Helyezzük el időben Ezékiel könyvét. A babilóniai király, Kr. e. 597-ben Jeruzsálem városát megadásra kényszerítette, a fiatal Jójákin királyt és a felső társadalmi réteget fogságba hurcolta, majd Jójákin nagybátyját, Cidkijját emelte trónra, de valójában Jeruzsálem ettől kezdve babiloni fennhatóság alá tartozott. Ezékielt is, aki származását tekintve pap volt, ekkor hurcolták el Babilonba, a káldeusok országába. Itt kapja elhívását a prófétai szolgálatra, a fogságba vitele utáni ötödik évben, tehát Kr. e. 593-as esztendőben (1-3). Ezékiel könyvének első három fejezete elhívásának részletes leírását tartalmazza. A fogságban még az Isten népe is átélheti azt a kínzó érzést, mintha bezárult volna az ég. Jegyezzük meg, Isten nem hagyja el az Ő népét, még ha jogos is a büntetés. A fogságban élő nép közül, egyet megragad az Úr, Ezékielt, akinek megnyílik az ég, hogy figyelmeztesse (4-24. fejezetek), majd bíztassa a fogságba hurcolt népet (33-48. fejezetek), és meghirdesse Isten eljövendő országának kiteljesedését (40-48. fejezetek).*

János 9,35-38

479. dicséret

 * A megnyílt ég láttat Ezékiellel négy élőlényt, akiket az Isten Lelke vezet, és akik hordozzák Isten trónusát. Ne vesszünk el a látomás részleteiben. A kifejezhetetlent próbálja kifejezni. Micsoda bizonyosság részesei vagyunk mi, azóta. Nemcsak tapasztaljuk, hogy megnyílt ég alatt élünk, minden „fogságunk” közepette is, hanem Jézus Krisztusban láthattuk is az Atyát (János 14,9), aki Igéje és Lelke által itt van közöttünk, figyelmeztet és bíztat. Ezékiel „papi köntösben” mondja el az üzenetet, de a lényeg ez az üzenet.

Nincs nagyobb áldás a férfi számára, mint amikor olyan feleséget adott neki az Úr, akinek örömöt, jókedvet okoz (13), hogy férjét, családját segítve teljesedjen ki az élete (12), mert ez neki boldogságot okoz (28). Férje megbízhat benne, még ha igen szép is (11), hiszen csalóka a báj és mulandó a szépség (30). Egész életen át tart a házassági szövetség (12). Természetesen a szeretet kölcsönös, a feladatok is megosztottak, de fontos, hogy mindegyik, a férfi és a nő is, a maga helyén legyen, és szép „mintát” adjon a gyermekek elé. A feleségnek döntő szerepe van a családban, még akkor is, ha ma lehetőség van a nők életének más területen való kibontakozására is. Mit tesz a feleség: segíti férjét, fészek-meleget biztosít háza népének (14-24), reménységet, vidámságot, bölcsességet és szeretetet áraszt mindenkor (25-26). Az ilyen feleség értéke drágább az igazgyöngynél (10), mert a boldog, „működő” házasság a legnagyobb evilági érték. „Kicsoda találhat ilyet?” (10) Az Úr ajándéka az ilyen feleség, aki a férje számára felülmúl mindenki mást (29). Áldott és dicséretre érdemes az ilyen feleség (31).

János 9,24-34

240. dicséret

* A férfi és nő egymásra találása Isten ajándéka. Egy férfijogú társadalomban különösen nagy értéke van annak, ahogy olvassuk „a derék asszony” dicséretét. Lefordítom a sorokat mai viszonyokra (lásd a magyarázatot).

Nem tudjuk, ki volt Ágúr, de azt tudjuk, hogy ember volt, egy közülünk, aki eljutott odáig, ameddig minden ember eljut, az is, aki ezt ügyes színészként kifelé nem vallja be soha: hogy elfáradt, halálosan elfáradt. Ez a töredékes világ halálosan fárasztó. Egyetlen kapaszkodó van csupán, ezt a kapaszkodót Ágúr megragadja, amikor Isten felé kiáltja fáradtságát: „Elfáradtam Istenem!” (1) Ez az ember egyszerre látja törékeny voltát ugyanúgy, mint tudatlanságát (2-3), amely áhítatosan térdre kényszeríti őt a világ Ura előtt (4). Kegyelmi állapot, ha valakit fáradtsága leborulásra kényszerít, szent megadással (Siralmak 3,26). Kegyelmi állapot, ha valakit úgy vezetett az Isten, mint Ágúrt, hogy se szegénysége, se gazdagsága nem kísértette arra, hogy istentelenné váljon (7-9), hanem mind szegénysége, mind gazdagsága Istenhez, az Ő színigaz szavához vitte közelebb (7). Micsoda hitvallás ez, egy elfáradt, halálán lévő ember kristálytiszta bizonyossága, aminél többre nem juthat ember ezen a világon: „Isten minden szava színigaz, pajzsa Ő a hozzá menekülőknek” (5).*

János 9,18-23

510. dicséret

* A következtetés is fontos! Mivel mindnyájan halandó emberek vagyunk, ne rágalmazzunk (10), ne átkozódjunk (11), ne legyünk kevélyek (12-13), ne zabáljuk föl és emésszük meg egymást (14); nem érdemes, mert ma nekem, holnap neked. Egynek van értelme, ami minden egyébnek is értelmet ad, szívünk utolsó dobbanásáig, és mindent rendezhet: ez az istenfélelem. Feltámadott Urunk ezt látványosan meghirdette nekünk, sőt mindezek áldásaiban részesített bennünket!

Igazak és bölcsek jussanak hatalomra (2-4), akik megértik a nincstelenek ügyét (7; 13-14), nem önteltek (8; 23), hanem meghallgatják azt is, akinek más a véleménye, de mégis kezükben tartják a gyeplőt, vagyis biztosítják a rendet és a nyugalmat (9), mert mindenekelőtt az Úr szavára figyelnek (18). Az igazságosságra alapuló közösség kizár minden tettlegességet, agresszivitást, ahogy az Ige mondja, kizár minden „vérszomjasságot”. Az ember Isten hatalma által tud uralkodni indulatain és másoknak is erre ad mintát (11; 22). Az igazságosság nem hallgat a hazug beszédre, semmiféle hízelgésre (5; 24), és végső esetben fenyítéssel is biztosítja az életet szolgáló rendet (15; 19-21); a bűn ugyanis úgy terjed, mint a ragály és mindent visz, „elvadít”. De ahol az igazak uralkodnak, ott meglátják a bűnös bukását, még inkább megtérését (16-17; 27). Ez az igazság azonban nem a mi igazságunk, hanem Isten mindenható igazsága, amelyet Ő kijelentett nekünk.**

János 9,13-17

478. dicséret

* A Példabeszédek könyvének egyik homiletikai lehetősége, hogy egy fejezetben több uralkodó témát is találunk. Ezek köré felépíthetjük az egyes verseket. Nem minden fejezetre jellemző ez az uralkodó téma, de a legtöbb fejezetben ez felfedezhető és így változatos lehetőséget ad az adott fejezet alapján való igehirdetésre. 

A Példabeszédek könyve 29. fejezetének egyik kiemelkedő témája az igazságosság. Most e téma köré próbáljuk felépíteni az egész fejezetet. Ezzel kapcsolatban az alábbi elemeket említi az Ige (lásd a magyarázatot).

** Ha nem figyelünk erre a kijelentésre, akkor legyünk királyok, vagy szolgák, gazdagok, vagy szegények, bölcsek, vagy ostobák; valójában a saját gyarló igazságunkat érvényesítjük és minden elvadul körülöttünk. Az a nép boldog, amely megfogadja Isten kijelentését, az Ő Igéjében rejlő igazságot, tanítást; mondjuk ki, követi Krisztust (18). Tehát minden közösségi és egyéni élet kiteljesedésének, így az igazságosságnak is egyedüli forrása az Úr, aki nemcsak igazságosságot, hanem biztonságot és oltalmat is ajándékoz nekünk, megszabadít az emberektől való rettegéstől, sőt az Isten ajándékaként nyert biztonság bizalmat teremt szívünkben a másik ember felé is (25-26).

A TETTLEGESSÉGRŐL. Egy „ihletett” kisfilm terjed az interneten, amelyben tizenéves fiúcskákat kérdez egy riporter. Először általános kérdésekkel indít: hogy hívnak, hány éves vagy, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel és miért? A kisfiúk udvariasan, értelmesen válaszolnak. A beszélgetésben következik egy második fordulat: odajön hozzájuk egy hasonló korú, szép kislány és a riporter kéri, hogy mutatkozzanak be egymásnak és mondják el, hogy tetszik-e nekik a kislány és miért. A fiúcskák zavarban vannak, de értelmesen, udvariasan válaszolnak a kérdésre. Megsimogatják a kislány kabátját, örömmel mosolyognak rá, elmondják, hogy miért szép. A harmadik, váratlan fordulat akkor történik, amikor azt kéri a riporter a fiúcskáktól, hogy adjanak a lánynak egy pofont. A kisfiúk megdöbbennek; majd tiltakoznak: nem. Miért nem? – hangzik a kérdés. Azért, mert lány, azért mert szép, azért mert senkit nem bántunk, semmi okunk rá; az egyik kisfiú, minden megjátszás nélkül azt mondja, mert nem krisztusi.* A „rendes közösségnek” legalapvetőbb feltétele a tettlegesség hiánya. A mai Igében ezt emeli ki a 17. vers, amikor a vérontás bűnéről szól. A példázatban említett kisfiúk szemléltetik az üzenet igazságát. Ne felejtsük el, pofont adni nemcsak kézzel lehet, és minden „vérontás” „pofonokkal” kezdődik.** Az Ige üzenete nem zárja ki a szigort, de mindenek fölé helyezi a krisztusi irgalmat.

János 9,1-12

460. dicséret

* A Példabeszédek könyvének 28. fejezete, hasonlóan a következő 29. fejezethez többek között az egészségesen, rendben működő társadalom feltételeiről szól. Erre a holnapi igemagyarázatban rámutatok, de a mai Igét is próbáljuk ezzel a szemmel olvasni. 

** Tudjuk, hogy ölni nemcsak vérontással lehet. 

A mai Ige a vérontás bűnét olyan súlyos bűnnek tartja, amely megbocsáthatatlan, ezért mondja, hogy a vérontó hadd fusson a sírig, ne segíts neki. Mi az Újszövetség fényéből másként látjuk, de ez csak aláhúzza a mai Ige igazságát.

A példázattal nem azt állítjuk, hogy a gyermekekben még ott van az eredendő jóság, de azt igenis állíthatjuk, hogy adott helyzetekben Isten Szent Lelke emlékeztethet bennünket arra, hogy honnan jövünk.

A BUZGÓSÁGRÓL. Nagyon fontos a buzgóság a munkában, a szolgálatban, feladatunk végzésében, egész életünkben. Nagyon fontos a buzgó előzékenység embertársainkkal szemben. Mindennél fontosabb a buzgóság a hitben, kegyességben. De ezt a buzgóságot a józanság lelke, Isten Lelke vezesse (2Timótheus 1-7), hogy ebből a buzgóságból soha ne legyen se közömbösség; se fárasztó, gyanakvást ébresztő, tolakodó túlbuzgóság. Éppen a mi Urunk Jézus Krisztus Gecsemáné-kerti imádsága mutatja ennek lényegét. A mi Urunk egész valóját odaszentelte az Atyától kapott küldetésnek, és mégis tudott így imádkozni: "Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te" (Máté 26,39). Jézus Krisztus „buzgó” volt, de soha nem volt „túlbuzgó”, ám soha nem lett közömbösség sem; hanem végigjárta útját, egészen a keresztig, amit viszont feltámadása és megdicsőülése követett. Ezt bizonyítja a Gecsemáné-kerti ima. Urunk adj nekünk krisztusi buzgóságot.

János 8,48-59

425. dicséret

* A túlbuzgó dicséret, alázatoskodás, hálálkodás mindig gyanús. Rendszerint nem őszinte. Az emberek ezt felismerik és bizalmatlanná lesznek az ilyen emberrel szemben. A „korán reggel" kifejezés nem napszakot jelent, hanem a túlbuzgósággal kapcsolatos és úgy értendő, hogyha valaki mindig, mindent megelőzve „korán" a másik elé megy az udvariasságban. Nem az udvariassággal, nem a figyelmességgel van a baj, hanem a túlbuzgósággal.

A DICSEKVÉSRŐL. Nem tudjuk, mit hoz a következő nap, ezért nem dicsekedhetünk azzal, de mégis reménységgel tekinthetünk a jövőbe, hiszen olyan Urunk van, aki feltámadott. A hívő ember ezért egyszerre alázatos, ugyanakkor reménységgel teli életet él (1). Az istenfélő ember nem dicsekszik sem a holnapi nappal, sem magával (2). Az öndicséretnél, a hiú önszeretetnél, a gőgnél legfeljebb egymás dörzsölt dicsérgetése szánalmasabb. Kik vagyunk mi, hogy dicsérgessük egymást, hiszen egyformán méltatlanok vagyunk, de Isten előtt mégis értékesek. Jézus Krisztus ezzel kapcsolatban határozott kijelentést adott: ha mindent megtettünk, akkor sincs okunk dicsekvésre, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk. Ha pedig „sikeresen” tehettük kötelességünket, az sem a mi érdemünk, hanem Isten áldása (Lukács 17,7-10). 

János 8,37-47

298. dicséret

A RESTSÉGRŐL. Restek vagyunk. Mivel gyakori téma ez a Példabeszédek könyvében, ezért most merjük úgy értelmezni a restséget, hogy az is restség, ha az ember, sok teendőiben elveszik, és közömbösen ugyan teszi a dolgát, de nem tud súlyozni, és éppen ezért fontosabbak maradnak el, kevésbé fontosakért. Na, éppen itt a lényeg: mert mindenkinek a maga dolga a fontos, de akinek sok dolga van, annak súlyozni kell, hogy mit nem vállal, mit ad át, és mit hordoz. Rest az, aki ezt a döntést elmulasztja, és így a rábízottakból igen fontos dolgok maradhatnak el. Találó képi világgal szemlélteti az Ige a kérdést. Valóban nagyon nehéz abban dönteni, hogy mi számít és mi nem, mi az én dolgom és mi nem; ám mégsem lehet „oroszlánra” hivatkozni, „jaj, annyi dolgom, bajom van”, és emiatt késleltetni döntéseket, és „félig nyitva” hagyni ajtókat, amelyeket csapkod a szél. A valóságban mindig nyitni és zárni kell. Ítéletesen rest, aki nem így tesz (13-16).*

János 8,30-36

469. dicséret

* - 1. (A nyomtatott anyagban olvasható)

- 2. Sokszor avatkozunk olyanok ügyekbe, amihez semmi közünk. Az Ige azt tanácsolja, hogy a magunk háza táját tartsuk rendbe. Isten mindent lát, Ő majd intézkedik a többi ügyben. Egyébként úgy járunk, mintha kóbor kutyát akartunk volna kíváncsi jóindulattal megsimogatni, az pedig megmart bennünket (17). A másik ügyébe való beleavatkozás ugyanis valójában soha nem jóindulatú; minimum kíváncsiság vagy „tréfa” lapul mögötte, viszont annyi nyomorúság jár nyomában, amiről a következő versek beszélnek: becsapás, rágalmazás, halálos nyilak lövöldözése egymás felé; a megsimogatott kóbor kutya ugyanis nem ereszt (17). 

- 3. A tréfával vigyázzunk, mert amin mások nevetnek, az ugyanakkor halálos nyílvessző lehet valaki szívében. Minden szavunk embereket érint, ezért tréfálkozva végképp ne avatkozzunk a másik ügyeibe; főként, ha arról van szó, hogy amit mondunk, azt mi nem komolyan, hanem csak úgy mondjuk (ez is tréfa), vagyis nem gondoljuk azt komolyan, miközben a másikban ez elindíthat valamit. Ebben az esetben az történik, de gyakori nyomorúság ez, amit az Ige diagnosztizál: tréfából becsaptunk valakit, aki így halálos nyilakat kapott (18-19). 

- 4. A másik ügyeibe avatkozok úgy is, ha rágalmazással viszályt támasztok valahol. A nyelv bűneinek témája ez is (20-25). A rágalmazás kimenetele kettős, mert megtörténhet, hogy a rosszindulatú rágalom visszaszáll a kezdeményezőre, aki saját vermébe esik bele (27); de megtörténhet az is, hogy a rágalom tönkreteszi azt, akire irányul (28). A kettő között pedig a különbség a „kegyelem”, de ez elég. A rágalomról annyit kell tisztázni, hogy az mindig rosszindulatú, függetlenül attól, hogy van valóságalapja, vagy nincs. Hiszen a rágalmazót soha nem az igazság vágya utáni prófétai lelkület vezeti, amelyben a tévedésre, bűnre való rámutatás mellett ott a kegyelem és az új kezdet ígérete. A rágalmazó célja, valamilyen önös érdekből, a másik elveszejtése. Ez pedig kárhozatos, még akkor is, ha szavának lenne is valami valóságalapja. 

- 5. Az Ige végül megállapítja, hogy van egy hely, ahol a gonoszság lelepleződik. A gyülekezetet említi ennek a helynek. Ezzel azt is mondja az Ige, hogy a gyülekezetben is lehet gonoszság, de itt, az Isten népe között, akik az Úr színe előtt állnak, lelepleződik a gonoszság, hiszen a gyülekezet nem mondhat igent a gonoszságra (26). Nagy kérdés, és ez már az egész eddigi üzenetekre vonatkozik, hogy tudunk-e Isten színe elé állni, hogy teljes gonoszságunkban lelepleződjünk, még mielőtt mi lepleznénk le másokat, és aztán meglátjuk-e azt a kegyelmet, amit Isten Krisztusban készített, hogy ezzel az irgalommal tudjunk más leleplezettel is bánni. Hát, van még miért könyörögni.

AZ OSTOBASÁGRÓL. Az ostoba ember legfőbb jellemzője, hogy dicsőségre vágyik, abban fürdik, pedig ez a dicsőség kétes, mulandó, és nem is veszi észre, hogy hajszolt dicsőségében nevetségessé válik (1). Az ostoba embert nem lehet meggyőzni (12), ugyanazt szajkózza újból és újból (11), bölcsnek gondolva magát (7-9); ezért meggyőzni legfeljebb „bottal” lehet (3). Éppen ezért nem tanácsos az ostobával vitába szállni, mert mi is részesei leszünk ostobaságának; - ugyanakkor hagyni sem lehet azt, hogy ostobaságára senki se feleljen meg; vita nélkül kell megfelelni neki, majd odébb állni (4-5). Az ostobát nem szabad semmiféle felelős ügybe bevonni, mert továbbadja, felnagyítja, megkeveri, meghamisítja azt, és olyan bajt, fájdalmat okoz, mintha a végtagjainkat vágták volna le, mintha tévesztett íjjal, embereket lőttünk volna halomra (6-10). Fontos figyelmeztetést fogalmaz meg itt az Ige: mindenkinek megadjuk a tiszteletet, de az ostobának teret engedni, azaz így megtisztelni, életveszély (8). Mielőtt másra gondolnánk, vizsgáljuk meg, hogy milyen mértékű a saját ostobaságunk. Urunk, csak Te adsz bölcsességet, új értelmet és szívet (2,6): könyörülj! 

János 8,21-29

335. dicséret

AZ ÖNURALOMRÓL. Az önuralom kevés, Jézus Krisztus uralkodjék az életünk felett.* Mindkét véglet szánalmas, az önuralom nélküli ember ugyanúgy, mint a ridegen fegyelmezett ember. Kár, hogy mi csak ezeket a végleteket ismerjük. A Krisztus követése: az Isten uralmának megvalósulása, nem pedig önuralom. Az Isten uralma alatt élő ember szabad; - olyan várossá lesz az élete, amelynek nincs sem kőfala, sem kerítése, sőt, még az ajtókat sem kell zárni.** Sajnos ebben a „hasadt” világban ez csak illúzió. Már elkezdődött az Isten uralma, de Jézus Krisztus visszajövetelkor omlik le a fal. Addig bizony kell a „szent elrejtettség”, kellenek a kerítések, a határok; nemcsak Krisztusban, hanem láthatóan is. Sajnos, még kellenek a falak. De ezeket a falakat már Krisztus építette, és rajta nem rések, hanem nyitott ajtók vannak.*** 

János 8,12-20

200. dicséret

* Egyébként vagy nem ismerjük a határokat, és önuralom nélkül, olyanná leszünk, mint az a város, amelynek csupa rés a kőfala; vagy mindenben „megerőszakoljuk” magunkat, és hasonlóvá leszünk ahhoz a városhoz, amelynek nem lehet belátni a kőfalain. Vannak ilyen „villák” a Balaton partján.

** …, mert kerítések nélkül is tudják az ott lakók a határokat; amik pedig odabent történnek, azt mindenki láthatja, hallhatja, sőt az odabentieket bárki „viheti” is.

*** Ma kaptam egy írást, az ökumené ellen, bírálva a hamis tanítókat, és egy példa is állt az írás végén, miszerint hogyan halt meg tavaly, fiatalon, motorbalesetben az ökumené egyik jeles nemzetközi képviselője; nyilván, az író értelmezése szerint, Isten büntetéseként. - Igen, ilyen az önuralommal bíró keresztyénség, itt valóban nincs rés a falon, de ajtós sincs, Krisztus sincs. „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20).

A FELSŐBBSÉGRŐL. A „királyok” és mindenféle hatalmasok egyetlen feladata az, hogy kikutassák Isten elrejtett dicsőségét, rendjét, majd érvényesítsék azokat a világban (2).** Ítélet alatt van az a király, aki nem ezt teszi, és az Úrtól kapott kegyelmi állapotával visszaél. Mindenféle „felsőbbség” az Isten eszköze, Isten hatalmának evilági képviselője. Ne irigyeljük őket, mert kikutathatatlan a felelősségük és a szenvedésük (3). Dönteniük kell, hogy az Istentől való igazságot érvényesítsék, mindenféle gonosz ellenében, soha nem lepaktálva azzal, még saját vélt „érdekükben” sem (4-5). Mi ne tetszelegjünk előttük, ne hízelegjünk nekik, ne kívánjunk a helyükre lépni, hanem imádkozzunk értük. Egyébként pedig vegyük észre a mi felelősségünket, hiszen eljön majd a mi időnk is, amikor megmutathatjuk, hogy a magunk „királyságában” (legyen az, akár a család, a gyülekezet, a munkahely), mire jutottunk (6-7). Nagy a szánk, miközben a magunk királyságában csődöt vallottunk. Először légy a magad helyén, Istennek tetsző módon „jó király”, utána formálhatsz mások királyságáról véleményt.

János 8,1-11

223. dicséret

* A Példabeszédek könyvének újabb szakasza a 25. fejezettől a 29. fejezetig tart. Ezek is Salamon mondásai, amelyeket Ezékiás király emberei gyűjtöttek össze (1).

** A „király” az Isten eszköze, aki kegyelmi állapotban van, azért, hogy Isten elrejtett dolgait kikutassa és hatalmával megvalósítsa e földön: Isten dicsőségére és sokak javára.

Mai igeszakaszunk az istenfélő élet gyümölcseiről szól.* Urunk belénk lát, mindent tud rólunk (12). Ezért várunk a mi Urunk visszajövetelére. Ennek ellenére, mégis látható jelei, cselekedetei, gyümölcsei vannak annak, ha az ember Isten félelemében él. - A leghitelesebb ilyen gyümölcs az, amikor valaki nagy bajba, halálos bajba kerül körülöttem, azt nem hagyom el, hanem segítem (10-12).** - Isten örömre teremtett bennünket. A méz ennek szimbóluma. Ehetjük, mert jó. Túl sokat meg úgysem tudunk enni belőle (13-14). - Az bizonyos, hogy az Úr nem ad tartós jövőt a gonoszoknak, ezért mi megbocsáthatunk azoknak is, akik rosszat tettek velünk, hátha éppen ez lesz megtérésükké. A többi nem ránk tartozik. Ez a megbocsátás is az újjászületett, noha nem tökéletes, de mégis megújult életű ember másik nagy gyümölcse, a személyválogatás nélküli megbocsátás (13-22,23-26, 29). - Az istenfélő élet látható gyümölcse a szorgalmas, csendes élet, amely betagolódik az isteni rendbe, tiszteli a földi királyt is (21), nem hagyja bajban embertársát, mindenkor örvendező, ellenségeinek is megbocsát. - Az ilyen életet megáldja az Úr (27-34).

János 7,40-53

371. dicséret

*  Az Ige irigy, rossz, pusztító, bántó, csúfolódó emberekről beszél. Összességében azt mondja ezekről, hogy alattomosak (9). Ezért sajnos egy idő után akkor is gyanút fog az ember, ha mindenféle drága és kedves értékkel találkozik egy közösségben (1-9). Ki kell mondani, hogy a Biblia embertana így szól az emberről, mert valójában ilyen az ember, ilyenek vagyunk. Még az egyház közösségében is tapasztalni lehet, hogy az újjászületett ember sem tökéletes.

** Sajnos, mi látványos diakóniát tudunk végezni, de valójában szeretetből cselekedni csak igen ritkán, mert például a saját bűne miatt bajba került embertől azonnal elfordulunk. Ez az a nyomorúság, amelynek idején gyakran vagyunk gyengék, gyakran hagy el az erőnk, mert annyira védjük saját magunkat. Ilyenkor nem tudunk túllépni önmagunkon.

Szándékosan „túlzok” most, hogy az Ige üzenete kidomborodhasson. Sok az irigy, ha csak valamid is van. Ezért nem kell semmi (1-5). Valójában rengeteg feleslegünk van, amiért gürcölünk. Többszörösét esszük, mint amire szükségünk lenne. Lássuk be, nem kell semmi több: a mindennapi kenyér elég (6-9). Ehhez azonban ki kellene vonulni a világból, ahogy a szerzetesek tették. Nem kellene család sem, mert az ember a gyermekei miatt is kiszolgáltatott. Úgy tűnik, egyelőre marad tehát egymás irigy szemlélése, marad a harc, saját családunk, javaink, életünk védelme, egyre inkább az érdekeink mentén; - és közben hirdetjük az Isten országát. De jó lenne e tekintetben felismerni Isten akaratát, és mint jó fiak, ahhoz igazodni, akár a Mennyei Atya kemény intését is elfogadva (10-25). Valójában pedig megtérés kellene, újjászületés, Krisztus; - legalább a „hívők” között, valósággal (26). Egyébként, légy gazdag, vagy szegény, kapaszkodj felfelé, szívd el a másiktól a levegőt, próbálkozz nővel (27-28) és borral (29-35), valójában az örök halál mélyen elvermelt fia vagy (27), akit nem lehet semmivel, semmiről meggyőzni, mindig folytatja ugyanott (35).

János 7,37-39

162. dicséret

Ne kívánd azt, ami a másiké, főként ne engedd magad lekenyerezni, mert ha telhetetlen vagy, és elfogadsz „javakat” a másiktól, könyörtelenül benyújtják a számlát. Bizony sok ilyen „csalétket” kínálnak nekünk. Egyik gyülekezeti tagunk mondta nemrég: „ahogy öregszem, egyre inkább kísért az „ó-emberem”, és egyre hangosabban visszahangzik bennem régen meghalt apám figyelmeztetése, - fiam, vigyázz mindenkivel”. Most már gondoljuk tovább mindezt az Ige mentén, hiszen az ószövetségi bölcsességirodalom minden sorát igazolják a tapasztalataink. A magad belátásából, azaz Isten belátást adó kegyelméből engedd el a dolgaidat. Mondj le minden javaidról, és szabad leszel, úgy is elveszted őket végezetül: ossz szét mindent. Akinek nincs semmije, az tud hitelesen képviselni tiszta gondolatokat, még inkább Isten országát. Jézus Krisztus ilyen volt, nem volt mit elvenni tőle, nem volt mivel fenyegetni, zsarolni Őt, életét pedig önként letette, mert tudta, hogy az Atya nem hagyja Őt a halálban. 

János 7,31-36

172. dicséret

Aki Istenben bízik, az észreveszi azt, aki nemcsak tehetséges, hanem szorgalmas is. Nincs szükség a lusta, de tehetséges gazemberekre. A tehetség és a szorgalom együtt lényeges. Az ilyen emberre a hívő testvér nem féltékeny, hanem segíti azt, hogy akár királyok szolgálatába is állhasson, vagyis „sokra” vigye; „származása” ellenére is. Milyen pontosan szól erről az Ige. A szorgalmasan tehetséges embertársunk jusson feljebb, azt támogassuk, de nem „összevissza”, hanem az Istentől rendelt keretek között. „Az ősi határt ugyanis tisztelni kell”: alapvetően mindenki elégedjen meg a maga helyével és lehetőségeivel. Milyen szent teljesség ez. Itt nincs helye semmiféle „forradalomnak”. Az Úr juttat feljebb, a maga rendjében. Az ilyen feljebbjutást lehet támogatni, imádsággal segíteni. Ne felejtsük el azonban, hogy az igazi feljebbjutás mindig szolgálat, Isten dicsőségére, a másik javára; nem pedig saját magam élvezete. Ez a „feljebb”, lehet akár az önfeláldozás is. Jézus Krisztus megváltó rendjében mindig ez a „feljebb” (28-29).

János 7,25-30

154. dicséret

* Isten Igéjére, vagyis igaz, megtartó, bölcs szavaira figyelni, azt megőrizni, hirdetni, és aszerint élni, nemcsak gyönyörűséges, hanem maga az élet. Istenben bízni ezt jelenti (17-21). 

- Aki Istenben bízik, az nem tiporja el a nála gyengébbet. Az Úr nem hagyja büntetés nélkül azt, aki a nálánál bármiben is gyengébbet, azaz szegényebbet, erőtlenebbet, nyomorultabbat, a gyarló emberi hierarchiában alatta lévőt bántotta. Bele sem gondolunk, észre sem vesszük, hányszor tesszük ezt mi is; még mi, Krisztust emlegetők is, egymással. Vigyázzunk! Kérjünk több hitet, amelynek látható jele, hogy nem tiporja el a nyomorultat (22-23). 

- Aki Istenben bízik, az vigyáz arra, hogy kivel barátkozik. Nem azért vigyáz erre, mert bizonyos embereket lenéz, vagy azoktól elkülönül, hanem azért, mert a heves és rossz „minták” rögzülnek, azokat megszokjuk, és jónak kezdjük értékelni azt, ami halálos csapda. Milyen mintákat állítunk a következő nemzedék elé? Rettenjünk bele a felelősségbe (24-25). 

- Aki Istenbe bízik, az vigyáz a pénzzel. Azzal gazdálkodik, amit az Úr adott neki, ebből próbál megélni, másokat is támogatni, és a határokat nem feszegeti, idegen területre nem téved, nem akar „többet”. Csak akkor él ezzel a „többel”, ha ezt a „többet” az Úr adja. Az ilyen ember meggondolja, hogy adóssá legyen-e, illetve mások adósságánál kezességet vállaljon-e? A hívő ember józan és becsületes, azaz tiszta a pénzügyekben. Ugyanakkor a hívő ember tudja azt is, hogy mindnyájan tökéletlenek vagyunk, a pénzügyeinkben is tisztátalanok vagyunk, még a legjobb lelkiismerettel is. Nincs tökéletes helyzet ebben a világban. Pénzügyeinkben is megváltásra szorulunk. A hívő ember tudja: alapvető helyzetünk Isten előtt, hogy kifizethetetlen adósságunk van, amit Ő fizetett ki helyettünk (Kolossé 2,14). 

- Aki Istenben bízik, az észreveszi azt, aki tehetséges, aki „ügyesen dolgozik”, vagyis nemcsak tehetséges, hanem szorgalmas is. Nincs szükség a lusta, de tehetséges gazemberekre. A tehetség és a szorgalom együtt lényeges. Az ilyen emberre a hívő testvér nem féltékeny, hanem segíti, hogy akár királyok szolgálatába is állhasson, vagyis „sokra” vigye. Ezt akkor is lehetővé teszi a másik számára, ha annak származása egyébként nem tenné lehetővé a feljebb jutást. De milyen pontosan szól erről az Ige. A szorgalmasan tehetséges embertársunk jusson feljebb, azt támogassuk, de nem összevissza, hanem az Istentől rendelt keretek között. „Az ősi határt ugyanis tisztelni kell”: alapvetően mindenki elégedjen meg a maga helyével és lehetőségeivel. Milyen szent teljesség ez. Itt nincs helye semmiféle „forradalomnak”. Az Úr juttat feljebb, a maga rendjében, ahhoz nem kell semmi régi, bevált rendet felrúgni. Az ilyen feljebbjutást lehet támogatni, imádsággal segíteni. Ne felejtsük el azonban, hogy az igazi feljebbjutás mindig szolgálat, Isten dicsőségére, a másik javára, nem pedig saját magam élvezete. Ez a „feljebb”, lehet akár az önfeláldozás is. Jézus Krisztus megváltó rendjében mindig ez a „feljebb” (28-29).

A „jó hírnév”, az őszinte megbecsülés a legtöbb, amivel az ember élhet és távozhat ebből a világból. Ez nem azt jelenti, hogy az illető tökéletes lenne, de mégis jelenti azt, hogy a jó hírnevű ember nemcsak sokak előtt, hanem mindenki előtt, akár a „másik oldalon állók” előtt is hiteles. Az ilyen ember így imádkozik: Uram, csak azt add meg, hogy becsületes emberként távozhassak el ebből a világból, akit ez a tócsákkal teli élet látványosan nem sározhatott be. Megváltásra szorul mindenki: ezért csak Isten kegyelméből mehet át jó hírnévvel valaki az életen. A jó hírnév nem azonos azzal, aki „jó”, hiszen még maga Jézus Krisztus is csak az Istennek tulajdonította a jóságot. De a jó hírnév mégis fontos, mert azt jelenti, hogy Isten kegyelme nem engedte a bennem lévő rosszat látványossá terebélyesedni: megmentett, megtartott, ezért jó a hírem. Tehát nem valamiféle makulátlanságról van szó, de nem is arról, hogy valaki sikerrel elrejtegette a makuláit; hanem arról van szó, hogy az Úr rejteget bennünket az Ő kegyelmében, Krisztusban.

János 7,14-24

48. zsoltár

Az egyik legnehezebb feladat azt a helyzetet elhordozni, amikor valaki úgy védekezik, hogy támad. Másként is megfogalmazhatom: valaki egyértelműen hibát követett el, és még neki áll feljebb, ő sértődik meg, ő kéri ki magának, ő vádol és hibáztat másokat. Ekkor tapasztaljuk meg a gonosz hatalmát: kiforgat embereket, nem ismerünk rájuk. Vigyázzunk, mert mindnyájunkra leselkedő veszély ez. Ugyanakkor, ha ilyen esetet tapasztalunk, először mindig arra gondoljunk, hogy nem test és vér ellen van nekünk harcunk, hanem a gonosz ellen (Efezus 6,12); vagyis nem elsősorban a gonosz által foglyul ejtett embertársunk ellen küzdünk, hanem a nagy „ellenség” ellen. Segítség azonban csak az Úr Jézus Krisztus hatalma által adatik, akinek nagyobb hatalma van emennél. Én még nem láttam ilyen esetben másként megoldást, gyógyulást; nem segít sem jó szándék, sem beszélgetés, sem meggyőzés, sem szigor, sem pirula, sem orvos, sem gyógykezelés; senki és semmi, csak Ő. Jöjj, Uram Jézus Krisztus, könyörülj az ilyen helyzetekben! 

János 7,1-13

122. zsoltár

A király haragja oroszlán morgása, és az oroszlánt jobb nem piszkálni, vagyis a hatalomnak meg kell adni a tiszteletet, hiszen a hatalom a rendet biztosítja, értünk van (2). Tudom, ma szabadságban élünk, többek között szólásszabadságban is; de akkor is döbbenetes, hogy mit megengedünk magunknak, a hatalommal szemben. Bizony elkábították az oroszlánt, csipkedhetjük tehát kedvünkre, de van is káosz rendesen. Az oroszlánüvöltés rettegéssel tölti el az embert, és a bűnös embernek néha kell a rettegés (Ámos 3,4), mert egyébként minden határt átlép. A „király” Isten eszköze, hogy az új teremtésig, mindaddig, amíg tombol a gonosz, észrevegye és megregulázza a gonoszt (8). Márpedig melyikünk tökéletes? (9-11) Van olyan megromlott helyzet, amikor a bölcs királynak le kell terítenie a bűnöst (26), mert sokan szenvedhetnek tombolásától. De eljön majd az idő, amikor megérkezik az Isten szívének legkedvesebb király… *

János 6,66-71

294. dicséret

* … aki irgalommal uralkodik, felvállalja a védtelenséget és a kiszolgáltatottságot, itt a földön, egészen a keresztig (28), hogy a világ kerekét újból az Isten általi tengelybe helyezze. Feltámadásával azonban elkezdődik dicsőséges uralma, amikor Isten vitathatatlan rendje, az ember javát szolgáló igazsága, maradéktalanul érvényesül majd. Boldog, aki térdre hullhat előtte, már most; az ilyen ember, még határozottságában is irgalmas, mert krisztusi. Odaát aztán minden térd leborul, felismerve Őt (Filippi 2,10-11).

Mindenki találja meg, hol van az Úrtól rendelt helye. Nincs szánalmasabb, mint ha valaki nem a helyén „díszeleg”, arról nem is beszélve, hogy az ilyen ember nagy károkat okozhat. Az élő hit jele, ha valaki megtalálta, elfogadta az Úrtól rendelt helyét, és ott boldogan próbál áldássá lenni. Ha azonban az „ostoba” akar fényűző lenni, a „szolga” akar uralkodni, akkor a feje tetejére áll a világ. Isten Igéje egyetlen „társadalmi reformot” ismer, amely abból áll, hogy mindenki megtalálja és elfogadja az Istentől rendelt helyét, és ott szolgál, onnan szereti a másikat. Itt nincs fent és lent, ezek a mi kategóriáink, hanem valójában mindenki szolga, Isten dicsőségének szolgája, a maga helyén.*

János 6,60-65

359. dicséret

* Ennek belátásához az Úr megváltó kegyelmére van szükség. Ennek cselekvéséhez pedig az Úr ereje nélkülözhetetlen, mert amikor a másik félreérti a szerepét, és mindenben csak Ő az okos, és a hatalmas, ott nehéz folyton alul görnyedni, de éppen ott kell „szolgának” maradni. Ez a keresztyénség: ahol nem az igazságot keressük, mert az csak szembefordít bennünket egymással, ebben a „hasadt” világban; hanem az irgalmat gyakoroljuk. Jézus Krisztusra van szükség minden megújuláshoz, aki az igazság és az irgalom együtt!

Egyszer egy hölgy említette, hogy a pénztár előtti hosszú sorban egy férfi előre akart jutni, mert nem vásárolt semmit. A hölgy ezt nem vette észre, ezért a férfi ránézett, durván rászólt: „kiengedne”, majd méltatlankodva, indulattal nyugtázta, amikor a hölgy félreállt: „köszönöm”. Ez a hölgy hozzátette: ha én egy „jó” nő lennék, akkor nem így beszélt volna velem, ebben biztos vagyok (1). Valóban, a „szépekkel”, előkelőkkel, vagyonosokkal mindig „kedvesebbek” vagyunk. Már ezt belátni, a helyzetet nem szépíteni, kegyelmi állapot. Mégis remélhetjük, amit a mai igerész kétszer is hangsúlyoz, hogy nem marad büntetlen ez a hamisság, és elpusztul, aki hazugságot beszél (5; 9). De soha ne a másikra, hanem először mindig magunkra gondoljunk ilyenkor, és arra, hogy ezt érdemelnénk mi is: büntetést, halált, kárhozatot. De a mi Istenünk könyörült rajtunk, a Jézus Krisztusban. Ez a könyörület újjászül, és valóban mássá tesz; ha nem is leszünk, e testben tökéletesek, mégis láthatóan, tetten érhetően mássá leszünk. Ennek az „új” szívnek dobogását, olyan ritkán lehet „kihallani” egyházunkban, gyülekezetinkben is, mert itt is, olyan sokszor „óemberi” módon viselkedünk.

János 6,52-59

452. dicséret

* Az ember testi szemekkel értékel, és „óemberi” módon él, dönt, értékel, igyekszik (2), hamisságokat is felvállalva (5; 9). Ez azt jelenti, hogy oda áll, ahol pénzt, vagyont, hatalmat, előkelőséget, szépséget lát (4-9). Ezt a mai Ige minden kertelés nélkül leírja: ilyen az ember, Isten nélkül, Isten ellen zúgolódva (3): A szegényt még a testvérei, barátai is meggyűlölik (4), hiába könyörög hozzájuk irgalomért (7). Bizony, aki valamiben elszegényedett, akár saját hibájából is (3), nemcsak anyagi értelemben, azt magára hagyjuk, miközben az aktuális előkelőnek hízelgünk (6). 

- Egyszer egy hölgy említette, hogy a pénztár előtti hosszú sorban egy férfi előre akart jutni, mert nem vásárolt semmit. A hölgy ezt nem vette észre, ezért a férfi ránézett, durván rászólt: „kiengedne”, majd méltatlankodva, indulattal nyugtázta, amikor a hölgy félreállt: „köszönöm”. Ez a hölgy hozzátette: ha én egy „jó” nő lennék, akkor nem így beszélt volna velem, ebben biztos vagyok (1). Valóban, a „szépekkel”, előkelőkkel mindig kedvesebbek vagyunk.

- Már ezt belátni, a helyzetet nem szépíteni, kegyelmi állapot. Valójában ennek belátása, hogy ilyenek vagyunk, én is: ez a „feddhetetlenség”. Ezzel a belátással már leszegényedünk annyira, az Úr előtt, hogy Ő kézbe veszi az életünk (Máté 5,3); sőt, ezt a belátást is Ő végzi el. Mindent az Úr cselekszik. Aki belátja, hogy milyen nyomorultak vagyunk ezen a területen, az „értelmet” szerzett, és megtalálja majd a „jót”, az Istentől való újat (8).

- Mégis remélhetjük, amit a mai igerész kétszer is hangsúlyoz, hogy nem marad büntetlen a hamis tanú, és elpusztul, aki hazugságot beszél (5; 9). De soha ne a másikra, hanem először mindig magunkra gondoljunk ilyenkor, és arra, ezt érdemelnénk mi is: büntetést, halált, kárhozatot. De a mi Istenünk könyörült rajtunk, a Jézus Krisztusban. Ez a könyörület újjászül, és valóban mássá tesz; ha nem is leszünk, e testben tökéletesek, mégis láthatóan, tetten érhetően mássá leszünk. Ennek az „új” szívnek dobogását, olyan ritkán lehet „kihallani” egyházunkban, gyülekezetinkben is, mert itt is, olyan sokszor „óemberi” módon viselkedünk.

A modern társadalom felszabadította az embert, észrevette az egyes embert. Ennek a felismerésnek sok áldása van, vitathatatlanul, hiszen az egyes ember értékei felragyoghatnak, képességei kibontakozhatnak. Ugyanakkor ennek a fordulatnak életveszélyes elemei és kárhozatos kísértései adódnak, amikor is az egyes ember már nem ismer határt, és mindent alárendel saját maga céljainak, érdekeinek. A közösség áldozatul esik az egyén törekvéseinek, és valójában mindenki háborúja folyik mindenki ellen, ahol a csoportokba tömörülés is csak egy ideig való támogatottságot jelent az egyén céljaihoz, de a cél elérése után osztódik a csapat, egészen az egyénig. Ki kell mondani, hogy a reformáció folyamatában, minden vitathatatlan felismerése ellenére, sajnos ugyanez történt az egyházban is, ahol a „csoportos” és az „egyéni” kegyesség, írásértelmezés nagy teret nyert, és mindent szétszabdalt; - szabdal máig is. Urunk, önző mindenfajta „különcségünkből” téríts meg minket, a Krisztus-test egységében.*

János 6,41-51

439. dicséret

 El vagyunk foglalva saját vitáinkkal, miközben odakint már olyan emberek élnek, futkosnak, harcolnak, akiknek semmi tapasztalatuk nincs az egyházról, Igéről, Krisztusról, evangéliumról, templomról. A mai Ige „különcnek” nevezi ezt a magatartást, amellyel valójában mindenki a saját kívánsága után jár (1), még ha az Úr ügyét emlegeti is, és alig van, aki az Isten dicsőségét akarja szolgálni. Közöttünk is mindenki csak a saját „eszének” fitogtatását tartja fontosnak (2), a saját igazát, a saját kegyességét, a saját „pozícióját”. Ez a legbűnösebb magtartás: amikor az Isten nevét emlegetve, az Igére hivatkozva „tündöklünk”. Ne csodálkozzunk, ha alig kíváncsiak ránk, és megvetés, szégyen, gyalázat kísér bennünket, ez esetben joggal; tehát nem a Krisztus hűséges követése miatt ér el minket a gyalázat (3). Szomorodjunk meg ezen. Döbbenjünk rá, hogy micsoda kegyelem alatt vagyunk, mert mindezek ellenére megtart bennünket a mi Urunk. Adj megtérést Urunk, könyörülj rajtunk, hogy csak a Te dicsőségedre élhessünk mi, akik Téged emlegetünk!

Tartsd távol magad a perpatvartól, még mielőtt kitör. Vannak olyan ügyek, amelyeknek elintézését ránk bízta az Úr. Ezekben az esetekben fel kell vállalnunk a legnagyobb feszültséget is, amely akár áradatként, minket is elsodor. A probléma csupán az, hogy sokkal kevesebb ügyet bízott ránk az Úr, mint amiről mi azt gondoljuk. A „küldetéstudat” csak valóban Istentől kapott helyzetekben indokolt, amikor mindig a lehető legkevesebb áldozat árán ment meg sokakat. A „küldetéses” ember próbálja visszatartani a pusztító, ördögi áradatot, és legfeljebb önmagát áldozhatja fel az ügyért. Jézus Krisztus így tett. Egyébként az Isten őrizzen meg bennünket „a küldetéses emberektől”, mert ezek nyomában támadt mindig a legnagyobb nyomorúság. Mindezeken túl pedig a tegnapi szakasz utolsó verse kapcsolható a témához: inkább a kölykét vesztett medvével találkozzunk, mint az ostoba emberrel, főleg ha az ostoba meg van győződve arról, hogy neki igaza van, és ehhez még küldetéstudata is társul (13). Az ilyen közeléből nem szégyen menekülni, még mielőtt kapcsolatba kerülnénk vele; illetve az ilyet tényleg küldetése valakinek, még idejében megállítani. Urunk a Te megtartó irgalmadra szorulunk! Tenálad van a megoldás.

János 6,35-40

290. dicséret

- Jobb a békesség, kevésen; mint a veszekedés a többön. Sajnos, mégis mindig az utóbbit választjuk; többet akarunk, és részünk van sok konfliktusban, amely minket is felőröl. Pedig az élet kevésen teljesedhet ki, amelynek nyomán az Úr sokra bíz majd bennünket (1). - Ennek ellentmondani látszik a következő vers, ahol az eszes, nagyratörő „szolga”, kitartásával fölébe kerül a haszontalan „fiúnak”, és elbirtokolja tőle a vagyont. Valójában itt nem emberi ügyeskedésről van szó, hanem csupán arról, hogy a kevésen kell hűnek lenni, és a többit majd az Úr megcselekszi. Amit Ő ad, azt fogadjuk el, de az emberi ügyeskedést mindig tagadjuk meg, mert a kevés is elég; a sok, a „több” pedig mindig „határtalan”, éppen ezért ördögi (2). - Látja az Úr a szívedet, belelát, mint amikor megolvasztott aranyba és ezüstbe tekint az ötvös, vizsgálva annak tisztaságát. Az emberi ügyeskedést nem áldja meg, de a kevésen való hűséget igen. Pontosan így mondta ezt a mi Urunk, Jézus Krisztus (Máté 25,23).

János 6,28-34

438. dicséret

"A te világod most állt helyre, az én világom most zökkent ki..." (Bornemissza Péter: Magyar Elektra). Azzal, hogy az én dolgaim megoldódnak, lehet, hogy a másikéi éppen akkor, éppen azért zavarodnak össze. - Nincs okunk tehát az elbizakodottságra akkor sem, ha jól mennek dolgaink, mert sokan nyögnek ezzel egy időben, sokféle kudarc alatt. Bizony sokszor a saját sikereink miatt lesznek ezek áldozatokká. Ahhoz, hogy mi „éljünk”, és jól éljünk, sokaknak kell nyomorogni. Nem véletlen, hogy az Úr Isten kijelentése az „áldozat” gyakorlatából indult ki, hogy megváltó szeretetét megértesse velünk, ugyanakkor megváltson bennünket, a Krisztusban. - Hisszük, minden gyarló emberi helyreállítást és kizökkentést kézben tart, összefésül a Megváltó Úr. Az Ő mennyei világa „kizökkent" itt a földön (Filippi 2), hogy a miénk helyreálljon. - Ez azonban minket is arra indít, hogy merjük a másik szemével, hitével, kegyességével is nézni a világot, netán merjük a magunk önző világát „beáldozni” a másikért. Ez lenne a Krisztus-követés. Ez a „merész" magatartás lenne az egyház hitelessége; amelynek nyomán aztán megszólíthatná a ma emberét is az Ige. Erre bátorít, erre vált meg a mi Urunk! Van mit megbánnunk, mert önző módon védjük a „saját világunkat".

János 6,22-27

196. dicséret

Ez az igehirdetés csodája is: az Úr szolgáját megérinti az Ige; az abban rejlő aktuális üzenetet feltárja a Szentlélek, amelynek alapján az igehirdető felkészül, de az igehirdetés ott lesz kész, a szószéken, amikor elhangzik a prédikáció, és azt kézbe veszi az Úr. Az ember „eltervezi”, de az Isten adja a megvalósulást. Ez minden nemes emberi tevékenységre érvényes: az ember becsülettel felkészül, de a megvalósulás minősége, ihletettsége már az Úr kezében van. Kiváltképpen így van ez a keresztyén bizonyságtétellel. Az evangélium hirdetése kapcsán döntő szempont a Krisztus-test egysége is. Ez is kegyelem, és nem emberi tervezgetés, akarás eredménye. Mindenki a helyén szolgál, a maga kegyelmi ajándékaival; miközben nagyon figyelni kell egymásra,* hogy a Krisztus evangéliuma hiteles egységben szóljon, és arra felfigyeljen a világ. Az ökumenikus imahét kezdő vasárnapján fontos üzenet ez.

János 6,16-21

300. dicséret

* Most világi példával szemléltetem a gondolatot. Egy budapesti színház vidám darabjára kaptunk jegyet, jól is esett a felüdülés, a nevetés, noha a darab szellemi kapacitásunkat nem vette túlzottan igénybe, nem is ez volt a cél. Más volt azonban a lenyűgöző: a színészi csapatjáték összehangoltsága, miközben azt kérdeztem, meddig lehet még ezt a feszültséget fokozni, de még a legvégére is esett két óriási fordulat és megérlelt poén. Azon gondolkodtam, hogy ez egy könnyed darab, de micsoda munka megvalósítani, hiszen nem elég a saját helyemen jónak lenni, hanem nagyon figyelni kell a másikra, minden másodpercet pontosan kellett elsütni, hogy működjön az egész. Ez óriási szellemi és fizikai igénybevételt jelenthet; mindenkinek toppon kellett lenni, miközben mi nevettünk. A színészek nyilatkozták, hogy estéről estére másként sikerül; ők mindent elterveztek, de az eredmény, az kegyelem.