István diakónus, a hét diakónus egyike (6,5), aki kegyelemmel és erővel volt megáldva (8). A Jézus Krisztusban megjelent kegyelem mindig kedvességben mutatkozik, ezért egy angol fordítás így adja vissza ezt az igeverset, hogy István tele volt kedvességgel és erővel. István telve volt e két fontos ajándékkal, vagyis ez mások számára is, ellenségei számára is elismert és letagadhatatlan volt. A kegyelemből fakadó kedvesség és ugyanakkor az Isten erejének egysége egy emberben a legnagyobb ajándék. Hiszen nem elég kedvesnek lenni, mert azzal azonnal visszaélnek; de nem elég csak erősnek lenni, mert az kegyetlenné teszi az embert. A kettőre együtt van szüksége a hívő embernek, hogy szelídsége és tekintélye is legyen, az Úr ügyének képviseletében.*

1Mózes 19

50. zsoltár

* Urunk, formálj bennünket ilyenekké, és add nekünk azokat a „jeleket” és „csodákat”, amelyek az üdvtörténet Jézus Krisztus feltámadása utáni helyzetében hitelesen igazolhatnak bennünket, illetve általunk, mint méltatlan szolgák által, a Te ügyedet (8). - István diakónus azonban kapott az Úrtól egy harmadik fontos tulajdonságot is, a bölcsességet. Korábban már kifejtettük, hogy ez olyan bölcsesség, amely a legnehezebb helyzeteket is megoldja, ha ez az Isten akarata. Egyébként pedig ez a bölcsesség, kiélezett helyzetekben bátran képviseli az Úr ügyét, és tudja is képviselni, mert a bölcsesség itt okosságot jelent, tehetséget, olyan embert, aki „képben” van, akit nem lehet megfogni, ezért alkalmas arra, hogy felvállalja a konfliktusokat, az Úr ügyében (10). Jöhettek tehát a „szabadosok”, volt ezekből és lesz is mindig, talán fontos is hogy legyenek, mert ezek vetik fel mindig a világot foglalkoztató, nagy problémákat. István azonban megfelelt nekik, kedvesen, mennyei erővel és bölcsességgel, azaz szakszerű okossággal (9-10). Az ember legnagyobb problémája ugyanis nem az, amit a szabadosok azóta is harsognak, hogy szabadság, nyitottság, az egyes ember életének kibontakozása, ennek minden teológiai válfajával együtt; bár letagadhatatlanul fontos kérdések ezek. Az ember igazi problémája az Isten nélküli életéből következő „hasadtsága”, teológiai kifejezéssel, „bűnössége”, amely minden szabadságot pokollá sorvaszt (Jonathan Frenzen, Szabadság). - Ennek bizonyítéka az a tény, hogy mivel nem tudtak ezek a „szabadosok” szembeszállni István bölcsességével, ezért megrágalmazták, hazug tanúkat állítottak. Az emberi aljasság legalja ez; amikor tehetetlen dühömben hazug rágalmakkal küldöm „halálba” ellenségemet. (11-14). István arca azonban ragyogott, mint az angyaloké, továbbra is telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel, még a halál torkában is, hiszen feltámadott Ura megáldotta és nem hagyta el őt (15).