Józsué azt a parancsot kapta, hogy a következő várossal, azaz Aj városával ugyanúgy bánjon, mint Jerikóval bánt (2). Ehhez bátorítást is kap az Úrtól: ne féljen, és ne rettegjen, mert az Úr most már kezébe adja a várost (7). Még az emberi lelemény is, amely segített bevenni a várost, az Úr „ötlete" volt (3-7). Ezt soha ne felejtsük el, ha azt gondoljuk, hogy mi voltunk okosak vagy „kreatívak”. Ennek ellenére döbbenetes olvasni ugyanazt, miszerint Izrael teljesen lemészárolta Aj összes lakosát (24-29). Ezt az üzenetet átvitten (allegorikusan) is értelmezhetjük, miszerint teljesen szakítani kell a régivel, mert az felzabál bennünket. Ez az allegorikus értelmezés azonban kevés. Ezért újból hangsúlyozzuk, hogy Isten teljes kijelentésére, azaz Jézus Krisztusra tekintsünk. Abban a korban, abban a kultúrában így érvényesült Isten kijelentése, mert Isten a kijelentésében is alkalmazkodott az adott kor emberéhez. Ez is a „testet öltés titka", azért, hogy a teljes kijelentés Jézus Krisztusban, a kellő időben, a miénk lehessen. Őbenne már nemcsak szó szerint tilos ölni, hanem még a felebarátunk által táplált bántó indulat is Isten dicsőségét sérti. Isten ugyanis életbarát és emberbarát. 

Kolossé 1,24-29

301. dicséret

Nem ment minden simán. Isten népe Jerikó legyőzése után vereséget szenvedett. Kellett ez a vereség, mert a vereség, a kudarc alázatra tanít, és arra, hogy földre boruljunk az Úr előtt (6). Szemléletes képpel tárja ezt elénk az Ige, miszerint a vereség után megolvadt a nép szíve, és olyanná lett, mint a víz; megijedtek, öntudatuk „szétfolyt”, és halálfélelmükben imádkoztak, mert úgy érezték, hogy az ottani népek körülfogják, és kiirtják őket (9). Itt azonban, és ez a hit, Józsué nemcsak Isten népéért aggódik, hanem még inkább Isten ügyéért: mi lesz akkor Uram, a Te nagy neveddel (10). Az „igaz”, élő hit sajátja mindig ez: az Isten ügyéért való féltő szeretet emészt bennünket (János 2,17).*

Kolossé 1,9-23

488. dicséret

* Tudjuk, hogy a vereség oka az volt, hogy egy Ákán nevű emberük elvett a Jerikóban található kincsekből, pedig az Úr azt parancsolta, hogy semmit sem szabad ezekből érinteniük. Ákán története radikálisan megfogalmazza, hogy vagy szakítunk a régivel, és teljesen újat kezdünk, Isten kegyelméből, és azután, az Úr erejét kérve, a megszentelődés tudatos munkáját járjuk; - vagy pedig elveszünk. Ákán története, lényegében ezt üzeni, noha nagyon sok más üzenete is van még.

Nehéz itt jól, bármit is mondani.* Józsué joggal hivatkozhat Istenre; mi nem tehetjük, ha „kard” van a kezünkben, mert mi Jézus Krisztusban minden lényegi kijelentés birtokában vagyunk. Ám még mindig nyitott a kérdés, hogy a mai „barbárokat”, - akikből van bőven, bennünk is, közöttünk is, távolabb is, a világban mindenhol, - hogyan állíthatjuk meg; mert egyébként ez a mindenkori testi-lelki-szellemi barbárság „honfoglal” el mindent. Józsué könyve aktuálisabb, mint valaha, amennyiben helyesen, nem „kegyesen” és nem hitetlenül, hanem „ihletetten” látjuk a könyv olvasása során felvetett problémákat, és nem hivatkozunk addig Istenre, amíg el nem fogadtuk a krisztusi választ. Őnélküle mindig csak honfoglalás folyik itt, mert mindnyájan a magunk terét akarjuk ebben a világban.**

Kolossé 1,1-8

105. zsoltár

* Egyedül a parázna Ráháb és háza népe menekülhetett meg, aki segítette a korábbi „kémeket” (2,14). Őket kihozták a városból (22-25), meg az arany, ezüst, réz és vastárgyakat, az Úr háza számára (24), nem maguknak (!), mielőtt felperzselték a várost (24). Az Úr Józsuéval volt mindebben (27).  

- Jézus Krisztusban semleges kérdés, hogy emberileg jogos, vagy jogtalan, bármi is, ami kardot adna a kezünkbe, vagy mozduló ökölbe szorítaná kézfejünket, szó szerint, vagy átvitt értelemben.

**  Istenre hivatkozva „teret nyerni” magunknak, ez a leggyalázatosabb megoldás. Akkor, ha majd nem csak te akarsz „teret”, hanem hagysz teret a másiknak, még a barbár visszaélés kockázatával is, akkor kezdhetsz Istenre hivatkozni. Ekkor kezdődhetne valami egészen új, amiben Isten eredetei szándéka szerint kibomlana az emberi élet. Isten azért választotta ki népét, hogy általa, ez legyen a világ rendje.

Itt az Úr cselekszik!* De miután összedőlt Jerikó, Isten népe mégiscsak öl.** Az isteni kijelentés ama korában a kivont kard volt az eszköz, hogy Isten akarata érvényesüljön, amely a Megváltó érkezését, és annak megváltó szeretetét akarja munkálni. Jézus Krisztus után mi többé „kivont karddal” nem állhatunk elő (Lukács 22,47-52); - meggyőződésem, más kultúrák sem tehetnék; - de az sem megengedhető, hogy Isten népe, akár „lelki karddal is”, megfélemlítsen másokat (1). Amennyiben Isten félemlít meg valakit, akár hűséges prófétai szolgálatunk által; az egészen más! A másik embert vagy „simogatod”, vagy te magad pusztulsz bele abba, hogy a másikat „megütöd”, noha ő az elszenvedője. Isten munkál; Jézus Krisztusban munkál igazán; minden korábbi „eszköz”, a krisztusinak csak előkészítése, a kor gyarló viszonyait felhasználva. De nincs más „eszköz”, csak a krisztusi! Az már egy másik, nagy kérdés: hogyan érvényesül ez a krisztusi út, a „mai, modern, honfoglaló barbárságok” rengetegében?

Galata 6

466. dicséret

* Ez döntő az igeszakasz megértésében (2). A város emberi erővel bevehetetlen (1); még felkészült, felszerelt, szervezett hadsereg is tehetetlenül állt volna „Jerikó falai” alatt. Isten az, aki népének kezébe adta a várost (16). Ők csak engedelmesen körbejárták, hét napon át Jerikó falait, az Úr rendelkezése szerint; - és összeomlott Jerikó (3-16).

** A probléma ott kezdődik, amikor Isten parancsot ad minden városlakó kiirtására; mindenkinek vesznie kell, senkit nem érinthetnek, csak a kardjaikkal; semmiféle kincset nem vehetnek magukhoz, mert az Úr házát illeti az (18-19). Merjük most „kívülről” nézni ezt az igeszakaszt, eltekintve a „hagyományos válaszainktól”, amelyeket később majd még érintek. A „teológiátlan kérdésfelvetés” azért nélkülözhetetlen, mert ez a könyv sokak számára ma is taszító; ezzel szembe kell néznünk. Még akkor is, ha kétségtelenül vannak olyan helyzetek, amikor, ha én nem lépek, a másik barbarizmusa áttapos rajtam és a rám bízottakon. Ne felejtsük el, nemcsak Isten népe, hanem az ott lakók sem voltak „angyalok”.

Az ott lakó népek rettegtek Isten népétől (1). Az ország birtokba vétele előtt istentiszteletet tartott Isten népe: megerősödtek hitükben, tudatosítva magukban, hogy Isten kötött szövetséget velük. A pusztában nem történt körülmetélés, ezért a körülmetélés által (2-9), valamint a páska ünnepének megtartása által (10-12) felfrissültek, megtisztultak, megerősödtek hitükben. Az Úr követe megáll Józsué előtt, és bizonyossággá teszi benne, hogy ő az Úr seregének vezére, - mindent, amit tesz, az Úr vezetésével tehet; szent ügyben jár el (13-15). Az Úr követének kezében kivont kardot látunk (13). Ettől kezdve lesz a világ egyik legnehezebben érthető, értelmezhető könyve, Józsué könyve. Csak a „hit” szemével világos, hogy itt nem puszta honfoglalásról van szó, és nem más népek leigázásáról, kiirtásáról olvasunk, hiszen az Istennel közösségben, Őneki engedelmeskedve, hitben felfrissülve, az Urat követve cselekszik a Józsué által vezetett nép. Mégis, a valóságban, „testi szemekkel” látva mégiscsak mások leigázása, kiirtása, „szent háború” történik itt, Isten nevében. Erről majd a továbbiakban.

Galata 5,16-26

205. dicséret

Sok „nagy ember” volt, van és lesz, ezen a világon. A „nagyság” azonban túl általános kifejezés. A nagyság múlandó. A nagyság relatív, azaz sokféleképpen értékelhető, hiszen aki számomra tekintély, arról más valaki még csak nem is hallott. A kommunikációs robbanás korában ez egyre inkább így alakul, hiszen mindenki megjelenhet a „világ” előtt, és ez a „sokaság” elhalványítja a méltó nagyságokat, miközben előnye is van, hiszen mindenkinek ad lehetőséget. A nagyság félelmetes, mert felelősség; és még félelmetesebb akkor, ha erről a felelősségről az illető nem tud, ezért visszaél a nagyságával. Akit az Isten tett naggyá, az egészen más; mert az ilyen ember tudja, hogy egyedül csak az Isten „nagy”, és saját „nagysága” csupán ideiglenes ajándék, hogy másokat segítsen, és ebben a segítő, irgalmas szeretetben felragyogjon az Isten dicsősége. Akit az Isten tett naggyá, az nem erőlködik, hanem a helyén, alázattal teszi a dolgát, és kapja az áldást, mert az ilyen „nagyságot” valóban, és nemcsak színleg tisztelik (14), miközben megnyílik az út az úttalanba (10-13). Akit az Isten tett naggyá, az eltűnik, miután elvégezte dolgát, és nem az ő nagyságára emlékeznek, hanem az Úr nagy tetteire, amit továbbadnak fiaiknak (20-24). 

Galata 5,1-15

458. dicséret

Jézus Krisztus feltámadott. Ez a keresztyén üzenet. Valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34). Tehát már átkeltünk a „Jordánon”, miénk az Ígéret földje, miénk az örök élet, és a jelent ennek tágasságában éljük meg. Ez nem átvitt értelmű magyarázat, hanem a mai igeszakasz egyetlen helyes értelme, hiszen maga Jézus Krisztus magyarázta úgy az Ószövetséget, hogy azok Őróla tesznek bizonyságot (János 5,39). Amikor Isten népe átkelt a Jordánon, tizenkét követ emeltek ki a Jordán szárazzá lett medréből, ahol a papok lába szilárdan állt, és azokat magukkal vitték, és emlékeztető kövekként elhelyezték a nekik ígért földön. Ezek emlékeztető jelekként álltak közöttük, hogy el ne felejtsék, milyen hatalmas dolgokat cselekedett velük az Úr. „Nagyok az Úr tettei!” (Zsoltárok 112) Isten legnagyobb tette, Jézus Krisztus feltámadása, a mi feltámadásunk zálogaként.* Emlékezzünk, emlékeztessünk Isten nagy tetteire; - Isten Lelke által részesülünk is majd azokból.

Galata 4,21-31

450. dicséret

* Isten Igéje, és minden lélegzetvételünk, - az egyik konkrétan, a másik általánosan - erre emlékeztet bennünket; Isten Lelke pedig nemcsak emlékeztet az Istentől ajándékba visszakapott élet gazdagságára, hanem abból részesít is bennünket.

Van olyan út, amelyen soha nem jártunk, ezért kérjük az ismerőst, hogy menjen előre, és mutassa az utat. Vannak olyan helyek, ahol ember nem tudja az utat, csak az Isten. Ő megy népe előtt. Áldott bizonyosság, ha Ő megy elől, akkor az Ígéret földje felé haladunk. Isten a körülményeket is úgy alakítja az övéi életében, hogy ne lehessen másfelé menni, csak arra, amerre bennünket segítő akarata vezet (1-4). Szent tapasztalat ezt átélni: vezet az Isten, velünk az Isten, közöttünk az Isten (5-6), sőt, emberi eszközként vezetőt küld az Isten, akit „naggyá” tesz a szolgálatra, arra, hogy mások számára látható, egyértelmű módon mutassa az Istennek kedves irányt (7-8). Fontos üzenet, hogy minden Isten-tapasztalatot megelőz az Isten konkrét szava, megszólaló Igéje, amely kijelenti az Ő akaratát; hogy ne gyarló megérzéseink között keveregjünk, ha az Úrról van szó. Józsué igehirdetésén keresztül itt is kijelenti Isten, hogy mi az Ő akarata, és engedelmesen mit kell tenni (9-13). Csodák történnek, utak nyílnak az úttalanban, ahol Isten szavát engedelmesen és szilárdan fogadják (14-17).

Galata 4,12-20

192. dicséret

Isten népétől sokan rettegnek, szívük megdermed, mert láthatóan velük van az Isten (11). Jézus Krisztus eljövetelével többet tudunk; Őbenne megfordulnak a nézőpontjaink. Nagy baj, ha Isten népe közelében megdermed az emberek szíve. Pedig ez ma is gyakran előfordul. Valaki azt írta nekem, hogy sok „hívő” testvére között megdermed a szíve. Tanúja voltam, hogy sokgyermekes hívők a gyermektelen asszonytestvért szent határozottsággal vigasztalták, hogy ez Isten akarata, nyugodjon bele, hogy nincs gyermeke. Másik példa: komoly testvéreink vigasztalnak mostani banki károsultakat, hogy az Úr adta, most elvette; valakinek még a szülők életének munkáját is, hiszen az örökségük is bent ragadt. Persze teológiailag igazuk lehet, mégis, ebbe a „lelkületbe” tényleg beleremeg a szív. Ez a kegyetlen, embertelen kegyesség. A krisztusi ember nem ilyen. Lehet, hogy sok komoly hívő szolgál közöttünk, de kevés a krisztusi ember.**

Galata 4,1-11

483. dicséret

* Ráháb, egy parázna asszony többet tudott Isten üdvözítő döntéseiről, mint sok „makulátlan”, ezért elrejtette az izráeli kémeket, mert látta, hogy Isten nekik adja ezt a földet (1-8). Isten nem a világ kivételezetteit választotta ki magának, és nemcsak elkülönített népének tagjaiból választott ki magának.

** – A másik üzenet ebben az Igében, hogy sok itt a feltétel: ha segítesz rajtunk, mondják Ráhábnak, megkímélünk (14), amikor a többieket kiirtjuk; de ha elárulsz, téged is kiirtunk (20). Ráháb segített a kémeken (Isten népe is kémkedik), ezért Ráháb házán a piros szalag az életet jelentette, mint nekünk Krisztus vére a megváltást jelenti. Számunkra azonban nincs „ha”; mert Ő előbb döntött felőlünk; ezért mindenünk ennek a kegyelemnek a következménye, akárcsak Ráháb életében.

Isten áldásának harmadik jele az Ő ígérete, amelyet megtart. Isten bevezeti népét az Ígéret földjére, és nyugalmat ad nekik. Ez a nyugalom Jézus Krisztus eljövetelével lett megtapasztalhatóvá, és Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé. A hívő ember azonban minden körülmények között már erre a nyugalomra tekint, Jézus Krisztus által már ebben a nyugalomban él (10-15). - Isten áldásának negyedik jele, Isten népének egysége. Ez rendkívül fontos, hiszen a Sátán által szétszórt világban Isten népének megosztottsága az ellenség legjobb eszköze, hogy hiteltelenné tegye Isten népét. Itt, az Ígéret földjének határán, együtt dobban a nép minden tagjának szíve, figyelnek Istenre, és engedelmeskednek Isten eszközének, Józsuénak. Isten ugyanis minden helyzetben küld eszközöket, akire figyelve követhetjük az Urat. Döntő helyzetekben ez életfontosságú. Isten népe nem demokráciában él, hanem Isten megváltó uralma alatt, amely egyben a legnagyobb szabadságot biztosítja számunkra.* - Urunk, áldj meg bennünket!

Galata 3,23-29

431. dicséret

* Példamutató, ahogy a Jordán túloldalán örökséget nyert törzsek férfiai sem telepednek le addig, amíg a többiek nem kapták meg örökségüket (12-15; 16-18). 

Isten népe, minden méltatlanság ellenére, eljutott az Ígéret földjének határáig. Isten áldása, ígéreteinek beteljesedése felülről való ajándék, mindenben kegyelem. Isten áldásának négy látható jele van: Isten bíztatása, figyelmeztetése, ígérete, valamint a nép egysége.* - Isten bíztatja Józsuét, aki Mózes örökébe léphetett. Erre a bátorításra szükség van, hiszen súlyos az örökség, nagy a feladat. Isten a garancia arra, hogy Józsué sem vall szégyent, mert Isten vele lesz, ahogy Mózessel is vele volt, nem hagyja el, megerősíti, nehéz helyzetekben bátorrá teszi (5-6); és nem engedi, hogy életveszélyes helyzetekben megrettenjen (9). - Isten áldásának másik látható jele, Isten figyelmeztetése. Minden áldás abból fakad, hogy komolyan vesszük Isten Igéjét, az abban megszólaló vezetést, ahhoz engedelmesen igazodunk, attól sem jobbra, sem balra nem térünk el (7-8).** 

Galata 3,19-22

1. zsoltár

* Ezeknek együttese az a bizonyosság, hogy Isten nekünk ad minden helyet, ahová csak lépünk; csak menjünk, - Ővele menjünk, Őutána menjünk, Őbenne és ígéreteiben bízva menjünk, Ővele és egymással egységben menjünk. Vigyázzunk, amit Isten nekünk ad, valójában nem nekünk adja, hanem szolgálatra adja. Ez a legtöbb, ami a misszióról elmondható.

** Református kegyességünk lényege is az, amit itt szó szerint olvashatunk. "Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanuld azt éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon és boldogulsz." (7-8)

Az édeni állapot kiteljesedésének záró képe az új Jeruzsálemről szóló látomás (48,30-35).  Ez nem azt jelenti, hogy Isten országa Jeruzsálemhez, vagy bármilyen konkrét helyhez kötött, hanem azt jelenti, amit a város új neve kifejez, miszerint ott van közöttük az Úr, vagyis az édeni állapot Isten jelenlétéhez kötött. Életünk az Isten kezében áll össze értelmes egésszé, mint a fazekas kezei között a cserépedény (Jeremiás 18,6). Példával szemléltetem a gondolatot. Egy színházi előadás jut eszembe, neves színházban, neves darab, neves színészekkel. Az alkotók mindent megtettek a darab sikeréért, de ahogy haladt előre az előadás, egyre inkább esett szét. Valami hiányzott. Ezt nem csak én éreztem így. Az emberi erőlködés kevés, a menekülési kísérletek sora hiábavaló. Csak az élő Isten újjá formáló, és végleges formát adó, szerető kezei között lesz egésszé az emberi élet. Egyébként valami hiányzik, és ez elég ahhoz, hogy minden jóindulatú akarásunk ellenére is, „szétessünk”. Megváltásra van szükségünk, teljesen mindegy mikor, hol, milyen kultúrában és vallási közegben élünk (A. G. Inárritu, Bábel című filmje).

Galata 3,1-18

230. dicséret

* Ezékiel próféta könyve olyan látomással zárul, amely megnyugtató. Fontos ezt kimondani egy hosszú, nehéz, de gyönyörűséges bibliai könyv végén, amelyben sok jogos, Isten népét megfeddő próféciát olvastunk. Most, a könyv két záró fejezetében, a 47. és 48. fejezetekben megnyugtató olvasni, hogy Isten népének jövője rendezett, Isten kezében van, és Ő visszaállítja, az Ő eredeti gondolata szerinti, édeni állapotot. Ezt fejezi ki az a kép, amelyben a templom küszöbe alól forrás fakad, és kivirágzik a pusztaság, még a Holt-tenger is meggyógyul tőle (47,1-12; Jelenések 22,1). Ugyanezt hirdeti az új ország felosztása, amikor Isten népe véglegesen birtokba veszi azt, ami az övé; itt már nincs szükség semmiféle harcra, senki legyilkolására; Isten az, aki előttük jár, és nekik ajándékozza az „országot” (47,13-48,29).

Keleti-nyugati, hosszanti csíkokra osztották fel a területet, ahol a Jordán volt az egyik határ, a Földközi-tenger pedig a másik határ. - A felosztott terület közepén (48,8-22) egy 25 ezer könyök hosszú és széles négyzetet képzeljünk el,* hosszanti, kelet-nyugati „csíkozással”, alulról felfelé a cádóki papok, a léviták és a város, azaz Jeruzsálem területeként. Ebből a papok és a léviták osztályrésze 25 ezer könyök hosszú és 10 ezer könyök széles terület lett, míg a városnak 25 ezer könyök hosszú és 5 ezer könyök széles terület jutott (45,1-6). - A papok területén belül 500 könyök hosszú és széles terület el lett különítve a templom számára, amit még egy 50 könyöknyi „legelő” védett a papok területétől (45,2). A szent területet sokféle lehatárolással védték. A mi Urunk Jézus Krisztus megnyitotta az utat a szentélybe, de ez nem vezethet „a szent felszámolásához”, ahogy az ma történik.** - Ezután következett a fejedelem és az egyes törzsek „csíkozott” területe. Szép rendben mindenkinek jutott, a neki szükségesből.

Galata 2,15-21

295. dicséret

* A könyök itt azt a mérőnádat jelentheti, amit az új templom felmérésénél is alkalmazott Ezékiel (40,5); ez hat könyök hosszú volt, tehát hatszor fél méter, azaz három méter.

** - Ezt követte a fejedelem területe kelet-nyugati irányban, 25 ezer könyök hosszú és széles területen, majd ugyanilyen méretben, „csíkozásban” következtek az egyes törzsek, a felosztásban (48,1-7; 48,23-29). A fejedelem, itt már nem király, mert az Úr a király. A fejedelem megkapta részét, azzal elégedjen meg, ne akarjon többet, hanem gondoskodjon a többiekről. A fejedelem nem veheti el többé „Nábót szőlőjét” (1Királyok 21).

A fogságból hazatérő nép már nem királyról beszél, hanem fejedelemről, mert egyedül Isten a nép és mindenki királya. Egy társadalom akkor tisztulhat meg igazán, ha az élő Istennel állandó kapcsolata van, ezért meglátja hibáit, töredelmesen leteszi azokat Isten kegyelméhez, hogy erőt kérjen az új élethez. Ebben az áldott folyamatban a nép mindenkori vezetőjének, a fejedelemnek, kiemelt szerepe van. Másként fogalmazom, hogy értsük: istentelen ember csak gyarló vezető lehet, sok nyomorúságot okozva népének; ami nem jelenti azt, hogy a nép bármiben is különb lenne; ha csak az Istennel való közösségben mindketten meg nem tisztulnak. Többen kétségbeesve megkerestek, mert kitartó, keserves munkájuk eredményét, a magasabb kamatozás reményében, bankba tették; és kiderült, hogy valakik becsapták őket, elherdálták a pénzüket. Amíg nem vagyunk közösségben az élő Istennel, addig valójában gazemberek vagyunk; a köznép ugyanúgy, mint a vezetők, teljesen mindegy, hogy ki kit szid. Mindenki „gazember”, kivétel nélkül. A Szentírás üzenete éppen az, hogy nem mutogathatunk a másikra. Amíg ugyanazt csinálnánk mi is, ha „fentebb” lennénk, nincs remény. Csak akkor látjuk a megoldást, ha az Úr Isten veszi kézbe az életünket. 

Galata 2,11-14

12. zsoltár

Isten népe kötelezve volt arra, hogy meghatározott adományokat ajánljon fel a föld terméséből s az állatállományból. Ezeket az adományokat, előírt arányban, a nép fejedelmének kellett átadni. A fejedelem kötelessége volt az, hogy a templomi szolgálat feltételeit megteremtse. A fejedelem nem végzett papi teendőt, hanem csak szervezte és felügyelte a templomban folyó áldozatokat, amelyeket a papok mutattak be. A fejedelem minden ünnepen, valamint újholdkor és szombatonként gondoskodott az előírt áldozatok bemutatásáról, amelyeket a fejezet további versei, valamint a következő fejezet is felsorol. - Minden ünnep az Úrhoz visz közelebb, hogy meglássuk, miben kell változnunk, és ezeken az ünnepeken könyöröghetünk, hogy Ő változtasson rajtunk. -  Üzenetként fogalmazhatjuk meg azt is, hogy mindent Istentől kaptunk, és hálából javaink egy részét visszaadjuk Őneki; ez nem csak az Isten konkrét ügyére szánt adományokra vonatkozik, hanem arra is, ha bárkin, bármikor, lehetőségeink keretei között segítünk. Nem lehet csak önmagunknak élni.*

Galata 2,1-10

397. dicséret

* A fejezet további részében leírt ünnepek számbavétele részben eltér a mózesi törvényekben foglaltaktól. Alapos tanulmány kimutathatja egy elemzésben ezeket a különbségeket. A fontosabb ünnepek azonban ugyanazok. Az első hónap (március-április) első és hetedik napján a szentély megtisztításáért mutattak be áldozatot, amely a mózesi törvényben az őszi, hetedik hónapban tartott nagy engesztelési ünnep állandó része volt. Emellett a páska ünnep megtartására vonatkozó rendelkezéseket olvashatjuk még itt.

Isten megszabadított a „fogságból”, ettől kezdve Őneki élhetünk. A babilóniai fogság után Isten népének életében is teljesen új kezdődik, amely megmutatkozik az Ígéret földjének felosztásában (1-8), a szociális igazságosságban (9-12), valamint a lelki, istentiszteleti élet megújításában (13-25). Az egész országot újra felosztották. Ezzel is jelezve, hogy új kezdődik. Keleti-nyugati, hosszanti csíkokra osztották fel a területet, ahol a Jordán volt az egyik határ, a Földközi-tenger pedig a másik határ. Erről részletesen szólunk majd a 47. fejezetnél. Az új korszakban, Isten népe között, már ebben a világban is, igazságosságnak és méltányosságnak kell uralkodni, amiben a „fejedelmeknek” példát kellett mutatni. Elég volt mindenféle hamis súlyból és mértékből (9). A megújulás mindig itt kezdődik. Az Úr által meghatározott „súlyokra” és „mértékekre” van szükség a valódi megújuláshoz, a mi súlyozásunk, értékelésünk, mértékeink nem jók (9-12).

Galata 1,10-24

174. dicséret

Az izzadságszag nagyon kellemetlen, ha tömény, akkor elviselhetetlen. Pedig gyakran izzadunk. Ha sokan vagyunk egy helyen, ablakot kell nyitni mielőbb, mert „emberszag” terjeng ott, bárkik is legyenek együtt. Büdösek vagyunk, a test büdös, bűzlik. Ez kifejez valami fontosat, teológiai értelemben is, az ember valóságos állapotáról. A papok a belső udvarban csak vászonruhát viselhettek (2Mózes 28,39), hiszen minden más anyagból készített ruha megizzasztotta volna őket, és ezzel rituális tisztátalanságot okozott volna. Mielőtt kimentek a külső udvarba, a nép közé, át kellett öltözniük, az erre a célra szánt kamrákban (17-19). A papok tisztán, izzadás nélkül állhattak az Úr elé, mert Isten csak a „tökéleteset” fogadja el. Bizony kell az áldozat, kellenek a tisztulási szertartások, de ez sem elég. Jézus Krisztus egyszeri tökéletes áldozata kell, amely minden izzadó, bűzős bűnünkért tökéletesen eleget tett, és bennünket az ördögnek minden hatalmától megszabadított (Heidelbergi Káté 1. kérdés felelet). Azóta, ha izzadunk is, nem ez tesz tisztátalanná. Sőt, izzadjunk csak, ha az Úr ügyében „izzadunk”, annak nem lesz „szaga”; minden más gyarló küzdelemnek pedig továbbra is facsaró a bűze.

Galata 1,1-9

183. dicséret

* Amikor Salamon száműzte Ebjátár főpapot, helyette Cádókot jelölte ki főpapnak (1Királyok 2,26). Cádók főpap (1Királyok 2,35) és utódai, Ezékiellel együtt elsők között kerültek fogságba, és ők ott is ragaszkodtak hitükhöz, hűségesek maradtak, amikor Isten népe tévelygett, beleértve a papokat is. Az alkalmatlannak ítélt papoknak tehát a léviták között jelöltek ki helyet, a szentély kevésbé fontos feladatai között. A mai Igéből egyértelműen kiderül, hogy a cádókiakat kell a hivatalos papságnak tekinteni, és Lévi minden más leszármazottja ki van zárva ebből a hivatalból. Az ő feladatuk volt a tényleges áldozat bemutatása, azaz a vér kiöntése az oltárra, és a kövérjének elégetése (15-16).

** Belegondolok abba, hogy mi minden miatt izzadunk, szó szerint és átvitt értelemben is; saját ügyeink rendezésébe beleizzadunk. De az Isten ügy is sokszor megizzaszt bennünket: problémák, emberek, testvérek, kegyességi ütközések, teológiai viták, jövőbe vetett reménységünk kérdése, nem sorolom. A test izzadása kifejezi az emberlét tökéletlenségét minden tekintetben.

*** Több más rendelkezést is olvashatunk a papokról. Minden szélsőséget kerülniük kellett, sem kopaszok, sem hosszú hajúak nem lehettek, kivéve a názírokat (20). Aki eleve megkopaszodott, az bajban volt akkor. Krisztusunk másként tekint már ezekre a külsőségekre. Ennek ellenére a szélsőségek kerülése érvényes, nemcsak ebben, hanem a borívásban is (21). A papok nem vehettek el özvegy, vagy elbocsátott asszonyt, csak saját népük köréből való hajadont (22). Ezek ma, Jézus Krisztusban már nem betű szerint értendők, mégis nagyon fontosak, mert ma is nélkülözhetetlen, hogy Isten szolgáinak hite, és külső élete is rendben legyen, így rájuk tekintve mások is lássák bennük, minden tökéletlenségük ellenére is Isten szentségét, amely segít nekik is különbséget tenni tiszta és tisztátalan között. Ez a hiteles, és nem „a szigorú kegyesség kardjával” kikaszabolt különbségtétel ma különösen fontos, amikor mindent összemosunk.

A lévitáknak nincs területbeli örökségük, mert az Úr az örökségük (28), de a nép áldozataiból, a nekik járó részből, és az első termés felajánlásából megélnek (29-30). Nem volt semmijük, de gondoskodtak róluk, így ők csakis a szolgálatnak élhettek. Ma ez is teljesen kiferdült, minden tekintetben. De a lelkészek egzisztenciális kérdéseibe nem megyek bele. A kérdés korrekt kifejtéséhez először is valóban odaszánt szolgák kellenek. Amíg sok helyen a mindennapi is bizonytalan, nehéz a mennyei örökség szolgálatára maradéktalanul figyelni. Ám a kérdéskör ennél is sokkal összetettebb.

A templomra vonatkozó törvény itt világos (5-8): elég volt már a sokféle mocsokból. Az egyház prófétai szolgálata lenne ez: kimondani azt, amiből egyértelműen elég volt; nem nekünk van elegünk, hanem Istennek van elege! Ez nem a mi indulatunk, hanem az Istené, mi csak közvetítők vagyunk. Ezért vigyázzunk: a prófétai beszéd végképp nem lehet indulatos, de egyértelmű és határozott legyen. Egy konkrét vétekre is rámutat itt az Ige, miszerint Istennek nem az „idegenekből” van elege, hanem abból, hogy ami az Ő népének szent feladata lett volna, azt segédmunkaként kiadta „idegeneknek”. Szereti az Úr az idegeneket, azokra is gondja van, a maguk helyén (1Királyok 8,41). Itt azonban arról van szó, hogy Isten gyermekei beengedtek maguk közé másokat, mert ők engedetlenek és lusták voltak, most pedig ezek a „mások” uralkodnak rajtuk. Gondoljunk csak bele az eleven, mai üzenetbe. Tessék felvenni a szolgálat, a feladat terhét, amit odahaza az Isten ránk bízott, azt ne adjuk ki másoknak, még a legkisebb feladatot se.**

János 21,20-25

352. dicséret

* A keleti kapun keresztül nem mehet be többé ember a templomba, mert azon keresztül az Úr dicsősége töltötte be a templomot (1-2). Csak a fejedelem, már nem királynak nevezik, mert egyedül Isten a „király”, tartózkodhat a kapu közelében (3). A tény fontos itt: Isten dicsősége betöltötte a templomot, és Isten dicsősége előtt ma is csak leborulhat a bűnös ember (4), ahogy Jézus Krisztus előtt is csak arcra borulhatunk (Lukács 5,12). A mai ember legnagyobb nyomorúsága, hogy senki előtt nem tud leborulni, Isten előtt végképp nem. Az emberek előtti „leborulás” a tisztelet, amely nélkülözhetetlen lenne, egymáshoz való viszonyunkban; az Isten előtti egyetlen leborulás pedig azt élő hit, amely nélkül nincs „élet”. 

**  Isten az engedetlen lévitákat azzal bünteti, hogy nekik kell ettől kezdve a templomi apró, de ugyanúgy szent szolgálatokat elvégezni (9-14). A „mindenféle” teendő is szent, az Úr színe előtt. A kevésen kell hűnek lenni (Máté 25,21-23). A léviták büntetése a szolgálat volt, hogy ezt se végezzék „idegenek”, ha pedig a szolgálat a „büntetés”, akkor ez valójában kegyelem. Jusson eszünkbe a 84. zsoltár, miszerint jobb egy nap az Isten házában, az Ő közelében, mint bármennyi más egyebütt (Zsoltárok 84,11).

Az új égőáldozati oltár felszentelésének végén így szól az Úr: „én pedig kegyelmes leszek hozzátok” (27). Megnyugtató, hogy ma már nem kell mészárszékké tenni a templomot azért, hogy Istent kiengesztelhessük, gyarlóságaink miatt. Megnyugtató az is, hogy nem kell „más módon” sem áldozatot bemutatnunk, hiszen Jézus Krisztus egyetlenegy, tökéletes áldozata minden bűnünkért eleget tett. Elég, ha Isten Igéje tisztán szól, és abban mindig felhangzik az evangélium, miszerint Jézus Krisztus érdeméért, Isten kegyelmes hozzánk. Elég, ha Isten Igéje szól, és a kegyelem üzenetét, az úrvacsora sákramentuma által, a Szentlélek bizonyossággá pecsételi bennünk. Ugyanis, amilyen bizonyosan halljuk az Igét, amilyen valóságosan megfogjuk a kenyeret és a kelyhet, ugyanolyan valóságos Isten kegyelmi tette, a Jézus Krisztusban. Ebből a kegyelemből élünk. Minden kegyelem. Semmit sem vihetünk Isten elé, de mindent megkaptunk Őtőle, ezért szív szerint Ő késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy ettől kezdve Őneki éljünk.**

János 21,15-19

350. dicséret

* A templom főépülete előtt, a belső udvaron állt a nagy égőáldozati oltár. Az oltár körül egy könyök széles és mély „bemélyedés”, azaz árok húzódott. Ennek falazott szegélye volt. Az oltár maga három részből állt, az alja, az oltár falazata, rajta a közbülső résszel, legfelül pedig a négyszarvú tűztér, amelyen az égőáldozatot elégették (13-17). Ezt az új égőáldozati oltárt hét napon át szentelték fel vétekáldozatokkal (25-26), és az áldozati állat megszentelt vérével megkenték az oltárt, annak négy szarvát, a felső tömb négy sarkát, meg a szegélyét körös-körül (20). Csak ezután mutathatták be ezen az oltáron a békeáldozatot, amelyből az áldozathozók és a papok együtt ehettek (27). 

** Mindenre elég az Ő kegyelme. Ahol ezt tudják, élik, ebben örömmel megnyugszanak, ott jelen van Isten egyháza. Kálvin János, nagy művében mindezt így fogalmazza meg: „…ahol tisztán hirdetik és hallgatják Isten Igéjét, ahol a sákramentumokat Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, ott minden kétséget kizáróan lennie kell Isten valamiféle egyházának” (4.1.9.).

Isten dicsősége elhagyta a templomot, amikor az ítélet kiteljesedett (11,23). Most Isten dicsősége visszatér az elkészült, új templomba és betölti azt (1-4). - 1. Isten dicsőségének ragyogásában szégyenkezhetünk, mert ebben a fényességben látjuk igazán tökéletlenségünket (10-11).* - 2. Isten dicsősége mintát, mértéket ad nekünk, az Őneki kedves életre, ahogy Ezékiel látomása egyértelmű mintát adott a megépítendő új templomról (10-11). - 3. Isten dicsősége garancia arra, hogy megmaradunk az Ő közelében, és többé nem csatangolunk el onnan életveszélyes helyekre; hiszen ahogy a templomot betöltötte az Úr dicsősége, Istennek Lelke úgy tölti be népének életét, mégpedig örökre (5-9). - 4. Isten dicsősége Jézus Krisztusban jelent meg úgy, hogy azt az ember is elhordozhatta. Jézus Krisztusra tekintve azonban látjuk, hogy Isten dicsősége nem pusztító ragyogás, hanem megmentő fényesség (3; János 17,4-5).**

János 21,1-14

349. dicséret

* Isten dicsőségét ábrázolja ki az új jeruzsálemi templom, amely igen szentséges terület, de Isten dicsősége bennünket, egymáshoz való viszonyunkat is, egész földi életünket „templommá akarja formálni”, azaz szentté akarja tenni: hogy a mennyei világ gazdagsága megjelenjen ebben a földi életben.

** „…mint a kis virág is magától kibomlik rá, ha csöndes fényed omlik” (165. dicséret 4. verse). Isten dicsősége, azaz mentő szeretete megjelent Jézus Krisztusban, hogy aztán ez a dicsőség láthatóvá legyen rajtunk is, mint az Ő népén.

Ebben a fejezetben különösen hangsúlyos, hogy a szent területet el kell választani a mindennapitól: a külső és a belső fal, a kamrák, a szentély, a szentek szentje, a rituális papi átöltözések mind ezt szolgálják. A ma embere számára mindez azért idegen, mert eleve nem ismeri el a „szent” fontosságát, jelentőségét. A szent pedig éppen attól szent, hogy elhatárolt a hétköznapitól.* Húsvét azt az örömhírt ajándékozta nekünk, hogy Isten maga törte át szentségének tőlünk elválasztó falát, eljött ebbe a világba, hogy hétköznapjainkat is megszentelje, az örök élet gazdagságával. Ettől kezdve az a szent, aki nem elkülönül, hanem nyit; de ennek a nyitásnak soha nem lehet az ára, hitének és rábízott üzenetének feladása. A nyitásban mindig a szentnek kell áthatnia a hétköznapit, és nem fordítva, ahogy ez Jézus Krisztus halálában és feltámadásában történt. Amennyiben ez nem így történik, akkor nyitásunk felelőtlen hűtlenség, ezért amennyiben gyengének érezzük magunkat, inkább zárkózzunk be.

János 20,30-31

353. dicséret

* Nézzük, mindez hogyan jelenik meg a mai Igében.

A templomteret nyugatról lezáró melléképület, északról és délről határos volt egy-egy szimmetrikusan elhelyezkedő, hosszanti, a templomtest nyugat-keleti tengelyét követő, hátsó, teraszszerűen emelkedő épületegyüttessel, kamrasorral, amelyet északról és délről fal választott el a külső udvartól. 

A papok itt fogyaszthatták el az áldozatokból őket megillető részt, valamint az oltárra szánt áldozatokat raktározták bennük. A papok itt öltöztek át a szolgálati ruhába, és itt vetették le azt.

Végül a látomás megméri a templomépület teljes kerületét, a külső falat, kelet, észak, dél és nyugat sorrendjében. A Jelenések könyvében is ez a sorrend (21,3). A teljes méret 500x500 könyök, azaz 250x250 méter. Ez a fal elválasztotta a szentet a profántól, de belül még számos fokozatban történt ugyanez.

Ezékiel látomása végigvezet a templomon. A Lélek által „átmehetünk” a szentélyen (1-2), a szentek szentjén (3-4), a templom felfelé keskenyedő falába, körbefutó párkányzatába, három szinten megépített oldalfülkéken (5-11), az ezektől elkülönülő kamrákon (10), a templom nyugati hátulján épített jókora melléképületen, aminek rendeltetését nem ismerjük (12). Azt tudjuk, hogy nyugatról nem voltak kapuk.* A salamoni templomhoz hasonlítva nyoma sincs aranyozásnak, de a főbb elemek ugyanazok, arany helyett fával burkoltak.** A falakon kerúbok és pálmaágak, mint díszítések, váltakozva jelentek meg. A kerúboknak ember és oroszlánarcuk volt (17-20; 1Királyok 6,29).*** Egyszerű, de „méltó” az épület arra, hogy betöltse Isten dicsősége. Jézus Krisztus halála és feltámadása által bemehetünk a templom legbelsőbb részébe is, sőt, mi magunk lehetünk Isten dicsőségének templomává. A rozoga, düledező viskót templommá újította meg az Úr!

János 20,19-29

185. dicséret

* Nem szükséges rekonstruálni a látomást, bár egy rajz sokat segíthetne.

** A szentély, a szentek szentje és a belső udvar csarnokai faburkolattal voltak ellátva, keskeny ablakokkal, bemélyedő keretekkel (16).

*** A szentély előtt egy faoltárt látott Ezékiel, valószínűleg az illatáldozati oltárt, vagy a szent kenyerek asztalát (21-22). A szentélynek és a szentek szentjének kétszárnyú ajtói voltak, és az ajtószárnyak mindegyike még két szárnyra volt osztva, így mindegyik ajtó valójában négy szárnyból állt (23-26).

Ezékiel próféta számára a templom, mint hely, Isten jelenlétének szent helye. A templom egyetlen hely. Minden élet forrásának (Zsoltárok 36,10), minden gyökerünknek, eredetünknek, kötődésünknek helye a templom. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy Isten Lélek (János 4,24), Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (Cselekedetek 17,28), akit az egek egei sem fogadhatnak be (1Királyok 8,27; 2Kórnika 2,5), ezért Isten jelenléte nem köthető egyetlen épülethez sem. Mégis! A jeruzsálemi templom egyetlensége, páratlansága hirdeti, hogy nincsen más az Istenen kívül, egyedül Ő az Úr, és számunkra sincs más támasz, kötődés, gyökér, eredet, csakis Ő. Ezért a hívő ember számára mindig szent hely az, ahová az Isten helyezte, ahol megismerte az életet, a szeretteit, és mindenekelőtt az Urat. Gondoljunk csak bele, miért olyan hontalan, magányos, gyökértelen, ugyanakkor erőszakos a „posztmodern” ember; még a hitében és a kegyességében is az, állandóan „újít”: nincs temploma, élő Istene, otthona; ezért halálosan nyugtalan és kibírhatatlan. A feltámadott Úr életünk gyökere és gyümölcstermő ága, hogy végre „megállapodjunk”.

János 20,1-18

356. dicséret

Lenyűgöz ez a pontos leírás, amely egyszerre az új templom terve, és ugyanakkor a „mennyei templom” leírása, ahová majd megérkezünk, ahol minden ékes és szép rendben lesz, az Istennel, egymással és önmagunkkal való zavartalan közösségben. Itt minden tiszta és szent; de hiszem, hétköznapi, kedvelt dolgainkat sem kell elhagynunk, hanem ott azt is megtisztulva, az Isten dicsőségére tehetjük majd. Ebben a leírásban sok az ismétlés. Ezékiel mindegyik kapunál leírja ismét ugyanazt, az építményekkel, méretekkel együtt. Nem siet, nem kapkod, itt szent dologról van szó, és mindig ugyanarról: Isten dicsőségéről és népének üdvösségéről. Tehát az igehirdetés is, amelynek megbecsülésére templomokat emelnek ma is, nem siet, nem kapkod, hanem nyugodtan, minden öncélú kreativitás nélkül ismétli ugyanazt: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. A jeruzsálemi templom, és az abban bemutatott áldozatok Jézus Krisztus megváltó szeretetének előképei. Nekünk nincs más mondanivalónk, csak ez, ismételgessük bátran, mert erre emlékezni, emlékeztetni kell, és annak ajándékaiból részesülni lehet.**

János 19,31-42

343. dicséret

* Ezékiel pontosan, méreteivel együtt leírja a templom belső kapuit, és az azokhoz tartozó építményeket.  Pontosan leírja a kapuk előcsarnokait, amelyek a külső udvar felé néztek, őrszobáit, pilléreit, pálmadíszeit, a kapukra vezető nyolc lépcsőfokot, a kapukhoz tartozó kamrákat, ahol templomban és az oltárnál szolgáló papok öltöztek át, a kamrákhoz tartozó asztalokat, ahol az áldozati állatot mosták meg és darabolták fel. 

** Ennek a templomnak szépsége látomás Isten népéről, amely győztes ügyet képvisel, amennyiben Jézus Krisztust képviseli: alapja, falai, kapui vannak. Megújulása abban van, hogy nemcsak leporolja az egyetlen, jól bevált régit, hanem Isten Lelke által megeleveníti azt.

Az új templomról szóló látomás hirdeti, hogy Isten nem vetette el népét, hanem haza vezeti őket városukba, templomukba, gyülekezetükbe.** - Az a látomás nemcsak egy pontos tervrajz egy tényleges, majdani épületről, hanem minden elemének, építményének lehet „többre” mutató jelentése.*** - Itt minden az Isten által meghatározott rendben történik, amely a mennyei világ rendjét ábrázolja ki. Itt van mihez igazodni, van egy vitathatatlan „legfelsőbb mérce”. - A fal elválasztja egymástól a szentet és a profánt, ugyanakkor a kapuk hirdetik, hogy Isten népe nyitott, benne él a világban, de nem engedi, hogy „felzabálja” a világ. - Az új templomnak biztos az alapja, erős a fala, és nyitottak a kapui. - Ez a látomás egyben látomás Isten népéről, az egyházról, miszerint Isten mindenkor megújítja népét, úgy, hogy nem csupán leporolja a régit, hanem megeleveníti azt. Jézus Krisztus feltámadása által elevenedik meg az emberi élet, templomon belül és kívül egyaránt.****

János 19,16b-30

337. dicséret

* A látomás időpontja: a fogság 25. évében, Jeruzsálem eleste után 14 évvel (1). „Az év elején” nem a babiloni időszámításra vonatkozik, hanem az ősi zsidó őszi évkezdetre. Eszerint a látomás időpontja Kr. e. 573. októbere volt. Az a magas hely, ahova látomásban kerül a próféta, a Sion-hegy, itt meglátta a próféta Jeruzsálemet és a templomot (2). A próféta látja az templomot, arról pontos leírást ad, méretekkel együtt, miszerint egy könyök kb. fél méter, így a mérőnád kb. három métert jelentett. A látomás elénk tárja, tervszerű pontossággal a templom falait, három kapuját (a keleti, északi és déli kapukat), azok csarnokait, az őrszobákkal, a külső udvart a kamrákkal. Külön tanulmányt lehetne írni erről a látomásról.

** Az ember idegenben értékeli igazán azt, amit otthon kapott az Úrtól, ide értve gyökereit, hitét. Isten megújuló kegyelme áldott lehetőség arra, hogy ez a hit megteljen mennyei tartalommal.

*** Ugyanakkor ezzel az értelmezéssel vigyázzunk, mert ha minden épületelembe mennyei tartalmat magyarázunk, megerőszakoljuk az Igét

****  Isten népe győztes nép, ezért itt, ebben a világban reménységgel szolgálhat, mert a győzelem már az övé.