Az ember mindig bálványoz valamit, vagy valakit. Ezek a bálványok önmagukban lehetnek fontosak, de ha az élő Isten első helyét elfoglalják az életünkben, akkor minden felborul, mert többé nem az Úr, hanem valami, valaki más irányít bennünket. Minden bálvány, ha nem az Isten az első! Csak akkor rendeződnek a „dolgok”, ha Ő áll az életpiramisunk csúcsán. Tartsunk önvizsgálatot: hányszor előfordul, hogy „szívünkbe fogadjuk bálványainkat” (3), és nemcsak ezek irányítanak minket, hanem még az Úr elé is úgy járulunk, hogy ezeket magunkkal visszük (4). Gondoljunk csak arra, mi minden megfordulhat bennünk egy imádság, vagy igehirdetés alatt is. Mi minden mocorog bennünk, miközben Isten elé járulunk. Egy méhkas az ember értelme és szíve, amelyben folyamatosan zúg az élet, mindenféle gondolattal, indulattal. Ez a méhkas akkor is zúg, ha az Úr elé járulunk. Ez az ember alapállapota: Isten törvénye szerint kiirtásra valók vagyunk (8). Merjük az Újszövetség felől megfogalmazni az üzenetet: kegyelemre szorulunk. Ugyanakkor feltörhet szívünkből a kérés: tisztíts meg Urunk, ragadd meg a szívünket (5). Mindenekelőtt azonban köszönjük a bizonyosságot, ha nem is leszünk tökéletesek, még a „mai próféták sem”, legalábbis ebben a testben nem, mégis mehetünk Tehozzád (9-11).

János 12,20-26

467. dicséret