A hűtlenséget megbünteti az Úr, mégpedig úgy, hogy azok támadnak ránk, akikért elhagytuk Őt. Júda és Jeruzsálem az északi országrész, Samária sorsára jut (31-34). A hűtlenség azonban kivérezteti az életet, mert mindenféle hűtlenség mögött az Úr iránti hűtlenség lapul (30-31; 35). A hűtlenség megcsonkít, mindentől megfoszt, sokakat tönkre tesz (25-27), miközben kegyetlenné, érzéketlenül önzővé torzít, amely senkit és semmit, még a legszentebbet sem tiszteli (36-39). A hűtlenség sokféle borzalmakat okoz (33); emlékezzünk a hétköznapi érdekütközések eseményeire ugyanúgy, mint a világtörténelem bármely eseményére. Tűrheti mindezt az igaz és szent Isten? (46-49) Tűrheti-e a hűtlenséget és az annak nyomán járó szenvedést? Jézus Krisztus feltámadása, világra árasztott kegyelme még radikálisabbá teszi ezt a kérdést.

János 15,1-8

461. dicséret

* Mégis, amikor mindezt végiggondoltam, megmozdult bennem valami eretnek gondolat. 

Lorca „Vérnász” című drámája is utal erre. Ennyire rosszak lennénk? Lorca szerint nem mi vagyunk rosszak, hanem a színek, illatok, fények, formák, szépségek; hogy elvisznek bennünket magukkal; kiutat pedig csak a halál adhat; ami Lorca szerint megváltás, és nem ellenség. 

Tudom, igei szempontból mindez nem tartható. Nem is ez a probléma, hanem az, hogy a ma embere be tudja-e fogadni a mi üzenetünket, akár a bűnről, akár a feltámadásról; a modern ember képes erre? 

Most ne hozzuk a rögzült teológiai válaszokat. Helyette egy kínos tapasztalatomat említem meg. Régebben már, egy igen közismert, elismert ember temetésén hirdettem az Igét, ahol több ezren voltak jelen, és mivel számos nekrológ, méltatás következett utánam, komolyan vettem, hogy én most csak az Igét hirdetem, amiben volt utalás elköltözött testvérünkre; - de még inkább, az alapige gondolatmenete szerint, minden nagyszerűségünk ellenére saját nyomorúságunkra és Jézus Krisztus feltámadása által az örök élet evangéliumára tettem a hangsúlyt. Mindezt szelíden, szeretettel, hívő örömmel végeztem. Utána olyan visszajelzéseket kaptam, hogy megdöbbentem, miszerint az utánam felhangzó méltatások gyönyörűek voltak, de az én szolgálatom nem illett oda, és ez az enyhébb kritikák közé tartozott. 

Én tudom, hogy hűséges szolga voltam, akinek inkább az a gyengéje, hogy sokat enged az evangéliumért – és mégis, ennyire nem megy át az, ha „csak” az Igéről van szó! 

Tudom, nem teológiai kérdés, most mégis felteszem: mennyire „fogható” ma az Ige üzenete, a keresztyén tanítás? Ezékielt olvasva is folyamatosan szembesülnünk kell ezzel a kérdéssel: tudnánk-e ma erről a könyvről folyamatos igemagyarázatban prédikálni?