Isten könyörült hűtlen népén, saját nevének dicsőségéért, hogy ne gyalázzák nevét, népének fogsága miatt (9). Ezért hozta ki őket Egyiptomból (10); ezért nem pusztította el őket a pusztában (13-17). Ezért adta nekik Istenük a nyugalom napját, a törvény „lelkét”, hogy megtudja népe, Ő az Úr, hogy megtudják, van közük egymáshoz (12; 18-21). Isten népe továbbra is hűtlen maradt (25-26), az Úr mégis bevitte őket az Ígéret földjére (27-29). Jézus Krisztusban pedig nem olyan ígéretes földre vitt be bennünket, amely csak ebben a világban lehet otthonunk, és valójában csupa kopárság és kőrengeteg, hanem abba az országba, ahol igazság, békesség és öröm uralkodik, az Ővele való maradéktalan közösségben. Mi kell még? Ez a határtalan, szilárd szeretet hűségre indít, és nincs is több kérdésünk (31), mert felragyogott előttünk az Isten útja, ahhoz igazodunk; és amit nem értünk még, már azt sem tartjuk fontosnak megkérdezni, hiszen a lényeget tudjuk és úton vagyunk.

János 14,1-6

475. dicséret

* Gyakran kérdezgetjük az Istent, még akkor is, ha a válaszait már nem fogadjuk el, hanem újabb kérdéseket teszünk fel. Akkor is kérdezgetjük Őt, főként a bajban, ha egyébként nem is foglalkozunk az Úrral, és minden dolgunkból kihagyjuk Őt (31). Ezékiel prófétát kérdezgetik a már fogságba hurcoltak, hogy mikor mutatja meg rajtuk az Isten, az Ő szabadító hűségét? (1-4; 30-31) Kérdéseink mögött többnyire hűtlenség és hitetlenség lapul, miközben Isten újból és újból szól, válaszol és cselekszik értünk. Még akkor is értünk cselekszik, ha már valójában saját dicsőségét kell védelmeznie, hanyag népe miatt.

A kortörténeti háttér ismeretében érthető helyesen ez a jelképes siratóének (1). Egy nőstényoroszlán két kölykének szomorú sorsa a babiloni fogság előtti utolsó júdeai királyok történetére, szolgaságba jutásukra utal.* Az volt Isten népének baja, ami a szolgaságukat is okozta, hogy nem fogadták el, hogy ők szőlők, az Isten szőlőskertjében. A szőlőt pedig gondozzák, metszik, hogy gyümölcsöt teremjen és sokakat megvidámítson. Ehelyett a szőlő magasabbra akart nőni minden más fánál, ezért nemcsak visszavágták, hanem tövestől kitépték, és idegen pusztába ültették el (10-14). Isten népének ma is nagy kísértése, hogy a szolgálat leple alatt is naggyá legyen, pedig a mi feladatunk „csak” az, hogy Urunk gondoskodó és életünket metszegető szeretetét élvezve, „csupán” szolgáljunk, csendben, névtelenül, és gyümölcsünk borától, az evangéliumtól sokan jussanak örömre. Ehelyett mi látványos, sudár tölgyek akarunk lenni (11).**

János 13,36-38

462. dicséret

* Ha a nőstényoroszlánt, mint anyát, szó szerint kell érteni, akkor a két oroszlánkölyök kapcsán, Jóáház és Cidkijjá királyok sorsáról szól ez a szimbolikus képeket használó ének, hiszen nekik egy anyjuk volt. Jóáház királyt Kr. e. 608-ban, Nékó fáraó hurcolta el Egyiptomba (2Királyok 23,33), Cidkijját pedig Kr. e. 587-ben Nabukadnecar Babilonba (2Királyok 25,7). Más magyarázók a második oroszlánkölyök esetében (5-9) Jójákin királyra gondolnak, akit Kr. e. 598-ban vittek babiloni fogságba, és helyette Cidkijját tették királlyá a babiloniak, fennhatóságuk alatt (2Királyok 24,8-15).

** Manapság is, szőlő helyett sudár tölgyek akarunk lenni: hangoskodunk, sürgünk-forgunk, ügyes módszerekkel felhívjuk magunkra a figyelmet, ahelyett, hogy gazdagon termő szőlők maradnánk. Kitép az Úr, ha nem a magunk helyén ránk bízott, szolgáló, gyümölcstermő, csendes életet éljük. Elég volt a harsány egyházból, amiből csak az evangélium komolysága, mélysége, öröme és hitele hiányzik! Sírnivaló, gyászos, ha így maradunk; mert ekként átmeneti sikereink lehetnek ugyan, de áldás nincs rajtunk.

Isten azért ad lehetőséget megtérésre, mert nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen (21-23). A megtérés egyszeri: Isten kegyelmével ugyanis nem lehet visszaélni; mert ha a bocsánatot nyert bűnös újból visszatér gonoszságára, halálba jut (24), így későbbi állapota rosszabb lesz a korábbinál (Máté 12,45). Isten következetes, de szeretetében is az, nemcsak igazságában (25-32). Pontosabban fogalmazva, Isten nem az emberi logika szerint következetes! Vitán felül áll az üzenet: életünk, cselekedeteink alapján, büntetést, halált, kárhozatot érdemelnénk (26), Isten azonban nem halált, hanem életet akar, üdvösséget (1Timóteus 2,4-6), ezért Jézus Krisztusban megmutatta, hogy irgalmasan következetes. Ez az irgalom azonban valódi megtérésre indít, belátásra, megújulásra, Istennek kedves életre (27-31); még akkor is, ha ebben a világban nem, hanem csak odaát tapasztalhatjuk meg a teljességet (Márk 12,30-31).

János 13,31-35

395. dicséret

* Mit jelent a megtérés? Megtérni annyit jelent, hogy nem követjük el többé a korábbi bűnöket, hanem láthatóan megváltozunk, Isten rendelései szerint (21). A megtérés ajándéka, miszerint Isten a korábban elkövetett vétkekről meg nem emlékezik, új kezdetet ad nekünk (22). 

- 1. Mindenki igyekezzen úgy élni (2Péter 1,5), hogy tetten érhető bűnei ne legyenek (5-9).* Isten ugyanis mindenkit a saját élete alapján kér számon, nem pedig a közös felelősség alapján értékel. - 2. Ez azonban nem helyezi érvényen kívül a tízparancsolat ismert tagmondatát (2Mózes 20,5), miszerint az apák vétke, illetve mások vétke tönkre teheti a mi életünket is, mint ahogy egy házasságtörésnek is sok emberélet lehet az áldozata. Az első üzenet tehát még hangsúlyosabb, igyekezzünk az Isten, életet szolgáló rendjéhez igazodni, hogy éljünk és mások is éljenek általunk. Ugyanakkor értsük jól a tízparancsolat ide vonatkozó szakaszát, miszerint Isten akkor bünteti meg az apák vétkét a fiakban, ha mindkét generáció gyűlöli Őt. Ilyenkor joggal vásik bele a fiak foga abba az egresbe, amit az atyák fogyasztottak el (2), mert a fiak sem különbek. - 3. Az igyekezet azonban kevés, illetve maga az igyekezet is kegyelem, és az is, ha valaki előtt felragyog az élő Isten rendje. Sok minden nem rajtunk múlik. Többek között erről is szól Jób könyve. A kegyelemre, Krisztusra szükségünk van. Mindenekelőtt Őrá van szükségünk, mert a többi csak Ővele „működik”. 

János 13,21-30

233. dicséret

*  Az ilyen ember éljen a törvény és igazság szerint, - hitéletében egyedül az élő Istent imádja, - magánéletében rendezett legyen, - közösségi életében szelíd és nem kegyetlen. Az ilyen ember a szeme előtt élő szegényen, lehetőségei között segítsen, - a megoldhatatlanul bonyolult helyzetben törekedjen az igazságra; - azaz legyen hűséges az Úrhoz, annak törvényéhez, - amely mindnyájunk életének kiteljesedését szolgálja.

Ebben a világban, sokféle értelemben vannak „kicsik”, „nagyobbak” és „nagyok”. Ez a kategorizálás persze a valóságban árnyalt és helyzetről helyzetre változik, de mégis így működik a világ. Nincs szánalmasabb, mint amikor valaki nem találja a helyét, és nagyobbnak akar látszani, mint ami őt megilleti. Ennél csak az szánalmasabb, amikor valaki minden ügyeskedést bevet, hogy „nagyobbra”, többre jusson; erőlködése nevetséges, és ha látszólag eredményes is lehet, az csak múló ideig tarthat. Mindenkinek az adott helyzetben teljesedhet ki az élete; ami nem azt jelenti, hogy nem lehetséges emberi korlátokat változtatni, tágítani. De csakis Isten adja a valódi kereteket, amelyeket hiába feszegetünk, és az adott kereteken belül Ő adja életünk igazi, valós, áldott lehetőségeit is, amivel kegyelmi állapot és kötelesség élni (Máté 25,14-30). „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) A prófétai kép, a fentiek összefüggésében világos, sőt, annak magyarázatát is olvashatjuk (11-21), illetve még érthetőbbé lesz, ha a kortörténeti hátteret is ismerjük. *

János 13,12-20

464. dicséret

 A saskeselyű Nebukadneccar Kr. e. 597-ben Jójákin királyt, a büszke Dávid dinasztia „csúcs hegyét” Babilonba vitte, a kalmárok földjére, „itt ültette el”. Helyébe nagybátyját, Cidkijját iktatta be „királynak”, aki csak olyan szőlőtőke lehetett, aki „alacsony” marad, a nagy Babilon árnyékában (1-6). A példázatban szereplő másik saskeselyű Egyiptom, akihez Cidkijjá átpártolt, de akinek segítségére hiába számított (7-10). Csak ha az Isten ültet el, akkor növekszik és gyümölcsözik az életünk, és akkor boldogok és termékenyek is vagyunk ott, ahová Ő helyezett bennünket (22-24; akkor nem ácsingózunk semmiféle „idegen nagyság” után.

Isten népe, gőgjében rossz hírét terjesztette másoknak (56), amíg le nem lepleződött gonoszsága és meg nem tapasztalta a büntetés keserű kenyerét, valamint az azzal járó gyalázatot (57). Isten azonban továbbra is hűséges népéhez, megemlékezik ígéreteiről, szövetségét pedig örök szövetséggé formálja (59-60). Isten érdemtelenül könyörül népén, ezért Isten népe befoghatja a száját és csendben élhet az Isten dicsőségére és sokak javára (63). Ez a kegyelem azt jelenti, hogy Isten fordít elveszettnek hitt sorsunkon (53), de nemcsak a miénken. Éppen ez a lényeg, ez az üzenet, mert Isten nemcsak Izraelen könyörül, hanem a reménytelen esetnek gondolt Sodomán és Samárián is (53-55). Tehát Isten népe nem duzzoghat azon, hogy mások is üdvözülnek, nemcsak ők (63). Jézus Krisztusban ez az örömhír érte el a világot.** 

János 13,1-11

470. dicséret

* Az ember könnyen esik abba a hibába, hogy különbnek tartja magát másoknál. Aztán, ha kiderülnek dolgok, egyértelművé lesz, hogy mennyire egyformák vagyunk. Ilyenkor a gőg azt az embert fenyegeti, akiről még nem derültek ki dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek van mit takargatnia, hanem azt, hogy Isten színe előtt mindnyájunknak van miért szégyenkezni. Isten népe elbízta magát, különbnek tartotta magát másoknál, lenézte Sodomát és Samáriát, és magabiztosságában észre sem vette ezernyi rettenetes tévedését, amit Istennel és másokkal szemben elkövetett.

** Bűneink gyalázatát ugyan hordoznunk kell (54), de Isten megbocsátja mindazt, amit elkövettünk (63). A hívő ember tudja ezt és csak Isten dicséretére nyitja ki a száját, egyébként alázattal és csendben él a maga helyén, miközben a kegyelem egyre tisztábbá formálja őt.

Isten szereti népét, ezért féltékeny a csapongó, hűtlen, parázna népére, aki minden újat kipróbált, amit csak a környezetében látott (36-43). Isten népének paráznasága abban is megmutatkozott, hogy kiválasztottságában gőgös lett (50), bőségesen megáldott életében pedig kegyetlen, mert nem törődött az idegenekkel és a nincstelenekkel (49). A mai nyugati elkényeztetett keresztyénség ugyanez: mindent kipróbál, gyarló érzelmekkel bűvészkedik, „hatni akar”, és Isten nevét, Jézus Krisztust már csak fedőnévként használja. Mivé lett a keresztyén szolgálat? Mindent az emberi igények uralnak, amire ráerőltetjük a legfontosabb keresztyén üzeneteket; holott csak fordítva működhetne: mi az Isten üzenete és akarata, ami előtt vagy leborulunk és életet nyerünk, vagy belehalunk saját nyomorúságunkba. A modern keresztyén énekek többsége tipikus példát nyújt erre a jelenségre: szerelmes, érzéki dallamok, keresztyén szövegekkel, de annak is a legsablonosabb formájával. Most nem térek ki a keresztyén rockzenére, az érzelmi és individuális keresztyénségre, vagy arra, hogy ki ebbe, ki abba a lelkészbe „szerelmes”. Joggal haragszik az Isten (37-38).*

János 12,44-50

173. dicséret

* Nem csodálkoznék, ha leleplezne (37), elítélne és kiszolgáltatna (38); nem csodálkoznék, ha szétdúlná magaslatainkat, és haragját kiöntené ránk. Isten ítélete fontos, mert emlékeztet bennünket, hogy honnan jövünk, hogy senkinél nem vagyunk különbek (44-48), és minden percünk kegyelem, amely bennünket csak Isten előtti leborulásra és ráhagyatkozásra indíthatna. Még tart a kegyelmi idő, amely változásra, valódi megújulásra hív, és amely nélkülöz minden emberi ügyeskedést, és csak Istennek hódol.

Jeruzsálemről szól a példázat, akit magára hagyott, „vérében fekvő” csecsemőként szemléltet az Ige (1-7). Isten azonban könyörült rajta, megszánta, magához vette, felöltöztette a szép gyermeket (8-14). Ez a gyermek azonban, szépségében elbizakodott és sokféle paráznaságot követett el (15-35). Itt arra utal a kép, hogy Jeruzsálem idegen istenekhez (15-22), idegen népekhez (23-35) fordult, a rajta könyörülő, élő Isten helyett. Ez a bűn valósága: Isten döntött az ember mellett, az ember pedig elfordult Istenétől, és szépségével visszaélve paráznává lett. Az ember elbizakodik, ha jól megy a dolga, ha szép, ha okos. Az elbizakodottság a legnagyobb kísértés, amibe sokan, halálosan belebuktak már, elfelejtkezve arról, hogy mindenük ajándék. Mégis ott van a reménység mindebben: akiket ugyanis Isten, kegyelmi döntéssel magához vett, azok előbb-utóbb Istenhez fordulnak, megtért, engedelmes népévé lesznek. Mindig ezzel a reménységgel tekintsünk az egyházra; illetve nekünk csak arra van felhatalmazásunk, hogy ezzel a reménységgel tekintsünk mindenkire. 

János 12,37-43

231. dicséret

A szőlőtőkét értékessé a termése teszi, egyébként a tűzre való. Isten nemes szőlőtőkét hozott ki Egyiptomból és elültette azt Kánaán földjén (80. zsoltár). Jaj azonban a szőlőnek, ha nem terem, mert másra nem jó: a terméketlen szőlővesszőt lemetszik, a venyigét eltüzelik, a vadszőlőt pedig tőkével együtt vetik a tűzre. Isten népe tűzre való venyigévé lett. A tűz már elkezdte égetni Isten engedetlen népét (7), hiszen a nép egy részét már fogságba hurcolták, de a többiek se áltassák magukat, mert a terméketlen vesszőt teljesen elégetik. Hűtlen népe ellen fordul az Isten, hogy megtudják, kicsoda az Úr (7-8). Tehát a metszést, az égetést is a megújulás reménységével cselekszi az Úr, akinek még ítéletében is ott a kegyelem. A szőlőtőke azonban csakis az Úr lehet (János 15,1-8), mert nemes, gyümölcsöző hajtás csak onnan fakadhat.*

János 12,34-36

500. dicséret

* - Magyarázat: olvasható a nyomtatott anyagban. 

- Szemléltetés: Sokat metszettem szőlőt, a venyigét nagy kupacba hordva meggyújtottuk. Ropogva égett a halom. Eszünkbe sem jutott szánakozni rajta. Az új termésért metszettünk. Azt azonban tudtuk, hogy a tőke jó, „nemes”, abból kihajt az új, termést hozó vessző. 

- Alkalmazás: Isten megmetszi életünket, eltüzeli a venyigét, hogy megújuljunk, termőre forduljunk. Nem rendkívüli dolgokat vár tőlünk az Úr, azt majd Ő cselekszi. Tőlünk „csak” azt várja, hogy ismerjük el, Ő az Úr, bízzuk rá magunkat, és hűségesen kövessük Őt azzal, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk a magunk helyén, az Ő dicsőségére és mások javára. Sok hiba van bennünk, de ha így élünk, akkor mégsem terméketlen az életünk. Isten pedig cselekszik bennünk és általunk. A szőlő nem sudár tölgy, nem látványos, de termése páratlan. Ha azonban a metszés ellenére sem terem a szőlő, vagy vadhajtásokat hoz, akkor a „tőke” sem jó. Akkor azt joggal ássák ki a földből, hogy az egész növényt tűzre vesék. A szőlőtőke csak Krisztus lehet.

Kiirtásra valók vagyunk! A tegnap már hallott diagnózis, most még hangsúlyosabb. Ha Isten ítéletet tart, csak a saját igaz voltunk menthet meg bennünket (12-20).* A prófécia Jeruzsálem pusztulására vonatkozik. Félre ne értsük a fejezet záró verseit (21-23). Itt arról van szó, hogy akik megmenekülnek, és elhurcolják őket Babilonba, a már korábban, tíz éve oda hurcoltakhoz; akkor azok, látva a most hozzájuk került megmenekültek gonosz viselkedését, életmódját, bálványozó „hitéletét”, megvigasztalódnak, belátva, igaza volt az Úrnak, amikor ítélete lesújtott erre a nemzedékre. Igen, az ember mindenestül gonosz. Amíg a hétköznapi életünket éljük, addig mindez „hétköznapi módon” mutatkozik meg, helyzettől függően, talán kevésbé látványosan, de ugyanolyan gonosz módon, hiszen a másik felé vetett irigy pillantás is ugyanolyan súllyal esik a latba Istennél, mint a látványos gonoszság. A mai Ige üzenetét korunk embere alig tudja befogadni: mindenestül gonoszak vagyunk, büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk; ne legyenek illúzióink. Jézus Krisztus ezt a jogos büntetést vette magára, hogy Isten, kegyelme által könyörülhessen rajtunk, és az Ő egyedüli jóságát (Márk 10,18), Lelke által aktivizálja bennünk.

János 12,27-33

468. dicséret

* …ennek a teológiai igazságnak kidomborítására említi az Ige Nóét, Dánielt és Jóbot (12-20).

Az ember mindig bálványoz valamit, vagy valakit. Ezek a bálványok önmagukban lehetnek fontosak, de ha az élő Isten első helyét elfoglalják az életünkben, akkor minden felborul, mert többé nem az Úr, hanem valami, valaki más irányít bennünket. Minden bálvány, ha nem az Isten az első! Csak akkor rendeződnek a „dolgok”, ha Ő áll az életpiramisunk csúcsán. Tartsunk önvizsgálatot: hányszor előfordul, hogy „szívünkbe fogadjuk bálványainkat” (3), és nemcsak ezek irányítanak minket, hanem még az Úr elé is úgy járulunk, hogy ezeket magunkkal visszük (4). Gondoljunk csak arra, mi minden megfordulhat bennünk egy imádság, vagy igehirdetés alatt is. Mi minden mocorog bennünk, miközben Isten elé járulunk. Egy méhkas az ember értelme és szíve, amelyben folyamatosan zúg az élet, mindenféle gondolattal, indulattal. Ez a méhkas akkor is zúg, ha az Úr elé járulunk. Ez az ember alapállapota: Isten törvénye szerint kiirtásra valók vagyunk (8). Merjük az Újszövetség felől megfogalmazni az üzenetet: kegyelemre szorulunk. Ugyanakkor feltörhet szívünkből a kérés: tisztíts meg Urunk, ragadd meg a szívünket (5). Mindenekelőtt azonban köszönjük a bizonyosságot, ha nem is leszünk tökéletesek, még a „mai próféták sem”, legalábbis ebben a testben nem, mégis mehetünk Tehozzád (9-11).

János 12,20-26

467. dicséret

A fal véd. Isten népe védelemre szorul, hiszen kiszolgáltatott ebben a világban. Ez a kiszolgáltatottság Isten szolgálatával együtt jár, de Isten, az áldott szolgálat érdekében mindig ad védelmet, amikor arra szükség van, Ő soha nem engedi el végképp népét. A kiszolgáltatottság azonban nemcsak külső, hanem belső okok miatt is létrejöhet. Támadnak olyan próféták, akik hiábavalóságot és hazugságot hirdetnek (4-7), miközben Isten nevében szólnak, az Ő felhatalmazása nélkül (7). A hamis próféták jellemzése pontosan olvasható a mai igeszakaszban.* Vigyázzunk azonban, mert mindig a másik a hamis próféta, mi pedig az igazság szolgái vagyunk – a legnagyobb hamis prófétaság éppen ez a gondolkodás.

János 12,12-19

331. dicséret

* A hamis próféták, védelem helyett egymásra hányt kövekből építenek falat, amit bevakolnak (10-13), de az első szélvihar, sőt maga az Úr, összedönti azt (8), mert a hazugság, a hamisság nem ad védelmet, hanem félrevezet (10), megöl, sokakat, akiket ránk bízott az Úr. 

Ezek békeséget hirdetnek ott, ahol nincs békesség (10), azaz a békesség érdekében nem vállalnak ütközést, mert magukat féltik, és nem képviselik a rájuk bízott ügyet, az Úr ügyét. 

Ezek mindenféle mágikus cselekményekkel áltatják a népet, az Isten igaz tisztelete helyett (17-18). 

A legnagyobb bűnük azonban az, hogy válogatás nélküli eszközökkel lelkeket vadásznak. Ez azt jelenti, hogy nem kell lelket vadászni, embereket meggyőzni, csak hirdetni és élni az Isten szavát, a többit az Úr cselekszi meg. Ezt ma is érdemes megfontolni. 

A hamis próféta mindig a saját érdeke szerinti oldalra áll, és ott mond szépeket, ezért számára nem fontos, ha a bűnös él, az igaz pedig elvész, az ő hazugságai nyomán.

Az engedetlenség hontalanná tesz, sehol sem lesz jó, céltalanul, batyuval a vállunkon lődörgünk, mint a csavargó és a vándor, még akkor is, ha nagyon fontosnak tettetjük magunkat. Az élő Istennek való engedetlenség, a szabadság „igézetében” élve is foglyokká, önmagunkat áltatókká, fontoskodókká, mégis remegőkké tesz bennünket (3-6).** - Az engedetlenség „ragadós”, terjed, mint a ragály. Ezért figyelmezteti a prófétát Isten Igéje, hogy engedetlen nép között lakik, vigyázzon, nehogy ő is engedetlenné legyen, hiszen neki kell figyelmeztetni a hűtlen népet. - Az engedetlenségnek következménye van, mert megromlik, halálosan megbüdösödik tőle az élet. Isten ítélete, népe számára, valójában kegyelem, mert az engedetlenség életveszélyes következményre hívja fel övéi figyelmét, hogy megtudjuk, Ő az Úr (16), és végre helyreálljon kibillent életünk. - Isten Igéje beteljesült (21-28) Jézus Krisztusban, ahol Isten ítélete és kegyelme egyszerre érvényesült, miattunk, érettünk, helyettünk. Az Őbenne megígért új élet nem késik kiteljesedni sem, valóra válik az engedelmes, boldog, örök életben (28). Figyelj Isten Igéjére, kérdezz rá, fogadd be, igazodj ahhoz (9).

János 12,1-11

296. dicséret

* Szól az Ige, hirdetve és láttatva is (3-6; 17-20), de hallják-e, rákérdeznek-e, megfogadják-e azok, akiknek szól? (9) Az engedetlenség azt jelenti, hogy hallhatnánk, láthatnánk Isten szavát; de csak magunkat halljuk és látjuk; nem lépünk ki „köreinkből” az Úr felé (1-2).

** Mindez Isten engedetlen népével megtörtént, és velünk is folyamatosan történik, ha engedetlenségben élünk. A már fogságba hurcoltak (Kr. e. 598) gyors hazajutással áltatták magukat, a még otthon, Jeruzsálemben élők pedig biztonságban tudták magukat. Pedig Isten kijelentette nekik, hogy Babilónia az Úr akarata, ítélete rajtuk, a megtérésig. Ennek ellenére a babiloni királynak hűségesküt tett júdeai király, Cidkijjá, szembeszállt Babilóniával, mire azok körbefogták a várost, kiéheztették azt, a király fiait lemészárolták, a királyt pedig, aki kitört ugyan a városból, elfogták, és megvakítva vitték, népével együtt a fogságba (Kr. e. 588-587; 2Királyok 25,1-7). Ezékiel jelképes cselekedeteinek magyarázata ezeket hirdeti meg (10-16).

Az emberi bűn egyik megnyilvánulási formája az, hogy áltatja magát, nem néz szembe saját hibáival, mindig másokat okol, magát különbnek tartva. Így volt ez akkor is, hiszen akiket Kr. e. 597-ben nem hurcoltak el Babilonba, hanem otthagytak a már Babilontól függő városban, azok magukat különbnek tartották az elhurcoltaknál. A város vezetői is, huszonöt férfi így vélekedett, és ezt erősítette a lakókban is: „Fazék ez a város, mi vagyunk a hús” (3). Ez a kép azt jelentette, hogy mivel a levágott állatnak csak az ehető része, a java került a fazékba, ezért úgy gondolták, hogy ők Isten népének a java, akiket Isten szeretete tartott meg a városban. Ezékiel feladata az, hogy az öntelt jeruzsálemiek és a vezetők hamis önáltatására rámutasson (1-3). Az önáltatás az emberi bűn legrafináltabb formája. A próféta rámutat, hogy semmivel sem különbek a többieknél, és önteltségük pusztulásukat okozza (5-12).* Az önteltség pusztít, annak leplezett formája még veszélyesebben. De nem akármilyen alázatra van szükség, hanem az élő Isten előtt kell leborulni!

János 11,53-57

11. zsoltár

*  Ez az önteltség látható gonoszsággal párosult, hiszen az önteltség mindig gonosz, itt is sokakat megöltek a városban (7). Isten nem tűr tovább, ítéletet tart felettük. Ennek jeleként, a próféciát hallva, a huszonöt vezető közül az egyik holtan rogyott össze (13). Isten dicsősége pedig elhagyta a templomot és a várost (22-25). Ezzel párhuzamosan a próféta bíztatja azokat, akik fogságban vannak, hogy Isten új szívet ad majd nekik, megtérésre segíti őket, összeszedi és hazahozza a most fogságban lévőket (14-21). Így lesznek az elsőkből utolsók és az utolsókból elsők (Máté 20,16), mert aki magát megalázza, felmagasztaltatik, és aki magát felmagasztalja, az megaláztatik (Máté 23,12). Vigyázzunk, mi keresztyének könnyen eshetünk az önteltség ítéletes bűnébe.

Félelmetesek ezek a látomások. Félelmetes pusztulás vár Jeruzsálemre. Félelmetes, ahogy Isten haragjának tüze elemészti majd a várost (1-3). Még félelmetesebb, ahogy az Úr dicsősége elhagyja a templomot, és a méltatlanná lett várost; magára hagyva népét a pusztulásban (18-22; 11,22-25). Mondjuk ki azt is, hogy félelmetes, ahogy a prófétai látomás Isten dicsőségét elénk tárja (9-17).* Joggal félelmetes az Isten dicsősége a bűnös város előtt. A legfélelmetesebb azonban az, hogy minderről a Jeruzsálemben lakók semmit sem tudnak, nem félnek, vagy ha félnek, nem az Úrtól félnek.** Igen, a legfélelmetesebb, a bűnös ember, akinek gonoszsága határtalan, hétköznapi böködésekben ugyanúgy, mint háborús helyzetekben, vallásosan és istentelenül egyaránt. Minden félelem forrása a bűn, a gonosz hatalma. Joggal félelmetes az Isten, joggal félelmetes az Isten Igéje. Mégis, merjük hinni, hogy Isten dicsősége nem ebben a látomásban, hanem Jézus Krisztusban mutatta meg magát igazán (János 19,24-26), aki azért jött, hogy megtisztítson minden rossztól, megszabadítson a sátán hatalmától és elvegye a félelmeinket.

János 11,45-52

184. dicséret

* Félelmetes a négy kerub, tele szemekkel, mert Isten dicsősége mindent lát, félelmetes a négy egymásban forgó kerék, mert Isten dicsősége előtt nincs akadály, félelmetes a kerubok négy arca (az ember, kerúb, oroszlán és sas-arccal).

** …mert ők különbnek tartják magukat másoknál (11. fejezet).

Ítélet alatt van a világ. Ez a tény az élő Istenhez való viszonyunkból következően meglátszik az egymáshoz, önmagunkhoz, a teremtett világhoz való viszonyunkban (5-7). Isten azonban könyörül azokon, akik sírnak azon, ami az istentelen világban folyik; akik sóhajtoznak és nyögnek amiatt a sok utálatos dolog miatt, amit elkövetnek ebben a világban, és az Isten népe körében is, hiszen az Igében most erről van szó (4). A sírókat Isten megkíméli, saját jelét teszi rájuk (Jelenések 7,3), megmenti, megszabadítja őket (Máté 5,4). Akik azonban nem látják a határt, és még a legszentebb területeket is bemocskolják, azok számára nincs könyörület (6-7). Isten rendet, szeretetet és békességet akar, és vannak olyan helyzetek, amikor lecsap az Isten, mert a simogatással nem megy semmire, annyira elvadult a világ. Ennek ellenére a teljes Írás üzenete mégis az, hogy Isten önmagát igazán Jézus Krisztusban mutatta meg, aki soha nem ütött oda, csak simogatott, sőt tűrte, ha Őt ütötték. Ez a megváltás, amelyre egy válaszunk lehet csupán, a megtérés, önmagunk megadása, leborulás Isten dicsősége előtt (3).

János 11,33-44

357. dicséret

* Ezékiel próféta úgy hirdeti meg Isten ítéletét, hogy közbenjáró könyörgést mond népéért (8). Mi volt Isten népének bűne? Úgy gondolták, hogy Isten azért engedte idegen népek által lerohanni országukat (Kr. e. 597), mert elhagyta országát. Nem látja többé őket. Isten népének fő bűne a hitetlenség volt. Ebből következett minden más rossz: bálványimádás, törvénysértő szociális igazságtalanságok, vérontás (9-10). Az istentelenségnek mindig ez a három fajta rossz a következménye, mégpedig határtalanul, ezt tapasztaljuk ma is. A rossznak azonban következménye van. Isten ítélete nemcsak úgy megy végbe, ahogy itt azt szó szerint olvassuk, hanem úgy is, hogy a szánakozás nélküli pusztítást elvégzi az ember maga, hiszen az istentelen ember nem is tud mást tenni, határtalan önzésével, csak pusztítani képes. Az élet minden területén tapasztaljuk ezt ma is.

Mennyi utálatosságot művel az ember, amellyel elhomályosítja Isten dicsőségét, és mérhetetlen szenvedést okoz mindenütt. - Az első bűn (1-6): bálvány a templomban.* Ott, a templom területén kívül állt a szerelem istennőjének szobra, amelyet még Manassé király állíttatott fel (2Királyok 21,7). Jósiás reformja során összetörték ugyan az ilyen bálványszobrokat (2Királyok 23,6); de a reform nem lett tartós. - A második bűn (7-13), a titkos kultusz.** A falra vésett „csúszómászók” egyiptomi isteneket ábrázoltak, akik ilyen egyiptomi isteneket tiszteltek, azok titokban Egyiptom segítségében reménykedtek, mint itt a hetven vén. Mindez azt jelentette, hogy az Úr hatalmával nem számoltak többé. - A harmadik bűn (14-15), Tammúz siratása, aki természeti istenség volt, pedig csak az Úr az Isten.*** - A negyedik bűn (16), a napimádat. Ebben a látomásban a templom belső udvarába viszi a Lélek a prófétát. Itt „mintegy huszonöt” férfit pillant meg, akik „Kelet felé leborulva imádták a Napot”, közben azonban hátat fordítottak az Úr templomának.****

János 11,17-32

406. dicséret

* A dátum Jójákin király fogságba vitelétől értendő. A 6. év 6. hónapjának 5. napja Kr. e. 592 december havában volt.  A prófétát házában látogatják meg a vének, hogy kedvező kijelentést kérjenek tőle (14,1; 20,1). A vének jelenlétében „esett rá az Úr keze” a prófétára. A próféta a látomás során úgy érezte, hogy hajfürtjeinél fogva megragadja őt egy kéz, és a Lélek a jeruzsálemi templom belső kapujához viszi.

** Ezékielnek jelképes cselekedetéhez hozzátartozott a fal áttörése, amely itt nem szó szerinti értelemben veendő.  

*** A tenyészet-enyészet isteneinek imádata nagy visszaesést jelent, hiszen Illés és Hóseás harca után tudnia kellett volna Izráelnek, hogy az Úr a természetnek is Ura. A növényzet elhalásakor leszállt az alvilágba, és ilyenkor volt a nagy Tammúz-siratás, melyet asszonyok végeztek. Tammúz megmentésére a húga és egyben felesége, Istár száll alá az alvilágba, aki feltámasztja, kiszabadítja, és ezzel kezdődik a természet tavaszi megújulása.*

**** Ezeket a bálványimádásokat utálatosságnak nevezi a 17. vers, és ehhez járulnak még a súlyos szociális bűnök, a gyengék és szegények elnyomása, az „erőszak”. Isten haragja nemcsak szemmel láthatóan, történelmi csapások formájában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy megszakad kapcsolata népével: most már nem hallgatja meg az imádságot. Megrendítő üzenet ez annak a népnek, amely úgy ismerte meg az Urat, mint imádságot meghallgató, kegyelmes Istent (Zsoltárok 4,4).

Jeremiás még lelki értelemben szólt arról, hogy a nép a hátát fordítja az Úr felé, nem az arcát (Jeremiás 2,27), itt azonban mindez már testet öltött valóság.

Rettenetes képekkel írja le a próféta Isten haragját. Isten haragja az ember számára a vég (3). Ezt a haragot sok féltőn szerető figyelmeztetés előzte meg, mert Isten meg akarta menteni népét. A harag napján azonban már hiába minden megtérésre irányuló kísérlet (25-26). Isten haragjának végső célja az, hogy az embervilág számára bebizonyítsa, hogy Ő az úr (27). Gondoljunk csak bele, miről van itt szó, hiszen hétköznapi tapasztalataink is hányszor azt igazolják, hogy az emberek minden jóindulattal visszaélnek, és csak akkor értenek, amikor az ember kiteszi az öklét, és abba belefutnak. Akkor döbbennek rá a szabályokra, arra, hogy mi a rend, adott helyzetben ki az úr. Igei értelemben, teológiai magasságokban, de ugyanerről van szó. Figyeljünk fel arra is, amit többször hangsúlyoz a próféta, hogy Isten haragját megérdemelték azok, akiket érint (8), és ebben az esetben Isten saját népét bünteti, mert elsősorban saját népén kéri számon szabadító szeretetének látható következményeit. Isten népe azonban engedetlenné lett. Nemcsak rosszat tett ez a nép, mert cselekedeteink ebben a világban soha nem tökéletesek; hanem arról van itt szó, hogy Isten népe teljesen elromlott, elfajzott.*

János 11,1-16

408. dicséret

* Az istentiszteleti élet bálványimádássá lett. Az emberek közti kapcsolatokat pedig törvénysértés, bűnös uralom, kevélység, erőszak és vérontás jellemzi (10-11). A teljes romlottság ma sem túlzás, ha Isten világosságában tekintünk erre a világra. A bűnnek pedig Isten előtt is meg van a következménye (4). Isten ugyanis nem következmények nélküli Isten. Isten nagy kegyelme, ha valakinek megfordul az élete, újjászületik, és Jézus Krisztus követőjévé lesz. Az ő számára is lehet ebben a világban következménye az engedetlenségnek, de annak már nincs örökkévaló következménye, Jézus Krisztus kegyelme által. A harag napja megtérésre hív.

Döbbenetes képet láttam egy megbízhatóbb napilap internetes felületén, ahol beszámolnak a közel-keleti keresztyénüldözésekről: keresztre feszítésekről, asszonyok és gyermekek kivégzéséről. A fotó: egy gyönyörűen felöltöztetett kislány, öt év körüli, fehér harisnyában, fodros szoknyában, vértócsában, lefejezve, nem lecsapták a fejét, hanem elmetélték a torkát. Ezt már fokozni nem lehet. Mégis mindenki hallgat. Döbbenetes, még ha hozzá is tesszük, hogy bűnösök vagyunk, engedetlenek, bálványimádók; még, ha hozzá is tesszük, hogy látunk ma is halálra sebzetteket, minden oldalon, minden módon.** Ez a világ, vallásaival, kegyességeivel, elveivel, istentelenségével, mindennel együtt, úgy, ahogy van, halálra sebzett. Köszönjük Urunk, hogy Te a golgotai kereszten mutattad meg, hogy Te vagy az Úr, és így, megváltó szeretetedben vagy az Úr. Jöjj vissza mielőbb, mutasd meg, hogy ki az Úr, gyakorold a kegyelmet és az ítéletet tökéletes, tévedhetetlen jótetszésed szerint, mert minket már csak az indulataink vezérelnek, mint a halálra sebzett vadkant.

János 10,31-42

82. zsoltár

* Most csak erre az igeversre koncentráljunk: „Majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor ott hevernek a halálra sebzettek a bálványok között” (13).

** Vallások esnek egymásnak, miközben dúl az istentelenség. Sokaknak már földi életében beteljesedett a mai Ige, mert úgy élnek, hogy valójában halálra sebzetten hevernek: házasságban, munkahelyen, öncélú piti harcaikban, vallásosságukban, kegyességükben.

Ijesztő ez a fejezet. Isten haragszik, és lángoló haragja csak ítéletében csillapodhat le: elégtételt akar (13). Joggal haragszik, mert népe nem tartja meg törvényeit és rendelkezéseit; így rosszabbá lett, mint a pogány népek, akik legalább a maguk előírásaihoz ragaszkodnak (5-7). Isten ítélete rettenetes: éhség, dögvész, vérontás, fegyver (16-17), miközben fiak eszik meg az apjukat (10). Ezékiel próféta jelképes cselekedete, levágott hajával és szakállával, azok harmadolásával az ítéletet fejezi ki (1-4): a nép harmadrésze a városban, harmadrésze a városon kívül, harmadrésze pedig a fogságban pusztul el (12). Isten azt mondja, nem könyörül, nem szánakozik (11).* Az Ószövetség egyes fejezeteit olvasva, valóban rádöbbenünk méltatlanságunkra, ugyanakkor a mindennapok terheit hordozva, ezek a sorok elerőtlenítenek. Az erő forrása csak Jézus Krisztus, akiben Megváltónk van, akiben Istennek haragja elégtételt nyert, ha már Istennek elégtétel kell.** Aki ezért hálát tud adni, aki merészeli ezt a fejezetet Jézus Krisztusban továbbgondolni, azt elrejtette az Úr, ruhája szegélyébe (3).***

János 10,22-30

228. dicséret

* Nincs remény? Talán valami remény mégis van? Isten azt parancsolja Ezékielnek, hogy vegyen ki az Isten népét jelképező, levágott szakállából egy keveset, és rejtse azt a ruhája szegélyébe (3).

** …ha már Őneki úgy tetszett, hogy ebben a formában, az „áldozati kultusz” nyelvén mutatkozzon be nekünk.

*** Kálvin hangsúlyozza, Pál nyomán, hogy, akik a törvény igájában élnek, azok szolgák, aki Uruk elé sem mernek járulni, ha a kiszabott feladatot nem végezték el. A „Fiak” viszont, akik iránt atyjuk kedvesebb és engedékenyebb, nem félnek eléje vinni elkezdett, de félbe maradt, vagy hibás munkájukat, mert meg vannak győződve, hogy elfogadja engedelmességüket és elszántságukat, még akkor is, ha kevésbé pontosan végezték el azt (A keresztyén vallás rendszere 3,19,5). – Isten haragja jogos, ha még ez a Szentlélektől kapott elszánás sincs meg bennünk. Áldott legyen az Úr, hogy ezzel az Őtőle kapott elszánással élhetünk, szolgálhatunk, a Jézus Krisztusban. Ő majd megcselekszi a többit.

Nehéz a ma emberének megmagyarázni, hogy mit ért a Biblia bűn alatt. Akkor értjük meg ennek a kifejezésnek igei, teológiai tartalmát, ha annak ma is tapasztalt következményeire tekintünk. A mai igeszakasz záró verse erre utal: „borzadva néznek egymásra, és elsorvadnak bűnük miatt” (17). Ezt éljük át ma is; minden korban másként, de mégis ugyanez a végeredmény: bizalmatlan félelemmel tekintünk egymásra, miközben életünk elsorvad, bele a halálba. Minden, ami ebben a fejezetben olvasható, és amit Ezékiel próféta, jelképes cselekedeteivel, Isten parancsára kiábrázol, az ember nyomorúságát szemlélteti. Ez a nyomorúság csak súlyosabb, ha Isten népeként akarunk Isten nélkül élni. Jeruzsálem ostromának kiábrázolása, a téglába vésett várostérképpel, és a köréje helyezett vas sütőlappal, azt hirdeti, hogy amilyen kemény, rideg, durva sebeket ejtő egy vaslemez, olyan az ember, Isten népének embere is, Isten áldó jelenléte nélkül (1-3).*

János 10,16-21

392. dicséret

* Már ez a puszta tény Isten jogos haragja rajtunk, pedig Ő népe számára nem haragot, hanem szeretetet akar adni. Ahogy Ezékiel bilincsek között fekszik, háromszázkilencven napig a bal oldalán, majd negyven napig a jobb oldalán, miközben a szükség miatt, mindenféle magokból összekapart kenyeret eszik, naponta huszonöt dekagrammot, és fél liter vizet iszik mindössze; ez a kép már önmagában borzasztó szemléltetése annak, ami Isten népére vár, Izraelre és Júdára egyaránt, megtérés nélkül, Isten áldó jelenléte nélkül (4-17). Mert Őnélküle gúzsba kötve, testben, lélekben, éhezve és szomjazva görnyedünk a világban, mindenféle tisztátalanságok között (12). Ez nem túlzás, sőt finom leírása annak, amit ma is tapasztalunk. Isten népét megtérésre hívja az Úr, mert csak így lehet alkalmassá arra, hogy általa áldást nyerjen a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3).

A próféta feladata az, hogy őrállóként figyelmeztesse népét Isten Igéjével; csak hirdesse és élje az Igét, az eredményt az Úr nem rajta kéri számon. Ám, ha nem teszi hűséggel a dolgát, az a próféta vesztét jelenti. Ez az őrálló felelőssége (17-21). Akadjunk meg egy tagmondaton: „ha Igét hallasz tőlem” (17). Az őrálló felelőssége akkor érvényes, ha ő maga Igét kap az Úrtól, egyébként az a felelőssége, hogy hallgasson (22-27). Együtt érvényes a kettő, hallgatni, ha nincs Ige; és szólni, ha szólt az Úr; felelőtlenül nem fecsegünk az Úr nevében, de nem hallgathatunk, ha Ő szólt. Még mélyebbre megyek, az Újszövetség felől: ma, ha az Úr szól, mindig Krisztust szólja. Ha valóban Igét hallunk, az még a figyelmeztetés idején is evangélium, az élet beszéde. Az Úr ezen keresztül is elvégezheti az ítéletet, mert akik nem figyelnek az örömhírre, azok elveszett állapotban vannak. Nekünk azonban ennek ellenére is az élet beszédét kell hirdetnünk!**

János 10,11-15

229. dicséret

* Isten követe ott ül a népe között, az örömben és az összetörettetés idején egyaránt, osztozik azok sorsában, akiket megszólít (16), így szólhat hitelesen. Ezékielt Isten „emberfiának” szólítja (17), 93 alkalommal, ebben a könyvben, ami azt jelenti, hogy ő, mint halandó ember részesül abban az üdvösséges méltóságban, hogy az Isten megszólítja és felhasználja őt. Ebben a „küldetéses” megszólítottságban lesz az ember igazán emberré.

** Ha még mélyebbre mehetnék, még azt is mondanám, hogy az Isten aktuális szava nem kötött előzetes tudáshoz, tanhoz, rendszerhez. Noha az üzenetből következő ismeretek rendszere nélkülözhetetlen a felelős szóláshoz, ám nagy baj, hogy mi eleve ezen keresztül olvassuk az Igét, ezért nem tudják sokan az élet beszédét kihallani a Biblia sorai mögül, és ezért nélkülözik, egyházi emberként is sokan, az aktuális Igét, az élet beszédét, miközben szavuk bánt, sért, mélységbe taszít. Nyilván, akik nem hisznek, azok pedig egyházi emberként, világi emberként is a maguk gondolatainak, énjüknek uralma alatt élnek, nem pedig az Ige uralma alatt.

Isten követe ott ül a népe között, az örömben és az összetörettetés idején egyaránt, osztozik azok sorsában, akiket megszólít (15). Isten követének először saját magának kell megemésztenie az üzenetet, mintha megenné, megrágná, lenyelné, feldolgozná, magáévá tenné, mint az ételt (1-3). Ez akkor is így van, amikor Isten Igéjének üzenete ítéletes, vétkeinkre, elveszett állapotunkra rámutató siratóének (2,8-10). Így megemésztve, az Ige mézzé, tápláló eledellé lesz Isten követe számára (3), nemcsak azért, mert befogadta azt, hanem azért is, mert Isten követe a siratóéneket hűen továbbadva is képes biztatni. Jézus Krisztusban nekünk erre minden okunk megvan. Aki csak siratóéneket prédikál, még ha éppen az is az aktuális üzenet, de nem tud biztatni, Krisztusban megváltást, megoldást hirdetni, az nem emésztette meg a teljes Írást, amelynek „szíve” az evangélium. Az ilyen követ számára nem lett mézzé az Ige, ezért az ilyen követ nem csupán joggal keserű népe engedetlensége miatt (14), mint Ezékiel, hanem megkeseredett, és valójában saját dühét okádja másra, Isten szavát emlegetve. Nincs ennél nagyobb hűtlenség! Ránk az evangélium bízatott, az örömhír, Jézus Krisztus megváltó szava!*

János 10,6-10

454. dicséret

* Ezt emésszük meg végre, legyen ez számunkra mézzé, hogy a jogos keserűség és a ránk bízott kemény beszéd idején is (7-9) eljusson a bizonyságtételünk idáig, és a teljes Írásból mindig kihalljuk Krisztust. A többi az Úr ügye!

Az Úr dicsősége előtt az ember csak leborulhat. Isten azonban megszólít, Igéje és Lelke által talpra állít, alkalmassá tesz és elküld egy Isten ellen lázadó, hűtlen, makacs, konok világba, ahol az Isten népe is ilyen, nem különb. Isten Igéje talpra állít, elküld, és megbátorít ebben a szolgálatban; bármi is történne. A küldött, testi és lelki fájdalmakat elhordozva, nem a szolgálat „sikerén” tájékozódva hirdeti az Igét. Nem az a helyes felszólítás. hogy „állj talpra”, hanem az, hogy gondolj bele: micsoda kegyelem, leborulhattál az Isten dicsősége előtt, megadhattad magadat Őneki; Ő pedig megszólított, talpra állított, alkalmassá tett és elküldött az Ő féltő szeretettel figyelmeztető, megváltó üzenetének tanújaként!

János 10,1-5

23. zsoltár

Hangsúlyozzuk azt, amit Ezékiel is hangsúlyoz, hogy látomásában nem magát Istent látta, hanem Isten dicsőségét (28). Milyen volt Isten dicsősége? Először is félelmetes (18), mert Isten dicsősége joggal félelmetes a tisztátalan ember számára. Ugyanakkor Isten dicsősége a jeges égboltozat, vagyis a jéghideg világmindenség körül: meleg fényözön (27). De jó tudni, hogy a roppant jeges űrt Isten dicsőségének fényessége és melegsége veszi körül (27). Isten dicsőségének látható jele a szivárvány (28), amely ma is hirdeti, hogy Isten dicsősége továbbra is beragyogja ezt a világot. Isten dicsősége nem más, mint Isten jelenléte, közelsége. Ez pedig az ember számára, minden körülmények között fészek-meleg erőforrás és útmutatás. Az ember Isten dicsősége előtt csak leborulhat, ahogy ezt Ezékiel is tette, sőt életének egyedüli értelme Isten dicsőségének alázatos szolgálata. Isten az Ő dicsőségét azonban úgy mutatta meg, hogy kilépett ebből a dicsőségből, és nemcsak megszólított bennünket, hanem Jézus Krisztusban emberré lett, s valóságosan bemutatkozott nekünk. Ettől kezdve az Ő dicsősége a golgotai kereszt és a húsvéti üres sír megváltó szeretetében ragyog fel igazán.*

János 9,39-41

180. dicséret

* Ez a mai Ige üzenete, ez a lényeg, feleslegesen ne bíbelődjünk azzal, hogy a látomás mindegyik elemének külön értelmet keresünk. Bár a látomás egyes elemei is sok apró üzenetet tartalmaznak, a lényeg mégis ez. Isten dicsősége beragyogja az életünket Jézus Krisztusban.