Az Istennek kedves misszió ennyi: befogadni azt, akit az Isten küld hozzánk, szeretettel vendégül látni őt (23); vagy elmenni azokhoz, akik hívnak bennünket (23-24). A misszió: nyitottan (28), „emberként” (26), egyenrangú felekként (34) elbeszélgetni, bátorítani egymást, az Isten színe előtt. Péter igehirdetéséből, amit Kornéliusz házában mondott (34-43), szintén kiderül, hogy Jézus Krisztus missziójának is ez volt a lényege, mert Ő szertejárt, és jót tett (38). Ez a valódi szeretetből fakadó lehajlás teremthet, az Isten kegyelméből, olyan „légkört”, amelyben megszólalhat a konkrét evangélium is (42): feltámadott az Úr (40), aki mindnyájunk Ura és egyetlen, hiteles bírája (42), és aki hisz Őbenne, az üdvözül (43). Az ilyen fajta missziót megáldja az Úr azzal, hogy kiárasztja oda Szentlelkét (44-48). Mi itt az üzenet? Hát az, hogy fordítva nem működik; vagyis, ha mi akarunk misszionálni, akkor valójában saját magunkat, a magunk „szeretetét” akarjuk a másikra erőltetni, a magunk képére akarjuk „szelídíteni” a másikat. Ám a másik ettől csak megzavarodik, és ebbe a mi „nagy szeretetünkbe” az a másik bele is halhat. Erről szól a róka és a gyerek című film, nézzük meg!*

1Mózes 27,34-46

36. zsoltár

* Egy gyönyörűséges filmet nézhettünk meg a gyülekezeti filmklubon, amelyben egy erdő melletti farmon élő kislány, „kitartó szeretettel” „megszelídít” egy rókát, aztán amikor szeretetből pórázt köt rá és felviszi a szobájába, szerencsétlen állat, az ismeretlen helyzetben annyira megzavarodik, hogy menekülni próbál, elrágja a kötelét, összevissza rohangál, tör, zúz mindent, majd az emeltről, az üvegen át, kiugrik a szobából. Odalent már csak az elvérzett róka tetemét találja meg a kislány. Ugye, a „misszió” nem ez?