Jézus felment a mennybe, de nekünk nem felfelé „bámészkodva” kell élnünk, hanem vissza kell térnünk a mindennapokba (12), mert az Úr ott lesz velünk, Igéje és Lelke által (9-11). Erre az Úr követei figyelmeztetnek bennünket (11). Munkánkat, földi harcainkat, Isten dicsőségére végzett szolgálatként, ebben a bizonyosságban végezhetjük: Ő velünk van (Máté 1,23); és azt is ígérte, hogy nem hagy itt bennünket, hanem visszajön értünk (11). A tanítványok egy szívvel és egy lélekkel, kitartóan vettek részt az imádságban, azokkal együtt, akik még a teremben voltak (13-14). Az Ige közelében, egy szívvel, lélekkel, kitartóan, rendszeresen mondott imádság a zálog arra, hogy az „odafennvalók” bizonyosságában éljünk meg minden földit (Kolossé 3,2).

1Mózes 2

248. dicséret

Mit jelent Szentlélekkel megkereszteltetni? A mai igeszakasz alapján válaszoljunk erre a kérdésre. A víz nem önmagáért van, hanem azért, hogy szomjat oltson, megtisztítson, felüdítsen; a Szentlélek mozgásba hozza a keresztség vizét, Jézus Krisztus feltámadásának örömhírét, megitat, megtisztít, felüdít azzal. Víz nélkül nincs élet, Jézus Krisztus nélkül nincs üdvösség, de a Szentlélek hinti ránk ezt a vizet úgy, hogy annak áldásait megtapasztaljuk. Nagy baj, ha lebecsüljük a vízkeresztséget, de várni kell arra, amíg a Szentlélek megmozgatja ezt a vizet (4). Vagyis a kettő együtt a keresztség valójában, a vízkeresztség és a Lélekkeresztség; még akkor is, ha Isten akarata szerint a kettő nem egyszerre adatik, viszont egyik „elem” sem játszható ki a másik ellenében. Amikor pedig betölt minket a Lélek, akkor arra az időre Isten egy konkrét feladatra, küldetésre vértez fel bennünket (4-5).*

1Mózes 1,26-31

8. zsoltár

* - 1. A tényleges szövegben olvasható

- 2. Akit Isten a Szentlelkével keresztelt meg, azt többé nem érdekli az itteni hatalom, saját, vagy „klikkjének” mielőbbi királysága. Az ilyen ember Isten dicsőségére él minden sikerrel és áldott lehetőséggel, teszi a dolgát, nem sürgeti az Istent, hanem rábízza magát az Ő időszámítására, hiszen eljön majd az élő Isten teljes uralmának ideje. Ez az egyetlen uralom, amelynek csak az áldását és nem az átkát tapasztaljuk (6).

- 3. Az ilyen ember nem beszél arról, amit Isten nem jelentett ki nekünk, vagyis nem akar mindenek tudója és megmagyarázója lenni; egyszerűen tiszteletben tartja azt, ami nem rá tartozik (7).

- 4. Akit Isten a Szentlelkével keresztelt meg, az kap erőt, nem csak úgy általában az élet terheinek hordozásához, hanem főként ahhoz, hogy tanúskodjon, mindenki előtt a szabadulás, a megváltás örömhíréről, egészen a föld végső határáig; vagyis Jézus Krisztusban már nem elkülönülést, hanem nyitást jelent az Istenről való tanúskodás (8).

Lukács evangéliumának tömör összefoglalása ez a pár igevers, magától a „szerzőtől”, aki az evangélium folytatásának szánta az apostolok cselekedeteiről szóló írását, hiszen a „témában” első könyve az evangélium, amit a mostani követ (1). - A címzett is ugyanaz, mint az evangélium esetében, Teofilus. „Elég” egy embernek hitelesen továbbadni Jézus Krisztus evangéliumát, a többit majd az Úr elvégzi. Van-e egy embered, akinek mondod, éled a megváltásról szóló Igét? (1) - Jézus cselekedett és tanított, fellépésétől kezdve egészen mennybemeneteléig; sőt, mi tudjuk a teljes kijelentésből, hogy a kezdetektől mindvégig, szól és cselekszik! Az Úr Jézus Krisztus megváltó szeretete a kezdet és a vég. Őbenne „megágyazott” ez a világ (1-2). - Boldog az a nép, az olyan ember, aki ezt tudja, éli, továbbadja; mert ettől kezdve általa is szól és cselekszik az Úr. A feltámadott Jézus Krisztus ugyanis azért ment fel a mennybe, hogy Igéje és Lelke által, valamint hitben járó szolgái által mindenütt jelen legyen (2).*

1Mózes 1,1-25

253. dicséret

* - Vannak olyan kivételezettek, akiket az üdvösségen túl, konkrétan az evangélium szolgálatára választott ki az Úr, a legkivételezettebbek pedig az apostolok, akik térben és időben is ismerhették az Urat. Ez a kivételezettség nem azt jelenti, hogy ezek „többek” bárkinél is, hanem azt, hogy különösen nagy a felelősségük (2). Láthatóan, konkrétan megbízta őket az Úr! Ezekért csak imádkozni lehet, imádkozz lelkipásztorodért. - Jézus Krisztus tehát cselekedett, tanított, szenvedett, meghalt, halálából feltámadt, majd negyven napon át megjelent, hogy sok bizonyítékkal hirdesse: Ő él (3). Ez a bizonyíték, a Szentlélek munkája, de aki bizonyossággal tudja, hogy Ő él, az mindent tud!

Örkény István „Kulcskeresők” című darabja arról szól, hogy egy új lakás ajtajának zárszerkezete elromlik, a végén kiderül, hogy kívülről be lehet jönni, de kifelé nem nyílik az ajtó. A lakók* és vendégeik „bezártsága” arra kényszeríti őket, hogy saját kudarcos életükkel szembenézzenek: a családfő pilóta, az állandóan szorongó felesége, a valójában otthonról menekülő ezermester ugyanúgy, mint a beteljesülést váró vénkisasszony. „Odabent” a kudarcaikat sikernek állítják be, a tények ellenére is; még a köztemető előtt landoló pilóta is dicséretet érdemel, hogy élve lehozta az utasokat, ha el is vétette a kifutópályát. Szabad-e illúziókban élni, jogunk van-e az „önbecsapáshoz”, hogy kibírjuk a kudarcainkat, sőt, magát az életet; miközben a tények sem biztos, hogy olyan makacs dolgok?** A kegyelem teológiája innen érthető meg: Isten felől nyílik az ajtó, Ő nyit ajtót, bevisz az Ő szobájába, a hit szobájába, hogy kibírjuk, a hit szemével*** a világot; hogy méltósággal átmenjünk az életen, innen nem is enged ki bennünket, Ő őriz; nem enged a tényeknek kiszolgáltatni. Odaát aztán majd rendeződnek a dolgok. Nem baj, ha belülről nem nyílik az ajtó, Istennél ott van a kulcs, ő küldi a többieket is, befelé. Józsué könyvének végén ez történik. A hit optikájával szemléljük a tényeket, „a kegyelmi bentről”, még akkor is, ha ez sokaknak illúzióként, önbecsapásként hat. Aki bent van, az boldog, örül.

2Thesszalonika 3,6-18

52. zsoltár

* A lakók és vendégeik, az utasszállító repülőgép-pilóta apa; az emiatt állandóan rettegő, idegkimerült, válni készülő anya; valamint a már barátjához elköltözni készülő lányuk, először a kulcsot keresik, hogy bezárhassák az új lakást. A kulcskeresésben segítségükre siet egy ezermester; egy minden lében kanál, mások életét megoldani akaró okoskodó; valamint egy, még mindig álmai lovagjára váró vénkisasszony. Amikor a szemük előtt, a fogason lógó kulcsok előkerülnek, és bezárják a lakást, bent rekednek, mert a zár elromlott, belülről nem nyílik.

** Amikor kiderül, hogy kívülről nyílik az ajtó, mert a „tényeket objektíven közlő” riporter, a házaspár lányának barátja megérkezett hozzájuk, rájuk nyitott; és ekkor mindnyájan döntés elé kerülnek, hogy bent maradjanak, vagy kint; saját, boldogan átértelmezett világukban éljenek tovább; vagy kimenjenek a lakásból, abba a világba, ahol mások, a tények könyörtelen mércéjével mérnek bennünket. Megáll a levegő, amikor az ezermester kérdezi, hogy visszacsukja-e az ajtót, és úgy döntenek, bent maradnak, az illúziókban, mert így még elviselhető valahogy az életük. Innen már csak egy lépés a közhelyes, de nagyon fontos kérdés, illúzió-e minden művészet, sőt maga a vallás, a hit is, amely „benti” zárt világára könyörtelenül rácsapja az ajtót, sőt néha arról is gondoskodik, hogy kívülről se lehessen olyan egyszerűen bejutni.

***, (mondhatjuk azt is, „a hit illúziójával”)

Odaálltak mindnyájan az Isten színe elé. Ezt a vezető, Józsué kezdeményezte (1). Hálával visszatekintettek az Úr hatalmas tetteire (2-13), számot vetettek mindarról, amit az Úr cselekedett velük (Zsoltárok 111,2). Isten kiemelte őket a többiek közül (3), megismertette saját magát velük, vezette őket, azt adta oda nekik, amiért nem ők fáradtak, földet, városokat, ültetvényeket (13). Isten adott győzelmet nekik a harcokban, Ő harcolt értük. Ez nagyon fontos kijelentés, itt a könyv végén, az egész könyv helyes megértése szempontjából. Felfoghatatlan kegyelem ez. A kegyelmet nem lehet, nem kell megmagyarázni; - ez Isten szuverén döntése. De egy biztos, Isten kijelentése szerint: ez a kegyelem nem a másik ellenében, hanem a másikért adatik a kiválasztottnak, hogy a kivételezett által nyerjen áldást a többi (1Mózes 12,3). Józsué olyan döntésre hívja Isten népét, amelyben Ő elől jár, és amely már eldőlt, hiszen az ember döntését mindig megelőzi az Isten rólunk szóló döntése (14-15).*

2Thessalonika 3,1-5

89. zsoltár

* Ettől még ez a döntés fontos, mert ilyenkor tudatosodik az Isten kegyelmi tette bennünk, illetve ilyenkor lesz láthatóvá mások számára is a hatalmas Isten, bennünk. Ez a döntés, amivel kimondjuk, hogy mi az Urat szolgáljuk, soha nem a mi érdemünk (14). Ez a döntés világos határvonalat húz, határozott igeneket és nemeket mond, lényegi kérdésekben; - a kis gyülekezettel, a családdal egy közösségben (15).

Józsué hűséggel elvégezte mindazt, amit az Isten rábízott. Most, amikor Mózes utóda elbúcsúzik, csak annyit mond, hogy valójában Isten cselekedett, ő pedig hűséggel követte az Úr parancsait. Ez a legtöbb, amit egy hívő ember, küldetése végén elmondhat: végig figyeltem az Úrra, hallottam az Úr szavát, nem értettem félre azt, és életem végéig hűséggel Őt követve, engedtem, hogy Isten cselekedjen bennem és általam. Józsué feladata nehéz feladat volt, kegyetlenül nehéz; egyedül az menti fel őt, hogy az adott kor viszonyai között, Isten szavát pontosan megértve, Isten hűséges eszköze volt. Józsué hangsúlyozza, hogy Isten beteljesítette népének adott ígéretét, valójában az Úr harcolt népéért (3). Isten hűségéből kegyelmi ajándékként következik a nép hűsége, aki továbbra is figyel, hallja, helyesen meghallja, és nem félrehallja az Isten szavát, így engedelmesen az Úr útján marad. Ennek az engedelmességnek mindenkor feltétele, hogy Isten népe egységes legyen, együtt szeressék az Urat és egymást. Minden áldás forrása ez (15-16).*

2Thessalonika 2,13-17

378. dicséret

* Ne keveredjetek másokkal (7), hangzik az intés. Ma ezt a figyelmeztetést félreértjük, pedig ma is fontos, Jézus Krisztust követve is életfontosságú ez a tanács. Isten népe nyitott, de nem keveredik azok közé, akik életükkel és szavaikkal káromolják az Urat; nem keveredik bele ki tudja milyen kétes ügyleteikbe. Jézus Krisztus közösséget vállalt a bűnösökkel, a paráznákkal, a vámszedőkkel, de nem keveredett közéjük, nem vett részt abban, amit ezek műveltek. Pontosan fogalmazok, hogy értsük, Jézus Krisztus leült a „vámszedőkkel" egy asztalhoz, de nem nyitott velük közös éttermet. Ebben ma sincsenek kompromisszumok.

Jézus Krisztusban az egyetlen Isten tisztelete sok helyen, sokféle módon történhet; - de ma már „túl sok” a „hely” és a „mód”, „gyanúsan” sok. Ismét szükség lenne a nagyobb egységre az egyetlen Isten tiszteletében; azaz több igei fegyelemre, rendre lenne szükségünk. Egyéni kegyességi megnyilvánulások helyett közösségi alázatot vár tőlünk az Úr. De sajnos hitében, kegyességében valahány egy külön, makacs, bevehetetlen világ, miközben mindenki azt hisz, úgy hisz, ahogy akar. Nem jól van ez így; még akkor sincs jól így, ha az üdvösség egyedül Jézus Krisztusban adatik, és nem az Isten tiszteletének módjában. Az összevisszaság, az egyéniesség azonban kárhozatos, intő jel is lehet, egy határon túl. Valóban bálvány az, amikor valaki magának alkot „oltárt”. Az egyházfegyelem hiánya minden bálványimádás kezdete.

2Thesszalonika 2,1-12

14. zsoltár

* Az egyetlen Isten imádatának egyetlen helye és módja van, ezért minden izraeli férfinak évente háromszor meg kellett jelennie a szent sátornál (2Mózes 23,17). Az „idegen” környezet veszélye ezt az „egyetlenséget” joggal tartotta fontosnak, Isten tiszteletével kapcsolatban. A keleti törzsek építettek egy nagy oltárt a maguk számára, mert a szent sátortól távol éltek (9-11). A nyugati törzsek ezt a feltűnően nagy oltárt „félreértették”, nem az Úr oltárának tartották, hitetlenségnek, „bálványozásnak” értékelték, az egységük megtörésének, hiszen az igazi oltár, az egyetlen oltár, „Silóban” van (1Sámuel 4,3). Ezért a nyugatiak harcba indultak a keleti törzsek ellen (12), hiszen itt lázadás történt az élő Isten ellen. Szerintük veszélybe került az egyetlen Isten szentsége, és ez nem lehet alku tárgya. Közben kiderült, hogy (21-29), hogy a keletiek csak egy emlékoltárt építettek, ahol nem mutattak be áldozatokat, tehát az áldozatok bemutatását csak az egyetlen oltárnál végezték a keleti törzsek is, és a nagy oltár őket is az egyetlen, velük lévő Istenre emlékeztette, mindennapi küzdelmeikben.

Ez a világ csak baj halma, itt soha nincs nyugalom (454. dicséret). A „nyugalom” ugyanis unalmas; - ha nincs külső ellenség, akkor egymásnak esünk. Itteni világunk olyan, mint az étel, amit beköpött a légy, és az elkezd erjedni (Prédikátor 10,1), amíg az egész ehetetlenné válik, még mosléknak sem alkalmas egy idő után, mert rothad. Mahler V. szimfóniájának második tétele ilyen, a zenetudósok szerint, ahol ez a lassú, egyébként „gyönyörű” zene szándékosan egyre vontatottabb, megszűnik a ritmusa, eltűnik a dallama, míg végül úgy fejeződik be, hogy „szétesik” az egész. Én teológusként azt mondanám, hogy a bűntől, a mindenkinél nagyobb „ellenségtől” megrontott világ halálos szétesettségét halljuk itt, a zene nyelvén kifejezve, amely elsőre még „gyönyörűségesnek” is tűnhet. Éppen ez a legnagyobb csapdája ennek az állapotnak. Isten népe megérkezett, a Jordánon túli törzsek is visszatértek területükre (1-8), és a folyón inneni és túli törzsek máris félreértették egymást, összevesztek egymással, és majdnem egymásnak estek; - mert egyik „csapat” a másikat hitetlen bálványimádónak nevezte.*

2Thesszalonika 1

364. dicséret

* Hányféle ellentét keserít bennünket, kifelé, befelé. Olyanok vagyunk, mint az összegubancolódott spulni, esély sincs kibogozni, szétvagdalni értelmetlen, mert használhatatlanná lesz az egész, tehát ki vele! Isten kegyelme, hogy mégsem dob ki minket, nem vagdal szét, hanem türelemmel kibogoz a használható, áldott nyugalomra; a másik példával élve, nem enged végleg „szétesni”, minden ritmus és dallam nélkül, sőt, adja Jézus Krisztusban azt a gyönyörűséget, ami nem életveszélyes, hanem életes.

A mi feltámadott Urunk felment a mennybe, azért, hogy helyet készítsen nekünk, és visszajövetelekor magához vegyen bennünket, addig pedig Igéje és Lelke által mindenütt jelen legyen (János 14,1-3). Isten népe hálát adott azért, hogy van egy hely, az Ígéret földje, ahová megérkezhettek, Isten ígéretei szerint, ahol nyugalmat lelhettek (44). Ez a nyugalom ugyan nagyon sokba került, és csak az menti fel őket, hogy Isten adta nekik az országot (43). Ebben a „hasadt” világban a mi „nyugalmunkért” mindig a másik fizet meg; - gondoljunk csak bele, így van ez ma is, így volt akkor is (44). Isten azonban gondoskodott arról, hogy legyen egy olyan „hely”, a menny, ahol a mi nyugalmunkért nem fizet meg már senki más. Jézus Krisztus „megfizetett”, kiegyenlített minden számlát, eltörölte a „megfizetés” szemléletét, az „áldozatot”. Itt még mindig sok az áldozat, de az üdvösséges nyugalomért már nem kell áldozatot hozni.*

1Thesszalonika 5,12-28

358. dicséret

* Olyan világ felé tartunk, ahol a nyugalom maradéktalan lesz; „aktív”, és mégis zavartalan nyugalom ez; nem egyéni, hanem közösségi nyugalomról van szó, közösségben Istennel és egymással. Olyan nyugalom ez, ahol minden ellentmondás eltűnik, még a teológiai kérdések is megoldódnak; még az is világossá lesz, hogy akkor most a léviták nem kaptak területet, mert az Úr az ő örökségük, de mégis kaptak negyvennyolc várost; tehát van is örökségük, meg nincs is (1-42). Jöjj, Urunk, add a sokféle ellentmondást feloldó, üdvösséges nyugalmadat nekünk.

Menedékre van szükségünk. Ez az ember alapállapota. Isten népe ugyanúgy menedékre szorul, mint bárki más, a különbség csupán annyi, hogy Isten népe tudja, hogy van menedék. Ez a menedék Isten kegyelmes szeretete. A menedékvárosok kijelölése Isten megmenekítő szeretetét hirdeti, valamint az emberi élet szentségét, egy olyan korban, ahol a vérbosszú legitim törvény volt, amelyet a legközelebbi rokonnak kellett elvégezni, ha a családjában valakit megöltek (4).* Ezek a városok azonban, egy ottani eljárás után, azoknak biztosítottak védelmet, akik akaratukon kívül ölték meg embertársukat, hiszen a vérbosszú rájuk is vonatkozott volna (4-6). A menedékváros menedéket, életben maradást jelentett, de ugyanakkor mégis bezártságot. Ebben a világban még a menedék is valójában rabság, a hívő ember azonban a „rabságot” is üdvösséges szabadságként élheti meg. Odaát majd az Istennek kedves szabadság teljesedik ki rajtunk, annak minden veszélye nélkül, ugyanakkor annak minden áldásával. Isten népe a leginkább rászorul a menedékre, ez Józsué könyvében egyértelműen kiderül, hiszen ők „szándékosan öltek”, ezért Isten népén, rajtunk csak a legnagyobb menedék, Jézus Krisztus segíthetett. Csak Jézus Krisztusban van védelmünk, csak Őbenne tudunk „jók” lenni; Őrajta kívül, még Őt emlegetve is rombolunk, és nem építünk.**

1Thesszalonika 5,1-11

367. dicséret

* A Tízparancsolat után az első rendeletek egyike foglakozott már a menedékvárosok kijelölésével (2Mózes 21,12-13). Ezek a városok azonban egy ottani eljárás után azoknak biztosítottak védelmet, akik akaratukon kívül ölték meg embertársukat, hiszen a vérbosszú rájuk is vonatkozott volna (4-6). Az akkori főpap halála után évülhetett el ez a gyilkosság, és ezután biztonsággal kijöhetett a menedékvárosból az érintett (6).

** Áldott védelem tehát a mi Urunk, áldott rabság Őbenne lenni, és ez még mások számára is védelem. Nincs ugyanis visszataszítóbb annál, mint amikor valaki az Isten nevében bánt, rombol, pusztít.

Lehetséges olyan, hogy Isten valamit nekünk ígért, és azt mégis elveszítjük? Ebben a világban az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy egy ideig lehet csak a miénk valami, nekünk pedig el kell engedni azt, amit az Isten kivesz a kezünkből. Teológiailag úgy is megfogalmazhatjuk a fenti sorokat, hogy Isten jogos büntetése rajtunk az, hogy csak egy ideig miénk valami, mert a bűn zsoldja a halál (Róma 6,23), vagyis nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). Isten eredeti gondolata azonban az élet, és nem a halál, ezért küldte el Jézus Krisztust, hogy feltámadása által visszaadja nekünk az élet teljességét, az üdvösséget, amit viszont nem vehetnek el tőlünk soha (Róma 8,38-39). A mai Ige leírja a maradék hét törzs területét az Ígéret földjén. Dán törzsének területéről azt olvassuk, hogy ők elvesztették területüket (40-47), de nem végleg, hiszen északon újabb várost kaptak (47-48).* Ebben a világban nincsenek kész dolgok, csupa mozgás minden. Odaát érnek be azok a gyümölcsök, amelyeket itt, az Isten színe előtt érleltünk.

1Thesszalonika 4,9-18

409. dicséret

* A leírásból úgy tűnik, hogy Dán törzsének jutott a legkisebb terület, ezért az igeszakasz Dán törzsének határait nem is határozza meg, hanem csupán tizenhét várost sorol fel, amelyek Dán törzsének jutottak. Ezek szerint Dán törzsének eredeti területe a legkisebb lehetett. Valahol délen Júda, Benjámin és Efraim törzsével határosan. Később azonban Dán területét elvették az emóriak (Bírák 1,34). Ekkor a törzs legnagyobb része messze északra vándorolt, megtámadta Lesem városát, és ott telepedett le, Naftáli törzsének szomszédságában.

Isten népe belefáradt a sok harcba, pedig még „nem végeztek”. A mai igeszakasz felveti a kérdést: mikor lehet valamibe belefáradni, és mikor van a gondosan előkészített cselekvés ideje? Önmagában mindkettő veszélyes, mert sem a belefáradást, sem az ügyes technikákkal kigondolt emberi erőlködést nem áldja meg az Isten. A hívő ember mindig cselekszik, de tudja, hogy cselekvését Isten mindent megelőző kegyelme hordozza. Ezért a hívő ember úgy cselekszik, hogy tudja, életének értékét nem cselekedeteink eredménye határozza meg. Ezért a hívő ember úgy cselekszik, hogy közben tud pihenni is; úgy cselekszik, hogy vannak harcai, de ezek a harcok mindenre és mindenkire nézve csak építőek lehetnek. A hívő ember soha nem fárad bele a cselekvésbe, de tudja, hogy élete a végső „aktív nyugalom" felé tart. A hívő ember cselekvése akkor áldott, ha őbenne maga az Úr cselekszik, saját magunk cselekvése ugyanis önző és pusztító. Arra van szükségünk, hogy Jézus Krisztus gondolkodjon, érezzen bennünk és mozgasson bennünket.

1Thesszalonika 4,1-8

368. dicséret

* Isten népének tagjai kimerültek az Ígéret földjének elfoglalásáért vívott harcokban. Hét törzsnek még mindig nem volt területe. Úgy tűnt, hogy megelégedtek azzal a nomád, céltalan élettel, ahogy a pusztában éltek. Közömbösségük bántotta Józsuét, ezért cselekvésre bátorította őket: meddig késlekedtek még birtokba venni azt a földet, amelyet nektek adott atyáitok Istene, az Úr? (3) Józsué a tettek embere volt, mégpedig a gondosan előkészített cselekvések embere. Józsué huszonegy férfit jelöltetett ki, vagyis minden terület nélküli hét törzsből hármat, és megbízta őket, hogy járják be a megmaradt területeket, készítsenek róla leírást, hogy aztán visszatérve sorsvetéssel eloszthassák közöttük a maradék területet (4-7). Józsué azzal is bátorította a népet, hogy a kijelentés sátrát az Ígéret földjének „mértani közepén" helyezte el, vagyis átvitette a sátrat Gilgálból Sílóba. Józsué ezzel is jelezte, hogy jólét és áldás csak Isten imádata és szolgálata által lehetséges, ide értve Isten népének az egységét is.

József fiai a legtermékenyebb területet kapták, mégis, nagy népükre hivatkozva ezt a területet ők kevesellték. Józsué azzal bíztatta őket, hogy irtsák ki hegyvidékeik erdőségét, és győzzék le a még be nem vett síkvidéki városokat, ahol ugyan erős harci kocsikkal rendelkeznek az ott lakók, de erősebb az Úr ezeknél (14-18). Összegezve: nem ment a valóságban olyan „simán” az Ígéret földjének birtokba vétele, hanem hosszú évszázadokon át tartott, ide értve a bírák korát is. Érthetően, az ott lakók ellenálltak. Az Úr azonban segítette népét, és az Úr erejével adatott nekik a „győzelem”. Ebben a világban az Úrtól való „győzelem” sem adatik „simán”, még úgy sem, hogy velünk az Isten. A ténylegesen megígért győzelem, a bűn, betegség, halál felett, Jézus Krisztusban már a miénk. Ennek a győzelemnek csak halvány kiábrázolása az Ígéret földjének elfoglalása. Erre a győzelemre már nem mondhatjuk, hogy „kevés”, ugyanakkor ez a győzelem az Istennek kedves győzelem, amely nem a másik ellenében kapja meg a sajátját.

1Thesszalonika 3,9-13

66. zsoltár

* Mákír, Manassé elsőszülötte megkapta a Jordánon túli területeket (1-2). A törzs többi tagja a Jordánon innen telepedett le, területük egészen a Földközi-tengerig terjedt (7-10). Külön említi az igeszakasz Celofhádot, Manassé ükunokáját, akinek lányai születtek (3-6), így ők kaptak örökséget (4Mózes 27,1-11). Ez az eset annak is bizonysága, hogy Isten törvénye kezdettől fogva figyelt a nők jogaira. Manassé kapott néhány várost, amelyek Issakár és Ásér törzsének területén helyezkedtek el. Ezeket a városokat nem tudták meghódítani, csupán adófizetőkké tették ezeket a városokat, és bekebelezésük majd csak a bírák korában történt meg (11-13).

Józsué könyve nem attól nehéz könyv, mert sok szörnyűséget olvasunk benne, hanem attól, hogy ennek a világnak könyörtelen állapotát tárja elénk. Józsué könyvében a még megváltatlan világ állapotáról olvasunk, amely ugyanakkor megváltás után kiált, de amelyben, egy határon túl a kompromisszumok is halálosak. Ez a szempont Józsué könyve értelmezésének alapja. Júda törzséhez hasonlóan, Efraim törzse sem űzte ki területéről az ott lakó kánaániakat, vagyis a korábbi pogány lakosokat, hanem önző, gazdasági okokból, megalkudott velük, mint szolgáikkal és adófizetőikkel. Évszázadokkal később, a bírák idejében ez a gyarló döntés a visszájára fordult, mert a Gézerben maradt őslakosok felkeltek Izráel ellen, és őket tették szolgákká. A megváltott ember már nem kompromisszumokat köt, döntő ügyekben legalábbis nem, hanem krisztusi módon vállalja a másik ember szeretetét, „megtartását”, és az ezzel járó, akár „halálos” kockázatot, de az egyetlen lelkület, a „krisztusi”, amely másokat is képes megváltoztatni.*

1Thessalonika 3,1-8

338. dicséret

* Gondoljunk a hindu Gandhira és a szeretet, az alumaradás eszközével legyőzött angol hadseregre.

Ádáz ellenségek közé ékelődött Júda törzse, ezért erős vezetőkre volt szüksége, olyanokra, mint Dávid, hogy „életben maradjon”. Életben maradni, jobban élni, a másik fölött élni, ezért erősnek lenni, erős „vezetőként”. Igen, ez fontos, Jézus Krisztusig. Őbenne azonban örök életünk van, tehát nem kell az életre törekedni, mert az élet már eleve a miénk. Jézus Krisztus az egyetlen, aki életet ad, minden más életre való törekvésünk valójában halált nemz. Az a tény, hogy éppen Jeruzsálemet nem sikerült elfoglalni, figyelmeztet, mind a mai napig, hogy noha itt mindenki megkapja jutalmát, de e világ valóságában nincsenek „tiszta képletek”; sőt, ez a tény alázatban tartja Isten népét is, mert életünk és tisztaságunk Jézus Krisztusban van, és minden „vegytisztaságra” való emberi erőlködés valójában az embertelenség határa. Van út, vannak határok, van élet; de csakis Jézus Krisztusban; persze az Ő eszközeiként mi is húzunk határokat, de ezt csak nagy alázattal és szelídséggel tehetjük, még akkor is, ha a határhúzás „határozott húzás”. – Ez e nehéz részek nyolcadik magyarázati lehetősége.

1Thessalonika 2,13-20

299. dicséret

Visszaemlékezni a „régi időkre” akkor áldott tevékenység, ha az ember reménységgel tekint a jövőbe is. Istenbe vetett hitünkkel tekinthetünk hálával és nem keserédes szomorúsággal a múltba, és bizalommal a jövőbe (10-11). Káléb visszaemlékezett arra, amikor még csak az Ígéret Földjének határán álltak, és kikémlelték azt a földet, Józsuéval együtt (6); most pedig felosztják egymás között ezt a földet, mert az Úr nekik adta azt, ahogy ígérte (1-5). Áldott az Isten, hogy beteljesíti ígéretét. Ugyanakkor ott van az ember szívében a fájdalom, hogy az én sikerem, győzelmem miért csak mások kudarca, pusztulása árán lehetséges (12). Isten megmutatta Jézus Krisztusban, végső, tökéletes áldozata által, hogy az Isten országában már nem ez a „rend”, mert az Ő eredeti gondolata sem ez. Isten éppen itt akarja gyógyítani a világot is, amely az örök életben már maradéktalanul megtapasztalt gyógyulásunk lesz.* – Ez e nehéz részek hetedik magyarázati lehetősége.

1Thesszalonika 2,1-12

107. zsoltár

* A Bibliában minden efelé mutat. Káléb bizonyságot tesz arról, hogy Isten megerősítette őket, mert noha félelmetesnek tűntek az Ígéret földjén lakók, ők mégis az Úrra tekintettek és nem a félelmekre meg a problémákra, mert Isten nagyobb minden félelemnél és problémánál (8-9). Mi már tudjuk, hogy Isten még annál a problémánál is nagyobb, amely csak a másik ellenében tud helyet biztosítani saját maga számára; sőt, Isten még a halál legnagyobb problémájánál is nagyobb. Tehát hálaadással emlékezhetünk a múltra, élvezve Isten bűnbocsátó kegyelmét, mert örök jövőnk van, amely azonban alapvetően átformálja a jelent is (12-15).

Jézus Krisztus nem akart győzni, mégis övé lett az egyetlen és legnagyobb győzelem. Isten népe hódított, mert győzni akart. - E nehéz részek hatodik magyarázati lehetősége hangsúlyozni azt, hogy Isten Igéje az ellenkezőjével mutat rá arra, ami Jézus Krisztusban, mint végső kijelentésben közel jött hozzánk. Isten népe „hódított”, de Isten nem a hódítás Istene.* Isten azonban Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a győzelem eleve azoké, akik az Úr gyermekei, ezért nekik nem kell „látható győzelemre” törekedni, sőt éppen ez a bizonyosság teszi lehetővé, hogy tudjanak utolsók maradni. A győzelem fogalma itt soha nem emberek feletti, nem „birtok” feletti győzelmet jelent. Ezért hangsúlyozza már itt is az Ige, az Ószövetség nyelvén, hogy noha minden törzs megkapta a maga örökségét (8-31), de volt egy törzs, Lévi törzse, akiknek nem jutott látható örökség, mert az ő örökségük, maga az Isten volt (32-33). Felvillan itt valami az evangéliumból, jelezve, hogy ez az igazi út, efelé tartunk; mindez már halvány, de biztos előképe annak, ami Jézus Krisztusban adatott nekünk.

1Thesszalonika 1

225. dicséret

* Isten népe teljes győzelemre törekedett, ezért emeli ki az Ige, hogy voltak még el nem foglalt területek az Ígéret földjén (1-7); vagyis van még mit tenni, hogy minden uralom az övék legyen a nekik ígért területen.

Összesen harmincegy király szenvedett vereséget a harcokban. Ez a lista maradt belőlük (9-24). Sok a király ebben a világban. Isten egyszer minden „királyságot” megítél, és ne csak a nálunknál feljebb lévőkre gondoljunk, hanem a saját magunk gyarló „királyságára” is. Manapság szintén sokféle módon „irtogatjuk” egymást. Bizony jogos Isten megsemmisítő ítélete minden „emberi királyság” felett. Ne felejtsük el, hogy Isten, saját népének gyarló királyságát is többször megítélte. - Ez tehát a Józsué könyvének ötödik magyarázati lehetősége, miszerint ez a sok szörnyűség nem Istentől való, hanem az emberi „királykodásból” fakadó nyomorúság, amit Isten joggal ítél meg. Ugyanakkor ez a fejezet hirdeti, hogy kegyelemre szorulunk. Isten, Jézus Krisztust, az igaz királyt „győzte le”, minden gyarló emberi királyság kritikájaként; és feltámadása által a megújulás egyetlen lehetőségét kínálja nekünk.**

Kolossé 4,7-18

193. dicséret

Summázva: minden zsákmány Izráelé lett (14), de senki emberfián nem könyörültek. - E nehéz részek negyedik magyarázati módja felveti a kérdést, hogy az eddig említett magyarázati módok közül melyik a helyes? Itt mondjuk ki, hogy egyik sem helyes. Ezekkel ellentétben szögezzük le: Isten szuverén Úr, mindent megtehet, mindent jól tesz, mert Ő mindent nagyobb összefüggésekben lát. Ővele nem vitatkozhatunk. Isten az, aki öl, de azért, hogy megelevenítsen. Megnyugtató, hogy az Ige itt többször hangsúlyozza, hogy valójában itt Isten cselekszik, és nem az Ő népének indulata. Egyébként Isten népének nem lenne mentsége, ha saját hatalmuk és indulatuk tombolása, ráadásul Istenre hivatkozva történne. Ha öl is, ha megítél is az Úr, azért teszi, hogy végül megelevenítsen. A feltámadott Jézus Krisztus ad magyarázatot minderre. Isten Őt ölte meg, hogy minket megelevenítsen. Sok szenvedésen át vezetett az út a végső kijelentésig; de ettől kezdve már nem lehet „öldökölve” megoldani dolgainkat. Viszont sok szenvedés árán lehet eljutni eddig a felismerésig, hiszen valójában meg kell halnunk, meg kell öldökölnünk önmagunkat, hogy Isten megelevenítsen minket. Halál nélkül nincs feltámadás (Galata 2,19).

Kolossé 4,2-6

5. zsoltár

Mint a déli országrész királyai, az északiak is szövetkeztek Izráel ellen (4), akik közülük sem hagytak életben senkit (9).* - E nehéz részek harmadik magyarázati módja. Vannak olyan magyarázatok, amelyek rámutatnak arra, hogy itt olyan öldöklés történik, amelyben nincs irgalom, sőt rettenetesen kegyetlen; mindent kiirt, amíg az övé nem lesz az, ami eddig a másiké volt. Felteszik a kérdést, még ószövetségi értelemben is, Isten nevében lehetséges ilyen; nemcsak Isten nevével való takarózásról van itt szó? Még az előző fejezetben részletesen hallunk a kegyetlenkedések részleteiről. Miután mindenkit kiirtottak, az öt királyt barlangba rekesztették, siralomházba rettegtették őket, majd nyakukra tiporva megalázták, megkínozták őket, aztán megölték valamennyit, és elrettentésül felakasztották őket közszemlére. Merjen csak valaki Isten népére és szövetségeseire kezet emelni (10, 22-27).** – Egy bizonyos, Isten ígérete több, mint az ellenség túlereje (4). Az Úr harcol népéért (6).

Kolossé 3,18-4,1

195. dicséret

* A középső országrész elfoglalásáról alig szól Józsué könyve, ezt a felsorolt tájegységekből tudjuk (10,40-414; 11,2-3). - A váratlan támadás miatt az északi őslakosok szövetsége nem is jut odáig, hogy haderejüket bevessék; Isten népének pedig nem kell haderő, mert az Úr harcol értük (6).

** Egészen radikális megnyilatkozások is olvashatók itt: az olyan Isten, aki megállítja a napot, amíg minden ellenségét ki nem írtja, az nem az én Istenem.

A déli országrész elfoglalásának leírásánál, az egyes városok legyőzésénél mindig ugyanaz a formula tér vissza: ugyanúgy bántak lakóival, mint a többi város lakóival, mindenkit kiirtottak (28-43). – E nehéz részek másik magyarázati módja. Vannak számtalanul olyan magyarázatok is, amelyek átvitten, allegorikusan értelmeznek. Ezek a magyarázatok abból indulnak ki, hogy az Úr segíti népét, itt valójában az Úr cselekszik (14; 42), Ő ad győzelmet, Ő ad parancsot az öldöklésre (41), népe csak engedelmes eszköz mindebben. Miért? Azért, mert a régit gyökeresen ki kell irtani, hogy új kezdődjön, de megmenekülnek azok, akik bejutnak a megerősített városokba (20), és ez a megerősített város Jézus Krisztus megváltó oltalma, amely a pogány menekülők számára is készen áll. A „régivel” nem lehet közösködni, mert magával ránt, mindenestül ki kell irtani azt, a nap sem nyugszik le a „régi” teljes pusztulásáig (12-13). Isten ad minderre felhatalmazást, mert félti népét, hogy megalkuszik a „régivel”, ha az ott marad a közelében. Isten szent, öljük meg mi is magunkban a tisztátalanság minden fajtáját.*

Kolossé 3,12-17

489. dicséret

* Isten szent, öljük meg mi is magunkban a tisztátalanság minden fajtáját, ahogy Józsué kiirtotta a tisztátalan népeket, akik ráadásul szövetkeztek Isten és népe ellen. Végül is ők kezdték. Ez a magyarázat rámutat az emberi szövetkezés különböző, gyarló fajtáira is (1-5). Egyedül az Istennel való szövetség áldott. Isten népének nagy győzelme a Jézus Krisztusban adott győzelem előképe, bűn, betegség, halál, minden gonosz ellenség felett, a gonosz felett (25). Így tesz majd az Úr minden ellenségünkkel.

Józsué könyve nehéz könyv. Azon belül a most soron következő szakaszok a könyvön belül is a legnehezebbek. Sok magyarázatot elolvastam már ezekhez, régóta izgatnak az itt olvasható fejezetek; mi az a helyes írásmagyarázati elv, amit itt felvállalhatunk? Ezeket vesszük most néhány napon át sorra. – E nehéz részek egyik magyarázati módja. Vannak bőven olyan magyarázatok, amelyek a legkönnyebb utat választják, egyszerűen újramondják az eseményeket, tömörítve, érthetőbben összefoglalva, tagolva, strukturálva az igeszakaszt, kortörténeti, vallástörténeti eligazítást adva arról az öt „emóri” városállamról, akik szövetkeztek a gibeóni városállam ellen, mert azok Izráel mellé álltak és így félelmetesnek tűnt az egységük. Leírják azt, hogy ezek a városállamok 50 km-es körzetnyi távolságban álltak Jeruzsálemhez képest. A nap és hold megállására, az öldöklés végéig, azt a magyarázatot adják, hogy a pogány népek istenként tisztelték a napot és a holdat, és most ezek a pogány népek tehetetlen bálványisteneik szeme láttára pusztulnak el, mert egyedül Isten az Úr. 

Kolossé 3,5-11

213. dicséret

A mozikban látható mostanában egy film, amely arról szól, hogy valaki boldog házasságban él, neveli a gyermekeit, ám egy fogadáson meglát egy gyönyörű nőt, aki szintén nyitottnak mutatkozik felé. Ettől kezdve gyötrelmeket élnek át mindketten, hogy hogyan tovább. A film vége zseniális, szinte igei üzenetű, mert a filmben a valóság és a fantázia keveredik, és a végén kiderül, hogy a gyönyörű hölgyet csak meglátta, egy pillantás volt az egész, de aztán valaki más félrehívta, és igazából soha, még nem is beszélgettek egymással. Maga az egész film egy pillanat elgondolásának a kibontása volt, ami a valóságban soha nem történt meg. Ez egy kegyelmi állapot, amely hűségben tart, házasságban, feladatban, hitben. Ez a kegyelmi állapot mindig konkrét történésekben, a kísértésekben pedig „radikális” döntésekben mutatkozik meg. Isten segítségével, még ha át is repül a fejünk fölött a madár, nem engedhetjük, hogy fészket rakjon a fejünkre (Luther Márton). A gibeóniakról, de az Ákánról szóló történet is (7,10-26) az Isten melletti konkrét, lényegi helyzetekben radikális döntés fontosságát hirdeti meg előttünk. Az Isten parancsai melletti konkrét döntések mindig az életet szolgálják, az élet kiteljesedését, mert Isten mindig jót akar nekünk. Érhetnek bennünket kudarcok, de: Urunk, a lényegi döntéseinkben tégy bennünket mindig szilárddá, és kudarcaink is ahhoz segítsenek bennünket, hogy ezért a szilárdságért könyöröghessünk.

Kolossé 3,1-4

348. dicséret

* Kiderült a gibeóniak ravaszsága, az, hogy valójában ott laknak „közöttük”, de féltették az életüket, harcolni sem volt elég erejük, ezért szedték rá Isten népét. Ugyanakkor Isten népe is hibázott, mert nem kérdezték meg az Urat, hanem azonnal, „zsigerből”, érzéseikre és érdekeikre hallgatva döntöttek: jók lesznek ezek a gibeóniak szolgáknak; végül azok is maradtak a gibeóniak (27). De többről van itt szó. Miért kell radikálisan szakítani azokkal, akik korábban ott éltek, mégpedig ilyen rettenetes módon? A „rettenetes módra” már adtunk magyarázatot az előző héten, de a radikalitás magyarázatával még adósak vagyunk. A mai igemagyarázat erre tesz kísérletet.

Mindannyian élni akarunk, ha lehet, jobban akarunk élni; ha bántanak, akkor pedig védekezünk; „zsigerből” ez az élet törvénye, amely csak Jézus Krisztusban, az örök élet bizonyosságával lehet alapvetően más. Az Ígéret földjén lakó népek védekeztek, szövetségbe tömörültek Józsué és Izráel ellen (1-2). Voltak azonban olyanok, akik ravaszsággal és nem hadakozva védekeztek (3-4). Gibeón lakói azt színlelték, hogy nem az Ígéret földjének lakói, hanem messziről jöttek, mert hallották Izráel Istenének hírét, és szolgálni akarnak Isten népének, ha azok szövetséget kötnek velük. Kenyerük is megszáradt, borostömlőjük is szétrepedezett a hosszú úton (6-13).  Józsué szövetséget kötött velük, békességet ígért nekik és életben hagyta őket, erre esküt is tett a népközösség vezetőivel együtt (15-6). Isten akaratát azonban nem kérdezték meg minderről (16). Hányszor történik ugyanez: azonnal döntünk. Mindig hagyjunk időt, álljunk meg, aludjunk rá egyet. Persze ez nem elég: Isten előtt álljunk meg a nagy döntések előtt; - így amikor azonnal kell dönteni, akkor is Ő fog vezetni bennünket. 

Kolossé 2,16-23

140. zsoltár

Ma is kínzó a kérdés, amely továbbra is előttünk áll: mit jelent a „másik orcát is odatartó” szelídség a gyakorlatban (Máté 5,21-26)? A „bűn rontotta világ” ma is keresztre viszi azt, aki szeret, hiszen az emberi barbárság határtalan. Ez a kiáltó ellentmondás ott feszül a mai Igében. Amikor a város kiirtása után oltárt állítottak Isten népének tagjai az Ébál hegyén, ahol felolvasták Mózes törvényét, benne a Tízparancsolatot, eközben úgy adtak hálát Istennek, hogy kezükhöz vér tapadt. Megváltásra van szükségünk. A törvénynek ugyanis csak az átkát tapasztalhatjuk meg ebben a világban (34), hiszen tökéletesen azt nem tudjuk teljesíteni. Jézus Krisztusban azonban kitárul az áldás, a megoldás, a megváltás.

Kolossé 2,1-15

164. dicséret