A sánta meggyógyulása nagy ajándék a születése óta beteg embernek (8). Ez a gyógyulás úgy kezdődött, hogy a sánta ember hallgatta az Igét, Pál igehirdetését, hitt a hallottaknak, és az apostol látta, hogy van hite (9). Igen, az igaz, tiszta, élő hit látszik az emberen; mint ahogy a hitetlenség is kiül az emberi életekre; de a hamis hit is; azonnal észrevehető ugyanis, ha a „hitünk” csupán szerep, „eszköz”; ilyenkor „kitapinthatóan” van benne valami erőltetett, hamis, önzően emberi. Mai igeszakaszunkban is láthatóvá, egyértelművé lesz, hogy a szereplők közül ki-ki milyen emberként, és milyen a hitében. A sánta gyógyulása csupán „ráadás”, jel, amellyel Isten igazolta az Ő szavának hatalmat (10). Erre a jelre itt különösen nagy szükség volt, hiszen a sokaság hamis, „hiábavaló” hiedelmei, a csoda láttán, azonnal felszínre törtek, és istenekként tisztelték Pált és Barnabást (11-13). Ekkor hangzott fel Isten szavának ma is érvényes üzenete, amelyet ott, akkor Pál tolmácsolt: ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez (15).*

1Mózes 33

487. dicséret

* Ekkor hangzott fel Isten szavának ma is érvényes üzenete, amelyet ott, akkor Pál tolmácsolt: ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez (15). Mert az előző nemzedék során megengedte az Úr, hogy mindenki a maga útján járjon, „szellemiekben is”; és a sokféle hiábavalóság ellenére mégis gondoskodott róluk, hordozta őket; de Jézus Krisztus eljövetele vitathatatlan viszonyítási pont az istentiszteletben, amely megtérésre hív, az élő Istenhez (15-18). Ebben az igehirdetésben sok olyan üzenet szólal meg, ami a fő gondolat mellett is szíven üt: - Pál és Barnabás megszaggatják ruhájukat, fáj nekik mások szellemi, lelki, hitbeli bénasága; - ők nem engedik azt, hogy istenként tekintsenek rájuk; - mennyi hiábavalóság terhel bennünket, amelyekből meg kellene térnünk.