Péter, a megtért, hívő zsidó ember, aki már ismerte Jézus Krisztust, és biztos volt abban, hogy ő már mindent tud, még az üdvösség tekintetében is. Meg volt győződve arról, hogy az üdvösség a Jézus Krisztusban megtért zsidóké. Korának szokása szerint, pogányok házába továbbra sem lépett be ez a Péter, még Jézus Krisztussal a szívében sem. Hívő volt, de még „szűkkeblű” volt, nem volt benne szeretet. Ezért kellett találkoznia a megtért, zsidó Péternek a pogány római Kornéliusszal; - mindkettőjüknek pedig együtt Jézus Krisztussal. Isten, Kornéliuszt mennyei követekkel (3-6), Pétert egy látomással készítette fel erre a találkozásra (9-16), hogy amit Isten megtisztított, azt Péter se mondja tisztátalannak (15), vagyis ne legyen szűkebb a szíve, mint amilyen az Istené.** Óriási fordulat, nyitás, evangélium: Péter behívta, és vendégül látta Kornéliusz követeit (23).

1Mózes 27,1-33

51. zsoltár

* A pogány, de már „vallásos” Kornéliusz, és a már „megtért”, zsidó Péter találkozását készíti elő ez az igeszakasz. Mindkettőjüknek szükségük van erre a találkozásra. Ezt, Kornéliuszra nézve, kifejtettük tegnap. De erre a találkozásra Péternek is szüksége volt.

** Ma is sok kegyes, hívő, vallásos embert hordoz ez a földteke, de valójában mindenki a maga hitét, kegyességét éli, és sokszor nagy „homály”, vagy túl „lehatárolt” az egész; - mindkettő félelmetes, és egyik sem elég. Jézus Krisztus az egyetlen, aki mindenfajta hit méltó tárgya lehet. Sőt, Ő az élő hit alanya is, mert Ő támasztja bennünk a hitet.

Déri János, egykori riporterünk, halála előtti nyilatkozata került elém „véletlenül” az interneten. Minden átalakul a halál közelében, és amit itt fontosnak tartottunk, egyszerre semmivé lesz. Sok leckén, szenvedésen át „tudja” Isten kimunkálni engedetlen szívünkben az élő hitet. Isten munkálkodik értünk. Ezért küldte el Jézus Krisztust, akiben örök életünk van, és Őbenne helyére kerülnek a dolgaink. Isten munkál a pogány, de már „vallásos” Kornéliuszban ugyanúgy; mint a már „megtért”, zsidó Péterben; mindkettőjüknek szükségük van erre; nem kevésbé nekünk. Cézárea a rómaiak főhadiszállása volt. Itt élt Kornéliusz, családjával együtt, istenfélelemben, hiteles kegyességben, mert ahol lehetett, jót tett (1-2). Római létére, „pogány” létére hitt az Istenben. De ez az „általános istenfélelem” nem elég, mert konkrét találkozásra van szükség, az élő Istennel, a feltámadott Úrral. Ezért kellett Kornéliusznak Péterrel találkozni (3-8).

1Mózes 26

20. zsoltár

Péter apostol csodatételei emlékeztetnek Jézus Krisztus csodáira. Mégis, vegyük észre a nagy különbséget, mert itt éppen ez a lényeg. Péter csak egyszerű tanítványa Jézus Krisztusnak, alázatos eszköze az Úr hatalmának. A gutaütöttet nem Péter gyógyította meg, hanem Jézus Krisztus (34), és a halottat sem ő támasztotta fel, hanem csak imádkozva kérhette a gyászos helyzetben az Istennek kedves megoldást (40). Ezért ezek a csodatételek nem is Péter apostol felé fordítják a figyelmet, hanem az általa munkálkodó Jézus Krisztusra. A keresztyén szolgálat lényege mindig ez: rámutatni az Úr Jézus Krisztusra, hogy sokan higgyenek Őbenne (42). Tehát nem Pétert „sztárolták”, hanem Jézus Krisztusban hittek azok, akik részesültek ezekben a jelekben, illetve látták azokat. Victor János a magyarázatában világosan kimondja, hogy a csodatételek ereje nekünk nem adatott meg. Nem is szükséges. Testi csodák nélkül is megjelentetheti magát az Úr, az életünkben. Jézus Krisztus feltámadásával ugyanis már minden a miénk, ennél többet nem kaphatunk, ha mégis részesülünk, időlegesen, ebben a világban megoldást nyújtó csodákban, az csak ráadás.

1Mózes 25

511. dicséret

Szívünk utolsó dobbanásáig arról teszünk bizonyságot, hogy valóban az Úréi vagyunk-e? Itt nem arról van szó, hogy tökéletesekké, „angyalokká” leszünk, mert gyarló „személyiségünket” használja fel az Úr. Szerintem az egykori Saul, Pál apostolként is megmaradt, az evangélium ügyét illetően is, egy „nehéz”, bizonyos tekintetben „kellemetlen”, nem akarom azt mondani, hogy „agresszív” embernek. Küzdött is ő az ó-emberével, be is vallja ezt (Róma 7,22), de soha nem esett vissza a régi életébe. Ezzel szemben én számos olyan látványos megtérésről tudok, ahol a „tartós és hiteles, mindvégig való folytatás” már kérdéses. Egy példa: a megtért, új keresztyén asszony testvérünk rászólt arra a testvérre, aki az istentisztelet után rágyújtott; aztán néhány év múlva ugyanez a „testvér” egy igen pénzes férfival, szó szerint elmotorozott a férjétől és a gyermekeitől. A börtönökben megtért foglyok bizonyságtétele megindító, tényleg látszik rajtuk, hogy megváltoztak. Az ember azonban megretten, amikor hallja a szörnyűségekről, gyilkosságokról szóló töredelmes visszaemlékezéseket; szeretjük őket, imádkozunk értük, de ők is, velünk együtt, a haláluk órájáig, „nyíltan” (28) vizsgáznak abból, hogy valóban megtértek-e? (Máté 24,13)

1Mózes 24,28-67

75. zsoltár

Saul megtérése bizonyság arról, hogy Isten hatalma ma is képes embereket átformálni, teljesen megváltoztatni. Az apostol mindig alázattal, és Isten Jézus Krisztusban közölt, újjászülő hatalmáért hálát adva emlékezett meg arról, hogy milyen volt ő egykor, de Isten gazdag irgalma és nagy szeretete életre keltette őt is, a Krisztussal együtt (Efezus 2,3-4). Gyakran emlegetjük azt, hogy Saul ott a damaszkuszi úton egyik pillanatról a másikra megtért, és a gyilkos indulattól vezetett, agresszív emberből krisztusi emberré lett. Ez a megtérés azonban nem a „pontszerűségében” igazolt, hanem abban, hogy az apostol, ettől kezdve, szíve utolsó dobbanásáig a Krisztus ügyéért élt; vagyis nem esett vissza régi, pusztító és önpusztító életébe. Látványos megtéréseket ugyanis láttunk már sokat, lelkesítőket, megkönnyezni valókat; de ezek nem ettől valóságosak, hanem attól, ami utána következett: nem biztos, hogy azonnal, de a valódi megtéréstől kezdve, élete végig, hitelesen élte és hirdette az illető azt, hogy Jézus Krisztus a Megváltó.

1Mózes 24,1-27

123. zsoltár

Az élő Istennel találkozni: kegyelmi állapot. Ebből a kegyelemből kiindulva tegyük fel a kérdést, hogyan lehet az élő Istennel találkozni?  Erre a kérdésre felel az etióp kincstárnok története. - Az élő Istennel úgy találkozhatunk, hogy Ő mindig küld egy emberi eszközt, aki engedelmesen mellénk szegődik életutunkon, a legalkalmasabb pillanatban pedig bizonyságot tesz nekünk Jézus Krisztusról. - Az élő Istennel életnyomorúságainkat belátva, Őt keresve találkozhatunk (27). Az etióp kincstárnok, az etióp királynő gazdasági minisztere volt; nagy felelőssége, és az ebből fakadó terhe arra utal, hogy hűséggel végezte feladatát. - Az élő Istennel, az Ő kijelentésének dokumentumát, a Bibliát olvasva lehet találkozni. A Bibliát azonban nem elég olvasni, azt érteni kell, helyesen kell érteni, építően és megelevenítően lehet érteni. – Ezért az élő Istennel a Bibliát magyarázva lehet találkozni. Fülöp megmagyarázta az etióp kincstárnoknak az olvasott szakaszt, amely Jézus Krisztusról szól, a megváltás örömhíréről, akárcsak az egész Szentírás. Fülöp tehát helyesen érti, építően és megelevenítően értelmezi a Szentírást. Ez az egyetlen járható út a Biblia magyarázatában (35).

1Mózes 23

421. dicséret

* Az élő Istennel találkozni: kegyelmi állapot. Ebből a kegyelemből kiindulva tegyük fel a kérdést, hogyan lehet az élő Istennel találkozni?  Erre a kérdésre felel az etióp kincstárnok története. – 1. Istennel találkozni "néptelen úton" lehet (26). Fülöp azt a parancsot kapja, hogy hagyja ott a sokaságot, és a Jeruzsálemből Gázába vezető néptelen útra menjen.  A nagy találkozások nem tömeges élmények között történnek meg. A „néptelen út" azt is jelenti, hogy a kevésen kell hűnek lenni (Lukács 16,10), egy ember üdvössége is fontos. A „néptelen út" hirdeti, hogy a kevesebb sokszor több, ezért ha „sok" zúdul ránk, akkor merjünk bölcsen szelektálni. Az élő Istennel és egymással, csendben, szűk körben, sokszor „néptelen úton" lehet. – 2. Az élő Istennel úgy találkozhatunk, hogy Ő mindig küld egy emberi eszközt, aki engedelmesen mellénk szegődik életutunkon, a legalkalmasabb pillanatban pedig bizonyságot tesz nekünk Jézus Krisztusról. Fülöp ilyen engedelmes eszköze volt az Istennek, sokak életében, most az etióp kincstárnok életében (27). Gondolj hálával arra, aki Isten engedelmes eszköze volt abban, hogy az élő Istennel, a Jézus Krisztusban találkozhass. – 3. Az élő Istennel életnyomorúságainkat belátva, Őt keresve találkozhatunk (27). Az etióp kincstárnok, az etióp királynő gazdasági minisztere volt; nagy felelőssége, és az ebből fakadó terhe arra utal, hogy hűséggel végezte feladatát. Kár, hogy a mai felelős embereken egy diplomatikus nyugodtság látszik; a rájuk bízott ügy feletti hiteles aggódás helyett. Az etióp kincstárnokot nemcsak felelős tisztsége „nyomasztotta" joggal, hanem testi nyomorúsága is volt, hiszen az akkori kor rendje szerint, mivel az etióp királynő mellett szolgált, megcsonkított ember volt. Ez is teherként nehezedett rá. Az etióp kincstárnok azonban belátta, hogy életnyomorúságában csak az élő Isten adhat enyhülést, ezért kereste az Urat; hangsúlyozzuk, nem a vallásos ember által kigondolt Istent kereste, hanem az egyetlen élő Istent. Ezért járt Jeruzsálemben. – 4. Az élő Istennel, az Ő kijelentésének dokumentumát, a Bibliát olvasva lehet találkozni. Az etióp kincstárnok hazafelé utazva Ézsaiás próféta könyvét olvasta az Írásokból (28-33). Nyilván Jeruzsálembe jutott hozzá a tekercshez. Hangosan betűzgette az igeszakaszt (Ézsaiás 53,7-8), amikor Fülöppel találkozott. A Bibliát azonban nem elég olvasni, azt érteni kell, helyesen kell érteni, építően és megelevenítően lehet érteni. – 5. Az élő Istennel a Bibliát magyarázva lehet találkozni. Az etióp kincstárnok nem értette az általa olvasott igeszakaszt. Ezért küldte az Úr a néptelen útra Fülöpöt, hogy ezek egymással találkozzanak, és Fülöp igehirdetése által az etióp kincstárnok megismerje az Urat. Miután hangosan felolvasták az igehelyet (32-33), Fülöp megmagyarázta a felolvasott szakaszt. Ebben a magyarázatban a fő kérdés az, hogy kiről szól ez a szakasz, kiről szólnak az Írások? (34) Fülöp megmagyarázta az etióp kincstárnoknak ezt a szakaszt, amely Jézus Krisztusról szól, a megváltás örömhíréről, akárcsak az egész Szentírás. Fülöp tehát helyesen érti, építően és megelevenítően értelmezi a Szentírást. Ez az egyetlen járható út a Biblia magyarázatában (35). – 6. Az élő Istennel találkozni nem más, mint hitre jutni: hinni, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, Megváltó (37); ezt kifelé felvállalni, megkeresztelkedni (38), és örvendezve élni és hirdetni az Urat (39). Ez a kincstárnok vitte el a keresztyén örömhírt Etiópiába.

Isten az első üldözést is felhasználta, mert akik szétszóródtak, ahová kerültek, ott is hirdették az Igét (4). Fülöp diakónus Samáriában hirdette Krisztust (5). Az emberek hittek az Igének. A tény megokolása elgondolkodtató. Azért hitték az Igét, mert látták a jeleket, amelyeket Isten Fülöp által cselekedett, és a jelek között sok csodálatos gyógyulás is történt, nemcsak testi betegek, bénák, hanem mentális betegek, „megszállottak” is meggyógyultak (6-8). Már majdnem „irigykedni” kezdtem, mint Simon (23), hogy ma miért nem történnek jelek, hiszen a béna nem áll fel, a súlyos pszichiátriai beteg állapota csak szinten tartható, de igazából az idő múlásával csak rosszabb lesz. De aztán eszembe jutott Jézus Krisztus szava, hogy aki a jel által hisz, az valójában hitetlen és parázna, hiszen Jézus Krisztus feltámadásának jele a legtöbb, mindenre elég.** Ne azoknak higgyünk, akik ámulatba ejtenek bennünket (11). Ne a látható jelekért higgyünk! Az Úr ma is tehet csodát, de ez csak ráadás. Az Ige hirdetése, a feltámadott Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel elég (25).

1Mózes 22

139. zsoltár

* Üldözés indult a jeruzsálemi gyülekezet ellen. Egy Saul nevű ember élen járt a keresztyének zaklatásában (3). A gyülekezet tagjai, az apostolok kivételével szétszóródtak (1).

** Beleremegtem, hogy hányszor beleveti magát az Isten népe is a „simóniába”, mert Simon mágus mintájára ügyes technikákkal „varázsolgat”, és megvenné még a Szentlelket is (18-19). Olyan átlátszóak ezek a „lelki bűvészkedések”, mégis Krisztust emlegetve, hány és hány embert megtévesztve (20). Az Ige szavaival mondom, nincs ennél az ügyeskedésnél nagyobb gazság, amiből meg kell térni (22).

Folytassuk tovább a tegnapi gondolatsort: mi jellemző István beszédére? - István nem is védőbeszédet mond, hanem egy igehirdetést, amely rövid, tömör, lényegre törő, és valójában mindig ugyanazt hirdeti, mindenféle kreatív változatosság nélkül: Isten megváltót küldött nekünk! István védőbeszéde ugyanakkor bizonyságtétel is, mert ő úgy mondta mindezt, hogy közben megtelt Szentlélekkel (55), vagyis beszéde már több volt, mint emberi beszéd, miközben ő maga, élő hittel részese volt a saját beszédének, mivel azt már nem is ő, hanem rajta keresztül az Úr mondta. - István ezért a beszédért, tanúságáért, szenvedni, meghalni is kész volt, szelíden, imádkozva, indulat nélkül, krisztusian, hitelesen (57-60). - Ma is ez az igehirdetés csodája, Jézus Krisztus egyházának alaptevékenysége. Nekünk is mondani és élni kell a Jézus Krisztusban közölt üdvösség, megváltás, megoldás evangéliumát. Nem az eredményre kell tekinteni, az első látásra kemény nyakú és szívű emberekre, mert Isten munkálkodik (51).*

1Mózes 21

237. dicséret

* Tegyük hozzá, fontos minden, ami a szóbeli bizonyságtételt kísérheti, az Isten jótetszése szerint, hitelesség, jelek, csodák, látások, de a lényeg mindig a szóbeli bizonyságtétel, hiszen a hit hallásból, Isten Igéjének hirdetése által adatik (Róma 10,14). Egy lelkészkonferencián nagyon szíven ütött, amikor kolléga szájából elhangzott, hogy az Igét sokféleképpen lehet hirdetni, nemcsak szóban, hanem dicsérettel, gitárral, közösséggel, sok mindennel. Igen, így van - ha tisztán szól az Ige, minden más is áldássá lesz, és a hirdetett Igét erősíti meg. De a hirdetett, krisztusi Ige nélkül csak olcsó civil hatásvadász csapattá leszünk, ezekkel pedig tele van a világ.

Mi jellemző István “védőbeszédére”? Erről szóljunk most néhány napon át. - A legjellemzőbb vonása ennek a beszédnek, a tartalma.* Az egész üdvtörténet összefoglalást nyert ebben a beszédben. - István beszéde Jézus Krisztusra mutat, aki Isten Fia, megváltó, minden nép számára (52-53). - Ezzel Izráel népének kiválasztását, küldetését egyszer és mindenkorra a helyére tette ez a beszéd. Isten népe azzal lett megbízva, hogy minden nép számára hirdesse az élő Isten ismeretét, aki Jézus Krisztusban megmutatta, mennyire szereti az embert (1Mózes 12,3). - István azt is egyértelművé tette számunkra, hogy minden bibliamagyarázat csakis Jézus Krisztusra nézve lehetséges építő módon.** Mózest is Jézus Krisztus elöljárójának látja ez a beszéd, és mindent, ami az Ő eljöveteléig történt (35-38), még akkor is, ha már akkor sokan elutasították ezt a szemléletet, a nép körében (39-43).

1Mózes 20

39. zsoltár

* István védőbeszéde végig vezet bennünket Ábrahám kiválasztásától, és az ősatyák történetétől kezdve (2-16), a Mózes által küldött szabadításon (17-36), a pusztai vándorlás hűtlenségein (37-44), és a honfoglaláson át, egészen Dávidig, Salamonig, a templomépítésig (45-50), és a próféták által megígért Igaz eljöveteléig, - akit elárultak és megöltek, de aki feltámadott (51-53).

** Máshogy is közelíthetünk persze az Íráshoz, de az mindig öncélú, és nem Isten szándékának megfelelő, nem üdvösséges. Ezért szent ez az Irat, mert ihletett, vagyis minden sora egy célt szolgál, Isten üdvözítő szándékát, amit megmutatott Jézus Krisztusban. Vizsgálhatjuk persze a Bibliát tudományosan, vizsgálhatjuk annak „emberi” oldalát, mint bármely más iratnak, de ha, mint Igét vesszük kézbe, az egyház számára csak a Krisztusra mutató írásmagyarázat lehetséges.

István diakónus, a hét diakónus egyike (6,5), aki kegyelemmel és erővel volt megáldva (8). A Jézus Krisztusban megjelent kegyelem mindig kedvességben mutatkozik, ezért egy angol fordítás így adja vissza ezt az igeverset, hogy István tele volt kedvességgel és erővel. István telve volt e két fontos ajándékkal, vagyis ez mások számára is, ellenségei számára is elismert és letagadhatatlan volt. A kegyelemből fakadó kedvesség és ugyanakkor az Isten erejének egysége egy emberben a legnagyobb ajándék. Hiszen nem elég kedvesnek lenni, mert azzal azonnal visszaélnek; de nem elég csak erősnek lenni, mert az kegyetlenné teszi az embert. A kettőre együtt van szüksége a hívő embernek, hogy szelídsége és tekintélye is legyen, az Úr ügyének képviseletében.*

1Mózes 19

50. zsoltár

* Urunk, formálj bennünket ilyenekké, és add nekünk azokat a „jeleket” és „csodákat”, amelyek az üdvtörténet Jézus Krisztus feltámadása utáni helyzetében hitelesen igazolhatnak bennünket, illetve általunk, mint méltatlan szolgák által, a Te ügyedet (8). - István diakónus azonban kapott az Úrtól egy harmadik fontos tulajdonságot is, a bölcsességet. Korábban már kifejtettük, hogy ez olyan bölcsesség, amely a legnehezebb helyzeteket is megoldja, ha ez az Isten akarata. Egyébként pedig ez a bölcsesség, kiélezett helyzetekben bátran képviseli az Úr ügyét, és tudja is képviselni, mert a bölcsesség itt okosságot jelent, tehetséget, olyan embert, aki „képben” van, akit nem lehet megfogni, ezért alkalmas arra, hogy felvállalja a konfliktusokat, az Úr ügyében (10). Jöhettek tehát a „szabadosok”, volt ezekből és lesz is mindig, talán fontos is hogy legyenek, mert ezek vetik fel mindig a világot foglalkoztató, nagy problémákat. István azonban megfelelt nekik, kedvesen, mennyei erővel és bölcsességgel, azaz szakszerű okossággal (9-10). Az ember legnagyobb problémája ugyanis nem az, amit a szabadosok azóta is harsognak, hogy szabadság, nyitottság, az egyes ember életének kibontakozása, ennek minden teológiai válfajával együtt; bár letagadhatatlanul fontos kérdések ezek. Az ember igazi problémája az Isten nélküli életéből következő „hasadtsága”, teológiai kifejezéssel, „bűnössége”, amely minden szabadságot pokollá sorvaszt (Jonathan Frenzen, Szabadság). - Ennek bizonyítéka az a tény, hogy mivel nem tudtak ezek a „szabadosok” szembeszállni István bölcsességével, ezért megrágalmazták, hazug tanúkat állítottak. Az emberi aljasság legalja ez; amikor tehetetlen dühömben hazug rágalmakkal küldöm „halálba” ellenségemet. (11-14). István arca azonban ragyogott, mint az angyaloké, továbbra is telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel, még a halál torkában is, hiszen feltámadott Ura megáldotta és nem hagyta el őt (15).

Nagy áldás, ha nő a gyülekezet és ezzel nő a szolgálat lehetősége is (1). Ezzel azt jelzi Isten, hogy a feladatokat meg kell osztani, és a különböző kegyelmi ajándékokkal rendelkező hívő, megbízható testvéreket be kell vonni a szolgálatba. Már itt látható, hogy két fontos tisztség alakult ki az első gyülekezetben (Filippi 1,1). Az egyik ilyen tisztség a gyülekezetvezető tiszte, aki egyben az Igét is hirdette, azaz a tanítást végezte, imádságos szívvel (4). Ezt a tisztséget fordítja a Biblia „püspöknek”, felvigyázónak, de ma ez a gyülekezeti lelkipásztor tisztsége.* A másik ilyen tisztség a diakónusok tisztsége volt, akik minden egyéb szolgálatot végeztek, ami a gyülekezetben felmerült, a szeretetszolgálat minden fajtáját (1-4). Ez a cselekvő igehirdetés, a mindennapi szolgálat, amely hitelesíti az elhangzott Igét. Ez a szolgálat elkezdődik a családban és a gyülekezetben, és folytatódik a saját feladataink között, a világban.** Mindkét tisztség a belső, majd a látható egyház által is felismert külső elhíváshoz kötött (6).***

1Mózes 18

77. zsoltár

* A keresztyénség növekedése miatt, így az egyházszervezet növekedése és a képviseleti elv miatt szükséges volt, különböző szintekre is ilyen felvigyázókat állítani. Ezeknek a bibliai értelemben tiszta, Jézus Krisztusra mutató Ige hirdetésének vigyázása, és a krisztusi felelős egyházvezetés volt a feladatuk, hogy minden ebben a krisztusi rendben menjen végbe (1Korinthus 14,40). Nevezhetjük ezt a tisztséget bárminek, mégis ezer formában rá vagyunk utalva arra, hogy képviseljenek bennünket, és még inkább a Jézus Krisztus ügyét, ennek számos „adminisztratív” formájában is, ezért különböző szinteken ez a tisztség szükséges, hacsak nem lesz minden gyülekezet egy önálló egység; ami, emberileg szólva gyengítené a Jézus Krisztus ügyének „hatékony” megjelenését. Ez a tisztség azonban, még a legszárazabb adminisztrációt tekintve is csak az Ige szolgálata lehet, imádságos szívvel (4).

** A gyülekezetben való puszta jelenléted, hogy időt áldozol egy alkalomra, már ennek a szolgálatnak a kezdete. Ez a szolgálat megjelenik a házasságban, családban, munkahelyen, bárhol, ahol csak vagyunk.

*** Konkrét tisztséggé azáltal lesz szolgálatunk, hogy alkalmasságunkat mások is felismerik, rólunk jó bizonyságot tesznek, és meg vagyunk áldva azzal a bölcsességgel, amely a legnehezebb helyzeteket is krisztusi módon, mégis határozottan, bölcsen tudja megoldani, a Lélek bölcsességével, mint ahogy ezt Gamálielről mondtuk tegnap (3). Tehát minden hívő embernek van feladata a gyülekezetben, bármi is legyen az, ha Isten dicsőségére, és a Lélek indítására teszi azt, és ezzel a látható gyülekezetben is megbízták, vagyis imádsággal és konkrét áldással, kézrátétellel elindították erre a szolgálatra (6). A többi tisztség ennek a kettőnek variánsa csupán, a kegyelmi ajándékok sokfélesége szerint (1Korinthus 12,3-8).

Nagy ajándék egy nehéz helyzetben bölcs tanácsot adni, olyat, amely nem csupán diplomatikus, hanem Istennek kedves, éppen ezért megoldja a leggyarlóbb érdekek mentén szerveződő, életveszélyes konfliktust is. Az apostolok bizonyságtétele után háborogtak a vallási és a világi vezetők egyaránt, és abban egyetértettek, hogy ezekkel végezni kell; noha egymással is hadban álltak (33). Mindeni háborúja ez mindenki ellen, az ok lényegtelen, ez a bűn terméke, senkinek sincs itt igaza, csak hivatkoznak az „igazságra” (Hobbes, Leviatán). Bizony, nem vagyunk bölcsek, tanácsaink, szavaink és tetteink inkább halmozzák a bajt, mintsem megoldják. Gamáliel tanácsa az Úrtól való, mert megoldást szül (34-39). Urunk, könyörülj, mert csak Te adsz bölcsességet (Példabeszédek 2,6). De nagy szükségünk lenne erre a bölcsességre, amely békét teremt és életeket ment, mert nem csak a nagyvilág, hanem saját picinyke „baromfiudvarunk” is tele van háborgással, miközben rendben az történik, hogy valamelyik fél „végez” a másikkal (33), hol így, hol úgy; és „ma nekem, holnap neked”. Leginkább ebből látszik, hogy megváltásra szorul ez a világ. A megváltott ember „békességszerző” (9), minden elvi és gyakorlati igazság fölött állóan az.*

1Mózes 17

28. zsoltár

* Urunk, adj olyan embert, aki nem azt gondolja magáról, hogy ő valaki (36), hanem „mindenféle vészhelyzetben” feláll (34), és hitelesen elmondja az adott, megoldhatatlannak tűnő helyzetben a Te akaratodat, amely egyben a megoldás is: hagyjátok békében egymást (38), így szolgáljátok leginkább az Úrtól való dolgok érvényesülését (38). Itt megoldódott az ügy, noha egy kis verés járt hozzá, de ezt a hívő ember örömmel elhordozza, hogy aztán tovább taníthassa és élhesse a megbékélés evangéliumát, ami több, mint megbékélés, hiszen az evangélium az üdvösség (40-42). Amennyiben pedig az a Te akaratod, Uram, hogy békességben nem lehet a Te ügyedet képviselni, akkor inkább Neked kell engednünk, mint embereknek (29), ám egy határon túl akkor sem veszekszünk, inkább odaadjuk magunkat teljesen a Te ügyednek, és jöjjön, aminek jönnie kell. Áldottak a „szent marhák”, akik nem „hülyék”, hanem igazán krisztusiak.

Két fontos kijelentés hangzik el itt. Az egyik akkor, amikor meg akarják tiltani az apostoloknak, hogy hirdessék a feltámadott Jézus Krisztust: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (29). A másik ilyen kijelentés arra vonatkozik, hogy ad az Isten Szentlelket azoknak, akik engedelmeskednek Istennek (32). A kettő összefügg, hiszen Isten akaratát csak akkor ismerhetjük meg helyesen, és csak akkor engedelmeskedhetünk annak, ha a Szentlélek „pontosan” felfedi előttünk, Igéjére figyelve, az Ő akaratát. Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy a saját akaratunkat gondoljuk bele az Isten akaratába, és annak engedve azt hisszük, hogy „szentlelkesek” és engedelmesek vagyunk. Ezért mindent megelőzve kell könyörögni Isten Lelkéért, hogy az Ő valóságos akaratát megismerve engedelmeskedhessünk az Ő akaratának. Bizony ez sokszor egybeesik azzal, hogy embereknek kell engednünk megoldások, békességek, épülések, gyógyulások érdekében. Mi pedig Isten akaratára hivatkozva büszkék vagyunk arra, hogy embereknek nem engedünk, miközben képviseljük a magunkét, Istenre hivatkozva. Ez nem a Szentlélektől való, noha büszkék vagyunk rá.

1Mózes 16

67. zsoltár

* Csodáktól hemzseg ez az igeszakasz. Rendkívüli módon cselekszik itt az Úr, rendkívüli időkben, felhasználva apostolait. Isten csodálatosan cselekedett az apostolokért. Ennek egyik jele volt, hogy éjszaka megnyitotta a börtönök ajtaját, és kivezette őket onnan (19). Az apostolok „csodálatosan”, azaz Isten erejével, engedelmesen és bátran hirdették Jézus Krisztus feltámadását, és az üdvösség örömhírét (30-32). Az apostolok csodákat tesznek, hiszen Isten ereje munkál bennük, ezért sok jel, gyógyulás történik általuk, és tömegek keresik fel őket. Ezt meg is irigylik a hivatalos vallási és szellemi vezetők tőlük (12-17). Ma is cselekszik az Úr, ugyanúgy csodálatosan, de másként. Vegyük észre, ma, másként, hogyan használ az Úr, ugyanolyan „csodálatosan”, bennünket.

Nem kell utánozni senki „szent” keresztyén emberfiát, és főleg nem a valóságtól látványosan elrugaszkodó közösségeket, mert ott félelmetes dolgok történhetnek. A vagyonközösség önkéntes volt. Egyesek buzgósága ezt „kötelezővé” tette. Nem ott van jelen Jézus Krisztus, ahol állandóan Őt emlegetik, és Őrá hivatkozva tesznek minden mozdulatot. Ugyanakkor a hazugságot Isten megbünteti. Soha nem embereknek hazudunk, hanem mindig Istennek, aki mindeneket tud (4). Anániás és Szafira halála láthatóan megmutatja, hogy mi járna nekünk minden hazugságért, és minden bűnünkért, amelyekkel azóta is tele van, még a hívő életünk is. Csak innen értjük meg, mekkora az Úr megtartó kegyelme az életünkben. Éppen ez bizonyítja, hogy az Övéi vagyunk, és éppen ez indít arra, hogy tisztuljunk, jobbá legyünk, ne hazudjunk, se kicsit, se nagyot; azaz ne kísértsük az Úr Lelkét (9).

1Mózes 15

16. zsoltár

* Az első gyülekezet vagyonközössége áldott, Istennek kedves megvalósulása volt Jézus Krisztus jelenlétének. Ám a bajok mindig ott kezdődnek, ahol a saját lelkünk (pszükhénk) a kelleténél jobban „buzog”, és azt nem a józanság isteni Lelke hatja át. Ekkor történnek meg azok a szélsőségek, amelyek aztán kötelező erővel hatnak, és minden áldott kezdeményezést kegyetlenné tesznek, majd tönkre vágnak. Nyilván ez a túlbuzgóság hajtotta azokat (34-37), akik mindenüket eladták, úgyis hamarosan visszajön az Úr. Az ilyen túlbuzgóság veszélyes, mert ehhez képest az, aki valamit félretesz a korábbi sajátjából, az már „rabló” (5,1-2). Ez a „nézőpont” már nem krisztusi, hanem az ősgyülekezet túlbuzgóságának nyomorúsága. Anániás és felesége, Szafira azonban ott hibázott, hogy hazudtak, nem tiszta lapokkal „játszottak” (3-4). Péter ezt világosan eléjük tárta, jelezve, hogy nem kellett volna „kötelezően” eladniuk a birtokukat, és nem kellett volna mindent átadniuk a gyülekezetnek. Ezzel Péter az ősgyülekezetben többek hamis elvárásait is kritika alá veszi; de hozzáteszi, hogy nem lett volna szabad hazudniuk, vagyis nem lett volna szabad azt mondaniuk, hogy másokhoz hasonlóan mindenüket eladták és az apostolok lábai elé tették az értékét (7-9).

Az első gyülekezet „egyben volt” (2,42-44). A gyülekezet szíve, lelke egy volt (2,46), kegyességük is egy volt (2,42), és anyagi javaik megosztásával is figyeltek arra, hogy a bűneiktől való megszabadulás után a tényleges szegénységtől is megszabaduljanak (32), azaz ne legyen közöttük nincstelen (5Mózes 15,4). Ezt a vagyonközösséget alapvetően félreérthetjük, ezért vegyük komolyan, hogy az első gyülekezetet semmiféle nemes eszme, még az igazságosság eszméje sem vezette ebben, hanem kegyelem alatt voltak (33), és a feltámadott Jézus Krisztusról való hiteles bizonyságtételükhöz hozzátartozott az, hogy minden tekintetben odafigyeltek egymásra. Tehát a jeruzsálemi vagyonközösség önkéntes volt (5,4); a magántulajdont nem váltotta fel valamiféle közös tulajdon, hiszen jogilag továbbra is a tulajdonos rendelkezett a vagyonával (32), de ami jogilag az övé volt, azt, vagy abból egy részt, ahogy az Isten indította, átadott a szegényebb testvérek megsegítésére, kinek-kinek a szüksége szerint (34).*

1Mózes 14

68. zsoltár

* Egy „működő” gyülekezetben ma is gyakoroljuk ezt, magunk között; ugyanakkor nem tudjuk és nem is akarjuk az egész település szegényeit felvállalni, nem azért, mert nem fáj azok nélkülözése, hanem azért, mert ez már túlmutat rajtunk. Az első gyülekezetben nem is volt egyetlen szűkölködő sem (34).

Sokadik igehirdetés, bizonyságtétel ez a Cselekedetek könyvében, és mindegyikre az jellemző, hogy világos, tömör, és minden „emberi kreativitás” nélkül ugyanarról szól: a teremtő és Jézus Krisztusban megváltó Istenről, aki a népek hiábavalósága ellenére üdvösséget adott a világnak. A nemzetek és fejedelmeik mind hitetlenek, a pogányok és Izráel népe is (27), mert a saját érdekükben „zúgolódnak”, és észre sem veszik, hogy minden önhittségük az Úr Felkentje ellen, így valójában az élet ellen támad, mert ahol az önzés határtalan, ott elsorvad az élet. Isten ennek ellenére könyörült a népeken, hogy megőrizze az életet, és visszaadja az élet teljességét (23-27).*

1Mózes 13

261. dicséret

* Hatalmas titok olvasható itt: Jézus Krisztus halálával végrehajtották azt, amit Isten előre elrendelt. Isten, a mi „áldozati logikánkhoz” igazodva adta oda nekünk a megváltás ajándékát, mégpedig Jézus Krisztus halálával és feltámadásával; - hogy értsük, mit cselekedett értünk az Isten. Mi ugyanis mindig úgy gondolkodunk, hogy ami megtörtént, azért valakinek bűnhődnie kell, hogy mi felmenthessük magunkat, és megnyugodjunk, pedig mi sem vagyunk makulátlanok. Ehhez a gyarló emberi logikához alkalmazkodott az Isten, hogy számunkra is érthetően meghirdesse: Ő az élet és az üdvösség Istene (28).

A gyülekezet azért könyörög, hogy a megváltás örömhírét, nem is elsősorban a megváltás módját, hanem a megváltás tényét mindenkor bátran, örömmel, hitelesen hirdethessék, minden fenyegetés ellenére és minden mellébeszélés, vagy okoskodó magyarázat nélkül. Ehhez a teljes bátorsághoz azt kérik, hogy Isten jelekkel pecsételje, igazolja, erősítse meg bizonyságtételüket. Isten ezt az egy szívvel és lélekkel való könyörgést (23) soha nem hagyja válasz nélkül, mert ahol így imádkoznak, ott megrendül a hely, adatik a Szentlélek, és a hitelesen bátor, de szelíd bizonyságtétel (29-31).

Péter és János bátran beszéltek (13), de nemcsak bátran, hanem tartalmasan, „ihletetten”, noha iskolázatlan emberek voltak (13). Isten Lelke alkalmassá tette őket a szolgálatra. Fordítsuk meg a gondolatot és érteni fogjuk: hány okos, iskolázott ember forog körülöttünk, akik akár még kiváló szakemberek is a maguk területén, és összességében mégis „alkalmatlanok”, mert nem odaszántak, mert csak érdekvezéreltek, mert nem „ügyük”, nem szívügyük, amit tesznek. Vegyük csak számba: hány lelkész, valójában nem lelkész; hány olyan tanár van, aki valójában nem szereti a gyerekeket; hány orvos bánik durván a betegeivel, pedig egy bátorító mosoly többet érne, mint az egész szaktudománya. Ez az alkalmasság nem pénz kérdése, nem is a körülmények függvénye; hanem Isten Lelkének ajándéka. Akinek szívügye az Isten kezéből elvett feladata, és a hívő embernek csakis az lehet; az elfáradhat, de meg nem fáradhat; éghet, de ki nem éghet; sőt, áldozatot is hoz a rábízott ügyért.*

1Mózes 12

254. dicséret

* Ezért zengik az apostolok, a tiltás ellenére is, hogy nem tehetik, hogy ne mondják el, amit láttak és hallottak (19-20). Hitben járva, minden ügy a Jézus Krisztus ügye, hiszen a kétes ügyeket eleve kerüli a hívő ember, miközben a rá bízott ügyben úgy teszi őt alkalmassá az Isten, hogy körülötte mindenki dicsőíti az Istent a történtekért (21).

Sokan bosszankodtak azon, hogy Péter és János azt tanították, hogy Jézus Krisztus által van feltámadás a halálból. Pedig ez a legnagyobb örömhír, amit ember valaha hallhatott. Mégis, éppen a hivatalos vallási és szellemi vezetők bosszankodtak ezen. Pétert és Jánost pedig őrizetbe vették az evangélium hirdetéséért. Figyeljük meg, hogy az első keresztyén bizonyságtétel mindig Jézus Krisztus feltámadásáról szólt; nem is elsősorban a haláláról, hanem a halálból való feltámadásáról (2; 10); arról az egyetemes örömhírről, amely minden embert érint. Ezért az örömhírért az első keresztyének szenvedést is vállaltak, de bizonyságtételük mégsem volt hiábavaló, mert sokan hittek is a szavuknak (1-3). Valóban, a keresztyén üzenet sarokköve, amely az egész keresztyén üzenetet egyben tartja, ugyanakkor az emberi életet is, az egyéni és a közösségi életet is összetartja, az Jézus Krisztus feltámadása (11), vagyis az a tény, hogy van üdvösség, van megváltás, a Jézus Krisztusban. Nekünk most arra van szükségünk, hogy pozitívan fogalmazzuk meg az üzenetet, vagyis ne azt hangsúlyozzuk, hogy kiben nincs üdvösség, hanem azt hangsúlyozzuk, hogy van üdvösségünk, és Őbenne van üdvösségünk (12).*

1Mózes 11

131. zsoltár

* A keresztyén szolgálat ma is ez, hitünkkel, szavainkkal és hiteles életünkkel, de puszta keresztyén voltunkkal is hirdessük a megváltás örömhírét. Ez járhat szenvedéssel is, de nem marad eredménytelen. Menekülők ezrei kelnek át a Fölközi-tengeren, a jobb élet reményében, a keresztyén gyökerű Európába; noha tudjuk, hogy Európa most olyan, amilyen. A menekülők tudják, hogy egy keresztyén földrészre jönnek, amely a keresztyén szeretet most szekularizáltnak nevezett formájával, a „toleranciát” és „az emberi alapjogokat” emlegetve, befogadja őket, noha ezek a menekülők, hálából már a Földközi-tengeren a vízbe dobálják a keresztyéneket. Nagy kihívás lesz a keresztyénség számára, egyre nagyobb kihívás, hogy tud-e minderre krisztusi módon reagálni; - úgy, hogy a keresztyén ember krisztusi, de nem ostoba ember, vagyis nem „beteg”, hanem „normális”; segít, de nem önmaga ellensége.

Mi tanúi vagyunk mindannak, amit az élő Isten cselekedett (13-14), amit prófétái által előre megmondott (18). Elsősorban mi vagyunk a tanúk, micsoda kegyelem, hogy aztán minket megáldjon az Úr azzal, hogy általunk mindenki megtérjen a maga gonoszságából (26). Szó szerint ezt olvassuk itt: „mindenki”. Ne elemezzük, mit jelent ez a „mindenki”, mert ezt csak a szuverén Isten magyarázhatja, mi azonban vegyük komolyan a megnyert kegyelmet és a ránk ruházott tanúságot; hogy sokan megtérhessenek, ne kegyesen, hanem a saját gonoszságukból, azaz valóban megtérjenek, és sokak számára eljöhessen a felüdülés ideje (19). Mi magunk is tartsunk bűnbánatot, ténylegesen megtértünk-e, saját gonoszságunkból? (19) Ne feledd, a gonoszság ott kezdődik, hogy folyton „böködöd” valamivel a másikat, és a gonoszság változata, fajtáiban és könyörtelenségében is határtalan. A valóságos megtérés ajándékával könyörülj rajtunk, Urunk!

1Mózes 10

9. zsoltár

* A tömegkommunikáció korában az ember sokféle hírhez hozzáfér. A bölcs ember szemüveggel olvassa ezeket, mert szándékosan kevesebb a jó hír, „a nyugodt, csendes élet” ugyanis senkit nem érdekel, valamint minden hír egy nézőponton keresztül látja a világot. Ezeket mind tudva is ki kell emelni, hogy rettenetes dolgok történnek a világban. Nem mondok példákat. Az ember egy „szörnyeteg”. Nincs az embernél gonoszabb lény. Ezt a tényt nevezi a teológia bűnnek. De ha valakinek nem tetszik ez a kifejezés, akkor elég, ha a híreket „szentlelkes” érzékenységgel olvassa. Sajnos, ez az érzékenység sincs meg bennünk. Az ember az, aki a „gyilkost” szabadon engedi, az élet fejedelmét pedig megöli (14-15). Jézus Krisztusban ez láthatóvá lett, de az ember folyton így tesz. - Isten azonban nem engedi, hogy a gonosz győzzön. Ő már döntött, az élet mellett (13). Ő úgy döntött, hogy szabadon bocsát bennünket a gonosz fogságából. Ezért támasztotta fel Jézus Krisztust a halálból (15). Az Ő nevében van esélyünk a gyógyulásra (16). Saját erőnkből és kegyességünkből csak a gonoszságra futja (12): ezért van az, hogy a hitetlen és a bármely vallás embere is egyformán gonosz tud lenni. Még itt is jelen van ez az indulat, még a bizonyságtételbe is „belopakodik” ez, amikor a másik kiirtásáról beszél a bizonyságtevő akkor, amikor közben az élet és a felüdülés idejéről szól (23).

A tehetetlen sánta koldus puszta jelenléte megoldás, megváltás után kiált; miközben azt a nyomorúságot hirdeti, amitől szenved az ember, mint „ember”, akár látszik rajta, akár nem; akár tud róla, akár nem; éljen is bármilyen körülmények között. Az emberlét „templom” után, Isten után, Krisztus után kiált (1-2). Az ember legnagyobb nyomorúsága azonban az, hogy elsősorban erőlködve, ügyeskedve, ezüsttel és arannyal próbálja megoldani életét, de a legjobb esetben is csak egy komfortosabb koldus-lét lehet mindebből. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell mindent megtenni a saját ügyünkben, hiszen ezzel tesszük a legtöbbet a másikért is, mert magunk élet-ügyének „kezelésével” tehermentesítjük a másik embert, azaz nem terheljük azt a másikra. De ha mindent megtettünk is, az még kevés, nagyon kevés, nem elég, mert az emberi életet csakis Isten megtartó kegyelme „ízesítheti” meg, elégítheti meg. Nem az ezüst, nem az arany, nem az emberi ügyeskedés, hajtás, tehetség, kreativitás, erőlködés gyógyít meg, hanem a testet és a lelket, az egész embert, a közösséget, a társadalmat, az embervilágot csakis Jézus Krisztus „állíthatja talpra”, gyógyíthatja meg (6-7).**

1Mózes 9

236. dicséret

* Mindjárt a bevezető versek egy freskót képeznek az emberi életről: imádság, templom, „Ékes-kapu”, emberi nyomorúság, testi bajok, szegénység, koldulás, és közte minden, amit csak el lehet képzelni, és minden, amit talán el sem tudunk képzelni. Szellemi, lelki magasságok, és a földhöz, röghöz kötöttség együtt látható itt; de nem ellentétei ezek egymásnak, hanem mindkettőhöz konkrét közünk van. Nem véletlen, hogy a születés óta sánta koldust a templom elé tették le.

** Micsoda öröm támad a megváltás nyomán, Istent dicsérő, ugrándozó öröm, valóságos öröm; hiszen joggal ugrándozik az, akinek eddig erőtlen volt a lába (8-9); ugyanakkor félelem támad azok szívében, akik továbbra is megmaradtak csupán a saját emberi erőlködésük börtönében (10), miközben parittyával és egyre nagyobb kövekkel lövöldöztek egymásra. Nézzünk végre az Isten színe előtt egymásra (4), ez a megoldás? Templommá lesz az a hely, ahol két ember egymásra tekint, és nem egymást „csúzlizza”; - ott Jézus Krisztus megváltó, mindenre elégséges kegyelme munkál.

Ez az igeszakasz az első gyülekezet leírása. Ebből megtudjuk, hogy az első gyülekezetben mindannyian, rendszeresen, kitartóan részt vettek az alkalmakon, amely a tanításból, a kenyér megtöréséből és az imádságból állt (42). Isten ereje megmutatkozott a gyülekezet által, abban a világban, ahol éltek, hiszen általuk sok jel történt. Sok jel történik ma is, csak legyen szemünk, hogy ezeket észrevegyük. Mi mindig számokban mérünk, sokszor statisztikákból indulunk ki, és gyakran panaszkodunk Jézus Krisztus ügyének állása miatt, pedig ma is munkál az Úr, Igéje és Lelke által; de ezt minden korban más módon teszi. Vegyük észre ma is a jeleket, vegyük észre azt, ami hálára indít. Mindig úgy kezdjük, hogy adjunk hálát Isten cselekvéséért, a legszűkebb keretek között is. Az első gyülekezet is egy szívvel, egy lélekkel, ujjongással és tiszta szívvel szolgált, így dicsérték az Istent, és ezért kedvelte őket az egész nép; az Úr pedig napról-napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel (46-47).*

1Mózes 8

40. zsoltár

* A vagyonközösség is jellemző volt rájuk, ami egy jóindulatú próbálkozás, később kiderül, hogy ez nem működött már ott sem, akkor sem (5,1-11), legfeljebb csak kezdetben. Valószínűleg ez nem Isten Lelkének az indíttatására történt. Isten akarata szerint fontos, hogy legyen olyan dolog, ami a sajátunk, örülni úgyis csak akkor tudunk annak, ha azt megosszuk másokkal, egyébként nincs rajta áldás.

A jelenlévők úgy érezték, mintha szíven találták volna őket. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy felismerték bűneiket, és azok nyomasztani kezdték őket, ezért riadtan kérdezték Pétertől, hogy mit tehetnek mindezek után (37). Péter egyetlen lehetőségnek a megtérést tartja, amely az emberi élet teljes megfordulása, belátva minden nyomorúságunkat és Istenre szorultságunkat, ezáltal egyértelműen Istenhez fordulni, a Jézus Krisztus nevében, valamint ezt külsőleg is felvállalni, azaz megkeresztelkedni. Isten munkálja az egész folyamatot, miközben Szentlelkével gazdagon megajándékoz bennünket, gyermekeinket, s mindazokat is, akik még távol vannak az Úrtól, de akiket mégis kiválasztott magának az Úr, a mi Istenünk (38-39). Péter sokféleképpen a hallgatóság lelkére beszélt, és kérlelte őket a fentiekkel kapcsolatban (40). Valóban ez a mi feladatunk, ha hitben járunk: hirdetni és élni az Isten Igéjét, Jézus Krisztusban közölt szabadító irgalmát. De soha nem a mi kérlelésünkre, hanem egyedül Isten cselekvésére nyílnak meg az emberi szívek. Így jött létre az első keresztyén gyülekezet pünkösd napján: munkálkodott Isten Lelke, háromezren hittek, Jézus Krisztusban teljesen újat kezdtek; azaz megszabadultak korábbi elfajult életüktől (40). A megtérés ma is ez, hiszen sokféle elfajulásban éljük életünket, amiből meg kell térni.

1Mózes 6,9-7,24

208. dicséret

Jézus Krisztus beszédének is volt textusa az Ószövetségből, mint akkori Bibliájukból, amit a názáreti zsinagógában magára vonatkoztatott. Péter apostol is így járt el, amikor Jóel próféta könyve alapján (Jóel 3,1-5), szólt az Úr napjáról (16-21), és azt a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusra alkalmazta (22-24). Ez az írásmagyarázati mód megismétlődik újra, mert ismét egy ószövetségi szakaszt (Zsoltárok 16,8-11) idézett Péter (25-28), ami a magyarázat szerint szintén a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban lett valóssággá (29-36). Az utolsó napokban Isten kitölti Lelkét, hogy az Írásokban meglássuk Jézus Krisztust, és Őbenne a megígért szabadítót. Az utolsó napok tehát elkezdődtek, - Jézus Krisztus visszajöveteléig tartanak.*

1Mózes 5,1-6,8

189. dicséret

* Isten kitölti Lelkét, visszavonhatatlanul, minden halandóra; ez nem azt jelenti hogy mindenkire, hanem azt, hogy a társadalmi, vagy bármiféle evilági státusz nem lehet akadálya a Szentlélek ajándékának; de ez továbbra is a szuverén Isten ajándéka. Ugyanakkor sem a nem, fiaitok, lányaitok; - sem a rang, szolgáitok és szolgálólányaitok; - sem a kor, ifjaitok és véneitek; nem lehet akadálya a Lélek ajándékának. Az Úr nem úgy rangsorol, ahogy mi. Akik pedig kapták az Isten Lelkét, azok prófétákká lesznek, látásokat látnak, álmokat álmodnak, csodákat és jeleket tesznek. Ezek mind egyet jelentenek: Isten ismeretét, a Jézus Krisztus által, amit a Szentlélek gyújt meg, az evangélium Igéjével (Luther). Valóban az szól jót és jól, az lát, az álmodhat eséllyel, az tehet a lehetetlenség konok fala ellenére is csodákat, aki Jézus Krisztusban hisz. Jézus Krisztus eljövetele tehát az utolsó idők kezdete, egyrészt úgy, hogy akik kapták a Lelkét, látják az Urat. Ugyanakkor úgy is megkezdődtek az utolsó idők, hogy noha fenn jeleket láthatnánk, sokan mégiscsak a földre tekintenek, ahol lenn, vér, tűz, füstfelleg, sötétség tapasztalható; mert a bűn miatt megbomlott a világ, a társadalom, a közösség, az egyes ember egyensúlya. Ez számos történésben igazolt ma is. Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül (21). Aki kapta a Lelket, az kiált, segítségért kiált, az Úrhoz.

Aki Isten felséges dolgait érti, az érti a másik embert is, nemcsak a testvért, hanem azt is, aki egészen más, mint mi. Ez az igazi nyelvcsoda,** ami mindig a hívő ember sajátja. A világ nem ért bennünket, de mi értjük egymást, és értjük a világot is; ezért a ma emberét is meg tudjuk szólítani az evangéliummal. Isten Lelke által azok is átélik a csodát, mintha a mi nyelvünkön beszélnének, akiket erőlködve, semmiféle emberi technikával, soha nem tudnánk megszólítani, egyébként sem, az evangéliummal végképpen nem. Ez a nyelv az „Isten nyelve”, egyetemes, közösségé formál, megnyit a másik felé, de csakis Isten felséges dolgai okán, vagyis a Jézus Krisztusban. Hiábavalóságokról beszélve nincs „nyelvcsoda”, de Jézus Krisztusban, Isten Lelke által a hiábavalóság, a hétköznap is megtelik értelemmel és ünneppel; mintha édes bortól részegedtünk volna meg (13); pedig nem. Ez a józan szenvedély: „részegek” vagyunk annyiban, hogy másként látjuk a világot, üdvösséges látással.***

1Mózes 4

374. dicséret

* A pünkösd egy ószövetségi ünnephez kapcsolódik, mint a húsvét a páskaünnephez, miszerint  az aratás zsengéjét vigyék az Úr elé, a páska utáni ötvenedik napra (3Mózes 23,15-21), adjanak hálát, örvendezzenek, a szent helyen egybegyűlve (5Mózes 16,9-12). Később ezen a napon emlékeztek a törvényadásra is.

** A pünkösdi nyelvcsoda más, mint a Szentlélek kegyelmi ajándékaként kapott nyelveken szólás. A pünkösdi nyelvcsoda lényege, hogy különböző anyanyelvek ellenére, úgy élték meg az elhangzottakat, mintha a saját nyelvükön szólna az üzenet; vagyis itt egy nyelven beszéltek, „mintha” egy nyelven beszéltek volna, mert értették egymást, értették Isten fenséges dolgait. A nyelveken szólás esetében, akik egyébként egy nyelven beszélnének, különböző nyelveken szólnak, „angyali nyelveken”, és ez sem belül, sem kívül nem érthető, nem is ez a cél, mert itt a szavakban megfogalmazhatatlan tör ki az emberből. Ha másokat is építeni akarunk, nemcsak saját magunkat, akkor fogadjuk meg az apostol tanácsát, miszerint jobb öt szót értelemmel, mint sokat nyelveken.

*** Nem értjük egymást. Mindenfelől érkeztek az ünnepre, akik a föld minden nemzete között éltek (5, 9-11), és annak a nemzetnek nyelvét beszélték. Nem érthették volna egymást. Pünkösdkor megtörtént az a csoda, hogy minden nyelvű ünneplő értette azt, amit a másik mond, mintha a saját, általa értett nyelven mondaná: „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (6). Ehhez azonban sokfelől együtt kellett lenniük (1), és részesülniük kellett Isten Lelkének érintésében, amelynek látható kifejezője itt a szél és a tűz (2-3). Isten Lelke elvégzi, először is azt; hogy értsük Isten felséges dolgait, amelyeket Jézus Krisztusban elvégzett (11), vagyis megnyitja a szívünket az evangélium előtt, mégpedig úgy, hogy közben újjászületünk, megtisztulunk, mint ahogy a jó szél elfújja a szemetet. Isten Lelke elfújja minden bajunkat és szentlelkes szenvedéllyel, tűzzel ajándékoz meg. Ez a tűz a Jézus Krisztus ügye iránti tűz, ami mindig a másik ember építő szeretetében megmutatkozó tűz, mert ez a tűz nem elemészt, de megemészti a „szemetet”, világít, és szent, józan buzgósággal ajándékoz meg.

Péter beszél Júdásról, Mátyás megválasztása előtt. Péter nem szidalmazza Júdást, fájdalommal kiált fel, amikor rá gondol, nem keresi az okokat, nem fogalmazza meg a következményeket, de kimondja a vitathatatlan tényeket: fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belső része kifordult (18). Pedig a tanítványok közé, közéjük tartozott, részt kapott a szolgálatból (17). Jézus Krisztus látható közelében is el lehet veszni. Döbbenetes, emberi értelemmel felfoghatatlan helyzet ez. Az a Péter mondja mindezeket, aki azon az éjszakán szintén elbukott. Júdás esetében Isten igazságát látjuk beteljesedni (Zsoltárok 41,10), Péter esetében pedig Isten kegyelmét. Igen, valakin Isten igazsága érvényesül, valakin pedig kegyelme; - felettébb nagy titok ez, és valóban boldog az üdvbizonyossággal rendelkező ember, de nincs visszataszítóbb annál, mint akit ez a tény önhitté tesz. Akiknek valóban üdvössége van, az reménységgel tekint mindenkire, mert tudja, hogy minden Isten kezében van, és Ő is csak kegyelemből lehet az, aki.*

1Mózes 3

207. dicséret

* Ugyanakkor hatalmas figyelmeztetés ez: mit szeretsz jobban, a mezőt, az ezüstpénzt, vagy az Urat. Fontos a mező, de csak ha fontosabb az Úr, egyébként elnyel a mező, és kifordítja belsőnket az ezüstpénz. Bizony, démonian ki tudunk fordulni magunkból saját mezőnk, pénzünk, érdekeink, igazságunk, akár kegyes igazságaink miatt is. Ez a kárvallás kezdete. Az üdvösség ezzel szemben Isten jelenléte, áldott, mindent rendező uralma, Jézus Krisztus által. Erre nyit utat a Szentlélek.