PÁL EFEZUSBAN.* Isten nem mindennapi csodákkal igazolta Pált, betegek és megszállottak gyógyultak meg (11-12). Pál keze által, de Jézus Krisztus erejével történtek ezek a csodák. A csoda lényege mindig ez: Isten ereje, Jézus Krisztus Igéje által munkál. Az Úr akkor mutatja meg hatalmát csodákban, amikor Ő akarja, és nem, amikor mi. A mágia az, amikor Jézus Krisztus nevét, vagy bármi mást, élő hit nélkül emlegetve befolyásolni, és csodákra kényszeríteni akarjuk az Istent. Így valójában mi akarunk hatni, másokat „elvarázsolni”; - Isten helyett, Isten nélkül, Istent is befolyásolva. Ebből a nyomorúságból meg kell térni, minden „varázslási technikát” végérvényesen el kell „égetni”. Isten Igéjét kell hirdetni és élni, Isten pedig „hat”, ha Ő akar; ad jeleket, ha Ő akar. Nekünk senkit sem kell „elvarázsolni”, ámulatba ejteni (13-20).

1Mózes 47

272. dicséret

* Pál három hónapig a zsinagógában tanított (8), majd két évig egy ottani filozófiai iskolában hirdette az Isten országát, azt, hogy Jézus a Krisztus (9). A nagy hőségben, tizenegy és négy óra között mindenki pihent, Pál is, úgy, hogy hirdette az Igét, aztán visszament, hogy Akvila és Priszcilla házában sátorponyvát készítsen. Voltak, akik ellenálltak, nem hittek, sőt gyalázták az Úr útját (9), de mindazok, akik itt laktak, Kis-ázsia Korinthusában, azaz Efezusban, hallhatták az Úr Igéjét, zsidók és görögök egyaránt (10).

KERESZTELŐ JÁNOS TANÍTVÁNYAI EFEZUSBAN. - Apollós Efezusból Korinthusba ment, miközben Pál megérkezett Efezusba (1). Itt megkérdezte őket, kaptak-e Szentlelket, mielőtt hívőkké lettek? Válaszukból kiderül, hogy ők még nem is hallottak a Szentlélekről (2), mert ők a János keresztségét kapták. Pál ekkor beszélt nekik arról, hogy mit jelent az, amikor az Úr Jézus nevére keresztelkedik meg valaki. - Aki hisz a Jézus Krisztusban, és megkeresztelkedett az Ő nevére, annak életében a megtérés nemcsak bűnvallást és bűnbocsánatot jelent, hanem ennél sokkal többet, azt a szentlelkes garanciát, hogy megtérése biztos, visszafordíthatatlan, mások számára is látható, üdvösséges irányváltás (4). A Szentlélek a Jézus Krisztusba vetett hit által adatik, illetve a Szentlélek támasztja a Jézus Krisztusba vetett hitet. Így megtérésünk a Jézus Krisztusban megváltott ember megtérése, aki minden saját nyomorúsága ellenére is bizonyos abban, hogy Isten őrá, a Jézus Krisztusban közölt kegyelmén keresztül tekint. Ez a kiválasztó, mindent megelőző kegyelem az, amely nemcsak tisztának tart minket, a Jézus Krisztusért, hanem, felülről erőt is ad nekünk arra, hogy egyre inkább feltisztuljon az életünk.*

1Mózes 46

81. zsoltár

* A Szentlélek felülről adatik, Isten kegyelmeként, a kézrátétel ezért könyörög, a Szentlélek jelenlétét „külsőleg kimutatja”. Aki kapta a Szentlelket, az hirdeti és éli az Igét, az elsősorban nem nyelveken szól, hanem érthető nyelveken beszél (6), vagyis ma is érthető módon hirdeti az Igét. Kálvin szerint Isten ma már nem kézrátétel, hanem az Ige hirdetése által adja a Lelket, hogy higgyünk a Jézus Krisztusban (4).

APOLLÓS EFEZUSBAN. Apollós alexandriai származású zsidó férfi volt, aki aközben Efezusba érkezett (24), miközben Pál elhagyta a várost, majd a szíriai Anthiókhiába utazott, ahol háromnegyed évet maradt, Kr. u. 52 nyarától 53 kora tavaszáig. - Apollós Írásokban jártas, tudós ember volt (24), annak a népes és tudós zsidó diaszpórának a tagja, akik itt éltek.* Talán Apollós is az itteni allegorikus írásértelmezésnek a képviselője lehetett. Luther szerint ő a Zsidókhoz írt levél szerzője. - Apollós ékesen szóló ember volt (24), aki ismerte és buzgó lélekkel, bátran hirdette a Jézusról szóló Igéket (25). Tudása lelkesedéssel és helyes teológiai látással párosult, mert helyesen tanította a Jézusról szóló kijelentést.** - Apollósból mégis hiányzott valami (26).*** Isten Lelke megérleli, személyessé, hitelessé, másokat is megszólítóvá teszi a hitünket.**** Isten Lelke teszi tudásunkat, tehetségünket építővé, áldottá, hasznossá, üdvösségessé, krisztusivá mások számára; egyébként csak magunkat építjük okosságunkkal, megnyerő fellépésünkkel. Milyen tapintatos Akvila és Priszcilla, négyszemközt, építő szeretettel beszélnek erről Apollóssal, együtt könyörögnek Szentlélekért (26).*****

1Mózes 45

42. zsoltár

* Alexandriában fordították le az Ószövetséget görög nyelvre, mintegy kétszáz évvel Krisztus előtt. Itt élt Philó, Jézus Krisztus kortársa, aki az Ószövetséget allegorikusan értelmezte, így próbálta összebékíteni a héber és a görög gondolkodást.

** Lukács leírása megjegyzi, hogy még csak a János keresztségét ismerte (25), de mivel Keresztelő János azt hirdette, hogy Jézus a Krisztus, a megígért Messiás, ezért valóban helyesen magyarázta az ószövetségi írásokat.

*** Ezért Akvila és Priszcilla még alaposabban megmagyarázták neki az Írásokat, hogy még helyesebben értse azokat. Mit jelent ez? Helyesen ismerte és magyarázta az Írásokat, és mostantól fogva még „helyesebben” tett bizonyságot azokról? Apollós Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szólt nagy buzgósággal, az Írások alapján. De egészen más nagy tudással, helyes teológiával, ékesszólással hirdetni ezt, és egészen más az, amikor a Szentlélek mindezt élővé, hatóvá, érett hittel élővé teszi bennünk.

**** Azonnal észrevehető, ha valakiből ez még hiányzik, pedig alapjában véve nem beszél hamisságokat. Ez nemcsak teológusokkal, igehirdetőkkel kapcsolatban igaz.

***** - Apollós már szentlelkesen ment át Akhájába. Továbbra is tudós szakszerűséggel, ékesszóló hevességgel, de már szentlelkes érettséggel és teljességgel tett bizonyságot Korinthusban arról, hogy Jézus a Krisztus (27-28). Pál maga is elismerően szólt Apollós korinthusi munkásságáról, munkatársának nevezte (1Korinthus 3,6). - Jöjj, Szentlélek Úr Isten, adj tiszta teológiai látást, ékesszóló buzgóságot, és szentlelkes hitelességet; pótold a hiányosságainkat.

KORINTHUSBÓL EFEZUSBA.* Mielőtt azonban elindult volna Korinthusból, Pál megnyíratta a fejét Kenkreában, mert fogadalma volt (18). Valószínűleg itt arról a názír fogadalomról volt szó (4Mózes 6,1), amit a zsidók gyakoroltak. Jeruzsálembe készülve Pál külsőleg is megmutatta, hogy Istennek ajánlja magát. Az apostol szabad volt, hiszen az ilyen külső dolgokat lényegtelennek tartotta, kulturális szokásoknak, éppen ezért gyakorolhatta, mert az általa képviselt ügy nem ettől függött. Ugyanakkor mások számára még fontos lehet a külső, a megszokott rend betartása is. Az apostol azonban a fogadalom lényegét komolyan vette, hiszen ezt a fogadalmat akkor gyakorolták, amikor múltbeli áldásokért hálát adtak, vagy jövőbeli áldásokért esedeztek. Az apostol számára mindkettő aktuális volt, hiszen hálát adott, mert az Úr megőrizte Korinthusban; és könyöröghetett, hogy az Úr Efezusban is áldja meg szolgálatát. Ennek az áldásnak máris vannak előjelei, hiszen az efezusi villámlátogatásakor már marasztalták, (19-21) ezért visszaérkezéséig otthagyja munkatársait.

1Mózes 44

4. zsoltár

* Pálnak már a második missziói út során Efezus lett volna az úti célja, de Isten nem engedte, hogy arrafelé menjenek (16,6). Ez nem véletlen, hanem Isten akarata szerinti, hogy az apostol fokozatosan, sok tapasztalatot szerezzen Filippiben, Thesszalonikában, Athénben és Korinthusban, az európai Efezusban. Amikor Isten lezár az életünkben utakat, értünk teszi, vagy azért, hogy soha ne menjünk arrafelé, vagy azért, mert még nem jött el az ideje, hogy odamenjünk. Az útvonal tömören olvasható itt, hiszen a lényeg az, hogy a majdnem két éves korinthusi tartózkodás után a három éves efezusi szolgálatról olvashassunk. Az apostollal hajózott két munkatársa, akikkel Korinthusban ismerkedett meg, Akvila és Priszcilla (18). Pál Korinthusból Efezusba, Cézáreába, Jeruzsálembe, majd a szíriai Anthiókhiába utazott. Itt maradt háromnegyed évet, Kr. u. 52 nyarától 53 kora tavaszáig. Innen indult el aztán harmadik missziói útjára, amelynek fő állomása volt Efezus.

A SOKSZÍNŰ KORINTHUSBAN. Korinthus olyan, mint egy mai modern, sokféle kultúrát magába olvasztó város: római jog, törvény, hatalom, pénz, fegyelem, a Pax Romana forrása Korinthus; ugyanakkor mindféle keleti vallás, misztika, pogány szentély, babona gyűjtőhelye is egyben; hiszen sokféle népből laktak itt, zsidók, görögök, latinok, szírek, egyiptomiak, etiópok, latinok; a korinthusi tömegek züllött életéről nem is beszélve. Korinthus: Gazdagság és nyomor együtt, a lakosság kétharmada rabszolga. Mindent kifejez, hogy itt, ebben a városban örvendett a legnagyobb tiszteletnek Aphordité, a szexus, a vér és arany istennője. Igazi, sokszínű város. Az a kérdés, hogy egy ilyen város, amelyekbe ma is tömörülnek az emberek, milyenné „formál” bennünket.* Nem volt könnyű a korinthusi szolgálat, ezért mindig kapott bátorítást, hogy sok embere van az Úrnak ebben a városban (10).** Mi is ebben bízhatunk, hogy van még remény városaink számára, mielőtt a kénköves tüzes eső ránk zúdul (1Mózes 19,24-25).

1Mózes 43

270. dicséret

* Csak egy apró, jelentéktelen példa. Hétfőnként korán viszik el a kukát, ezért vasárnap este kitesszük. Már bezártuk a kaput, megyünk befelé, amikor egy húszmilliós fekete Audival megállnak a kapunk mellett, egy hölgy pedig a kukánk tetejére tesz egy nagy szemeteszsákot. Értem, nem akar az itteni nyaraló villájában szemétdíjat fizetni. Ezért nem hagyom szó nélkül, utána kiáltok: köszönjük, hogy segíthettünk. Persze szívesen segítünk. De a hölgy futva beült az utas oldali ülésre, és illa berek. Csak az Úr adhat megújulást. Az esemény jelentéktelen, a lelkület azonban félelmetes, mert az ilyenek mindenre képesek.

**  Pál egy évig és hat hónapig maradt itt, és hirdette az Igét (11), miközben testvérekre talált, akik erősítették (1-4), megjöttek munkatársai (5), otthonra lelt egy Titusz Jusztusz nevű hívő ember házában (7). Pál Korinthusban is a zsidóknak hirdette először, hogy Jézus a Megváltó (5), de küldetése ebben a sokszínű városban egyértelmű lett számára, miszerint elsősorban nem a zsidókhoz, hanem a sokféleképpen nyomorult pogányokhoz kell szólnia az evangéliumnak (5-7). De a zsidóknak is mindvégig hirdette az Igét, amelynek eredménye az volt, hogy az itteni zsinagógai elöljáró, Kriszpusz is megtért (7-8).

AZ ATHÉNI BESZÉD.* Az apostol itt kilépett a saját koordinátarendszeréből. A beszéd megszólítása, az utána elhangzó dicséret, a hallgatóság kultúrájának, ezen belül vallásának ismerete mind erre utal. Ezek az ismeretek kapcsolópontok, pilléreket képeznek, amelyekre a híd felépülhet, az apostol és a hallgatóság között. Az apostol tehát nem elkülönült a teljesen más városban, hanem bejárta, még a sok istenhitű Athén szentélyeit is (23). Idézi a görögök egyik költőjét (28), megdicséri vallásosságukat (22), felhasználja retorikájukat, hiszen ez a dicséret nem más, mint a hallgatóság jóindulatának megnyerése. A megszólítás is beszédes, hiszen a rómaiak helyett athéni férfiakat mond az apostol, ezzel mindjárt személyes hangvételt ad mondandójának, jelezve, hogy tudja, hol van, kiknek beszél. A dicséret pedig a személyességen túl a szeretet és a nyitottság kifejezése. Kár, hogy még mi keresztyének olyan gyenge hitűek vagyunk, hogy nem merünk nyitni, inkább elkülönülünk. Nagyon nehezen megy nekünk belehelyezkedni egy egészen más kultúrába, nézőpontba,** hogy aztán hirdessük a tiszta evangéliumot,*** azt a Jézus Krisztust, aki ugyanaz.

1Mózes 42

120. zsoltár

* Izgalmas kérdés: hogyan szólalt meg az evangélium Athénben, amely egészen más világ volt már akkor is, mint Jeruzsálem. Ez az igehirdetés ma is minta egy olyan világban, ahol olyan emberek előtt kell hirdetni az evangéliumot, akik egészen mások, mint mi.

** Meghívtam egy tudós embert a gyülekezetbe, aki remek tudományos előadást tartott egy aktuális kérdésről. Döbbenetes volt számomra a tapasztalat, hogy a gyülekezet meg sem próbálta, hogy a tudós nézőpontjából is értékelje az elhangzottakat, hiszen ez egy egészen más nyelv a tudomány nyelve, mint a kegyesség nyelve. Egyszerre két világ állt egymással szemben, mi pedig elégedetten maradtunk a magunk akol meleg belterjessége, megszokott nézőpontja, fogalomkészlete és kegyessége biztonságában.

***  Az apostol nyitottsága azonban csak eszköz, hiszen itt sem hirdet mást, csak a tiszta evangéliumot. Az ismeretlen Istennek emelt oltárra utalva (23) szól a világot teremtő egyetlen élő Istenről, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, és aki az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette (24-28). Ez az élő Isten küldte el Jézus Krisztust, aki feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként (31). Korrigálja is az athéniak hitét, miszerint nem emberi elképzeléshez hasonló az istenség (29). Majd megtérésre hívja őket, hiszen a tudatlanság időszakait elnézte az Isten, de most már világosan kijelentette magát nekünk, így megtérésre hív mindenkit (30). Jó tudni, hogy az ítélet is a halálból feltámasztott, megváltó Jézus Krisztus kezében van, és nem a miénkben (31). - Ez a szent kettősség az athéni beszéd titka, nyitottság és kompromisszum nélküli tiszta evangélium. Az apostol mindeneknek mindenné lett, hogy Jézus Krisztus evangéliuma megszólalhasson. Nem Krisztus ügyéért szólt az apostol, hiszen a Krisztus ügye győztes ügy. Nem mi cselekszünk Krisztusért, hanem Ő cselekszik értünk. Nem is a saját hitét akarja másokra erőltetni. Az apostol ezekért a szabadságban és mégis halálos sötétségben élő emberekért hirdeti az evangéliumot, hiszen ő megtapasztalta, hogy mit jelent a régi élet, és a Krisztusban megszületett új élet. - Az eredmény pedig az Istenre tartozik. Athén egy szabad város, ezért itt nem akarják megkövezni az apostolt az evangéliumért, nem üldözik el, de nem is térnek meg, hanem a feltámadás hallatán gúnyolódva vagy udvarias kifogásokkal eltávoznak onnan (32-33). Néhányan azonban hívővé lettek (34). Ez az eredmény elég, ez is Isten áldása.

PÁL BÉREÁBAN.* Béreában a zsidók is nyitottabban fogadták az Igét. Ezek nemesebb lelkűek voltak, írja az Ige. Milyen pontos megfogalmazás ez, mert a Jézus Krisztusba vetett hithez nemesebb lélek szükségeltetik. Nem iskolázottságról van szó, tehetségről, okosságról, hanem Isten kegyelméről. Mert a „barbárságból” meg kell térni. A tanult ember, lényegét tekintve, ugyanúgy lehet „barbár”, mint az „egyszerűbb” ember; legfeljebb a módszereik mások, de azok sem mindig. Isten munkája az, ahogy az itteniek nemcsak készséggel fogadják az Igét, hanem kutatják, vizsgálat alá veszik az üzenetet. Persze a hit ennél mindig több, mert az élő hit esetében Isten Lelke maga bizonyítja igaznak az Ő ügyét a szívünkben, ez pedig túl van minden emberi bizonyítékon (11).**

1Mózes 41,37-57

21. zsoltár

* Micsoda türelem, hűség, bátorság, a rossz, sőt életveszélyes tapasztalatok ellenére is, Pál és a vele lévők Béreában is a zsinagógát keresték fel először (10). Áldott „megszokás” ez, tudják, hova tartoznak, azt soha nem tagadják meg. Ne becsüljük le, ha valaki „megszokta”, hogy imádkozik, Bibliát olvas, templomba jár, hűséges az övéihez. Így lehet nyitott aztán az ember mások felé is, mindazok felé, akik készséggel fogadják az Igét, bárkik is ők; zsidók, vagy görögök; férfiak, vagy nők; szegények, vagy előkelők (12).

**  Végül ki kellett menekíteni az apostolt és a vele lévőket nemcsak Thesszalonikából (10), hanem az onnan hatvanöt kilométerre délnyugatra fekvő Béreából is (13), egészen Athénig (15); míg Szilász és Timóteus egy ideig még Béreában maradtak (14). A gyűlölet sokféle fajtája, ide értve a vallási gyűlöletet is, barbárrá tesz, és látszólag mindig legyőzi a krisztusi szeretetet. Jézus Krisztus feltámadása által tudjuk, hogy ez csak „látszólag” van így, a tényleges valóság más. Itt zsidó vallási fanatikusok gyilkos indulattal, „igazságtól” vezérelve, üldözik az apostolt, míg a béreaiak áldozatot vállalva menekítik tovább őt, miközben a megtévesztés cselével élve, Pál munkatársai még ott maradnak. A krisztusi ember áldozatot hozó ember, de önmagát nem feltétlenül feláldozó ember; vagyis többnyire nem szégyen a menekülés, főleg, ha értelmetlen szenvedésről és halálról lenne szó.

Az apostol Thesszalonikában már számolt azzal, hogy mi vár rá a zsinagógákban; számolt azzal is, hogy az evangélium hirdetését irigység és zavargás követi. Az apostol számolt azzal, hogy Jézus Krisztus evangéliuma miatt az életük is veszélyben van (5). Pál azzal a kockázattal is számolt, hogy a megváltás evangéliumát aktuálpolitikai síkra helyezik, így akarják az egyetemes evangéliumot gyengíteni (7). Valóban így is történt.** Az apostol, valamint a vele lévők mindezeket felvállalták, sőt mindazok is, akik hitre jutottak, még az a Jázon nevű ember is, aki szállást adott az apostolnak (8-9). Az evangélium valóban felforgatja az egész világot, abban az értelemben, hogy számunkra a rendetlenség a természetes, miközben az evangélium rendet teremt bennünk és körülöttünk. Forgasd fel a világot, Úr Jézus Krisztus!

1Mózes 41,1-36

117. zsoltár

* Régóta tudjuk, hogy az apostol, missziói útjai során, a nagyvárosokat kereste fel, ahol sokan éltek; tehát nem aprózta el erejét. Aztán a nagyvárosi gyülekezetek lettek, saját hatókörükben áldássá, a környéken élők számára (1). Az apostol itt is először, mint eddig mindig, a zsinagógába ment el, szombat napján. A hosszú tapasztalatok sora azonban megedzette őt, így az itteni zsinagógában már határozottan vitába szállt az ott lévőkkel, és az ószövetségi írások alapján magyarázta és bizonyította nekik, hogy Jézus a Krisztus (2-3). Az eredmény felejthető, legalábbis amit az apostol ott, akkor testi szemeivel láthatott, hiszen néhányan lettek csak hívőkké közülük, de sok nem zsidó, hanem görög ember lett hívővé, és sok előkelő asszony is követte őket (4).

A második európai város, ahol Filippi után hirdették az evangéliumot, az Thesszalonika volt. A hit mindenestül Isten ajándéka. Mi szólhatunk, magyarázhatjuk az Írásokat, hirdethetjük, vitában bizonyíthatjuk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó; de a hitet Isten adja, Szentlelke által, azoknak, akiknek akarja. Az apostol ezt mindig is Istenre bízta, mert tudta, hogy az ő feladata „csak” annyi, hogy hirdesse és élje a Krisztust (1-4).

**…a zsidók ellenálltak, sokak irigykedtek és csődületet támasztottak és egész jelenlétüket politikai lázadásnak állították be, miszerint ők a császár parancsai ellen cselekszenek (7).

Micsoda kínhalállal mennek el manapság ebből a világból keresztyének, Kisázsiában; mi pedig már a botütéseket sem viselnénk el az Úrért, sőt, az életünk mindig rácáfol a hitünkre, és ez most nem egy kegyes közhely, hanem tény, mert ahol a Jézus Krisztus egyházában is szándékos gonoszság tapasztalható, ott elkényeztetett keresztyénségünk csődöt vallott. Tényleg meg kellene térni! (22-25) Az élő hit „megrengeti a földet” (26), börtönöket és szíveket nyit meg (33), megmutatja azt, hogy a legtehetetlenebb helyzetben is van tovább (27-28), mert az élő hit felragyogtatja az üdvösséget (30-31). Ahol Isten Igéjét hirdetik (32), ott ma is ez történik, nem látványában, hanem lényegében, vagyis örömében (34). Isten kegyelmes abban is, hogy ok nélkül nem hagyja övéit megalázni, elégtételt ad, ahogy Pál is, az Istentől rendelt időben „kikérheti magának” a sok bántást, egészen a bocsánatkérésig (35-40). Eljön majd a mi időnk…; de ne az jöjjön el, hanem az Isten ideje, akkor minden, megnyugtatóan a helyére kerül.

1Mózes 40

91. zsoltár

Az első európai város, Filippi, ahol Jézus Krisztust hirdették és befogadták (11-12).* Az isteni rend szerint, itt is férfiak tanítottak (13), ám Isten, egy asszony szívét megnyitva indította el a keresztyénség csíráját Európában (14-15). A város azonban pogány, akárcsak mai világunk, a férfiak és a nők egyaránt. Mert ahol csak a pénz, és az ehhez kapcsolódó „járulékos hatalmak és hazug játszmák” irányítanak mindent (19-22); ahol még a „vallásosság” is az emberi gyarlóság terméke, annak legrosszabb formájában (16); ott az élet minimum folyamatosan, provokatívan „idegesítő”, bosszantó, mint ahogy ez a jövendőmondó asszony kiáltozva gúnyolta, böködte Isten ügyét és Pál csapatát (17). De ennél rosszabb a helyzet, mert a pogány Filippi, és „a mai filippiek”, „megszállottak” (18). Állapotunknak ez a bibliai, pontos diagnózisa, ebből pedig sem orvos, sem gyógyszer, sem jóindulat, sem szigor nem gyógyít ki bennünket, csak az Úr. „Ez a világ elvesztett, ámde Jézus megszületett, örvendezzünk keresztyének” (Barth Károly). Őáltala „kiment a gonosz”.

1Mózes 39

274. dicséret

* Az imádkozás helye itt is az egyetlen, élő Isten tiszteletének helye, ezért a városkapun kívül, folyóparton, bárhol is: szent hely (13). Már a krisztusi „nyitottság” megelőlegezett jele a tény, hogy itt asszonyok vannak együtt, akikkel lehet imádkozni. De az isteni rendben a férfi és a nő is marad a helyén, mindkettő értékes az Úr előtt, de más az egyik és a másik szerepe, feladata, felelőssége. Itt is a férfiak tanítanak (13).

Pál úgy tervezte, hogy a második úton meglátogatja a korábbi útja során létrejött gyülekezeteket; de Isten terve más volt, az evangélium további terjedése, Kisázsián túl Európába, és szerte a föld végső határáig (1,8). Ezért nem engedte az Úr, hogy Pál Galácián kívül más tartományokba is eljusson, Lisztrába és Derbébe is csak Timóteus miatt vezette „Jézus Lelke” (7), hogy új munkatársra találjon (1-5); de aztán át kellett mennie Európába (6-10). Íme, az Isten akarata és vezetése, az Ige szerint. Vagyis, Isten akarata elsősorban az Ő ügyében vezet és mutat egyértelmű irányokat nekünk, nem pedig egyéni életükben. Persze egyéni, családi életünkben is vezet az Úr, de nem ez az elsődleges területe a Szentlélek vezetésének. Vigyázzunk tehát, mert sokkal gyakrabban hivatkozunk mi „langymeleg”, elkényeztetett, egyéni életünket és kegyességünket hangsúlyozó keresztyének az Isten akaratára, mint amennyire az indokolt lehetne. A második parancsolat itt is érvényes (2Mózes 20,7).

1Mózes 38

220. dicséret

Egy testvérem említette a következő történetet. „Valamin összekülönböztünk valakivel, kegyességi vita volt, de nem lehetett tovább szó nélkül hagynom az illető embertelenül szigorú kegyességét, ami a gyülekezetben is, sokaknak szenvedést és félelmet okozott; ám a következő találkozáson ez a testvér már nem is köszönt, hiszen ő tudja, hogy neki van igaza, és mindenki más kárhozatra való, aki egy kicsit is másként gondolja.” Igen, ez tipikus, ilyen a hívő ember is: egyszerre megigazult és bűnös. Isten már igaznak, tisztának tartja őt, mert Jézus Krisztuson keresztül tekint rá, valójában azonban ebben a testben, mindvégig nagyon gyarló a hívő is, és csak „helyzet” kérdése, hogy ez a kettősség láthatóvá legyen rajta. Ha azonban felszínre tör, akkor igen „kegyetlen” és visszataszító tud lenni ez a kettősség, hiszen saját gyarlóságunk takarózik az Isten kegyelmével. Mai igeszakaszunkban is ugyanerről van szó. Az ősgyülekezet óta semmit nem változott mindez, és nem is fog, a Jézus Krisztus visszajöveteléig. Pál és Barnabás között meghasonlás támadt (39), János Márk miatt…*

1Mózes 37

258. dicséret

* Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal János Márkot a második missziói útra (37), amelynek eredeti célja az volt, hogy meglátogassák az első missziói úton létrejött gyülekezeteket (36). Pál azonban, aki óembere szerint, kemény, szigorú, akaratos ember volt, és ez munkált benne, élete végéig (Róma 7,22); nem akarta az első missziói úton őket elhagyó János Márkot magával vinni (38). Így aztán Pál és Barnabás összekülönböztek, és máris két irányba indultak, másokkal; Barnabás János Márkkal Ciprusba, Pál pedig Szilásszal Szíriába és Cilíciába. Azóta is ezerfelé, ezer módon képviseljük az Úr Jézus Krisztust; sokszor valójában az Úr mögé bújva, saját magunkat.

A felmerülő, aktuális kérdéseket meg kell beszélni. Nem szabad hagyni, hogy ezek a kérdések tartósan bizonytalanságban tartsanak, feldúljanak gyülekezeti tagokat (24), de a még kívülállókat sem szabad világos iránymutatás nélkül hagyni. Persze, nem elég egymás között megbeszélni ezeket a kérdéseket, hanem Isten színe előtt, az Ő Igéjén tájékozódva kell egymás hite által épülve, egymás között egyetértésre jutva (25), keresni az Úrnak kedves válaszokat, mert az lesz nekünk is hasznunkra. Ezeket a válaszokat olyan hiteles embereken keresztül adja nekünk az Úr, akik egész életüket feltették a Jézus Krisztus ügyére (26). Akkor, a keresztyénség hajnalán az lett kérdéssé, hogy a pogányok hogyan lehetnek Jézus Krisztus követőivé? Az akkori, apostoli zsinat foglalkozott ezzel a kérdéssel, és a határozatot továbbították a szíriai Antiókhiában élő nem zsidóknak, azaz pogányoknak, akik hívőkké lettek. Bizony, ez a határozat Szentlélektől való, Isten akaratának kedves, bölcs határozat volt, ami bátorítást, örömöt, erőt, buzdítást ajándékozott sokaknak (30-32). Isten üdvözítő akaratának lényege pedig mindig ez, öröm, bátorítás, erő, buzdítás, vagyis reménység. Ma mások az aktuális kérdések, de a lényeg ma is ugyanaz, nem maradhatunk langyosak, nem hagyhatjuk, kiimádkozott, megtusakodott, igei válaszok nélkül a ránk bízottakat.*

1Mózes 36

255. dicséret

* Egy testvérem írta nekem a következőket, pont arról beszél, amiről a mai igeszakasz. „Langyos!” Mit jelent ma az, hogy langyos, amit az Úr kiköp. A keresztyén ember nagy kísértése, hogy langyos: nem mer, nem akar állást foglalni pl. rasszizmus, menekültügy, antiszemitizmus, cigánykérdés, halálbüntetés stb. kérdésekben. És vajon az igenünk igen-e és a nemünk nem-e? A világ nagy kérdései itt dübörögnek körülöttünk, nem lehet a templom védelmébe bújni a kérdések elől. De azt a választ sem adhatjuk nyeglén és meggondolatlanul, amit a világ ad. Nekünk kötelességünk ezeket a kérdéseket Isten elé vinni, és keservesen, őszintén, imádkozva megkérni a válaszokat. Aztán jöhet az igen és a nem.

A Júdából érkezett zsidók ezt mondták: ha nem metélkedtek körül, nem üdvözülhettek (1). Ezzel azt a gyarló emberi gondolatot fogalmazzák meg, hogy ha nem lesztek olyanok, mint mi, akkor nincs üdvösségetek, mert az igazság mindenben pontosan nálunk van. Azóta is kísért ez a lelkület Isten mindenkori népe között; ugyanakkor ma egy olyan világban élünk, ahol bizony küldetésünk, hitvalló lelkülettel hirdetni, hogy van igazság, ez nem a mi igazságunk, mi is ajándékba kaptuk ez az igazságot; és Jézus Krisztus az igazság. Őbenne van üdvösségünk. Ezt hirdette Péter és Pál bizonyságtétele az apostoli gyűlésen, Jeruzsálemben (6-12); ezt igazolta Jakab apostol írásmagyarázata, Ámósz próféta alapján (16-18), miszerint azok a pogányok is megismerik az Urat, akiket magához hív az Isten (Ámósz 9,11-12).*

1Mózes 35

141. zsoltár

* Figyeljük meg, akkor sem egyedül, önhatalmúlag döntöttek fontos kérdésekben, hanem a tekintéllyel rendelkező vezetőkre, akkor az apostolokra figyelve, közösen Isten színe elé vitték a kérdést (2-4). Külön-külön senki sem okoskodott és önkényeskedett, mint aki minden tudás birtokában lenne. Ez nem demokratikus döntés volt, hanem mindenképpen a hívők közösségében megvitatott, majd Isten színe előtt kiimádkozott, Isten kijelentésére figyelő határozat született itt. Ma is ez a járható út, amikor fontos kérdésekben döntünk. Ugyanakkor ez a döntés abban is Istennek kedves, hogy a valós helyzettel is számolt, amely Mózes törvényének alapvető elvárásait továbbra is szem előtt tartja, hiszen ott, ebben a keretben rezdült a lélek. Ez, akkor, ott, bölcs döntés volt, miszerint a pogányok is tartózkodjanak a bálványimádástól, paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértől (20). A lényege azonban az volt ennek a határozatnak, hogy mindahányan az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk (11).

Nézzük szembe a ténnyel, két irányból is nyomorgatják a keresztyénséget, miközben erről beszélni sem lehet. Egyrészt a multikulturális, szekuláris világban történik ez. Előbb-utóbb a „semmibe” taszít bennünket a „gyökértelenség”, a hamis nyitottságot hangsúlyozókat is, akik egyébként csak addig nyitottak, amíg a saját bőrükön nem tapasztalják, hogy ebben ők is áldozatokká lesznek. Másrészt a konkrét üldözések területein szenvedik meg ezt, az ott élő keresztyének, sok ezer mártírral, többek között azokon a területeken, amelyekről a mai igeszakasz is hírt ad, a keresztyénség bölcsőjében. Az okok akkor részben mások voltak, a lényeg ugyanaz. Figyeljünk a mai Igére, mert példát ad arra nézve, hogy mi az egyetlen, Istennek kedves eszköz, az üldöztetések elhordozására. Ezek imádkoztak, bátorították egymást (22); tehát nem vágtak vissza, de nem is estek kétségbe, hanem örömmel beszélték el, hogy milyen hatalmas dolgokat tett velük az Isten (27).*

1Mózes 34

212. dicséret

* Pál apostolt megkövezték, azt hitték meghalt, kivonszolták a városon kívülre. Isten azonban megőrizte őt (19-20). A tanítványokkal együtt imádkoztak, bátorították egymást (22), tovább hirdették az evangéliumot (21), amíg csak tehették; böjtöltek, a gyülekezetek vezetőinek szolgálatát az Úr kezébe tették le, akiben hittek (23), és megállapították, hogy sok nyomorúságon át vezet az út az Isten országába (22). Tehát nem vágtak vissza, de nem is estek kétségbe, hanem örömmel beszélték el, hogy milyen hatalmas dolgokat tett velük az Isten (27). Ezzel a hittel tértek vissza, a szíriai Antiókhiába, ahonnan elindultak az első missziói útra (24-26). Ma is „csak” ennyit tehetünk, de ez elég, a többi az Úr kezében van.

A sánta meggyógyulása nagy ajándék a születése óta beteg embernek (8). Ez a gyógyulás úgy kezdődött, hogy a sánta ember hallgatta az Igét, Pál igehirdetését, hitt a hallottaknak, és az apostol látta, hogy van hite (9). Igen, az igaz, tiszta, élő hit látszik az emberen; mint ahogy a hitetlenség is kiül az emberi életekre; de a hamis hit is; azonnal észrevehető ugyanis, ha a „hitünk” csupán szerep, „eszköz”; ilyenkor „kitapinthatóan” van benne valami erőltetett, hamis, önzően emberi. Mai igeszakaszunkban is láthatóvá, egyértelművé lesz, hogy a szereplők közül ki-ki milyen emberként, és milyen a hitében. A sánta gyógyulása csupán „ráadás”, jel, amellyel Isten igazolta az Ő szavának hatalmat (10). Erre a jelre itt különösen nagy szükség volt, hiszen a sokaság hamis, „hiábavaló” hiedelmei, a csoda láttán, azonnal felszínre törtek, és istenekként tisztelték Pált és Barnabást (11-13). Ekkor hangzott fel Isten szavának ma is érvényes üzenete, amelyet ott, akkor Pál tolmácsolt: ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez (15).*

1Mózes 33

487. dicséret

* Ekkor hangzott fel Isten szavának ma is érvényes üzenete, amelyet ott, akkor Pál tolmácsolt: ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez (15). Mert az előző nemzedék során megengedte az Úr, hogy mindenki a maga útján járjon, „szellemiekben is”; és a sokféle hiábavalóság ellenére mégis gondoskodott róluk, hordozta őket; de Jézus Krisztus eljövetele vitathatatlan viszonyítási pont az istentiszteletben, amely megtérésre hív, az élő Istenhez (15-18). Ebben az igehirdetésben sok olyan üzenet szólal meg, ami a fő gondolat mellett is szíven üt: - Pál és Barnabás megszaggatják ruhájukat, fáj nekik mások szellemi, lelki, hitbeli bénasága; - ők nem engedik azt, hogy istenként tekintsenek rájuk; - mennyi hiábavalóság terhel bennünket, amelyekből meg kellene térnünk.

Ahol szól az Ige, ott meghasonlás támad (4), hiszen vannak, akik hisznek (1), vannak, akik nem (2); legyenek azok akár zsidók, akár „pogányok”. Akik nem hisznek, azok mindig ingerültek lesznek azokra, akik hitre jutottak. Az evangélium agresszívvá teszi a hitetleneket (2).** Persze, Jézus Krisztus nevében is lehetünk agresszívak; - ám nincs ennél nagyobb bűn. A keresztyén ember szenvedhet a hitéért, de nem bánthat senkit, miközben hirdeti az Urat.*** Szenvedni nem jó, de legalább a másikat ne kínozzuk soha, Jézus Krisztussal végképp ne. Ma éljünk hitelesen, és ha majd megkérdeznek bennünket; - na, akkor szóljunk. Egyébként hagyjuk békén a másikat. Az evangélium meghasonlást támaszt, de ettől még a meghasonlás nem Istennek kedves tény, hanem az emberi bűn mérge. Isten nem gyönyörködik abban, hogy emberek egymásnak ugranak, még ha az evangélium hirdetése miatt teszik is ezt. Az evangélium itt meghasonlást támaszt, de a végső cél nem a meghasonlás, hanem az üdvösséges közösség.

1Mózes 32,23-33

80. zsoltár

* Pál és Barnabás bátran szólták Jézus Krisztus evangéliumát. Isten megadta, hogy jelek és csodák kísérjék az igehirdetést (3). Így, jeleket látva, könnyebb hinni. Ma azonban Isten a nehezebb út elé állít bennünket, sokszor jelek és csodák nélkül hirdetjük az Igét, illetve a jel maga az, amit hirdetünk: feltámadott az Úr; mi kell ennél több? Az is lehet, hogy látványos jelekre várunk, pedig sok „apró” jel vesz körül bennünket ma is, csak nincs szemünk arra, hogy ezeket észrevegyük.

** …vagy azokat, akik a maguk gyártotta hitben élnek, el egészen odáig, hogy meg akarják ölni azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek (5).

*** Sajnos mi, sem szenvedni nem tudunk az Úrért, sem hitelesen hirdetni nem tudjuk Őt.

Pál apostol igehirdetése, a pizidiai Antiókhiában, meghatározó prédikáció, akárcsak Péter pünkösdi beszéde. Most csak a beszéd hatására figyelhetünk. Jézus Krisztus evangéliumát elutasítás, irigység, szűkkeblűség, hitetlenség kísérte, az első perctől kezdve. Nem a szegényeket gyámolító Jézust kísérte ez az ellenállás, hiszen ez ma is szimpatikus, sokat idézett üzenete a „Jézus sztorinak”. Hanem a Jézus Krisztus evangéliumát, vagyis a minden nép és nemzet felé nyitott örök élet, üdvösség evangéliumát (Lukács 2,10) kísérte a gúny, a kétely, az üldözés és a közömbösség, kezdettől fogva, mind a mai napig. Ezzel azonban az Úr küldöttei, sem akkor nem foglalkoztak, sem ma nem foglalkoznak, hanem lerázzák a lábukról a port, és mennek tovább a küldetésükben, hűséggel, örömmel és Szentlélekkel (44-52).

1Mózes 32,1-22

55. zsoltár

* Pál apostol igehirdetése, a pizidiai Antiókhiában, meghatározó prédikáció, akárcsak Péter pünkösdi beszéde.

-1. Mit kaptunk Jézus Krisztusban? Bűnbocsánatot, megigazulást ajándékozott nekünk az Isten Őbenne, hit által és nem a törvény cselekvése által. Pál apostol már itt, ebben a mondatban megfogalmazta egész teológiájának lényegét, amit aztán a Galata és Római levélben részletesen kifejtett (38-39).

- 2. A Jézus Krisztusban megnyert üdvösséget hosszú évszázadokon át készítette elő nekünk az Isten, amit kijelentett a próféták által. Pál apostol, itteni igehirdetésében, legalább hét hivatkozást találunk az ószövetségi írásokra, főként Ézsaiás próféta és Habakuk próféta könyvére, valamint a Zsoltárok könyvére. Mindegyikben egyértelmű írásmagyarázat érvényesül, mert az apostol az Ószövetség próféciáit Jézus Krisztusban beteljesült ígéretnek hirdette meg (40-41). Valóban, csak ez az egy bíztatás létezik az emberlétben, miszerint Isten kiárasztotta ránk kegyelmét, Jézus Krisztusban, hogy el ne vesszünk (42-43).

- 3. Jézus Krisztus evangéliumát elutasítás, irigység, szűkkeblűség, hitetlenség kísérte, az első perctől kezdve. Nem a szegényeket gyámolító Jézust kísérte ez az ellenállás, hanem a Jézus Krisztus evangéliumát, vagyis a minden nép és nemzet felé nyitott örök élet evangéliumát (Lukács 2,10) kísérte a gúny, a kétely, az üldözés és a közömbösség, kezdettől fogva, mind a mai napig. Ezzel azonban az Úr küldöttei, sem akkor, sem ma nem foglalkoznak, hanem lerázzák a lábukról a port, és mennek tovább a küldetésükben, hűséggel, örömmel és Szentlélekkel (44-52).

Most folytassuk a tegnapi gondolatsort, ne siessünk annyira. - 3. A Szentlélek munkájának talaja az „intelligencia”, „eszesség”, „bölcsesség”. Mindezek szintén az Isten ajándékai. Áldott az olyan ember, aki „intelligens”. Az élő hit kegyelmi ajándékának forrása „az intelligencia”. Szergiusz Paulusz, Ciprus helytartója, eszes ember volt. Az élő hit mindig az ilyen bölcs emberek kincse (12), akiket nem lehet sem lelki bűvészkedéssel, sem bármiféle emberi kegyességgel, sem szigorúan zárt tanokkal „megetetni”; de akik vallják, hogy az Úr az Isten, és Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6). - 4. A Szentlélek egyértelműen megdorgál ott, ahol hamis úton járunk. Pál megfeddi ezeket a „lelki bűvészeket”, mégpedig nem langyosan, hanem keményen, egyértelműen (9-12). Bizony, ma is szólni kell azért, ami helytelen, mert egyébként csak bátorítjuk az istentelenséget. Hitt is a helytartó az Úrban (12), hallva Pál egyértelmű bizonyságtételét, melynek nyomán Elimás varázsló megvakult. Kell a dorgálás. Lehet intő jel, ha valaki „megvakul”, mert valós állapota lesz láthatóvá rajta. Persze, ne azért higgyek, mert valaki belenyomorodott a saját hitetlenségébe.

1Mózes 31,22-54

54. zsoltár

A Szentlélek munkája mindaz, amiről ebben az igerészben olvasunk. -1. A Szentlélek indít el. A Szentlélektől indítva kezdődött Pál első missziói útja, Barnabással és János Márkkal (4). Nem emberi akarásból, buzgóságból indult „ez az egész”, ezért nyugodott azon az Isten áldása. Persze emberileg felkészültek az érintettek a nagy feladatra: böjtöltek, imádkoztak, szolgáltak, az alkalmas embereket kézrátétellel kiválasztották (1-3); de a „zöld jelzést” az Isten adta. - 2. A Szentlélek rendet tesz a hitéletünkben. Ciprus szigetén voltak mágusok, álpróféták, varázslók; egyszóval hitetők, valójában közönséges csalók, akik kihasználták az emberek fogékonyságát valamiféle „mennyei többre”. Ezek, név szerint: Barjézus (6) és Elimás (8). Nincs nagyobb vétek, mint az Istenre vágyakozó embereket hamis, „mérgezett” eledellel táplálni, amikor Isten kezünkbe adta a „friss, tápláló kenyeret”. Pedig ma is ez folyik, mert sokan kihasználják az emberek hiszékenységét. Ez egyformán bűne a hitetőknek és a hiszékenyeknek. Nagy a lelki, szellemi zűrzavar, és sok a „lelki bűvész”, az egyházon belül is.

1Mózes 31,1-21

267. dicséret

Mindenkit fenyeget, hogy hatalmával visszaéljen, bármilyen „kicsi”, vagy „nagy” is ez a hatalom; észre sem vesszük, ha túllépjük a „hatáskörünket”. I. Heródes Agrippa király eleve ebben nőtt fel, ezért a kísértés számára fel sem tűnt (21). Heródes nem utasította vissza a nép hízelkedését, amellyel istenként tisztelték őt (22). Mindenesetre rettenetes, amikor valaki visszaél a hatalmával. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Isten a világi hatalomra ruházta azt, hogy a bűn határtalan rombolását féken tartsa. A hatalom tehát nem önmagában rossz, vagyis azzal nemcsak visszaélni lehet, hanem Istennek kedves módon is lehet élni azzal. Isten lesújt arra, aki istent játszva, visszaél a hatalommal (23); de áldott az, aki jól él a ráruházott hatalommal, mert a rendet biztosítani kell; ezért a világi felsőbbséget tisztelni kell (Róma 13).  Megnyugtató az a tény, hogy az Úr Igéje növekedett, terjedt (24). Az egyetlen esélyünk, hogy Isten Igéje, az abban közölt kegyelme, áthatja ezt a világot, az éppen hatalmon lévőket ugyanúgy, mint az éppen „alárendelteket”, egyébként mindnyájan féregként pusztulunk el (23).

1Mózes 30,25-43

269. dicséret

* Látlelet ez az emberről, az emberi társadalom működéséről, ugyanakkor a megoldásról.

– 1. Mindenkit fenyeget, hogy hatalmával visszaéljen, bármilyen „kicsi”, vagy „nagy” is ez a hatalom; észre sem vesszük, ha túllépjük a „hatáskörünket”. I. Heródes Agrippa király eleve ebben nőtt fel, ezért a kísértés számára fel sem tűnt (21). Heródes nem utasította vissza a nép hízelkedését, amellyel istenként tisztelték őt (22). Mindenesetre rettenetes, amikor valaki visszaél a hatalmával. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Isten a világi hatalomra ruházta azt, hogy a bűn határtalan rombolását féken tartsa. A hatalom tehát nem önmagában rossz, vagyis azzal nemcsak visszaélni lehet, hanem Istennek kedves módon is lehet élni azzal. Isten lesújt arra, aki istent játszva, visszaél a hatalommal (23); de áldott az, aki jól él a ráruházott hatalommal, mert a rendet biztosítani kell; ezért a világi felsőbbséget tisztelni kell (Róma 13).

– 2. A másik oldalon azonban az is szánalmas, ahogy a „sokaság” ki van szolgáltatva a hatalomnak, hiszen enni kell, lenni kell, élni kell; vagyis a tírusziak és a szidóniak, akiket nem szeretett Heródes, kénytelenek a király kegyét keresni, hiszen őket Heródes gabonájából élelmezték (20). Ehhez belső embert kellett megnyerni nekik a királyi udvarból, lobbizniuk kellett. Meddig lehet elmenni a kompromisszumokban azért, hogy éljünk, megéljünk, jól éljünk, békében éljünk? Meddig kell megalázkodni? Más engedelmeskedni a hatalomnak, és más megalázkodni azért, hogy nekünk jusson, és több jusson.

– 3. Ami megnyugtató, bármelyik oldalról nézzük is a történetet, az a tény, hogy az Úr Igéje növekedett, terjedt (24). Az egyetlen esélyünk, hogy Isten Igéje, az abban közölt kegyelme, áthatja ezt a világot, az éppen hatalmon lévőket ugyanúgy, mint az éppen „alárendelteket”, egyébként mindnyájan féregként pusztulunk el (23).

Heródes az erejét és a hatalmát fitogtatta, saját érdekeit szolgálva, Isten népe pedig kitartóan imádkozott (5). Jézus Krisztus követői számára nincs más eszköz a nagy bajban, csak az imádság; a hatalom és az erő soha nem tartozhat a megoldás keresztyén eszközei közé. Talán az lehet a mai keresztyénség nyomorúságának fő oka, hogy az ima és a krisztusi Ige hatalma helyett inkább evilági eszközökben bízunk. Nem az volt a kérdés, hogy Isten hogyan hallgatja meg az imádságot, kiszabadul-e Péter, vagy sem; - tehát nem az imádság „eredménye” volt a lényeg, hanem az élő Isten hűségébe, az Őhozzá mondott imádságba, mint a megoldás eszközébe vetett hit volt itt a fontos; bárhogy is alakulnak egyébként a dolgok.

1Mózes 30,1-24

116. zsoltár

* A keresztyénség ügye születésétől kezdve, soha nem volt „diadalmenet”, „sikertörténet”. Isten mindig adott próbatételeket, hogy a „kicsiny nyáj” el ne bízza magát. Jézus Krisztus evangéliuma terjedt, ugyanakkor nagy próbatételek is következtek, hiszen a Krisztus hitre nem jutott zsidók, és Heródes Agrippa király, Nagy Heródes unokája rátámad a keresztyénségre. A nagybátyja, Heródes Antipász, Jézus Krisztus perének részese volt. I. Heródes Agrippa király Palesztina területének jó részét megkapta Kaligula, majd Klaudiusz császártól, így birodalma majdnem akkora volt, mint egykor nagyapjáé. Ezért rómabarát politikát folytatott, és minden gyanús mozgalmat sietett megakadályozni, igyekezett kedvében járni a zsidóknak, akik viszont edomita származása miatt megvetették. Heródes király fejeztette le Jakabot, és vetette börtönbe Pétert (1-5), a Jeruzsálemi gyülekezet két vezetőjét. Péterre is a halál várt volna ekkor, a páskaünnep után, ha az Úr most még nem könyörült volna rajta. Az első keresztyének szenvedést és halált is vállaltak az evangéliumért.

A beidegződések még a régiek, a hívő zsidó gyülekezetben is, akik, amikor az üldözések miatt szétszóródtak, csak a zsidóknak hirdették az Igét (19). Mi úgy mondanánk, hogy „véletlenül”, valójában azonban az Úr akaratából, volt az elüldözött zsidókeresztyének között néhány ciprusi férfi, akik hittek az evangéliumnak, és továbbadták azt a görögöknek, vagyis a nem zsidóknak is, akik szintén befogadták a feltámadott Urat (20-21). A jeruzsálemi gyülekezet Barnabást küldte ki vizsgálatra, hogy mi történt Antiókhiában (22). Barnabás kiválasztása megint csak az Úr akarata volt, hiszen ő is kegyelem alatt élő ember volt (24), aki örült, amikor mások szívében is látta Isten kegyelmének munkálkodását, sőt, bátorította őket (23). Aki tud örülni a mások hitének, üdvösségének és sikereinek, és bátorítja is a másikat, az biztosan az Úr gyermeke.* Antiókhiában nevezték Jézus Krisztus tanítványait először keresztyéneknek. Ezek a keresztyének nemcsak befogadták az evangéliumot, hanem azonnal tettekben mutatkozott meg a hitük, hiszen gyűjtést szerveztek az éhínség által szenvedő jeruzsálemi gyülekezetnek. Uram, annyi ma az éhező, menekült, jövevény; kit segítsünk, és hogyan? Lehet úgy segíteni, hogy arra mi is rámegyünk?

1Mózes 29

128. zsoltár

* Barnabás szolgálata által olyannyira megerősödött a gyülekezet Antiókhiában, hogy Barnabás, segítségként maga mellé veszi Sault, és egy esztendeig szolgáltak együtt ebben a gyülekezetben (25-26).

A számonkérés nem maradt el. Péternek felelnie kellett, amiért pogány ember házába lépett be (2-3). A zsidó származású hívők ugyanis a „körülmetéletlen” embert továbbra is tisztátalannak tartották, a mózesi törvény szerint. Péter a jeruzsálemi testvéreknek is elbeszélte azt a kijelentést, amit az Úrtól kapott, miszerint ne mondja tisztátalannak azt, amit az Úr megtisztított, vagyis bátran menjen el Kornéliusz házába (4-12). Ezután Péter bizonyságot tett arról is, amit Kornéliusz házában tapasztalt, mert amikor az Igét hirdette, leszállt Kornéliusz háza népére is a Szentlélek (13-15).* Péter kegyelem alatt van, éppen ezért nagy hitről tesz tanúságot: mert helyesen érti az Úr szavát, engedelmeskedik annak, és a megértett Igét nemcsak felvállalja, hanem szentlelkesen úgy adja tovább, hogy mások is nyitott szívvel dicsérik az Urat, miközben a hívő szűkkeblűség is enyhül (17-18). Mi nem akadályozhatjuk az Istent, még a hitünkkel sem.

1Mózes 28

422. dicséret

* Péter hangsúlyozta, hogy eszébe jutott az Úr szava: mert Keresztelő János által kijelentett, hogy ahová leszáll az Úr Lelke, Ő ott van (16).

Az Istennek kedves misszió ennyi: befogadni azt, akit az Isten küld hozzánk, szeretettel vendégül látni őt (23); vagy elmenni azokhoz, akik hívnak bennünket (23-24). A misszió: nyitottan (28), „emberként” (26), egyenrangú felekként (34) elbeszélgetni, bátorítani egymást, az Isten színe előtt. Péter igehirdetéséből, amit Kornéliusz házában mondott (34-43), szintén kiderül, hogy Jézus Krisztus missziójának is ez volt a lényege, mert Ő szertejárt, és jót tett (38). Ez a valódi szeretetből fakadó lehajlás teremthet, az Isten kegyelméből, olyan „légkört”, amelyben megszólalhat a konkrét evangélium is (42): feltámadott az Úr (40), aki mindnyájunk Ura és egyetlen, hiteles bírája (42), és aki hisz Őbenne, az üdvözül (43). Az ilyen fajta missziót megáldja az Úr azzal, hogy kiárasztja oda Szentlelkét (44-48). Mi itt az üzenet? Hát az, hogy fordítva nem működik; vagyis, ha mi akarunk misszionálni, akkor valójában saját magunkat, a magunk „szeretetét” akarjuk a másikra erőltetni, a magunk képére akarjuk „szelídíteni” a másikat. Ám a másik ettől csak megzavarodik, és ebbe a mi „nagy szeretetünkbe” az a másik bele is halhat. Erről szól a róka és a gyerek című film, nézzük meg!*

1Mózes 27,34-46

36. zsoltár

* Egy gyönyörűséges filmet nézhettünk meg a gyülekezeti filmklubon, amelyben egy erdő melletti farmon élő kislány, „kitartó szeretettel” „megszelídít” egy rókát, aztán amikor szeretetből pórázt köt rá és felviszi a szobájába, szerencsétlen állat, az ismeretlen helyzetben annyira megzavarodik, hogy menekülni próbál, elrágja a kötelét, összevissza rohangál, tör, zúz mindent, majd az emeltről, az üvegen át, kiugrik a szobából. Odalent már csak az elvérzett róka tetemét találja meg a kislány. Ugye, a „misszió” nem ez?