakmaisággal tud válaszolni, mert „képben” van. De aki tud válaszolni, akit nem tudtak a rosszindulatú kérdésekkel sem megfogni, akinek megadatott az a képesség, hogy kellőképpen, frissen képben legyen a rá bízott területen; az is szeretettel válaszoljon, mert az idejében mondott szó azt jelenti, hogy válaszom nemcsak engem igazol, erősít; hanem segít, könyörül a másikon.

Az értelmes ember életútja felfelé visz, kikerülve a holtak hazáját odalent (24), lám itt az Ige kimondja, hogy mit jelent „valóságosan fentre” jutni.