Amikor a gyermekek ugrálnak, örömmel játszadoznak, féltő figyelmeztetéssel szoktuk odakiáltani nekik: vigyázzatok, mert sírás lesz a vége. Valóban, az öröm és a sírás nagyon közel vannak egymáshoz. Az igazán izgalmas kérdés azonban az, hogy a „legvégén" sírás lesz az életünk záró akkordja, vagy jóra fordulnak a dolgaink? Az egész Szentírás, benne a Krisztus-esemény, erre a kérdésre válaszol. A gonosz serege teljesen elpusztul. Az utolsó nagy ellenség veszte a történelem igazi távlata. Ennek megvalósulását Isten tarja kezében. Ő támad a félelmetes „Góg" óriási seregére. Ha ezt mi tesszük, abból kimondhatatlan nyomorúságok támadhatnak (1-8). Kihal a gonosz (11-16; 17-20).* Jóra fordul Isten népének sorsa, minden nép szeme láttára (21-29).** Jézus Krisztus feltámadása által Isten jóra fordította sorsunkat.*** Az egészséges, hívő, krisztusi személyiség nem örül más vesztének, még az ítéletben sem; hanem csak az üdvösségnek örül, mert ezt ő is ingyen kegyelemből kapta. Bizonyos kegyességi köröknek ez nehezükre esik.

János 19,1-16a

341. dicséret

* A gonosz serege teljesen elpusztul (11-16; 17-20). Hét hónapig temetik a gonosz seregének tetemeit (11-16), mert olyan nagy volt a hatalma eddig, ebben a világban; viszont most teljes a győzelem a gonosz felett. A hét hónap szimbolikus jelentésű, éppen a gonosz feletti teljes győzelmet szemlélteti. Megítélnek minden korábbi gonoszságot, vétket. Egy nagy tisztulási folyamaton megy át a világ. Nemcsak láthatóan, hanem belőlünk is kihal a gonosz (12). Az ítélet megtisztít. Itt csak Isten kegyelme tart meg, és nem az érdem. 

** Isten visszahozza, összegyűjti népét, leveszi róluk a gyalázatot, nem hagy abban közülük senkit (28); és többé nem rejti el arcát előlük, hanem kiönti Lelkét rájuk (29). Ezt a megújulást minden nép szeme láttára cselekszi az Isten, így mindenki számára megmutatja dicsőségét az Úr (21). Minden nép megtudja, hogy nem az Isten volt gyenge akkor, amikor népét veszni hagyta, hanem ez az Ő igazságos büntetése volt népén, hogy megtisztítsa övéit (23). Ekkor mindenki megtudja, hogy Ő az Úr, és rajta kívül nincs más (27).

*** Imádkozzunk azért, hogy Isten jóra fordítsa sorsunkat, és ne sírás legyen a vége. Jézus Krisztusban azt a biztatást kaptuk, hogy Isten ezt már megcselekedte, és a mi Urunk halálból való feltámadása által jóra fordította sorsunkat, mindenki szeme láttára. A hívő ember ennek a jónak érvényesüléséért imádkozik, és azért, hogy minél többen részesülhessenek ebből a jóból, és ne csak lássák azt. A hívő ember ezt az Istentől való jót munkálja, éli és hirdeti, mint aki által maga Jézus Krisztus cselekszik. Ez azt jelenti, hogy a hívő ember nem veszekszik többé. A prófétai látomás utalt erre, hiszen hét napig égetik a fegyvereket, azaz teljesen elégetnek minden fegyvert (10). Valamint, a krisztusi ember nem fosztja ki többé a másikat. Itt bátran lépjünk túl az ezékieli látomáson, ahol azt olvassuk Isten népéről, hogy kifosztják fosztogatóikat, és prédát szereznek prédálóiktól (10). Jézus Krisztusban ez már tarthatatlan: nem veszekszünk többé, és nem fosztjuk ki a másikat, még az igazságszolgáltatás isteni jogán sem, végképp nem örülünk ellenségeink kifosztásának. Mindez illúzió? Valóban az, mindaddig, amíg mi magunk nem merünk krisztusiak lenni, még akkor is, ha a jósággal visszaélnek; még akkor is, ha ebbe sokan belehalhatnak, de el nem veszhetnek, hiszen a gonosz legyőzetett, ezért a gonoszságnak van határa. Gondoljunk a hindu Gandhira, aki minket megszégyenítő módon mert krisztusi lenni, és azonnal hátrált a gonosz, akit Jézus Krisztus már legyőzött.

Jó tudni, hogy egyszer vége lesz mindenféle harcnak, vége lesz a gonosz támadásának. Erre a végső győzelemre tekintve van erőnk és hitünk a jelenben. Erre a győzelemre egyedül az élő, mindenható Isten a garancia. Egy utolsó támadást lát a próféta, Isten népe ellen. Góg és Magóg népét pontosan nem lehet beazonosítani. Nem is ez a lényeg. Annyit tudunk, hogy északról jönnek, hatalmas sereggel, Isten népe ellen; félelmetesek, legyőzhetetlenek. Az utolsó idők sátáni támadásának víziója ez (Jelenések 20,8). Minden rossz gondolat, gonosz terv, védtelenek elleni támadás, zsákmányszerzés, mai rafinált formájában is, az utolsó idők jeleihez tartoznak, amelyekben a nagy ellenség mesterkedik (10-13). Isten azonban nem engedi elveszni hűtlen népét, mert az Ő népe. De jó tudni, hogy ennek a népnek én is tagja vagyok, és az is maradok (17). Biztonságban vagyunk minden körülmények között (14), ha meghalunk, akkor sem veszünk el. Ez a végső győzelem, Jézus Krisztusban már a miénk (18-23), látszik rajtunk, és másoknak is hirdeti, hogy az Úr az Isten (16). 

János 18,33-40

344. dicséret

A látomás Izráel népének újjáéledéséről szól. Amikor Kr. e. 587-ben Jeruzsálemet elpusztította a babilóniai sereg, és mindenkit fogságba hurcoltak, akkor Ezékiel már nem ítéletet hirdetett, hanem a reménység Igéit. Egy nagy temetőt lát a próféta, száraz csontokkal, megölt emberek tömegével. A helyzet attól tragikus, hogy Isten népe is halott. Emberileg esély sincs az életre (3). Ez a világ állapota, Isten nélkül. Ám a száraz csontok testté lesznek, de kell az Isten Lelke ahhoz, hogy éljenek és lelkük is legyen. De ez még kevés. Isten Lelke éltet; aztán hitre segít, hogy Istennek kedves életet éljünk, és ebben mások és mi is kiteljesedjünk; majd Isten Lelke betölt, hogy az Úrnak való szolgálatra alkalmasak legyünk, és az Ő dicsőségét képviseljük a világban. Valójában nem a csontjaink, a halandó testünk, hanem Isten Lelke biztosítja életünk „tartását”, és ad nekünk szent „aktivitást”, a pihenéssel egységben, itt, az örök élet előszobájában. Ahol Isten Igéjét hirdetik (4), ott élet támad, és a száraz csontok megelevenednek, a reménység kivirágzik (11). Jézus Krisztus feltámadásával minden nép számára örömüzenet az új és örök élet ajándéka (28).*

János 18,28-32

340. dicséret

* Ennek az életnek jellemzői: egység (15-22), tisztaság és Isten tiszta imádása (23-25; 26-27), rend, ahol Isten az Úr, és evilági szolgái is Őt követik, ezért nem hatalmi, hanem pásztori lelkülettel kormányoznak, amellyel senki sem él vissza, ezért a békesség valóságos (24-26). 

Döbbenetes, hogy milyen meseszerűnek gondoljuk ezeket az ígéreteket, ennek a világnak feszültségei, ellentmondásai és gonoszságai között. Boldog, aki ennek ellenére hiszi, reméli, éli ezeket.

Nem értünk cselekszik az Úr, hanem szent nevének dicsőségéért, amelyet gyalázatossá tett a világban Isten népének tisztátalansága (22-23). Isten dicsősége a világ tengelye, ahol tehát az Isten dicsősége felragyog, ott az emberi élet is kiteljesedik. A tisztátalanság nem más, mint Isten dicsőségének elhomályosítása, amelynek következménye minden egyéb tisztátalanság. Isten saját dicsőségéért cselekszik, de ezzel népéért is cselekszik, kihozza őket a „fogságból”, de ezzel más népek is meglátják, hogy kicsoda az Úr (23). Isten tehát saját dicsőségéért úgy cselekszik, hogy saját népéért és más népekért ragyogtatja fel dicsőségének megváltó erejét (33-36).* A tisztaság nem valláserkölcsi „kategória”, hanem leborulás Isten dicsősége előtt; a megtisztulás ezután folyamatosan adatik majd nekünk (27), „hétköznapi” ügyeinkben is (24-29). Ez a megtisztulás egyben tiszta látás, önmagunkat, másokat, a dolgokat illetően. Látjuk saját hibáinkat, és a világ sokféle tisztátalanságát (31-32); nincsenek többé illúzióink; de van reménységünk; árnyaltan látjuk a dolgokat, és mindenekelőtt belátjuk az Úr felséges hatalmát.**

János 18,24-27

334. dicséret

* Olyan ez, mint amikor kiveszik hadonászó kezünkből a kést, azt tokba teszik, a helyére, mert életveszélyes sebeket okozhat, és csak gondos kezekbe adják ezután. Isten dicsőségének megváltó ereje nemcsak kihozza népét, és az Isten nevét is, a megszégyenítő mélységekből, hanem valósággal megtisztít bennünket, új szívet ad nekünk. Az Ő éltető Lelkét adja belénk (26-27).

** A megtisztult élet pirul, leborul és végre lát. Az ilyet az Úr felemeli (32), élteti, és általa, körülötte megeleveníti az életet, hogy sokan mások is meglássák az Úr dicsőségét (33-38). - Az emberi élet legnagyobb csodája, ha ilyen látásra feltisztul az emberi élet.

Ez a tisztátalanság soha nem erkölcsi tisztátalanság, az „csak” következmény. Ez a tisztátalanság nem is vallási, rituális tisztátalanság. Az ember akkor lesz tisztátalan, amikor elfeledkezik az élő, teremtő Istenéről, saját életének forrásáról és beteljesítőjéről, eredetéről és céljáról, kezdetéről és végéről (16-19). Isten saját dicsőségének, szent nevének védelme miatt könyörül népén, hogy azok gyalázatos sorsa miatt az istentelenek ne gyalázzák még jobban az Ő nevét (20-21). Istent ne akarjuk emberi logikával megérteni, miszerint Isten önző módon védi a saját dicsőségét. Vegyük tudomásul, Isten dicsősége a világ tengelye, az egyetlen biztos pont.* Jézus Krisztusban ez a kegyelmes dicsőség a golgotai kereszten és a húsvéti üres sír csodájában mutatkozott meg: ítélet és kegyelem egyszerre, az ítéletben is kegyelem.**

János 18,19-23

330. dicséret

* Micsoda kegyelem, Isten ugyanis önmaga dicsőségének védelmében valójában a világát, benne az embert is óvja, saját népére tekintettel; úgy, hogy saját népe még nem változott meg igazán.

** Megtisztulni nem erkölcsi kérdés, az csak ráadás; az igazi megtisztulás Isten ismerete, dicsőségének elismerése és szolgálata; mert egyedül ezzel szolgáljuk mi is az életet. Kálvin Genfi Egyházának Kátéja világosan fogalmaz. Mi az emberi élet fő célja? Isten megismerése. Miért mondod ezt? Mivel azért teremtett és helyezett minket a világba, hogy bennünk dicsőíttessék. Kötelességünk tehát, hogy életünket, melyet Őtőle vettünk, dicsőségére fordítsuk. Ha ez megszűnik, boldogtalanabbak vagyunk az állatoknál.

Huszonegy kopt keresztyén férfi, Jézus Krisztus nevét megvallva halt meg a Földközi-tenger partján. Eszünkbe jut az Ige: „Akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért, és Isten Igéjéért” (Jelenések 20,4). A mai igeszakasz beszédesen kapcsolódik ehhez a mártíromsághoz. - Edóm népe* Isten népére tört, elárulta őket a babilóniaiaknak, majd amikor a tőlük északra található két országrész teljesen kiürült, szemet vetettek az Ígéret földjére. - Aki Isten népét bántja, az magát Istent bántja. Aki Isten népének birtokára tör, az Isten tulajdonát háborgatja. Aki Isten népét elárulja, cserbenhagyja, vérét ontja, és kárörvend a pusztulásán, az magával az élő Istennel száll szembe. - Ez pedig esélytelen merészség, amely előbb-utóbb az „erős” támadó teljes pusztulásához vezet. - Isten ellen támadni, Isten ügyét bántani: sivárságot, pusztaságot, vérontást von maga után (3-4; 14-15). Aki vért ont, az Isten népének vérét ontja.** A vérontót üldözi a kiontott vér, soha nem lesz nyugta (6). Vigyázzunk, mindez csak arra indíthat, hogy a krisztusi ember SENKIRE SEM EMELHET KEZET.***

János 18,12-18

445. dicséret

* Edóm népe Ézsau utódaiból alakult ki, tehát Jákób testvérének ágából növekedett ez a nép (1Mózes 27,18-24). Területük a Holt-tengertől délre helyezkedett el. Az Egyiptomból kivonuló Izráelt nem engedte át a földjén (4Mózes 20,18-21). Évszázadokon át háborúzott a két nép, majd Saul (1Sámuel 14,47) és Dávid is legyőzte őket (1Királyok 11,15-16). Izráel kettészakadásakor önállósodtak, majd a Babilóniaiaknak elárulták Júdát (Kr. e. 587) és szemet vetettek az Ígéret földjére (Ezékiel 35,10). Ezékiel és más próféták ezért prófétáltak Edóm pusztulásaról (Zsoltárok 137,7; Ézsaiás 34,5-8; Jeremiás 49,17; Ámósz 1,11-12; Abdiás 8,10). Ez be is teljesedett, és Edóm már soha nem lehetett önálló ország. Később más népek legyőzték őket, Egyiptom már nem tudott segíteni nekik az önállóságuk visszaszerzésében. A Római birodalom idején Júdea tartományához tartozott Idumea néven.

** Isten népéhez tartoznak mindazok, akiket az Isten magának választott, és akik Jézus Krisztus nevéről mindenkor vallást tesznek. Mindkettő „határait” csakis az Isten tudja. Isten valódi népe láthatatlan, de a látható népe képviseli azt. Mi azonban minden emberre csakis úgy tekinthetünk, mint Isten népére.

*** – Mi következik ebből? - Az, hogy mivel Isten maga kezeskedik népéért, ezért Isten népe a krisztusi szelídség és szeretet kockázatával élhet és szolgálhat ebben a világban; nem vág vissza, megbocsát; nem is áll ellent a gonosznak (Máté ,39); mert Isten majd igazságot szolgáltat a méltatlanságokért. - Ugyanakkor ebben a világban Isten arra is megerősíti a krisztusi embert, hogy adott pillanatban, de csak az Istentől rendelt pillanatban kötélből ostort fonjon, azaz kezébe vegye a gyeplőt, mert egyébként mindent felzabál a gonosz. A Hegyi beszéd ugyanis Isten országának alkotmánya, amely elközelített, de még nem lett teljessé. - Ez az Istentől rendelt kivétel azonban csak erősíti a krisztusi szelídséget, miközben Isten bölcsessége attól mindig megvéd, hogy a saját indulatunk alapján, de Istenre hivatkozva rendezkedjünk, és védjük a miénket és a mieinket, miközben semmink sincs, csakis az Úrban. - Aki azonban megtudja, hogy az Úr az Isten, az egyszerre minden örökség részesévé lesz, a Krisztusban (15).

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” (Zsoltárok 23,1) - 1. Isten népének pásztora az Úr, aki a jó pásztor, aki megkeresi, kiszabadítja népét, gondját viseli népének, legelteti őket, pihenőhelyet keres nekik, és beviszi őket saját földjükre, az örök életre (11-15). Ez a jó pásztor a mi Urunk Jézus Krisztus, aki életét adta a juhokért (János 10,11). - 2. Ez a jó pásztor mindig odafigyel az elveszettre, az eltévedtre, a sérültre. Van itt azonban egy fontos mondat, hogy ez a jó pásztor a kövérre és az erősre is vigyáz (16), vagyis nemcsak Izraelre, hanem a magát erősnek gondoló Babilóniára és Egyiptomra is figyelme van. Felfoghatatlan az Isten kegyelme, amely minden népre érdemtelenül kiterjed, és nemcsak azok az övéi, akikről mi szűkkeblűen azt gondolnánk. - 3. A jó pásztor arra is figyel, hogy saját népe békességben éljen, s közöttük a jog és az igazság érvényesüljön (17-22). Ne felejtsük el, Isten népe hiteles példaként áll a világ előtt, vagyis e népen belül nem taposhatjuk össze egymás legelőit, és nem kavarhatjuk fel egymás tiszta vizét (18). - 4. Az egyetlen pásztor mindezt úgy valósítja meg népe között és a világban, hogy egymás pásztoraivá tesz bennünket. ODA KELL FIGYELNÜNK EGYMÁSRA. Aki nem ezt teszi, az hűtlen pásztorrá lesz. *

János 18,1-11

440. dicséret

* Nemcsak a lelkipásztoroknak szól az itt olvasható ítélet, amely a hűtlen pásztorokat úgy írja le, mint akik magukat legeltették, kihasználták a nyájat, és nem vették védelmükbe az elesettet, sőt erőszakosan uralkodtak a nyájon, ezért tévelygett és szétszóródott a nyáj. - Minden e-világi és lelki vezetőre, sőt mindnyájunkra vonatkozik ez a figyelmeztetés. Isten egymás pásztoraivá tett bennünket. Jaj, nekünk, ha nem pásztoroljuk, hanem bármilyen formában is bántjuk és kisemmizzük a másikat (1-10). - Isten egyetlen pásztort rendelt fölénk, az Úr Jézus Krisztust, hogy mi magunk is egymásra találjunk, élvezzük Isten áldását, békességét, biztonságát, a vadállatoktól mentes életet, minden gyalázattól mentesen (25-31).

Felkiáltójeles üzenet, hogy Isten a végsőkig elment, hogy figyelmeztesse népét és vannak, akik még ebből sem értenek, még mindig magukat tartják igaznak, még mindig nem adják meg magukat. Erre mondja az Úr, Ezékiel prófétán keresztül, hogy sivárrá és kietlenné teszi népének országát és vége lesz a gőgösök erejének (28). Minden SIVÁRSÁGUNK forrása a gőg és a hitetlenség. Ez a sivárság ezernyi formában ölthet testet az agressziótól kezdve egészen a depresszióig, ezeknek egyéni és közösségi formáiról nem is beszélve. Tekintsünk csak szét mai világunk történései között, és látjuk a példákat. Isten népe legfeljebb meghallgatja az Úr szavát, de nem bízza rá magát Isten Igéjére, nem bízza rá magát az Úrra (31). Ma is vannak olyan istentiszteletek, amelyek inkább népgyűléshez hasonlítanak, vagy show műsorhoz, ahol az énekek dallamai is inkább pajzán dalokra hasonlítanak, és azokban sem bíznék, akik ezeket éneklik. Szó szerint erről beszél a próféta (30-33). Kell-e Isten tiszta Igéje, minden hatásvadászat nélkül, hogy életünk, a sivárság helyett mennyei tartalommal gazdagodjon meg.

János 17,20-26

484. dicséret

* A tizenkettedik év, tízedik hónap ötödikén egy menekült érkezett Ezékielhez (21). Ez a keltezés a júdai országrész első fogságba vitelének időpontjától, Kr. e. 597-től számítandó; tehát Kr. e. 586 elejéről lehet szó, öt hónappal Jeruzsálem eleste után. Onnan Babilóniáig az út mintegy négy hónapig tartott. Ekkor tudják meg azok, akik Ezékiellel együtt tizenkét évvel ezelőtt már fogságba kerültek, hogy elesett a város (21). Ettől kezdve Ezékiel újból hirdette az Igét, megszűnt, Istentől parancsolt némasága (24,26-27). Amikor Jeruzsálem városa elesett, a város és Júda nagy részét fogságba hurcolták (Kr. e. 587). Ez volt az úgynevezett második fogságba vitel. Ekkor is voltak azonban olyanok, akik megúszták ezt az elhurcoltatást, mert a babilóniaiak mindenekelőtt a társadalom felső rétegét vitték fogságba, hogy ezzel teljesen leigázzák az ott lakó népet. A megdöbbentő az, hogy a Jeruzsálem romjai között lakók, még mindig azt, hiszik, hogy ők azért maradhattak otthon, mert ők különbek a többieknél (23). Ezeket figyelmezteti Ezékiel elsőként, amikor a némaság után megnyílt a szája (22), hogy ne reménykedjenek, ők sem különbek azoknál, akiket az első és második fogságba vitellel elhurcoltak. Nem különbek, sőt konkrét vétkeik az égre kiáltanak (25-26).

ŐRÁLLÓK VAGYUNK? Csak akkor, ha a magunk helyén, a ránk bízott feladatban, fújjuk azt a kürtöt, amit az Isten adott a szánkba. A kürtön is lehet különböző dallamokat megszólaltatni, de akkor is csak kürtként fog szólni és nem klarinétként. Félre ne értsük ezt a szakaszt; itt az őrálló felelősségéről van szó (1-6), arról, hogy a hívő ember fújja azt a kürtöt, amit az Isten a szájába adott, hirdesse és élje az evangéliumot, Krisztust. A kürt figyelmeztet (7). Mi, az Újszövetség népe, Isten megváltó szeretetét fújva figyelmeztethetjük a világot, hogy lehetne másként. Nem fújhatunk mást, csak ezt, még akkor, ha a szeretettel visszaélnek, ma is „keresztre” vihetik azt, aki szeret, és nem üt vissza. Őrállói felelősségünk mégis ez, hogy nem fújhatunk mást, csak a krisztusi kürt evangéliumi dallamát, mert még mindig hisszük, annak minden kockázatával együtt, hogy az Isten megváltó szeretete képes valóban megváltoztatni ezt a világot.**

János 17,6-19

480. dicséret

* Ezékiel könyvének felosztása: 1-3: a próféta elhívása, 4-24: ítélet Júda és Jeruzsálem felett, 25-32: Isten ítélete idegen népek felett, 33-39: Isten népének új jövője, 40-48: új templom a megújított országban. 

Ezékiel könyvének 33. fejezetétől megkezdődik a következő nagy egység. Jeruzsálem meghirdetett bukása megtörtént. Ebben a helyzetben megújult a próféta elhívatása, bíztatnia kell a fogságba hurcolt népét. Az élet útja azonban ugyanaz, mint eddig: elfordulni a gonosztól, engedelmeskedni az Isten, életet ajándékozó rendelkezéseinek.

 ** Ebben az igeszakaszban arról is szó van, hogy az ember megmentheti az életét a megtéréssel, amely látható gyümölcsökben, változásban, mutatkozik meg (14-20); de ezt a döntést is mindenestül az Úr kegyelme munkálja ki bennünk. A főtéma azonban mégiscsak az, hogy ha nem a kürtöt fújja a hívő ember, azt számon kéri rajta az Úr; a többi, az eredmény már az Úr kezében van. Most, hogy újból elkezdték „irtani” a keresztyéneket, és a „világ” hallgat a keresztyén áldozatok láttán, felmerül a kérdés, hogy ezt a krisztusi szeretetet hogyan lehet képviselni ebben a helyzetben? Egy biztos, továbbra is csak a kürt szólhat, de most riadót fúj! Legyünk hitvalóbb, bátrabb keresztyének. De „riadót” fúj a kürt Isten felé is: Uram mutasd meg irgalmas igazságodat rajtunk, vonj körénk védőfalat, és ne engedd, hogy saját magunkat védve birtokba vegyen bennünket a gonosz.

Egyiptommal együtt bukik minden csatlósa, és oda kerül, ahová korábban Asszíria került (22), pedig mindegyik birodalom istennek képzelte magát. Egyik birodalom sem különb a másiknál (17-19), mindegyik sorsa előbb-utóbb bukás (20-21), a talpnyalókkal együtt (24-32). Ez a bukás azonban félelmetes, mert nemcsak halál, hanem kárhozatos halál; olyan, mint amikor valakit háborúban fegyverrel öltek meg, vagy mint a bűnözők halála, mert mindegyiket temetetlenül hagyták. A körülmetéletlenekkel együtt holtan feküdni, itt azt jelenti, hogy véglegesen kiközösítve lenni: az Istennel és egymással való éltető közösséget nélkülözni (24-25). Egyedül az Úr hatalma örök (15). Nagy kérdés: első renden KIHEZ TARTOZUNK; e-világi, mulandó hatalmak csatlósai vagyunk, vagy az örök Isten gyermekei és követői, aki Jézus Krisztusban megváltott és mindenféle haláltól megszabadított minket, hogy Ővele közösségben, életünk legyen és bővelkedjünk.

János 17,1-5

398. dicséret

* Az idő meghatározása Kr. e. 585 márciusa. Az előző fejezet záró szakaszában is olvastunk már erről (15-18). Valójában arról van itt szó, hogy Egyiptom bukását a kortársai általános megdöbbenéssel fogadták (9-10). Amikor Egyiptom képletesen leszállt a Seólba, a teremtett világ gyászba borult, még a mélység is gyászba merült, mert az Isten sötétséget borított rá, egy fekete köpenyt. A folyók folyása megszűnt, vastag felhő takarta be Libanont, az általános gyász jeleként; szinte kozmikus méretű gyász jelei láthatók ebben a leírásban (7). Ez azt jelenti, hogy Egyiptom bukásának messze ható következményei voltak, hiszen sok Egyiptomban bízó ismét, saját biztonságát féltve, megbénult egy ilyen hatalmas világbirodalom bukása láttán. Ez a kép minden földi hatalom veszendő jellegét, ideig-valóságát hirdeti meg, legyen bármilyen nagy is a hatalma éppen akkor (10).

Hol, mibe, kibe KAPASZKODUNK? Isten népe mindig keresett kapaszkodókat ebben a világban. A látható, megfogható kapaszkodók nélkülözhetetlenek, de csak egy ideig tartanak meg, nem mindenhatók, és a nagy bajban sehol „nincsenek”. Isten népe a bajában, Egyiptomban bízott, pedig Egyiptom is úgy tűnik majd el a hatalomból, mint korábban Asszíria. Egyik nagyhatalom sincs biztonságban, és az azokba kapaszkodó népek sem. Az igazi kapaszkodó egyedül az élő Isten, minden más változik.** Ez az ószövetségi Ige, a kortörténeti összefüggésből kiemelve, általános szintre, sőt teológiai magasságokba emeli az üzenetet: ”ne bizakodjék el nagyságában senki, ha a víz táplálja, mert mindenki halálra jut” (14). Ez egy nagyon fontos igevers, mert arra az írásmagyarázati elvre is figyelmeztet bennünket, ami valójában minden igeszakasszal kapcsolatban kötelességünk lenne, hogy a kortörténeti összefüggéseken túl, minden embert érintő, sőt újszövetségi, krisztusi magasságokba emelve aktuális üzenetet fogalmazzunk meg az adott igerész kapcsán. De ne álljunk meg ez ember nyomorúságának, halandóságának tényénél, és annál, hogy minden ember gyarló módon kapaszkodik; hanem ragyogtassuk fel a halált legyőző feltámadott Jézus Krisztust, mint egyetlen kapaszkodót.*** 

János 16,29-33

238. dicséret

* A tizenegyedik évben, a harmadik hónap elsején (1): Kr. e. 587. június végét jelenti. Néhány héttel Jeruzsálem eleste előtt kellett mindezt a prófétának elmondani, Egyiptom pusztulását illetően, akiben Júda és Jeruzsálem hiába reménykedik. Ahogy korábban Asszíria elbukott, Egyiptom is hasonló sorsra jut, és mindazok is, akik e-világi nagyhatalmakba kapaszkodtak és kapaszkodnak.

** Asszíria bukása intő példa Egyiptom számára, és az abba kapaszkodó Júda számára. Asszíriát egy gyönyörű cédrusfához hasonlítja az igeszakasz, amely a sűrű felhőkig ért, mert gazdagon kapott éltető vizet egyetlen fához sem volt hasonlítható az Isten kertjében; irigykedtek is rá sokan, szépsége és nagysága miatt (3-9). De szépsége és nagysága felfuvalkodottá tette őt, ezért Isten kivágta, ledöntötte a legkegyetlenebb népek által. Mindazok, akik ágain fészkeltek, árnyékába telepedtek, hízelegtek neki, azok is elvonultak tőle (10-13).

*** A fejezet záró szakasza nem könnyen érthető (15-18). Valójában arról van itt szó, hogy Egyiptom bukását a kortársai általános megdöbbenéssel fogadták. Amikor Egyiptom képletesen leszállt a Seólba, a teremtett világ gyászba borult, még a mélység is gyászba merült, mert az Isten sötétséget borított rá, egy fekete köpenyt. A folyók folyása megszűnt, vastag felhő takarta be Libanont, az általános gyász jeleként; szinte kozmikus méretű gyász jelei láthatók ebben a leírásban. Ez azt jelenti, hogy Egyiptom bukásának messze ható következményei voltak, hiszen sok Egyiptomban bízó nép, saját biztonságát féltve, megbénult egy ilyen hatalmas világbirodalom bukása láttán. Ez a kép minden földi hatalom veszendő jellegét, ideig-valóságát hirdeti meg, legyen bármilyen nagy is a hatalma éppen akkor.

Isten kegyelmi tette, ha tehetetlenné teszi előttünk HAMIS REMÉNYSÉGEINKET; azokat, akiket az Isten elé engedünk és „talpnyalóikká” leszünk. Kr. e. 587. április végén, negyedévvel Jeruzsálem eleste előtt kapja Ezékiel a parancsot, hogy prófétáljon Egyiptom pusztulásáról. Hiába akarják, hogy a nagy Egyiptom segítsen, az Úr eltöri a nagyhatalom mindkét karját, hogy tehetetlenné legyen (20-23), és Isten népe ne reménykedjen idegen hatalmakban, hanem egyedül csak az Úrban (25). Néha az Úr másokat erősít meg, és ítéletként lecsap hamis reménységeinkre, bálványainkra, és megszégyeníti azokat (24-25). Az igeszakasz részletesen leírja ebben a fejezetben és az előzőben, Egyiptom és csatlósai pusztulását (1-9), megemlítve a dél-egyiptomi és az észak-egyiptomi városokat (6; 18-19), jelezve ezzel, hogy Egyiptom pusztulása teljes lesz, minden talpnyalójával együtt, ide értve Isten népét is. Isten kiveri a pótszereket a kezünkből, hogy csak Ő legyen számunkra az Úr (26).*

János 16,23b-28

198. dicséret

* A kísértés is hasonlóképpen működik: valami, vagy valaki az Úr elé furakszik. Bizony sokszor a legkisebb kísértés is elég ahhoz, hogy elinduljon a dominó, és dőljön az egész sor. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy semmit sem szabad beengedni az életünkbe, ebből a világból, hiszen minden megkísérthet bennünket, miszerint egyszerre csak nem Ő lesz életünk csúcsán. Sőt, beteges gondolkodás lenne így vélekedni. Egy a lényeg, ha Ő áll az életpiramisunk csúcsán, akkor alatta sok minden megtalálja a maga áldott helyét, és teljesen eltűnik az, amitől alapvető, élethordozó értékek borulnának.

Ki a támaszunk? Van-e olyan támaszunk, aki mindenkor mellettünk áll? Igen, az Úr ilyen a hívő ember számára, de van-e emberi támaszunk a bajban, aki Isten eszközeként áll mellettünk? Fontos a kérdés pontos megfogalmazása: aki Isten eszközeként áll mellettünk, de nem lesz bálvánnyá az életünkben, nem lesz istenné, vagyis rá támaszkodva, továbbra is az Úr marad az életünkben az első helyen, mint valóságos támasz, aki akkor is támasz, amikor már olyan nagy a baj, hogy a legszeretőbb, legőszintébb emberi segítség is nádszálnak bizonyul (6-7).**

János 16,16-23a

366. dicséret

* A prófécia idejének meghatározása mindig a déli országrész első fogságba-vitelétől, azaz Kr. e. 597-től számítandó, amikor Ezékielt is elvitték Babilóniába. Tehát a tízedik esztendő a Kr. e. 587. esztendőt jelenti (1). Ugyanígy a 17. versben olvasható huszonhetedik esztendő a Kr. e. 571. év április végére utal. Nebukadneccar 13 évig ostrom alatt tartotta Tírusz szigetét (Kr. e. 585-572 között). Elfoglalni nem tudta, de a város, úgy tűnik, mégis megadta magát neki (17-19).

** Sajnos gyakran csak nádszál támasz vagyunk a másik számára, mert kapcsolataink felszínesek, és amikor a másik ránk akar támaszkodni, az nekünk terhes, és mint a nádszál, annyit jelentünk csak a másik számára, összetörünk, elég a magunk baja, sőt, inkább felhasítjuk a másik életét, mintsem ránk támaszkodjanak. 

Kevesek tudunk lenni a másik számára, többnyire önzésünk miatt. 

Ugyanakkor nagy kísértés számunkra az, aki naggyá lett, szépnek és okosnak tűnik; de jó lenne a közelébe kerülni. A mai Ige arra mutat rá, hogy nincs ennél hiúbb és istentelenebb vágy, amely mindig istenpótlékot, istenhulladékot kapirgál, ennek a világnak szemétdombján ((József Attila, A kutya), és ezt pozícióban lévő emberekben találja meg. Mindez a legnagyobb önbecsapás, mert ezek az emberek, nemhogy nem jelentenek igazi támaszt, hanem hatalmuk ideig való. 

Isten népe számára Egyiptom mindig kísértést jelentett, nagysága, hatalma miatt; más hatalmak ellenében hozzá menekült, nem az Úrhoz. Persze, igen nehéz kérdések ezek! 

Mégis mondjuk ki, hogy Isten kegyelmi tette, ha kicsivé teszi ezeket a „hatalmakat” az életünkben, mint itt Egyiptomot (15). 

Így ne jelentsen többé kísértést számunkra semmi, ezért csak az Úr legyen a támaszunk (16), aki küld nekünk szerető, segítő emberi támaszokat is, és amikor már ők sem tudnak azokká lenni, legjobb indulatukkal sem, akkor a külső körülmények nyomorúsága ellenére is megtapasztaljuk, hogy az Úr kezében vagyunk. 

Ezt nemcsak Isten testi szemekkel látható népe tapasztalhatja meg, hanem mindazok, akik „belekopaszodtak” küzdelmeikbe, mégsem lett látható jutalmuk (18), de az Isten eszközeiként tették, amit tettek, még ha nem is tudtak róla, az adott pillanatban (19-20). 

Eljön az idő, hogy nyíltan beszélhetünk erről (21), mert akik az Úréi, azok minden népből megtudják, hogy ki az Úr (21).

Isten nem engedi, hogy valaki önzésre használja azt a tehetséget, értelmet, okosságot, amit Őtőle kapott, miközben az Urat elfelejti. Az önzően okos és hitetlen embereket megbünteti az Úr, és véget vet a fényűzésnek, kiszolgáltat a pusztulásnak (6-10). Minden fölfuvalkodottság lényege, hogy az ember magát istenné teszi. Ez az ősbűn. Pedig mindenünk Isten kezéből van (13-14), aki feddhetetlennek teremtett bennünket (15), de mi elkezdtünk kalmárkodni, fellázadtunk ellene, és gőgössé lettünk, telve erőszakkal, elfelejtve Istent, meggyalázva minden szent ügyet és helyet (16-17). Ez kárhozatos állapot (18-19), szörnyű. Kegyelmi állapot, amíg tudunk rajta szörnyülködni (19). Tírusz pusztulását úgy írja le az igeszakasz, mint az első ember állapotát, és annak bukását; sőt úgy, ahogy még az előtte, az angyalok seregében történt (17).

János 16,12-15

463. dicséret

* Isten vagyok, pedig csak ember vagy; felfuvalkodtál, csak te tartod magadat okosnak (2). Tagadhatatlan, hogy Tírusz okos, szép (11), sőt e-világi értelemben bölcs (4), amit ügyesen a maga javára fordított (4-5). Gazdagsága, hatalma mintakép lett mások számára is. Ma is ez a minta, naggyá lenni, bármi áron. Minden „csatornánk” ma is ezt hirdeti (11).

Az igeszakasz lefesti nekünk Tírusz gazdagságát (1-11), felsorolja minden áruját (12-25), majd elénk tárja bukását és pusztulását (26-36). Elég manapság bemenni egy Plázába, nézni a kirakatokat, az embereket, arcukat, tekintetüket, öltözetüket, elkapni egy-egy hangfoszlányt abból, amiről beszélgetnek: micsoda jólét és valami mégis nagyon hiányzik, valami halálosan rendezetlen, szinte fáj! Döbbenetes a kontraszt, ami lefesti Tírusz gazdagságát és pusztulását, a gazdagon rakott tarsísi hajókat (25), és mellette olvasni azt a tényt, hogy most pedig hajótörött vagy a tengeren (34). Figyelmeztetés ez nekünk is; mert miközben nekünk olyan jól megy, mások ezért megfizetnek, nyomorban élnek; de pazar világban sokféle hajótörés zajlik le lelkekben, életekben, kapcsolatokban; mert eleve hajótörést szenvedtünk a hitben (1Timóteus 1,19). Hol a megoldás?*

János 16,4b-11

170. dicséret

* Érdemes az előző fejezetet is ide venni. Tírusz romlásának leírása, korábban Jeruzsálem pusztulásának leírása, döbbenetes képekkel adja vissza az emberi önzés, romlottság minden következményét. Egyszer csak tengerként ömlik ránk a baj (3), lerombolják gőgös bástyáinkat, oszlopainkat, várfalainkat (4; 7-11), halászhálók szárítóhelyei leszünk, saját képi világunkkal élve, mások büdös kapcáivá leszünk (5). Bizony elpusztít majd mások önzése és gonoszsága, ha már nem mi uralkodhatunk másokat (11), és belep bennünket a felejtés és a „kár” pora (10), odalesz minden vagyonunk és vidámságunk (12-13). A pusztulás döbbenetes képsora egészen mélyre jut, mert Tírusz sírba jut (19-21). Az elveszett állapot itteni leírását olvassuk át alaposan: mélység árja, pusztaság, lakatlan hely, rettenetes, nem leszel, bár keresnek, bár ékes voltál itt egy ideig. Mindnyájunk sorsa ez lehet ebben a hasadt világban, mert „egyszer fent, másszor lent”; ahogy Tírusz bukásán a környező szigetek is megijedtek (15-18; 35-36).

Nincs mit szépíteni? Sokan vagyunk ezen a földön, vetélytársak, ellenfelek vagyunk és csak helyzet kérdése, máris ellenségekké leszünk egymás számára. „Haha”, elbukott valaki mellettem, ez esetben Jeruzsálem, tehát feltárultak a lehetőségek nekem, itt most Tírusznak. Nem számít, hogy korábban szövetségesek voltak (1Királyok 5,5). Semmi nem számít, csak „én”; azonnal cserben hagyjuk a másikat, ha nekünk nyitnak ajtót. Kiderül, mindig így volt ez, hiszen 2600 éves eseményt olvasunk itt. „Gazdag leszek, mert a másik rommá lett”, mondja Tírusz (2). Ez az, amit a keresztyén teológia eredendő bűnnek nevez, és amit soha nem fogadott el igazán a világ, pedig ezernyi tapasztalat igazolja tényét, mint itt ez az eset. Isten népe között és azon kívül is, ugyanúgy rombol a bűn. Lehetnek kulturális különbségek a világ népei között, de ezek eltörpülő részletek ahhoz képest, amiben minden nép, minden korban egyezik, nevezetesen, hogy „kicsiben és nagyban” hatalomra tör, uralkodni akar, és semmi más nem számít, semmi nem szent, ha erről van szó. Ám, Isten Igéje szerint, minden így szerzett gazdagság pusztulásra jut.** Nincs senki, aki „megadná magát”, aki engedne, akinek nem kell a hatalom, a több, hanem lemond arról, hogy a másiké lehessen; ha kell, ezért áldozat is vállal, de nem vág vissza. Kivéve Jézus Krisztust, akiben az Ezékielen keresztül szóló Isten megmutatta igazi arcát. Nekünk Ő kell, megváltás kell, Krisztus kell!

János 16,1-4a

151. dicséret

* A tizenegyedik évben? (1) Álljon itt ismét egy kis fontos kortörténet, mert a további üzenetek megértése szempontjából ez nélkülözhetetlen. Tehát ne száraz adatoknak tekintsük ezeket, hanem olyan „ugródeszkának”, amely segíti „felemelkedni” az isteni üzenetek szintjéig; hiszen Isten Igéjének valódi üzenetéig csak ebből a világból kiindulva lehet eljutni, és majd Isten Lelke innen emel fel, a szétesett és fájdalmas valóságból, az azt gyógyító, egyetlen isteni üzenetig, Jézus Krisztusig. Az időpont Kr. e. 597-től számítható, amikor Nebukadneccar, babilóniai király először rohanta le Jeruzsálemet. Ekkor Jójákin királyt és a lakosság egy részét fogságba vitte, többek között Ezékielt is, és Cidkijjá királyt tette júdai királlyá, babilóniai felügyelet alatt. Így tehát a tizenegyedik év a Kr. e. 586. esztendő. Jeruzsálem eleste, és a még otthon maradottak fogságba hurcolása a Kr. e. 587. esztendő július-augusztusában történt (2Királyok 25,3-8). 

- Eddig Ezékiel a gőgös otthon maradottak ellen hirdetett ítéletet, mert azt hitték, hogy ők különbek, ezért részesültek más bánásmódban, mint a már fogságba hurcoltak. Jeruzsálem teljes eleste után azonban Ezékiel már bíztatta Isten népét. Ehhez a bíztatáshoz tartozott, hogy ítéletet hirdetett a szent város és Isten pusztulását gúnyoló népek ellen. Az előző fejezetben már erről olvashattunk. A Tírusz elleni jövendölés dátuma Kr. e. 586. esztendő eleje. 

- Tírusz gazdag, hatalmas kereskedő város volt, a nyugaton, a Földközi-tenger partja közelében álló szigeten. Izráellel régóta barátságos kapcsolatban állt (1Királyok 5,5), még Júda utolsó királyával, Cidkijjával is közös érdek fűzte össze (Jeremiás 27,3). De Jeruzsálem teljes bukása után Tírusz vált, és örül a kereskedelmi vetélytárs bukásának. Jeruzsálem ugyanis a népek kapuja volt, mert az arab hátországhoz és a Vörös-tengerhez vezető kereskedelmi útvonalakat ellenőrizte. Jeruzsálem bukásával ezek most szabaddá váltak Tírusz számára (2).

** Ezen a tényen most az sem segít, hogy Isten, Ezékielen keresztül Tírusz csúfos bukását ígéri, és a többi környező, kárörvendő nép leigázását, mert Isten népének bukásán hahotáztak; hiszen a képlet ugyanaz; ki uralkodik ki fölött; majd egyszer Isten népe kerül pozícióba, ezek felett. Nincs senki, aki „megadná magát”, aki engedne, akinek nem kell a hatalom, a több, hanem lemond arról, hogy a másiké lehessen; ha kell, ezért áldozat is vállal, de nem vág vissza. Kivéve Jézus Krisztust, akiben az Ezékielen keresztül szóló Isten megmutatta igazi arcát. Nekünk Ő kell, megváltás kell, Krisztus kell! 

Ma 21 kopt keresztyén nyakát metélték el a tengerparton, így fejezték le őket egyszerre, - vérvörössé lett a tenger; és olvastam rá olyan hivatalos, tehát nem blogos választ is, hogy semmi gond, ezt tették sok száz évvel korábban a keresztyének is emezekkel. Itt alapvetően elromlott minden, teljesen új kell, megváltás kell! 

- Egyébként Tírusz romlásának leírása, korábban Jeruzsálem pusztulásának leírása, döbbenetes képekkel adja vissza az emberi önzés, romlottság minden következményét. Egyszer csak tengerként ömlik ránk a baj (3), lerombolják gőgös bástyáinkat, oszlopainkat, várfalainkat (4; 7-11), halászhálók szárítóhelyei leszünk, saját képi világunkkal élve, mások büdös kapcáivá leszünk (5). Bizony elpusztít majd mások önzése és gonoszsága, ha már nem mi uralkodhatunk másokat (11), és belep bennünket a felejtés és a „kár” pora (10), odalesz minden vagyonunk és vidámságunk (12-13). A pusztulás döbbenetes képsora egészen mélyre jut, mert Tírusz sírba jut (19-21). Az elveszett állapot itteni leírását olvassuk át alaposan: mélység árja, pusztaság, lakatlan hely, rettenetes, nem leszel, bár keresnek, bár ékes voltál itt egy ideig. Mindnyájunk sorsa ez lehet ebben a hasadt világban, mert „egyszer fent, másszor lent”; ahogy Tírusz bukásán a környező szigetek is megijedtek (15-18). - Ijedtség helyett megtérés, elsorvadás helyett élet, gazdagság helyett szolgálat, kárhozat helyett örök élet; - ezért jött Krisztus.

Ezékielnél, mint más prófétáknál is, az Isten népének szóló ítélethirdetés és az üdvígéret között, idegen népek fölött mondott ítélő igék gyűjteményét olvashatjuk.**  Ezek a népek hahotáztak, amikor a jeruzsálemi templomot feldúlták és Izrael földje elpusztult, az ott lakókat pedig fogságba hurcolták (3). Olyan kárörömmel szemlélték Isten népének pusztulását, hogy tapsoltak, lábukkal doboltak és megvetéssel, szívből örültek vetélytársuk pusztulásának (6). Ők ugyanis nem látták Isten népében a választott népet, sőt hangsúlyozták, hogy ugyan olyanok, mint a többi nép (8). Isten Igéje azt üzeni, hogy lássuk meg a testvért a másikban, mert ha vetélytársat látunk benne, akkor, akár bevalljuk, akár nem, mi is hahotázunk a kudarcán és a pusztulásán. Ugyanakkor sokkal nagyobb dologról van itt szó. Kegyelmi állapot, ha valaki Isten népében meglátja a választott népet. Az már Isten népének felelőssége, ha a kiválasztottságot rosszul érti, félreérti, és azzal visszaél. A kiválasztottság ugyanis szolgálat, Isten dicsőségére való élet, mindenkori szeretet, hogy általunk mindenki megismerhesse az Urat. Ha ezt tudjuk, mi is választottak vagyunk.

János 15,18-27

373. dicséret

* Ezékielnél, mint más prófétáknál is, az Isten népének szóló ítélethirdetés és az üdvígéret között, idegen népek fölött mondott ítélő igék gyűjteményét olvashatjuk. Ez azt jelenti, hogy Isten ugyan más népeket felhasznált eszközeiül abban, hogy népét az ítéletben megtisztítsa, vagyis ezeknek a népeknek megengedte, hogy legyőzzék, meggyalázzák, fogságba hurcolják őket és városaikat, valamint a templomot lerombolják. Mégis az idegen népek elleni próféciák jelzik, hogy ez a tény, hogy ők az ítéletben Isten eszközei voltak, nem mentesíti őket gonosz tetteik felelőssége alól, amelyeket Isten népe ellen elkövettek, sokszor visszaélve Istentől kapott, ideig való hatalmukkal. Ezek a próféciák azt is hirdetik, hogy Isten ítélete elérte a célját népe életében, és Isten nem hagyta el egészen népét; megtisztított maradékát megmenti és meggyógyítja. Ezek a próféciák akkor hangzottak el, amikor Kr. e. 587-ben Jeruzsálem végleg elesett. Főként azokat a népeket érinti, amelyek Júda ellen fordultak, mert ezek cserbenhagyták, kigúnyolták Isten népét.

** A próféta egészen kis népeket is említ, összesen 7 népet. 

Ezek közül a mai Igében Ammon, Moáb, Edóm és a Filiszteusok népe ellen szól az ítélethirdetés. Ezek a népek Isten népének keleti (Ammon), déli (Moáb és Edóm) és nyugati (Filiszteusok) szomszédai voltak. 

Ezeket is legyőzi egy keletről érkező, számunkra ismeretlen nem megnevezett nép (4). 

Ezek a népek hahotáztak, amikor a jeruzsálemi templomot feldúlták és Izrael földje elpusztult, az ott lakókat pedig fogságba hurcolták (3). Olyan kárörömmel szemlélték Isten népének pusztulását, hogy tapsoltak, lábukkal doboltak és megvetéssel, szívből örültek vetélytársuk pusztulásának (6). 

Ők ugyanis nem látták Isten népében a választott népet, sőt hangsúlyozták, hogy ugyan olyanok, mint a többi nép (8). Sőt a filiszteusok állandóan fennhéjázó lélekkel vizsgálták Isten népét (15). Isten Igéje azt üzeni, hogy lássuk meg a testvért a másikban, mert ha vetélytársat látunk benne, akkor akár bevalljuk, akár nem, mi is hahotázunk a kudarcán és a pusztulásán. 

Sajnos nem vagyunk ettől mentesek mi keresztyének sem. 

Ugyanakkor sokkal nagyobb dologról van itt szó. Kegyelmi állapot, ha valaki Isten népében meglátja a választott népet. Az már Isten népének felelőssége, ha a kiválasztottságot rosszul érti, félreérti, és azzal visszaél. A kiválasztottság ugyanis szolgálat, Isten dicsőségére való élet, mindenkori szeretet, hogy általunk mindenki megismerhesse az Urat. 

Ha ezt tudjuk, mi is választottak vagyunk. Nem vagyunk egyformák, de Isten egyformán szeret bennünket. Bizony még Edóm népe is gúnyosan viselkedett Isten népével, pedig ők a legközelebbi rokonságban voltak egymással.

A próféta személyes sorsa ismételten része lett igehirdetésének. Isten hirtelen halállal elvette tőle a neki legkedvesebbet, a feleségét, akit meg sem gyászolhatott, az akkori szokások szerint, de még a fájdalomra sem maradt ideje, mert Isten állandóan „foglalkoztatta” (15-18). A próféta engedelmes maradt, nem gyászolt, Isten parancsa szerint cselekedett (18). Isten népe rákérdez, mit jelent ez, hogy nem gyászol a próféta ekkora fájdalmában? (19) Ezékiel elmondja, mi az Úr felelete (20-21): Isten legnagyobb büntetése az lesz, hogy azokat veszi el tőlünk, akik a legfontosabbak számunkra; a templom szentélyét idegenek gyalázzák meg, gyermekeik erőszakosan, idegen kezek által halnak meg; egyszerre pusztul a külső és a belső szentély (21). De e nagy fájdalomban arra sem lesz idejük, hogy gyászoljanak, mert őket meg fogságba hajtják, messze idegenbe, és saját fájdalmaikat is alig tudják majd hordozni (22-23). Ez a lassú halál, amikor az ember elsorvad, halk sóhajok között, ez a legborzasztóbb, mert hangosan sírni nem lehet (23). Ítéletéből, vagy szeretetéből vagyunk képesek felfogni végre, hogy kicsoda Ő?*

János 15,12-17

342. dicséret

* Ettől kezdve a próféta nem szólhat többé, egészen az ítélet beteljesedéséig (25-27). Nagy a mi bűnünk, mert ha azok közé tartozunk is, akikkel rettenetes dolgok nem történtek az életükben, valójában lassú sorvadás az életük, csendes sóhajokkal, ahol tilos a panasz. A kérdés csupán az, hogy ebből tényleg megtudjuk-e, hogy Isten az Úr (24). Ítéletéből, vagy szeretetéből vagyunk képesek felfogni végre, hogy kicsoda Ő? Ezt megtudni, a mi érdekünk, hiszen, aki Őneki megadja magát, az már „kézben” van. Azok tudhatják meg, kicsoda Ő, akiket erre az Úr késszé tesz; ők ítéletéből és szeretetéből is érthetnek; de még „így sem könnyű” meglátni Őt. Valljuk meg, szeretetében a hívő gőg, ítéletében a szigor vagy az elcsüggedés kísérti az Ő népét is.

Az első fogságra vitel után (Kr. e. 597) kilenc évvel és tíz hónappal (Kr. e. 589) Babilónia királya teljes támadást indított Jeruzsálem ellen. A még otthon maradottak magukat különbnek tartották azoknál, akiket már majd tíz éve fogságba hurcoltak, mint ahogy a fazékba is a hús javát teszik. Ezért mondták, hogy fazék ez a város, és mi vagyunk benne a hús (11,3-12). A próféta dala, gúnyosan erre az önhittségre utal (3-5), de kimondja, hogy az önhittségből sírás lesz, mert rozsdás a fazék (6), véres a hús, ehetetlen lesz az étel (6-7). Isten nagy tüzet rak, máglyát, de már nem azért, hogy megtisztítsa, hanem hogy megégesse, megbüntesse őket, vagyis Isten már nem kímél senkit az önhitt városban (9-14). Isten már nem könyörül népén, nem szánakozik, hanem úgy ítéli őket, ahogyan éltek (14). „Jaj” nekünk, ha úgy ítél az Isten, ahogyan éltünk, de könyörülete formálja az életünket. Jó tudni, hogy Jézus Krisztus által még mindig irgalma alatt élünk, így életünkben is megújulhatunk. Minden önhittségünk kimúlik ebben a határtalan könyörületben. Nemzeti ünnepünkön is fontos üzenet ez.

János 15,9-11

346. dicséret

A hűtlenséget megbünteti az Úr, mégpedig úgy, hogy azok támadnak ránk, akikért elhagytuk Őt. Júda és Jeruzsálem az északi országrész, Samária sorsára jut (31-34). A hűtlenség azonban kivérezteti az életet, mert mindenféle hűtlenség mögött az Úr iránti hűtlenség lapul (30-31; 35). A hűtlenség megcsonkít, mindentől megfoszt, sokakat tönkre tesz (25-27), miközben kegyetlenné, érzéketlenül önzővé torzít, amely senkit és semmit, még a legszentebbet sem tiszteli (36-39). A hűtlenség sokféle borzalmakat okoz (33); emlékezzünk a hétköznapi érdekütközések eseményeire ugyanúgy, mint a világtörténelem bármely eseményére. Tűrheti mindezt az igaz és szent Isten? (46-49) Tűrheti-e a hűtlenséget és az annak nyomán járó szenvedést? Jézus Krisztus feltámadása, világra árasztott kegyelme még radikálisabbá teszi ezt a kérdést.

János 15,1-8

461. dicséret

* Mégis, amikor mindezt végiggondoltam, megmozdult bennem valami eretnek gondolat. 

Lorca „Vérnász” című drámája is utal erre. Ennyire rosszak lennénk? Lorca szerint nem mi vagyunk rosszak, hanem a színek, illatok, fények, formák, szépségek; hogy elvisznek bennünket magukkal; kiutat pedig csak a halál adhat; ami Lorca szerint megváltás, és nem ellenség. 

Tudom, igei szempontból mindez nem tartható. Nem is ez a probléma, hanem az, hogy a ma embere be tudja-e fogadni a mi üzenetünket, akár a bűnről, akár a feltámadásról; a modern ember képes erre? 

Most ne hozzuk a rögzült teológiai válaszokat. Helyette egy kínos tapasztalatomat említem meg. Régebben már, egy igen közismert, elismert ember temetésén hirdettem az Igét, ahol több ezren voltak jelen, és mivel számos nekrológ, méltatás következett utánam, komolyan vettem, hogy én most csak az Igét hirdetem, amiben volt utalás elköltözött testvérünkre; - de még inkább, az alapige gondolatmenete szerint, minden nagyszerűségünk ellenére saját nyomorúságunkra és Jézus Krisztus feltámadása által az örök élet evangéliumára tettem a hangsúlyt. Mindezt szelíden, szeretettel, hívő örömmel végeztem. Utána olyan visszajelzéseket kaptam, hogy megdöbbentem, miszerint az utánam felhangzó méltatások gyönyörűek voltak, de az én szolgálatom nem illett oda, és ez az enyhébb kritikák közé tartozott. 

Én tudom, hogy hűséges szolga voltam, akinek inkább az a gyengéje, hogy sokat enged az evangéliumért – és mégis, ennyire nem megy át az, ha „csak” az Igéről van szó! 

Tudom, nem teológiai kérdés, most mégis felteszem: mennyire „fogható” ma az Ige üzenete, a keresztyén tanítás? Ezékielt olvasva is folyamatosan szembesülnünk kell ezzel a kérdéssel: tudnánk-e ma erről a könyvről folyamatos igemagyarázatban prédikálni?

Hűtlenség Istenhez, emberekhez, sakkozva, ide-oda csapódva, érdekek alapján; ilyen a mindenkori ember; és még az Úrhoz közel állók sem kivételek. Ezékiel példázatában a két parázna nő, az északi országrészt és fővárosát, Samáriát; valamint a déli országrészt, és fővárosát, Jeruzsálemet jelképezi (1-4). A paráznaság itt idegen hatalmakkal kötött politikai szövetséget jelent, ahelyett, hogy bíztak volna az őket kiválasztó Istenben (5). Egyiptom, Asszíria, Babilon; a korabeli nagyhatalmak voltak (5-17). A kis Izráel pedig hol ide, hol oda csapódott félelmei, érdekei, nagyravágyása alapján, miközben ezek „szokásait” is eltanulta, a nagyhatalmak pedig felzabálták őt. Ezekre a játszmákra mondja az Ige, hogy parázna, undorító és istentelen (18). Bízni az Úrban, várni szabadítására (Siralmak 3,26), ennyit tehet a hívő ember. De mit jelent ez a gyakorlatban, miközben az életünk, kicsiben és nagyban, a házasságon, szülő és gyermek kapcsolaton át, a munkahelyi viszonyokon keresztül el egészen a közösségi megnyilvánulások minden formájáig, valamint a gyülekezeti élet ezernyi mozzanatáig; - tele van játszmákkal, a nagypolitikáról most nem is beszélve. Kegyesen védekezhetünk, attól még ez így van. Egy bizonyos, kegyelemre szorulunk, életünk Krisztusért kiált, mert nagy paráznák vagyunk, számos módon, mindannyian. Nagy örömhír tudni, hogy Jézus Krisztusban mégiscsak azt üzente nekünk az Isten, hogy még nem undorodott meg tőlünk, még mindig van remény, a tisztulásra is (18).

János 14,25-31

377. dicséret

Ahogy olvassuk Ezékiel könyvét, szinte belefáradunk, belefásulunk az állandó „szapulásba”.* A mai igeszakasz azonban fel kell, hogy rázzon bennünket, mert ha elolvassuk az itteni, kétszeres bűnkatalógust (6-12; 23-30), számba sem tudjuk venni a vétkeket.** Vérontó, bálványozó, tisztátalan, viszálykodó és rossz hírű város lett Jeruzsálem, tele utálatos tettekkel, aki a maga vesztére cselekedte mindezeket (2-5). Súlyos bűnlistákat olvasunk itt. Mi mindent követtek el Isten népe körében? Ezért eljön napjainak gyalázatos vége, amely csúffá teszi őt más népek előtt. Az Úr elbánik népével, szétszórja őket (13-16), nagy kemencében salakká olvasztja őket, egykor volt érceket (17-22). Ezékiel nem akar, de nem tud mást, csak ítéletet hirdetni (1-2), ha nem akar hamis prófétává lenni; - ma sem tudna mást kiáltani. Uram, irgalmazz, adj megtérést, legalább néped körében. 

János 14,22-24

171. dicséret

* Nincs itt szó másról, mint bűnről, fenyegetésről, ítéletről. Azt mondhatnánk, általánosságokban fogalmazva, sok lelkigondozói beszélgetés summázataként: Istenem, élem a magam életét, rohanok, harcolok reggeltől estig, próbálom eltartani a családomat, próbálok talpon maradni, a való életben sokféle kompromisszumra kényszerülök a puszta létért, miközben azt érzem, hogy fáradok; arról nem is beszélve, hogy szeretnénk jobban élni, kicsit az élet gondtalanabb, napos oldalára is eljutni, de ez alig adatik. Persze hálát adok, hogy élek, vagyok, a nagy bajok elkerülnek. De olyan sok már ez az ezékieli fenyegetés. Amúgy is elfásultunk életünkben. Ezek az Igék pedig csak még inkább beledöngölnek, már 22 fejezet óta a földbe. -

** Isten egyszerre lát mindent, örökkévaló jelenéből. Az itt felsorolt bűnök pedig csak az akkor, egy városban elkövetett, tetten érhető vétkek sora, mégpedig az Ő népe körében; - ám ezekhez nyugodtan soroljuk oda a gondolattal, szándékkal, mulasztással elkövetett vétkeket.

Babilon Isten eszköze az ítéletben, még akkor is, ha a maga babonás módján azt hiszi, ő tartja a kezében az eseményeket (26). Először Júda és fővárosa, Jeruzsálem kerül sorra (29-32), utána következik Ammón és fővárosa, Rabbat-Ammón, a mai Amman (33-37). Hamis tudatban élnek Jeruzsálem lakói, amit a hamis próféták csak erősítenek, miszerint őket nem érheti baj; - ám nem is tudják, milyen nagy veszélyben vannak (27-28). Isten leveri fejükről a koronát, a magas alacsonnyá lesz, az épületes pedig romokká (30-32). Azt mondja az Ige az ítéletről, hogy „kézre kerül” Isten népe (29). Tökéletes kifejezés, ihletett! Urunk köszönjük, hogy önteltségünkben, hamis önáltatásainkban, csatornákba vezető hiábavaló kapaszkodóink helyett a Te kezedre kerülünk. Köszönjük, hogy ha odacsapsz is, Neked még az ítéletedben is ott a kegyelem, néped érdekében. A Te kezedre kerülni, megváltás, valódi kapaszkodó!

János 14,15-21

372. dicséret

* Látjuk-e az események mögött a történések valódi okait, azok emberi és emberfeletti mozgatóit? Látjuk-e valódi állapotunkat, akkor is, ha „nagyok” vagyunk, ha jól mennek a dolgaink és „korona” van a fejünkön? 

Látjuk-e, hogy az Istenbe vetett hit nélkül nincs kapaszkodó és az aláhullás életveszélyében élünk folyamatosan. Előttem van egy hetvenes évekbeli lemezborító, ahol a csillagos sötét „kozmoszban”, egy rácsozatba kapaszkodik két kéz. Nem illik a kompozícióhoz ez a lefolyó-rácsozat, de az üzenet mellbevágó: kell a kapaszkodó, mert elveszünk, de ne lefolyórácsozatokba kapaszkodjunk, mert csak az élő, egyetlen Isten lehet a kapaszkodó, nincs más. 

A bűn éppen az, hogy nem Őt tartjuk a kapaszkodónak, hanem sok minden mást, vagy eleve azt gondoljuk, gőgösen, hogy nekünk nem kell kapaszkodó. Sajnos, ez az oka, hogy minden tettünk hamissá lesz, ebből a lelkületből következően (29). 

Júda és Ammón, mindketten fellázadtak a babiloni uralom ellen, ezért mindkettőjük ellen indul a nagyhatalom (23-26). Ezékiel azonban „többet” lát, a történelmi események mögött látja a valódi okokat: Isten népe fellázadt az Úr ellen, ezért a magát nagynak gondoló hatalom, Babilon Isten eszköze az ítéletben, mint akik vad indulatúak és mesterei a pusztításnak (36). Babilon Isten eszköze, még akkor is, ha a maga babonás módján azt hiszi, ő tartja a kezében az eseményeket (26). Először Júda és fővárosa, Jeruzsálem kerül sorra (29-32), utána következik Ammón és fővárosa, Rabbat-Ammón, a mai Amman (33-37). Hamis tudatban élnek Jeruzsálem lakói, amit a hamis próféták csak erősítenek, miszerint őket nem érheti baj, nem is tudják, milyen nagy veszélyben vannak (27-28). Isten azonban leveri fejükről a koronát, és a magas alacsonnyá lesz, az épületes pedig romokká (30-32). 

Azt mondja az Ige az ítéletről, hogy „kézre kerül” Isten népe (29). Tökéletes kifejezés, ihletett! Urunk köszönjük, hogy önteltségünkben, hamis önáltatásainkban, csatornákba vezető hiábavaló kapaszkodóink helyett a Te kezedre kerülünk. Köszönjük, hogy ha odacsapsz is, Neked még az ítéletedben is ott a kegyelem, néped érdekében. A Te kezedre kerülni, megváltás, valódi kapaszkodó!

Ebben a fejezetben ez egy nehezen érthető mondat, ezért szeretném megmagyarázni.* Az eljövendő nyomorúságot a próféta többféleképpen fejezi ki, Isten parancsa szerint.** Isten népe, köztük a vezetők is (17), nem rettennek meg, sőt úgy tekintenek Ezékielre, mint aki pantomimot ad elő a szórakoztatásukra, vagy éppen úgy néztek rá, mint aki meghibbant. Nincs nagyobb veszély az önelégültségnél. Nagy ajándék, kegyelmi ajándék, ha kétségbe tud esni a szív (20), mert a megrettent szív tud az Istenhez menekülni, megtérni, megújulni. Isten népe büszke saját magára, vagyis királyi pálcájára, miközben a pálca Isten kezében van és odacsapni készül, ennek nyomán pedig minden nép (minden fa) megveti majd az engedetlen népet. Mégis, Isten népe Isten ügyét képviseli ezen a világon. Mi lesz Isten ügyével? Isten nem hagyhatja engedetlen népét büntetés nélkül, de végképp nem hagyhatja ügyét megvetni ebben a világban, senki fia előtt. Ez a bizonyosság Isten minden kegyelmének forrása, amely megmenti az Ő népét, ugyanakkor megújítja azt.

János 14,12-14

474. dicséret

* A pálca vagy bot a büntetés szimbóluma volt (Ézsaiás 10,5). Tehát sem Júdea királya, sem a vezető emberek, sem Isten népe nem lehet elbizakodott, és nem adhatnak helyet annak a téves vélekedésnek, hogy csak más népeket érhet baj, de őket nem. Eljön az idő, amikor Isten népét minden más nép megveti, mert olyan nagy nyomorúság éri őket. A sudár tölgyek megvetik a szőlőt, és joggal, mert nem terem.

Ez a képes beszéd Isten büntetésére utal, amely mindenkit utolér, mert mindenki vétkezett, az igaz is vétekbe keveredett. Ott ugyanis, ahol tombol az istentelenség és a gonoszság, ott mindenki belekeveredik abba, mint ahogy az örvény mindent lehúz, ami a tölcsérébe kerül (6-10).

** Az eljövendő nyomorúságot a próféta többféleképpen fejezi ki, Isten parancsa szerint: Isten tüze megéget mindenkit (1-4), Isten kardja lesújt mindenkire (13-22) Isten népének tagjai közül, ezért a prófétának sóhajtoznia kell (11-12). A próféta azonban azt kéri, hogy ne csak példázatokban, hanem konkrétan is elmondhassa a közelgő veszélyt, amire az Úr engedélyt ad (5-10). Éppen ez a megdöbbentő, hogy miközben Ezékiel kihúzza hüvelyéből a kardját és figyelmeztet Isten haragjára, a nép csak hibbant bohócként tekint a prófétára.

Ez az Ige bizonyosságunk forrása, miszerint Isten nem engedi el az Ő népét, akármilyen hűtlen legyen is az. Éppen ez a határtalan szeretet képes a  hűtlen embert is hűségessé formálni Istenéhez, a rábízott emberekhez és az Istentől való örök értékrendszerhez.* Isten kijelenti, hogy megtartja népét az Ő életet adó és megváltó uralma alatt, királyuk marad erős kézzel, kinyújtott karral; ezért ítélete, haragja is népe megmaradását szolgálja. Tehát Isten ítéletében mindig ott van népe számára a kegyelem. Isten összegyűjti, megtisztítja, örök szövetségére megszilárdítja népét, akik más népek számára is hirdetik az Úr dicsőségét (34-38). Isten népe olyanná lesz, akiben gyönyörködni lehet (39-41), aki nemcsak megbánta szégyenteljes tetteit, sokféle hűtlenségét, hanem megundorodott azoktól (43), s többet azokat el nem követi.**

János 14,7-11

166. dicséret

* Pál apostol a Római levélben fogalmazza meg ugyanezt, miszerint Isten szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 9,38).

** Erre a megújító fordulatra is Isten hatalma, megújító irgalma tesz képessé bennünket. 

Isten érettünk cselekszik, de mindenekelőtt szent nevéért (44), mert nem engedi, hogy népe miatt dicsőségét bárki is gyalázza. 

Ez a bizonyosság minden hiteles, krisztusi élet forrása, miszerint Isten szeretete népe számára örök. 

Azt pedig mi nem találgathatjuk, hogy kik tartoznak az Ő népéhez. Mi csak éljük és hirdessük az evangéliumot, úgy, hogy Isten megváltó szeretete átütővé legyen rajtunk, Lelke által. 

Boldog az olyan ember, akinek egész élete azt hirdeti, hogy az Úr az Isten. Boldogok vagyunk, mert Isten örök hűsége erre váltott meg bennünket.