Ki a támaszunk? Van-e olyan támaszunk, aki mindenkor mellettünk áll? Igen, az Úr ilyen a hívő ember számára, de van-e emberi támaszunk a bajban, aki Isten eszközeként áll mellettünk? Fontos a kérdés pontos megfogalmazása: aki Isten eszközeként áll mellettünk, de nem lesz bálvánnyá az életünkben, nem lesz istenné, vagyis rá támaszkodva, továbbra is az Úr marad az életünkben az első helyen, mint valóságos támasz, aki akkor is támasz, amikor már olyan nagy a baj, hogy a legszeretőbb, legőszintébb emberi segítség is nádszálnak bizonyul (6-7).**

János 16,16-23a

366. dicséret

* A prófécia idejének meghatározása mindig a déli országrész első fogságba-vitelétől, azaz Kr. e. 597-től számítandó, amikor Ezékielt is elvitték Babilóniába. Tehát a tízedik esztendő a Kr. e. 587. esztendőt jelenti (1). Ugyanígy a 17. versben olvasható huszonhetedik esztendő a Kr. e. 571. év április végére utal. Nebukadneccar 13 évig ostrom alatt tartotta Tírusz szigetét (Kr. e. 585-572 között). Elfoglalni nem tudta, de a város, úgy tűnik, mégis megadta magát neki (17-19).

** Sajnos gyakran csak nádszál támasz vagyunk a másik számára, mert kapcsolataink felszínesek, és amikor a másik ránk akar támaszkodni, az nekünk terhes, és mint a nádszál, annyit jelentünk csak a másik számára, összetörünk, elég a magunk baja, sőt, inkább felhasítjuk a másik életét, mintsem ránk támaszkodjanak. 

Kevesek tudunk lenni a másik számára, többnyire önzésünk miatt. 

Ugyanakkor nagy kísértés számunkra az, aki naggyá lett, szépnek és okosnak tűnik; de jó lenne a közelébe kerülni. A mai Ige arra mutat rá, hogy nincs ennél hiúbb és istentelenebb vágy, amely mindig istenpótlékot, istenhulladékot kapirgál, ennek a világnak szemétdombján ((József Attila, A kutya), és ezt pozícióban lévő emberekben találja meg. Mindez a legnagyobb önbecsapás, mert ezek az emberek, nemhogy nem jelentenek igazi támaszt, hanem hatalmuk ideig való. 

Isten népe számára Egyiptom mindig kísértést jelentett, nagysága, hatalma miatt; más hatalmak ellenében hozzá menekült, nem az Úrhoz. Persze, igen nehéz kérdések ezek! 

Mégis mondjuk ki, hogy Isten kegyelmi tette, ha kicsivé teszi ezeket a „hatalmakat” az életünkben, mint itt Egyiptomot (15). 

Így ne jelentsen többé kísértést számunkra semmi, ezért csak az Úr legyen a támaszunk (16), aki küld nekünk szerető, segítő emberi támaszokat is, és amikor már ők sem tudnak azokká lenni, legjobb indulatukkal sem, akkor a külső körülmények nyomorúsága ellenére is megtapasztaljuk, hogy az Úr kezében vagyunk. 

Ezt nemcsak Isten testi szemekkel látható népe tapasztalhatja meg, hanem mindazok, akik „belekopaszodtak” küzdelmeikbe, mégsem lett látható jutalmuk (18), de az Isten eszközeiként tették, amit tettek, még ha nem is tudtak róla, az adott pillanatban (19-20). 

Eljön az idő, hogy nyíltan beszélhetünk erről (21), mert akik az Úréi, azok minden népből megtudják, hogy ki az Úr (21).