Ítélet alatt van a világ. Ez a tény az élő Istenhez való viszonyunkból következően meglátszik az egymáshoz, önmagunkhoz, a teremtett világhoz való viszonyunkban (5-7). Isten azonban könyörül azokon, akik sírnak azon, ami az istentelen világban folyik; akik sóhajtoznak és nyögnek amiatt a sok utálatos dolog miatt, amit elkövetnek ebben a világban, és az Isten népe körében is, hiszen az Igében most erről van szó (4). A sírókat Isten megkíméli, saját jelét teszi rájuk (Jelenések 7,3), megmenti, megszabadítja őket (Máté 5,4). Akik azonban nem látják a határt, és még a legszentebb területeket is bemocskolják, azok számára nincs könyörület (6-7). Isten rendet, szeretetet és békességet akar, és vannak olyan helyzetek, amikor lecsap az Isten, mert a simogatással nem megy semmire, annyira elvadult a világ. Ennek ellenére a teljes Írás üzenete mégis az, hogy Isten önmagát igazán Jézus Krisztusban mutatta meg, aki soha nem ütött oda, csak simogatott, sőt tűrte, ha Őt ütötték. Ez a megváltás, amelyre egy válaszunk lehet csupán, a megtérés, önmagunk megadása, leborulás Isten dicsősége előtt (3).

János 11,33-44

357. dicséret

* Ezékiel próféta úgy hirdeti meg Isten ítéletét, hogy közbenjáró könyörgést mond népéért (8). Mi volt Isten népének bűne? Úgy gondolták, hogy Isten azért engedte idegen népek által lerohanni országukat (Kr. e. 597), mert elhagyta országát. Nem látja többé őket. Isten népének fő bűne a hitetlenség volt. Ebből következett minden más rossz: bálványimádás, törvénysértő szociális igazságtalanságok, vérontás (9-10). Az istentelenségnek mindig ez a három fajta rossz a következménye, mégpedig határtalanul, ezt tapasztaljuk ma is. A rossznak azonban következménye van. Isten ítélete nemcsak úgy megy végbe, ahogy itt azt szó szerint olvassuk, hanem úgy is, hogy a szánakozás nélküli pusztítást elvégzi az ember maga, hiszen az istentelen ember nem is tud mást tenni, határtalan önzésével, csak pusztítani képes. Az élet minden területén tapasztaljuk ezt ma is.