Isten szereti népét, ezért féltékeny a csapongó, hűtlen, parázna népére, aki minden újat kipróbált, amit csak a környezetében látott (36-43). Isten népének paráznasága abban is megmutatkozott, hogy kiválasztottságában gőgös lett (50), bőségesen megáldott életében pedig kegyetlen, mert nem törődött az idegenekkel és a nincstelenekkel (49). A mai nyugati elkényeztetett keresztyénség ugyanez: mindent kipróbál, gyarló érzelmekkel bűvészkedik, „hatni akar”, és Isten nevét, Jézus Krisztust már csak fedőnévként használja. Mivé lett a keresztyén szolgálat? Mindent az emberi igények uralnak, amire ráerőltetjük a legfontosabb keresztyén üzeneteket; holott csak fordítva működhetne: mi az Isten üzenete és akarata, ami előtt vagy leborulunk és életet nyerünk, vagy belehalunk saját nyomorúságunkba. A modern keresztyén énekek többsége tipikus példát nyújt erre a jelenségre: szerelmes, érzéki dallamok, keresztyén szövegekkel, de annak is a legsablonosabb formájával. Most nem térek ki a keresztyén rockzenére, az érzelmi és individuális keresztyénségre, vagy arra, hogy ki ebbe, ki abba a lelkészbe „szerelmes”. Joggal haragszik az Isten (37-38).*

János 12,44-50

173. dicséret

* Nem csodálkoznék, ha leleplezne (37), elítélne és kiszolgáltatna (38); nem csodálkoznék, ha szétdúlná magaslatainkat, és haragját kiöntené ránk. Isten ítélete fontos, mert emlékeztet bennünket, hogy honnan jövünk, hogy senkinél nem vagyunk különbek (44-48), és minden percünk kegyelem, amely bennünket csak Isten előtti leborulásra és ráhagyatkozásra indíthatna. Még tart a kegyelmi idő, amely változásra, valódi megújulásra hív, és amely nélkülöz minden emberi ügyeskedést, és csak Istennek hódol.