JÉZUS KRISZTUS ÚJJÁSZÜLŐ ÚR. A vámszedő Lévi, a későbbi Máté elhívása az evangélium egyszerű leírásában is döbbenetes jelenet. Egyértelműen Jézus Krisztus újjászülő hatalmára utal, hiszen az Úr egyetlen szavára, „kövess engem” (14), Lévi otthagyja korábbi életét, a pénz hatalmát, a másik ember kiszipolyozását, és követi Jézus Krisztust. Ezt a fordulatot csak Isten hatalma végezheti el egy ember életében. Bizony ma is vannak erre példák, tehát Isten hatalma ma is munkál. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus egy vámszedőt szólított meg, aki az érdekeiért, hatalmáért, vagyonáért cserébe hazaárulóvá lett, és kiszolgálta az idegen, elnyomó római hatalmat. Gyűlölték is érte Lévit, de őt ez akkor nem zavarta. Jézus Krisztus azonban nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért, nem az igazakért, hanem a bűnösökért (17).* /Jézus elhívja Lévit/

2Mózes 19

99. zsoltár

* De fontos lenne, ha ezt a mai önigazult keresztyén kegyesség is szívig hatolóan befogadná egyszer, és hitében megerősödve közösséget merne vállalni mindenkivel, úgy, ahogy Jézus itt asztalközösséget vállalt, nemcsak az örvendező és megtért Lévivel, hanem annak még megtéretlen barátaival is. Valóban könnyebb elkülönülni, és így tisztán maradni. Ez azonban a gyenge hit jele. Adj nekünk, Urunk, erős, élő hitet, amely úgy vállal közösséget a másikkal, hogy ebben a közösségvállalásban ott munkál Isten újjászülő hatalma.

JÉZUS KRISZTUS ÚR A BŰN FELETT.*  Mondok egy példát, és mindjárt érteni fogjuk: miről van szó az emberi bűn kapcsán, és hogy mennyire szükségünk van az újjászületésre; csak nehogy keserves leckék során át döbbentsen rá minket erre az Isten. Elég, ha annyit említek, tényszerű igazolásként az emberi bűnnel kapcsolatban, hogy a világ össztermelésének harminc százaléka elegendő lenne ahhoz, hogy a túlnépesedett, hétmilliárdos „világunk” lakosságának, mindenkit beleértve, emberhez méltó életszínvonalat biztosítsunk. Az a bűn, hogy ez nem így van; mi pedig „menekültügyről” „kényszerülünk” beszélni, hogy a felületi problémát kezeljük. Lenne megoldás, de ahhoz meg kellene térni, újjá kellene születni; azoknak is, akik segítenek, és azoknak is, akik segítségre szorulnak. Bontsuk tehát meg a tetőt, hogy Jézus Krisztus közelébe jussunk, mert nincs más megoldás (3). /Jézus meggyógyítja a bénát/

2Mózes 18

502. dicséret

* Képtelen felfogni, megérteni a modern ember a keresztyén teológia lényegét, a Szentírás alapvető üzenetét az emberről, miszerint az ember „bűnös”. A bűn ténye az emberi élet alapdiagnózisa. Csak ha ezt belátjuk, Isten Lelke által, akkor „kezelhető” a probléma. Egyedül Isten lehet úrrá az ember bűnén, azzal, hogy örökkévaló szeretetével, Jézus Krisztusban megbocsátja a bűnt, és újjászüli az embert. Nincs más esélyünk. Jézus Krisztus ezért mondja a bénának, hogy megbocsáttattak bűnei, mert a világ minden problémája abból fakad, hogy az ember elszakadt Istentől, és velejéig gonosszá lett. Ezt a tényt nem lehet enyhíteni. Minden veszekedés, háború, önzés, betegség forrása ez. Először az alapvető bajt kell gyógyítani, hogy valóságos javulást tapasztaljunk meg. Semmit nem segített volna Jézus a bénán, ha csak meggyógyítja őt, ezzel ugyanis csak egy „komfortosabb” „bűnözést” tett volna lehetővé számára, de semmiképpen sem az új életet kapta volna ajándékba. A bűnök bocsánata, az Istennel való kapcsolat rendeződése azonban gyógyulást ajándékoz nekünk, mind testünkben, mind lelkünkben (Példabeszédek 3,8).

JÉZUS KRISZTUS GYÓGYÍTÓ ÚR. Sokféle betegséggel küzdünk, testi és lelki betegségekkel egyaránt. Az egészség nagy ajándék, de csak időleges, mert ez a világ elszakadt „Eredetétől”, az élő Istentől, a halál felé halad, ennek pedig látható jelei voltak és vannak: sokféle konfliktus mellett, a betegség és a halál. Jézus Krisztus az egyetlen, aki legyőzte a romboló sátáni erőket; azok betegséget, ellenségeskedést, halált támasztó hatalmát; és hidat épített az Isten és ember között tátongó szakadékra. Minden gyógyítás, amelyeket Jézus Krisztus itt cselekszik, nem öncélú csodák, hanem ennek a megváltó „hídépítésnek” jelei, bizonyítékai. Nagy szükségünk van Jézus Krisztus gyógyító hatalmára, hiszen tisztátalan és agresszív hatalmak (21-28), lázas látomások (29-31), és sokféle betegség teszi sínylődővé életünket (32-39), a testi és lelki „lepráról”, vagyis a gyógyíthatatlan, terjedő „fekélyekről” nem is beszélve (40-45). A betegség ugyanakkor nemcsak a bűn zsoldja (Róma 6,23), hanem kegyelmi állapot azokra nézve, akik nyomorult állapotukat belátják, az Úrhoz fordulnak, és bizonyosak abban, hogy az Úrtól rendel időben lesz megoldás; a gyógyulásig pedig lesz erejük reménységgel hordozni a terheket. /Jézus meggyógyítja a megszállottat, Péter anyósát, sok beteget gyógyít, meggyógyítja a leprást/

2Mózes 17

95. zsoltár

Márk azonnal a lényegre tér: „eljött Jézus” (9). Ki ez a Jézus? Jézus, a Krisztus; és JÉZUS KRISZTUS ÚR. - Ezt hirdeti Jézus Krisztus megkeresztelkedése, hiszen közben megnyílik az „ég”. Minden belekeseredésünk abból fakad, tudva és tudatlanul is, hogy bezárult felettünk a menny, mi pedig reménytelenül küzdünk itt a földön. Jézus Krisztus Úr minden halálos „zártság” felett, mert megnyitotta nekünk az eget, mi pedig úgy élhetünk, mint akikben gyönyörködik az Atya. Azóta a keresztség sákramentuma ezt hirdeti, a Szentlélek pedig bizonyossággá teszi ezt az evangéliumot bennünk (9-11). - Jézus Krisztus Úr a vadállatok felett, minden emberi vadállatiság felett, azaz a bűn felett, mert Ő Úr a Sátán felett is. Őelőtte rendeződnek, Őnélküle szétesnek a dolgaink; Ővele angyalok szolgálnak nekünk, miközben egymás „angyalai” is lehetünk, Őnélküle azonban „szétdobáljuk” dolgainkat és egymás dolgait (12-13). - Jézus Krisztus Úr az életünk felett, elhív bennünket az Ő követésére, vagyis tanítványaivá tesz bennünket; és elvégzi, hogy ettől kezdve ne csak önmagunknak éljünk, miközben hétköznapi munkánk is megtelik mennyei tartalommal, saját életünk is örömmel és örökkévaló ismeretekkel (16-20). /Jézus megkeresztelése, megkísértése, prédikálni kezd, az első tanítványok/

2Mózes 16

65. zsoltár

JÉZUS KRISZTUS MEGVÁLTÓ EREJE: EVANGÉLIUM. Nekünk, embereknek olyan „valakire” van szükségünk, aki „erősebb” nálunk, aki még a halálnál is erősebb. Az evangélium itt még nem könyvet jelent, hanem a feltámadott Jézus Krisztus hirdetését, amely itt kezdődött el, és a mai napon át, Jézus Krisztus visszajöveteléig tart (1). Jézus Krisztus eljövetele az ószövetségi ígéretek beteljesedése. Őbenne Isten szabadító irgalmának ereje legyőzi a bűn és az ítélet nyomorúságát (Ézsaiás 40,1-5; Malakiás 2,17-3,5). Ezt Keresztelő János Illéshez hasonló prófétaként (6) „csak” meghirdette (2-4), Jézus Krisztus azonban megvalósította (7-8). Lám, mennyire vágytak az emberek megváltásra, megtisztulásra, hiszen tömegével megvallották bűneiket, készültek az „erős” Jézus Krisztus fogadására. „Olyan vagyok, mint egy orrszarvú bogár, aki gombostűre tűzve, megváltásra vár.” (Vad Fruttik)

2Mózes 15

114. zsoltár

PÁL RÓMÁBAN.* Pált testvérek fogadták még a „pogány” Rómában is (14-15). Az apostol kétéves római fogságában is az evangéliumot hirdette. Isten kegyelmes volt hozzá; külön szálláson raboskodott, úgynevezett házi őrizetben lehetett (16). Bizonyságtétele nem volt mentes a személyes tapasztalatoktól sem, hiszen a római zsidók elöljáróinak részletesen elbeszélte, miként alakult az ügye, attól fogva, hogy Jeruzsálembe visszaérkezett (16-20). Valóban, az ember egy határon túl nem mindig tudja magát függetleníteni attól, amit átélt, elszenvedett, a Jézus Krisztus ügyéért; de ez a tapasztalat mindig csak mellékes lehet ahhoz képest, hogy Izráel és a világ reménységéért vállaljuk a próbatételeket (20). Pál szolgálatának lényege tehát az volt, hogy bátran, az akadályokkal sem törődve (31) bizonyságot tegyen az Isten országáról, és Jézus Krisztusról, az Isten konkrét kijelentése, a törvény és a próféták által (23). Egyesek hittek, mások nem hittek (Ézsaiás 6,9-10), de ez már az Úr hatásköre (24-28). Amikor Pál elvégezte küldetését, „szó nélkül” félreállt, legalábbis az Ige nem ír ezzel kapcsolatosan semmit.

2Mózes 14

380. dicséret

* Megérkezni a tengerről a szárazföldre, micsoda kegyelem, manapság pedig fájdalmas aktualitása van ennek az üzenetnek, ahogy ezrek kelnek át a Földközi-tengeren, sokan ott vesznek; - miközben nem tudjuk, hogyan szemléljük Istennek kedves módon ezt a jelenséget.

PÁL MÁLTA SZIGETÉN. Nagy kérdés, ki a barbár? A Biblia emberképe alapján bátran mondhatjuk, hogy az ember, élő hit nélkül, bármikor barbárrá lehet; helyzettől függ.* Barbárság minden rejtett és nyílt agresszivitás, annak hitetlen, vagy kegyes formája egyaránt, de barbárság az a „nihil” is, amiben az elkényeztetett, nyugati generáció belenő a világba. A „Vad Fruttik” zenekar dalai döbbenetesen kifejezik ezt az életérzést. Ugyanakkor barbárbárság minden babonaság is (3-10).** Mégis, tart még a kegyelmi idő, és Isten Szentlelkének „általános munkája” elvégzi azt, hogy „alaphelyzetekben” tudjunk emberséget tanúsítani egymás iránt. Málta szigetén, a barbárok emberségesen bántak a hajótöröttekkel (1-2). Igénkben a „barbár” kifejezés az ott lakó népcsoportra vonatkozó kifejezés, de mi bátran gondoljunk többre, ahogy azt teológiai összefüggésekben felvázoltuk. Minden emberség, egymás iránti tisztelet (10), Isten Lelkének munkája ma is, egy „sokféle módon” barbár világban.

2Mózes 13

124. zsoltár

* Ezt a teológiai igazságot a tapasztalataink alátámasztják. Ez az eredendő bűn.

** …a babonaság, amely nemcsak akkor, az ott lakókat irányította, hanem ma is fogva tart sokakat; másként a „felvilágosult” földrészeken, és másként Afrikában, vagy Ázsiában. Rettenetes dolgok történnek babonaság okán a világban. Igeszakaszunkban is milyen végletekre képes a babonaság: először halálra méltó gyilkosnak, majd istennek tartják Pált, a vipera marása okán (3-6), később Isten gyógyító hatalma okán, amit egy időre az apostolnak ajándékozott az Úr, ott Málta szigetén is (7-10). Az élő, krisztusi, irgalmas hit segíthet; de ez sajnos nem mindig egyenlő azzal, ahogy a keresztyénség ezt a hitet hirdeti, megéli, kommunikálja.

PÁL TANÁCSA ELLENÉRE TOVÁBBHAJÓZNAK. A hajózás az őszi, téli időszakban veszélyes volt a Földközi-tengeren.* Tehát le kell állni, mondja az apostol (9-10), mert életveszélyes most tovább haladni, tovább tenni azt, ami eddig tettünk. Még a leghétköznapibb szó is, amelyből féltő szeretet, emberség (3), agresszivitás nélküli figyelmeztetés hallik, az Isten szava (9). - Ekkor azonban megszólal egy másik hang bennünk, hogy ne állj le, nem lehet, menj tovább, próbáld ki, süllyedj bele teljesen; illetve a haszon miatt tilos megállni; ezért el kell jutni „Főnixbe”, Kréta délnyugati kikötőjébe; de ha azt elérjük, akkor majd meglátjuk, megpróbálhatjuk-e Rómát. A hajótulajdonos érdeke csak az lehetett, hogy minél jobban kihasználja hajóját (11). - A „többség” nem ért hozzá (12), ezért, mint utas, mielőbb megérkezni akar. A „többség” valójában soha nincs abban a helyzetben, hogy érdemi dolgokban helyes döntést hozzon.** - Egyedül Pál az, aki itt az Isten akaratát merészeli képviselni, amely mindig megmenekítő akarat, a legfőbb jó; a többiek pedig saját gyarló szempontjaik foglyai, amelynek vége reménytelenség (13-20), egymás becsapása (27-32), és hajótörés (39-44). Micsoda kegyelem, hogy még ekkora istentelenség és engedetlenség közepette is szól a szabadító Ige (21-26; 33-38).

2Mózes 12,21-51

74. zsoltár

* …ezért a böjt, vagyis a zsidók engesztelési ünnepe után, szeptember vége, október eleje után tanácsos volt leállni a hajózással.

** …és akkor még fel sem merült a legfontosabb, az Isten akaratának kérdése, amely a legfőbb jó, mindnyájunk számára.

PÁLT RÓMÁBA VISZIK. Író barátom, egykori szeretett tanárom mondta nemrégiben megjelent riport-regényéről, valójában szociográfiájáról, ami „sikerkönyv” lett, hogy ismét meg kellett szólalnia generációs ügyben, hiszen nemzedékek sora kerül margóra, és az még csak a jobbik eset, ha külföldre megy a javuk. A kérdés bonyolult, de most ne „aktuálpolitikai” hangsúllyal értsük ezt a mondatot, mert itt nem erről van szó. Az üzenet ennyi: megszólalni a másik érdekében, és tudunk-e a „hatékonyan” megszólalni a másik érdekében. Legalább szólni, mert mit tudunk „nagy dolgok” jobbítása érdekében tenni; ki tudna érdemben cselekedni? Egy biztos: Isten Igéjének természete, hogy az szó és tett egyszerre; vagyis, ha Isten szól, ott alapvetően változnak, jobbulnak, tisztulnak életek, utak, közösségek. Pál azért megy Rómába, hogy ott is szóljon, megszólaljon mások érdekében, bízva abban, hogy rajta keresztül az Isten szól, akinek van hatalma, hogy a „semmi fölé” helyezze, megváltsa életünket.

2Mózes 12,1-20

459. dicséret

PÁL BESZÉDE AGRIPPA ELŐTT. Pál boldognak tartja magát, hogy a feltámadott Jézus Krisztus követségében járhat (2). Most is amiatt a reménység miatt vádolják őt, mondja, amit Isten megígért a zsidók atyáinak (6); vagyis Jézus Krisztusban teljesedtek be az ószövetségi ígéretek; mégpedig minden emberi értelmet meghaladó módon, hiszen Isten feltámasztotta Őt a halálból, azért, hogy számunkra is legyőzze a halált, és nekünk is odaajándékozza az örök életet (22-23). Pál a lényegre kérdez rá, mindjárt az elején, nem kertel: miért tartjátok lehetetlennek, hogy Isten halottakat támaszt fel (8), ha ugyanis ezt nem hisszük, akkor Isten mindenhatóságát sem hisszük, sőt, magát az élő Istent sem. De mi marad akkor nekünk, az Úr halált legyőző ereje nélkül? Az egyetlen, döntő kérdés csak ez: van-e hatalom a halál felett, van-e mennyei gazdánk, aki visszafogad az életbe? Minden más kérdés csak álprobléma ehhez képest.* De ha a feltámadást bolondságnak nevezzük, mint Fesztusz (24); vagy félünk attól, hogy megtérünk, mint Agrippa (28), akkor a halál visz mindent (300. dicséret).

2Mózes 11

85. zsoltár

* „Lelkem drága Jézusa, hozzád hajt a félelem” (300. dicséret), de nem a félelemé az utolsó szó; persze csak ha nem tartjuk lehetetlennek a feltámadást, azaz az élő Isten hatalmát, Jézus Krisztusban közölt, megváltó szeretetét.

PÁL FESZTUSZ ÉS AGRIPPA ELŐTT. Tanulságos, ahogy Fesztusz szóba hozza Heródes Agrippa király előtt Pál ügyét, és az általa képviselt ügyet, Jézus Krisztus ügyét (14).* Fesztusz így fogalmaz: - a zsidóknak valami vitás kérdéseik vannak a maguk vallásáról, egy bizonyos meghalt Jézusról, akiről Pál azt állítja, hogy él (19); - én nem tudtam eligazodni ezekben a kérdésekben (20); - de semmi büntetendőt nem találok ebben az egészben, hiszen saját vallási ügyükről van szó, ezt pedig intézzék el maguk között (25). Két vezető ember áll előttünk, a császár megbízottai, akiknek fogalmuk sincs, milyen ügyben kell nyilatkozniuk. Ha pedig a vezetők ilyenek, a tömeg csak elesettebb állapotban lehet. Na de honnan tudnának az Isten ügyéről? A nagy lehetőség most adatott meg számukra, amikor Pál bizonyságot tesz előttük. Ma is, hogyan tudnának a vezetők, az emberek, Isten ügyéről, Jézus Krisztus evangéliumáról, ha nem hangzik a tiszta bizonyságtétel. Rettenjünk bele a felelősségbe, hogy Isten ránk bízta a Jézus Krisztus ügyéről való hiteles tanúskodást; nem az eredményt, hanem a tanúskodást.**

2Mózes 10

168. dicséret

* Minden erőltetés nélkül sok párhuzamot vonhatunk a mára nézve, Fesztusz megnyilatkozásából kiindulva, a Szentlélek által.

** Nagy szükség van erre a tiszta, igei, hiteles tanúságra, mert nagy a káosz, és az emberek nem tudnak eligazodni, sem ebben, sem másban, és a Megváltót is legfeljebb valamiféle Jézusnak emlegetik, némelyek ügyeként; miközben tévelygésükbe, legyen az komfortos, vagy koldusszegény, belehalnak.

PÁL FELLEBBEZ A CSÁSZÁRHOZ.* Pál világosan látta, hogy igazságszolgáltatást és szabadon bocsátást kizárólag a rómaiaktól remélhet, ezért egyetlen emberi lehetőségébe kapaszkodva kijelentette, hogy fellebbez a császárhoz, mint római polgár (11). Elgondolkodtató, hogy az apostol előbb remélhetett korrekt eljárást a világi hatóságoktól, mint a vallásiaktól. Pál fő célja azonban nem az, hogy az életét mentse, hiszen az élete sem volt drága neki, csakhogy a rábízott feladatot elvégezze (20,24), ezért „államköltségen” hajózott Rómába és vitte az evangéliumot a Birodalom fővárosába is.

2Mózes 9

6. zsoltár

* Pál védekezéséből arra következtethetünk, hogy három súlyos vádat tártak a zsidók Fesztusz helytartó elé. Pált a zsidó törvény, a templom, valamint a császár ellen elkövetett bűnökkel vádolták (8). Ismét összefonódtak tehát a vallási és a politikai vádak. A Pálnak tulajdonított zavargások vallási eredetűek, de polgári jellegűek voltak, ezért volt köteles azokkal a császár képviselője foglalkozni. A zsidók tudták, hogy a római helytartók nem szívesen ítélnek el senkit pusztán vallási alapon, ezért igyekeztek politikai színt is vegyíteni a vallásukkal kapcsolatos vádakba.

FÉLIX ELNAPOLTA PÁL ÜGYÉT. – Mi volt az ügy elnapolásának fő oka? Hiszen Félix sokat tudott arról a tanításról (22), amit Pál képviselt, talán zsidó felesége, Druzilla révén. Beszédes a kifejezés, Félix számára Jézus Krisztus ügye egy tanítás volt, egy „ügy” volt a többi között, nem lett számára az egyetlenné, nem lett számára életté. - Az ügy elnapolásának gyakorlati,* politikai okai, és személyes érdekeken alapuló indítékai is voltak (24-27).** - Az ügy elnapolásának teológiai oka pedig az volt, hogy noha Félix meghallgatta Pált a Krisztus Jézusban való hitről, de annak csak a „szép” részét akarta befogadni; a hitből, vagy a hitetlenségből fakadó következményeket már nem szívlelte. Amikor Pál igazságról, önmegtartóztatásról és jövendő ítéletről kezdett el szólni, akkor Félix megijedt (24), és elküldte az apostolt. Nagy kérdés, hogy jól szólt-e Pál, kellő időben jött-e elő a „kemény eledellel”? Ám ez csak „módszertani kérdés”, mert Isten kegyelme, a mi „ügyeskedésünk” nélkül is megszólítja, akit akar; akkor, amikor Ő akarja.

2Mózes 7,26-8,28

38. zsoltár

* Ezért Félix el is napolta az ügyet, és elnapolni az ügyet majdnem azt jelenti, hogy nem dönteni. Itt is ez történt, hiszen Félix addig halogatta a döntést, míg Fesztusz lett az utóda (27), Pál pedig fogságban maradt. Elnapolni legfeljebb másnapig lehet döntéseket, de ez is csak gyakorlati értelemben, és nem hitbeli értelemben igaz; remélve, hogy holnapra higgadtabbak, bölcsebbek leszünk, miközben az Úr kegyelme utat mutat, „hogyan tovább”.

** Az ügy elnapolásának politikai okai, és személyes érdekeken alapuló indítékai is voltak (24-27), hiszen Félix a zsidók kedvében akart járni. Fontos, hogy egymás kedvében járjunk, kedvre derítsük egymást; de lényegi ügyekben soha nem dönthet ez a szempont; hanem csakis Isten dicsősége és a másik ember java. Itt azonban „mélyebbre” megy az Ige, hiszen világosan leírja Felix indítékait, miszerint azt várta, hogy pénzt kap Páltól. Ennél a jelenségnél nincs nehezebb kérdés szerte a világon. Hittel húzzuk meg azt a határt, aminél tovább nem megyünk, akkor sem, ha éhen halunk. Persze, még akkor is felmerül a kérdés, hogy ha „csak” rólunk lenne szó, de mi lesz a ránk bízottakkal. Egy határon túl rájuk hivatkozva sem mehetünk. Ezt jól jegyezzük meg: nem hivatkozhatunk arra, hogy értetetek tettem, gyermekeim. Ez a lelkület felülírja Félix korábbi figyelmességét Pállal szemben, mert amikor enyhébb őrizetbe helyezte, az is csak érdekből történhetett (23).

PÁL VÉDEKEZÉSE FÉLIX ELŐTT. Életünk akkor nyer értelmet, ha több puszta védekezésnél, önmagunk képviseleténél, és mindenkor rámutat a megváltó Jézus Krisztusra, miközben nyitott szeretettel fordul mindenki felé. Az apostol imádkozni jött a városba, senkivel nem vitatkozott, lázadást nem szított; ezzel védekezik Felix helytartó előtt, az ellene elhangzott vádak kapcsán (11-13). Az apostol azonban elsősorban nem védekezik, hanem hitvallást tesz, ez itt a lényeg; nem önmagát védi, hanem megvallja, hogy „a názáreti irányzat követője" ő is. Ugyanakkor Pál határozottan elutasította, hogy itt valamiféle eretnek szektáról lenne szó. A következőképpen tette ezt (14-16): - szolgálok atyáim istenének; - hiszek mindabban, ami megfelel a törvénynek és meg van írva a próféták könyvében; - remélem Istentől, hogy lesz feltámadás, vagyis mindenkinek meg kell állni Isten színe előtt (21; Filippi 2,10-11); - arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen.* Pál tehát vallja, hogy ő nem valamiféle „újító”, hiszen hűen őrizte ősei hitét; de határozottan vallja, hogy Jézus Krisztus útja az Ószövetség közvetlen folytatása, hiszen az Írások ígéretei Jézus Krisztusban teljesedtek be.

2Mózes 7,1-25

94. zsoltár

* Ezzel a hitvallással az apostol egyértelművé tette, hogy hite megegyezik Isten népének hitével: egy Istent szolgálnak, ugyanazokban az igazságokban hisznek, ugyanaz a reménységük, ugyanaz a cél lebeg szemük előtt.

PÁLT CÉZÁREÁBA SZÁLLÍTJÁK. Köszönjük Urunk, hogy a Te ügyed a Te védelmedet élvezi, amiben megőrzöl bennünket is; akár „túlélünk” egy ideig dolgokat ebben a világban, akár nem; hiszen az örök élet már a miénk. Micsoda védelmet kapott a római polgárjog (27), ezen keresztül az apostol, valójában pedig a Jézus Krisztus ügye: kétszáz katona, kétszáz lándzsás, hetven lovas kísérte Pált Jeruzsálemből, Antipatriszon át Cézáreába, kezükben Klaudiusz Liziász ezredes hivatalos levele Félix helytartónak (23-26).* Tény, hogy ez a védelem a római polgárjognak szólt, amely Jézus Krisztus ügyét belső zsidó vallási ügynek, vitás kérdésnek tartotta, amiben az ezredes semmi törvényes lázadást, birodalmi, politikai veszélyt nem látott (26-31). Ott feszül a sorok között a kérdés, hogy ma is ilyen „belterjes ügy”-e a keresztyénség, vagy ennél több; ugyanakkor milyen határokig lehet ennél több, hogy valódi küldetését el ne vétse?

2Mózes 6,14-30

495. dicséret

* Cézárea volt Júdea tartomány fővárosa. Félix helytartó, aki Kr. u. 52-60 között volt hivatalban, itt rendezte be rezidenciáját. Félix felszabadított rabszolgából lett uralkodó, aki, Tacitus szerint, mindig is szolgalelkűen élt királyi hatalmával, és a zsidó lázongásokat kemény kézzel rendre elfojtotta. Liziász ezredes ezért hangsúlyozta, neki írt levelében, hogy Pál ügye semmiféle polgári, vagy büntetőjogi perre nem adhat okot. Ezzel azonban Liziász ezredes magát is védte, hiszen majdnem megostorozva vallatott egy római polgárt (21,31-40). Félix, mint precíz hivatalnok, megtudakolta, hogy honnan való Pál (34), ebből kiderült, hogy az ő hivatali területéhez tartozó, Júdeán belüli Cilíciából való, ezért hozzá tartozik ez az ügy is. Félix elhatározta, hogy ő maga fogja tárgyalni az ügyet, amíg pedig megérkeznek Pál vádlói, Pált Heródes egykori palotájában őriztette (31-35).

ÖSSZEESKÜVÉS PÁL ELLEN. Pontosan értem, miről van itt szó. Negyven zsidó, böjttel, átokkal, cselszövéssel egybekötött fogadalmat tesz, hogy megölik Pált (12-14). Tapasztaltam már, hogy az „igaz hit”, adott esetben, „gyilkos indulattal kaszabolhat maga körül” mindent. Persze van igaz hit, de az csak szelíd határozottsággal képviselhető, ettől igaz hit. Ja, hogy mit jelent pontosan ez a szelíd határozottság? Hát azt, hogy ez a szelíd szeretet és határozottság vállalja még a keresztet is, ha kell; nem a Jézus Krisztus keresztjét, mert az egyetlen, hanem a megváltás evangéliumának „keresztjét”; amely vallja, hogy nincs olyan evilági igazság, eszme, amire hivatkozva bárki bárkit bánthatna. Még világosabban fogalmazva: mi hirdethetjük, élhetjük a Jézus Krisztus ügyét, szenvedhetünk is érte; de nem „gyötörhetünk” azzal senkit. Pontosan ezt jelenti a krisztusi szelíd szeretet és szelíd határozottság, az Úr követésében. Érdemes lenne a missziói parancsot is ennek szemléletében újragondolni (Máté 28,18-20).*

2Mózes 6,1-13

379. dicséret

* Isten nem engedi el Pált, megőrzi választottját (9,15). Pál nőtestvérének fia meghallotta, hogy az apostol veszélyben van, és egy százados segítségével, egészen az ezredesig jut a hír (16-22). Istennek sok emberi eszköze van arra, hogy másokon segítsen; nemcsak azokon, akik az Ő ügyét képviselik, mert bizony nagy az Ő kegyelme. Vedd észre, hogy istentelenül élsz, és mégis megtart az Úr, micsoda kegyelem alatt vagy. Vedd észre azt is, ha hitedben téged használ eszközül az Úr, hogy másokat megmentsen. Az is kegyelmi állapot, ha ezekre már megnyílik a szemed; ezután már nem lehet többé az Úr nélkül élni.

PÁL A NAGYTANÁCS ELŐTT.* Az Istenre hivatkozik itt mindenki, az Isten nevében igazolják lelkiismeretüket (1), az Úr nevében ütik meg a másikat (2), szintén az Úr nevében utasítják vissza a gyarló tettlegességet (3-4), szinte szó szerint úgy, ahogy ma is mondjuk, verjen meg az Isten. Anániás főpap és Pál apostol emberileg egyformák. Sőt, az apostol egy teológiai trükkel összeveszíti egymással vádlóit, amikor előhozza a halottak feltámadásának kérdését (6). Részéről ez itt most nem bizonyságtétel volt, hanem ügyes fogás, hiszen tudatosan ezt a témát hozta elő, mert tisztában volt azzal, hogy itt a „konzervatív” farizeusok és a „liberális” szadduceusok azonnal összeugrottak (6-9). Persze ekkora csődületben mindenki veszélybe kerülhet, és a hitbeli, teológiai vitáknál nincs veszélyesebb, mert Isten, és az Őt képviselő igazság nevében, azonnal széttéphetjük egymást (10). Pál semmivel sem különb itt a többieknél; amiben különb, az Isten kiválasztó és szolgálatra elhívó kegyelme, amely most is megtartja, sőt bíztatja őt: „Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában bizonyságot tenned!” (11). Ez a kegyelem azonban mindenkor, mindenre elég, még arra is, hogy változzunk, változzunk!

2Mózes 5

61. zsoltár

* Tipikus jelenet. Ma is így van ez. Ha kívülről nézzük az egész jelenetet, akkor azt mondhatjuk, hogy Pál is egy itt a többi között; - valójában az is.

PÁL A RÓMAI POLGÁRJOGÁRA HIVATKOZIK. Az apostol bizonysággal elmondta, hogy a feltámadott Jézus Krisztus megszólította őt, és elküldte, messze (21), a nem zsidók, a pogányok közé, hogy beteljesedjen a zsidó nép küldetésének eredeti célja, és áldást nyerjen a föld minden nemzetsége, az Úr ismeretében (1Mózes 12,3). Na, ez mindennek a teteje. Itt a világ közepén ekkora káromlást még nem hallottak, miszerint a pogányokat a zsidókkal egyenrangúvá teszi valaki (22-23). A keleti ember temperamentumának minden dühe felszakadt a tömegben, és azonnal meg akarták ölni Pált, Isten nevében. A rómaiak megijedtek, és az egyszerűség kedvéért, a nép indulatát lecsendesítve, szokás szerint korbáccsal akarták kivallatni Pált (24). Ekkor azonban Pál, római polgárjogára hivatkozva, törvényben megírt ítéletet kért ügyében (25). Az ezredes és a századosok megdöbbentek (26-29). Római polgárt elfogni sem lehetett akárhogy, megverni, megkorbácsolni végképp nem lehetett. A római polgárnak joga volt fellebbezni ügyében, magához a császárhoz. Az ezredes azonnal váltott, és a zsidó nagytanácsot parancsolta fel az erődbe (30), hogy az ő jelenlétében vádolják meg Pál apostolt, aki római polgár. Az apostol azonban nem saját védelmében használta ezt a polgárjogot, végképp nem azért, hogy urizálhasson vele, hanem azért, hogy ennek védelmében eljuthasson az evangélium Rómába is.

2Mózes 4,18-31

155. dicséret

PÁL BESZÉDE A NÉPHEZ. Az ezredes szót adott az apostolnak (21,37-40). Ebből a jelenetből is kiderül, hogy az ezredesnek fogalma sincs, hogy kit bilincseltetett meg (38). Alig ismerjük egymást, de ez egyáltalán nem akadályoz meg bennünket abban, hogy a másikról véleményt formáljunk, illetve adott helyzetben megbántsuk, „megüssük”, „megbilincseljük” egymást. Az Antónia erőd lépcsőjének tetejéről szólhat Pál. A lépcső alatt hullámzik az a zsidó tömeg, amely meg akarja lincselni őt, a háttérben pedig római katonák vigyáznak rá, élükön az ezredessel, amikor a kistermetű apostol megszólal. Az ezredes szót adott, ezért néma csendben hallgatott mindenki. A rendhez akkor hozzátartozott, amennyiben a „vezető” csendet parancsolt, akkor mindenki elhallgatott. Ma már ez az egyszerű szabály sem működik. Ma már imádság közben is felveszik a mobiltelefont és megbeszélik az emberek a dolgaikat. Itt néma csendben hallgatták Pál bizonyságtételét, hisszük nemcsak az ezredes parancsára, hanem sokan a Szentlélek jelenléte miatt. Pál nem védekezett, hanem Jézus Krisztust hirdette, saját magát nem féltette.

2Mózes 4,1-17

115. zsoltár

PÁLT MEGKÖTÖZIK. Döbbenetes ez a jelenet, hiszen itt mindenki tökéletesen képviseli saját magát, a maga meggyőződését, identitását, vallását, ami önmagában fontos (!); mégis ebből valami embertelen és éppen ezért istentelen káosz keletkezik, amiben senki sem maradhat vétlen. Ázsiából való zsidók felismerték Pált a templomban és azonnal kiáltozni kezdtek, hogy ez az ember a nép ellen, a törvény ellen, a szent hely ellen tanít, és pogányokat is behozott a templomba, megszentségtelenítve ezzel a szent helyet (27-29). Ez a szikra elég volt, felbolydult az egész város, a nép összecsődült, kivonszolták Pált a templomból és megkötözve püfölni kezdték (30).* Közben kiderült, hogy a tömeg nagy részének fogalma sincs, hogy kit ütnek és miért: a lényeg csak annyi, hogy le lehet vezetni valakin a bennük szorult feszültséget. Ilyen az Istentől elszakadt világ, embertelen, mert istentelen, és önmagát csak mások ellenében tudja képviselni, miközben alázatra képtelen. Pedig az ember élete Isten és a másik iránti alázatában és szeretetében bontakozhatna ki igazán. Ez lehetne a valós identitásunk.

2Mózes 3

251. dicséret

* A római helyőrség ezredese azonnal intézkedett, hogy megfékezze a lázadást, miközben Pálról azt hitte, hogy ez azoknak a vezetője, aki fellázadtak a rómaiak ellen (38).

PÁL JERUZSÁLEMBEN.* Halálosan szoros helyzet ez, amiben az apostol szenved a jeruzsálemi testvérek előtt. A „testvérek” előtt lehet igazán „szorulni”. Pál leveleiből tudjuk, hogy az apostol soha nem beszélt a törvény ellen, de a zsidókból lett keresztyéneknek is megadta a Jézus Krisztusban kínált szabadságot, miszerint maguk döntik el, hogy a törvényt továbbra is megtartják (Galata 2,15-16). Pál alázatos, zsidóknak zsidóvá, görögöknek göröggé lett, a Jézus Krisztusért (1Korinthus 9,20). Ezért itt Jeruzsálemben, felvállalta a törvény által előírt tisztulási szertartásokat (23-26). Tegnap, az egyik konferencián, videó-üzenetben egy neves francia katolikus lelkész köszöntötte a konferenciát és napjaink égető kérdései kapcsán az asztalra csapva azt nyilatkozta, hogy ne a vallást, ne az előírásokat nézzük végre, hanem magát az embert. Ez így igaz. Ugyanakkor aznap este az interneten egy videót láttam, ahogy befogadott bevándorlók törnek, zúznak mindent, az őket befogadó országban. Hasonlóan kutyaszorító helyzet. Mitévők legyünk?

2Mózes 2

13. zsoltár

* Feszült helyzetben érkezett meg Pál Jeruzsálembe, Kr. u. 57-ben. Már Néró a császár, miközben Jeruzsálemben egyre erősebben felléptek a zsidó nemzeti mozgalmak, amit a rómaiak igyekeztek elfojtani. Egy ilyen feszült helyzetben mindenki másként viselkedik, de valahogy mindenkinek döntenie kell. Jakab, Jézus testvére, a jeruzsálemi gyülekezet vezetője, aki nagy tekintély; de nagy felelőssége van annak, aki nagy tekintély, főleg egy feszült helyzetben. Két nagy tekintély találkozik itt, Jakab és Pál. Amikor Pál beszámolt a gyülekezetben a pogányok megtéréséről, dicsőítették az Istent (18-20); de ez a dicsőítés csak kegyes forma volt, mert utána azonnal felszínre törtek a problémák, mögötte sok valós, de mégis gyarló kérdéssel. Olyan ez, mint amikor áhítat után azonnal egymásnak esünk egy vitában. Pál apostolt számon kérték Jeruzsálemben, hogy miként viszonyult a pogányok között élő zsidókhoz, mert az terjedt el róla, hogy a törvénytől való elszakadásra buzdította őket és arra, hogy ne zsidó szokás szerint éljenek (21). A jeruzsálemi gyülekezetben a zsidók úgy hittek Jézus Krisztusban, hogy közben rajongtak a törvényért; hangsúlyozta Jakab (20). Mit felel erre Pál? Sok mindent hallottak róla Jeruzsálemben (21), de ő maga mit mond mindezekről?

PÁL ÚTJA MILÉTOSZTÓL JERUZSÁLEMIG. Az apostolt több figyelmeztetés éri, több próféta által, hogy Jeruzsálemben fogság, szenvedés vár rá (9-10). Pál azonban nem engedi, hogy az érzelmek irányítsák, ezért kéri az ottaniakat, hogy ne sírjanak, ne keserítsék a szívét, mert nem csak a fogságot, hanem a halált is kész vállalni az Úr Jézus Krisztus nevéért (13). Valóban fontos, hogy ne érzelmi keresztyének legyünk, és Isten akaratát ne az érzelmeink által, egyéni kegyességünk által leszűrt igeértés határozza meg. Ugyanakkor nagy hiba a másik véglet is, az, ha ridegek vagyunk és teljesen elnyomjuk az érzelmeinket. Azt is vegyük figyelembe, hogy különböző módon szolgálhatjuk az Úr ügyét, és nem mindenki kapta a mártíromság ajándékát a szó szoros értelmében. Már az elég lenne, ha mernénk több áldozatot hozni egymásért, akkor nem is lenne szükség arra, hogy a legnemesebb ügyért is feláldozzuk magunkat.

2Mózes 1

3. zsoltár

* Érdemes a térképen nyomon követni az útvonalat: Milétosz, Kósz, Rodosz, Patara, Ciprus mellett elhajózva Tíruszba érnek (1-2), ahol hét napot töltenek, majd továbbhajóznak Ptolemaiszba, és szárazföldön Cézárán át Jeruzsálembe érnek. - Minden fontosabb „megállóhelyen” már vannak gyülekezetek, testvérek, akiknek vendégszeretetét élvezhetik, és ahol egymás hite által épülve kereshetik az Úr akaratát. - Tíruszban és Ptolemaiszban a Jeruzsálemből elüldözött, görögül beszélő zsidó keresztyének alapítottak gyülekezetet (3-7). - Tíruszban az ottani testvérek, a Lélek indítására figyelmeztették Pált, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe, tehát féltő szeretettel teli figyelmeztetésük az Úrtól való volt, de a féltő szeretetből következő tanács nem mindig egyenlő az Úr akaratával (4). - Bensőséges, felemelő jelenet, ahogy a tírusziak egészen a tengerpartig kísérték családjukkal együtt az apostolt és csapatát, és a tengerparton térdre esve imádkoztak (5). Valóban az első keresztyének igazán szerették egymást, őszintén tudtak imádkozni egymásért, és együtt bízták magukat az Úr akaratára (14). Elbúcsúzni is csak így érdemes egymástól, akkor is, ha a földi életre nézve végérvényes ez a búcsú (6). - Cézáreában pedig Fülöp evangélista házában kaptak nemcsak vendégszerető befogadást, hanem féltő szeretetet és hitbeli bátorítást (8-14).

** Pál útja azonban a tanúság volt, ilyen értelemben is mindhalálig, így megérkezett Jeruzsálembe, ahol a ciprusi Mnázón házának vendégei lehettek (15-16).

PÁL BÚCSÚSZAVAI MILÉTOSZBAN.* Ez a néhány vers a mindvégig szolgáló élet mintája. Az apostol szolgált és nem uralkodott (19); Jézus Krisztust hirdette, és nem saját magát képviselte; ezért szolgálatának eredményét mindig az Úrra bízta. Az apostol semmit sem hallgatott el abból, ami hasznos (20), vagyis a megváltás evangéliumát hirdette; azt, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, és az egész Írást ebből a szempontból magyarázta. Isten ugyanis az Írásokat nem azért adta nekünk, hogy azzal „püföljük” egymást, noha az igei intésre szükség lehet, de első rendben arra kaptuk az Igét, hogy az számunkra hasznos legyen: bűnbocsánatot, új életet és örök életet ajándékozzon nekünk. Ez minden bibliai írásmagyarázat alapja. Mindezek ugyanis azért írattak meg, hogy az írásokból vigasztalást nyerve, reménykedjünk (Róma 15,4).

1Mózes 50

403. dicséret

* Ti tudjátok, hogyan viselkedtem közöttetek az egész idő alatt -, így kezdi Pál búcsúszavait (18), amikor az efezusi gyülekezet vezetőitől elköszön (17). Ezután az apostol összefoglalja három versben tömören, hogyan szolgált közöttük (19-21), mégpedig első naptól fogva, mindvégig. Ez a néhány vers azóta is minden keresztyén szolgálat és szolgáló élet mintája mindvégig, vagyis egész idő alatt így lehet csak szolgálni az Urat; ebben nincs pihenés vagy szabadság. – 1. SZOLGÁLT. Az apostol szolgált és nem uralkodott (19). Jézus Krisztust hirdette, és nem saját magát képviselte, ezért szolgálatának eredményét mindig az Úrra bízta, ugyanis, ha az eredményt is mi akarjuk befolyásolni, ha mi akarunk hatni, akkor óhatatlanul Jézus Krisztus mögé bújva a saját igazságunkat, kegyességünket, bibliaértelmezésünket akarjuk a másikra erőltetni, és máris mi lépünk Jézus Krisztus helyébe, a szolgálatból pedig uralkodás lesz. - 2. IGÉVEL SZOLGÁLT. Az apostol semmit sem hallgatott el abból, ami hasznos (20), vagyis a megváltás evangéliumát hirdette, azt, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, és az egész Írást ebből a szempontból magyarázta. Isten ugyanis az Írásokat nem azért adta nekünk, hogy azzal megregulázzuk a másikat, noha erre is szükség lehet, de első rendben arra kaptuk, hogy ez számunkra hasznos legyen, bűnbocsánatot, új életet és örök életet ajándékozzon nekünk. Ez minden bibliai írásmagyarázat alapja. Mindezek ugyanis azért írattak meg, hogy az írásokból vigasztalást nyerve, reménykedjünk (Róma 15,4). Az apostol mindenkinek hirdette az evangéliumot, zsidóknak és görögöknek, vagyis zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt, hiszen az evangélium egyetemes, minden népnek szóló örömhír (Lukács 2,10). De kinek-kinek másként hirdette ugyanazt az evangéliumot, kultúrától, helyzettől függően (20-21). Ennek megfelelően hirdette az evangéliumot nyilvánosan, és hirdette házanként; a zsidóknak a Jézus Krisztusból vetett hit fontosságáról beszélt, a nem zsidóknak pedig az élő Istenhez való megtérés szükségességéből indult ki, mint Athénban; de bárhol is, bárhogy is hirdette az evangéliumot, mindig ugyanazt a tiszta evangéliumot hirdette. - 3. FELELŐSEN SZOLGÁLT. Az apostol teljes alázatossággal végezte szolgálatát (19), mert ezt Jézus Krisztus követője nem is teheti másként; aki pedig megalázza magát, azt ember már nem alázhatja meg, viszont a krisztusi alázatban rejtőzik a legnagyobb méltóság és ígéret, a felmagasztaltatás, a felemeltetés ígérete (Lukács 18,14). Az apostol könnyek között szolgált Efezusban (19), vagyis számára Jézus Krisztus ügye volt a legfontosabb; itt a könnyek az ügy iránti felelősséget jelentik, amelynek mindent alárendelt, és bizony belül sokszor könnyezett, amikor a Jézus Krisztus ügyét gyarló emberi érdekek szabdalták szét. Ma is lehetne sírni, de sírás helyett mi továbbra is a saját magunkat képviseljük, még a Krisztus követésében is. Az apostol Jézus Krisztus ügyéért nemcsak a könnyeket, hanem a megpróbáltatásokat is vállalta (19). Beteg ember az, aki szeret szenvedni, és Isten országának kiteljesedése szenvedésmentes világot ígér nekünk; de addig a szenvedések nemcsak általánosságban jellemzőek életünkre, hanem a hívő keresztyén ember Jézus Krisztus ügyéért, az evangéliumért felvállalja a szenvedés sokféle formáját, amely az evangéliumról való tanúságból következik. Ezek a megpróbáltatások másként jelentkeznek lelkészként, és másként tapasztalhatóak meg hívő gyülekezeti tagként; másként Európában és másként Kis-Ázsiában, de lényegében ugyanazt jelentik. Nagy baj, ha menekülünk a megpróbáltatások elől, de nem általában a megpróbáltatások elől, hanem a Jézus Krisztus ügye miatti próbatételek elől.

EFEZUSBÓL TROÁSZBA. Pál három év után elhagyta Efezust, és igyekezett Jeruzsálem felé (21,17), hogy aztán onnan majd Rómába utazzon (19,21). Az apostol akkor indult el a városból, amikor ott már megszűnt az ötvösök miatti zavargás. Csak akkor hagyhatjuk el helyünket, ha ott már a mindennapi életet építő rend és békesség honol. Nincs az a küldetés, amely Isten akaratára hivatkozva is, elhagyhatná őrhelyét a zavargás idején; ez ugyanis hamis hivatkozás lenne az Isten akaratára, mert mögötte a saját indulataink, félelmeink rejtőznek. Sőt, a zavargás után még sebeket kell kötözni, hitet kell erősíteni, közösséget kell újraépíteni. Ezért bátorította az apostol az efezusi hívőket, és csak azután ment tovább. Mennie kellett, mert még sok feladatot bízott rá az Isten, de most már mehetett, picivel is korábban ugyanez hűtlenség lett volna (1).*

1Mózes 49

90. zsoltár

* A fő utazási cél Jeruzsálem volt, de az apostol bárhol járt, most éppen három hónapon át Macedóniában, a korábbi gyülekezeteket pásztorolta, és számos beszédben tanította, intette, bátorította, ébresztgette őket (2). Mikor, hol melyik hangra volt a leginkább szükség, olyan módon hirdette az Igét: az Írást magyarázva tanított, prófétaként intett, pásztorként lelkigondozott, vagy ahol gyengült a gyülekezet hite, ott ébresztgette a hitben alvókat, azaz evangélizált. Ma is fontos, hogy noha az Ige ugyanaz, Jézus Krisztus evangéliuma ugyanaz, az igehirdetés, a bizonyságtétel módja más és más. - Mennyi munkatárs van már az apostol körül, azok is, akik az adott gyülekezetben maradtak, és azok is, akik vele utaztak. Olyan jó ezt látni. Isten országa így épül, „együtt buzogva”, mindenki a maga helyén, a maga kegyelmi ajándékával végzi a szolgálatát (4-6). - Így érkeztek meg Troászba, ahol a hét első napján (!) megtörték a kenyeret, és mivel már másnap tovább akart utazni, ezért hosszan, éjfélig prédikált (7). Itt a hosszúság az igemagyarázat mélységét, alaposságát, ihletettségét jelentette, amely a hosszában is megmutatkozott, de Troászban nemcsak türelemmel, hanem figyelemmel hallgatták, itták szavait, még akkor is így volt ez, ha a test gyengesége, fáradtsága egyeseken úrrá lett (8-12); hiszen ha a lélek kész, a test akkor is gyakran erőtlen (Máté 26,41). Isten Lelke azonban elevenné teszi a testünkben pislákoló lelkünket, a „pneuma” a „pszüchét”, hogy felüdüljön sajgó testünk is. Az örök élet ennek a háromnak harmonikus egysége. Eutikhosz és az ottani gyülekezet az örök életből kapott ízelítőt, de minden keresztyén istentisztelet, összegyülekezés ennek előíze, mert halálos testi fáradtságban ránk borul az Úr, szava által, és a zsibbadó, fáradt, aludni kénytelen testünkben alig pislákoló lelkünket az örök élet vizével itatja, mosdatja meg. Olyan ez, mint egy gyógyfürdő utáni állapot, elkényeztető masszírozással, de annál persze sokkal több. Az Úrra van szükségünk, minden közösségnek, népnek, nemzetnek, világnak. Gyógyulás ez testünknek és felüdülés csontjainknak (Példabeszédek 3,9).

AZ ÖTVÖSÖK ZAVARGÁSA EFEZUSBAN. Ez a zavargás az Úr útja miatt támadt (23): a görög Artemisz az isten, vagy Jézus Krisztus Atyja? (26).  Egyetlen zavargást kell felvállalnia a hívő embernek; azt, ami az Úr útja miatt támadt, a többi nem érdekes.* Az ilyen eseményeknek mindig része, hogy aztán jön egy „bölcs”, aki higgadtan, diplomatikusan próbálja kezelni a kialakult helyzetet, mint itt a város jegyzője. Ez aztán ennek az oldalnak, meg annak az oldalnak is igazat ad, továbbá hivatkozik a törvényes rend fontosságára; ahogy pedig telik az idő, a résztvevők is megunják, elfáradnak, és feloszlik az egész, hogy aztán majd újra kezdődjön, máshol, máshogy (35-40). Színház az egész. Az ilyen „bölcs” is a „csőcselék” tagja, semmit érő ember. Valójában nem képvisel semmit, moralizál, langyos (Jelenések 3,16). Hányszor vagyunk mi is ilyenek. A békességszerzés egészen más, mert az igazi békesség soha nem hamis diplomácia eredménye, hanem Jézus Krisztus ajándéka (Máté 5,9).

1Mózes 48

152. dicséret

* Ez a vita azonban nem tanbeli, nem erkölcsi, hanem gazdasági okok miatti zavargás volt (25). A zavargás többségét valójában a pénz, az érdek, az emberi hatalomvágy mozgatja, semmi más; csomagolhatjuk azt bármilyen erkölcsi, vagy vallási köntösbe (27). Zavargást egyébként hamar támaszthatunk, mert az emberek élvezik, ha hétköznapi, szürke életüket felpezsdíti valami, amennyiben a szapulás áldozata „köreiken kívül” áll. Ez Efezusban, az akkori eszközökkel is könnyen létrejött, mert rögvest csődület támadt, bár sokan nem is voltak „képben”, hogy mi a valós helyzet (32); ma, az internet korában azonban elég egy „bejegyzés”, és máris ezrek ugranak arra, élvezettel. Itt már mindegy, ki hol áll, ki kit véd, aki egy ilyen csődület részesévé lesz, az csak saját magát szórakoztatja, saját magát képviseli, ezért a csőcselék része lesz, a legbizonyosabb igazságérzettel is (28-34). Komoly ember ilyenbe nem keveredik, az Isten nevét emlegetve végképp nem.