Isten kegyelmi tette, ha tehetetlenné teszi előttünk HAMIS REMÉNYSÉGEINKET; azokat, akiket az Isten elé engedünk és „talpnyalóikká” leszünk. Kr. e. 587. április végén, negyedévvel Jeruzsálem eleste előtt kapja Ezékiel a parancsot, hogy prófétáljon Egyiptom pusztulásáról. Hiába akarják, hogy a nagy Egyiptom segítsen, az Úr eltöri a nagyhatalom mindkét karját, hogy tehetetlenné legyen (20-23), és Isten népe ne reménykedjen idegen hatalmakban, hanem egyedül csak az Úrban (25). Néha az Úr másokat erősít meg, és ítéletként lecsap hamis reménységeinkre, bálványainkra, és megszégyeníti azokat (24-25). Az igeszakasz részletesen leírja ebben a fejezetben és az előzőben, Egyiptom és csatlósai pusztulását (1-9), megemlítve a dél-egyiptomi és az észak-egyiptomi városokat (6; 18-19), jelezve ezzel, hogy Egyiptom pusztulása teljes lesz, minden talpnyalójával együtt, ide értve Isten népét is. Isten kiveri a pótszereket a kezünkből, hogy csak Ő legyen számunkra az Úr (26).*

János 16,23b-28

198. dicséret

* A kísértés is hasonlóképpen működik: valami, vagy valaki az Úr elé furakszik. Bizony sokszor a legkisebb kísértés is elég ahhoz, hogy elinduljon a dominó, és dőljön az egész sor. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy semmit sem szabad beengedni az életünkbe, ebből a világból, hiszen minden megkísérthet bennünket, miszerint egyszerre csak nem Ő lesz életünk csúcsán. Sőt, beteges gondolkodás lenne így vélekedni. Egy a lényeg, ha Ő áll az életpiramisunk csúcsán, akkor alatta sok minden megtalálja a maga áldott helyét, és teljesen eltűnik az, amitől alapvető, élethordozó értékek borulnának.