Szívünk utolsó dobbanásáig arról teszünk bizonyságot, hogy valóban az Úréi vagyunk-e? Itt nem arról van szó, hogy tökéletesekké, „angyalokká” leszünk, mert gyarló „személyiségünket” használja fel az Úr. Szerintem az egykori Saul, Pál apostolként is megmaradt, az evangélium ügyét illetően is, egy „nehéz”, bizonyos tekintetben „kellemetlen”, nem akarom azt mondani, hogy „agresszív” embernek. Küzdött is ő az ó-emberével, be is vallja ezt (Róma 7,22), de soha nem esett vissza a régi életébe. Ezzel szemben én számos olyan látványos megtérésről tudok, ahol a „tartós és hiteles, mindvégig való folytatás” már kérdéses. Egy példa: a megtért, új keresztyén asszony testvérünk rászólt arra a testvérre, aki az istentisztelet után rágyújtott; aztán néhány év múlva ugyanez a „testvér” egy igen pénzes férfival, szó szerint elmotorozott a férjétől és a gyermekeitől. A börtönökben megtért foglyok bizonyságtétele megindító, tényleg látszik rajtuk, hogy megváltoztak. Az ember azonban megretten, amikor hallja a szörnyűségekről, gyilkosságokról szóló töredelmes visszaemlékezéseket; szeretjük őket, imádkozunk értük, de ők is, velünk együtt, a haláluk órájáig, „nyíltan” (28) vizsgáznak abból, hogy valóban megtértek-e? (Máté 24,13)

1Mózes 24,28-67

75. zsoltár