Egyiptommal együtt bukik minden csatlósa, és oda kerül, ahová korábban Asszíria került (22), pedig mindegyik birodalom istennek képzelte magát. Egyik birodalom sem különb a másiknál (17-19), mindegyik sorsa előbb-utóbb bukás (20-21), a talpnyalókkal együtt (24-32). Ez a bukás azonban félelmetes, mert nemcsak halál, hanem kárhozatos halál; olyan, mint amikor valakit háborúban fegyverrel öltek meg, vagy mint a bűnözők halála, mert mindegyiket temetetlenül hagyták. A körülmetéletlenekkel együtt holtan feküdni, itt azt jelenti, hogy véglegesen kiközösítve lenni: az Istennel és egymással való éltető közösséget nélkülözni (24-25). Egyedül az Úr hatalma örök (15). Nagy kérdés: első renden KIHEZ TARTOZUNK; e-világi, mulandó hatalmak csatlósai vagyunk, vagy az örök Isten gyermekei és követői, aki Jézus Krisztusban megváltott és mindenféle haláltól megszabadított minket, hogy Ővele közösségben, életünk legyen és bővelkedjünk.

János 17,1-5

398. dicséret

* Az idő meghatározása Kr. e. 585 márciusa. Az előző fejezet záró szakaszában is olvastunk már erről (15-18). Valójában arról van itt szó, hogy Egyiptom bukását a kortársai általános megdöbbenéssel fogadták (9-10). Amikor Egyiptom képletesen leszállt a Seólba, a teremtett világ gyászba borult, még a mélység is gyászba merült, mert az Isten sötétséget borított rá, egy fekete köpenyt. A folyók folyása megszűnt, vastag felhő takarta be Libanont, az általános gyász jeleként; szinte kozmikus méretű gyász jelei láthatók ebben a leírásban (7). Ez azt jelenti, hogy Egyiptom bukásának messze ható következményei voltak, hiszen sok Egyiptomban bízó ismét, saját biztonságát féltve, megbénult egy ilyen hatalmas világbirodalom bukása láttán. Ez a kép minden földi hatalom veszendő jellegét, ideig-valóságát hirdeti meg, legyen bármilyen nagy is a hatalma éppen akkor (10).