Jézus Krisztusban az egyetlen Isten tisztelete sok helyen, sokféle módon történhet; - de ma már „túl sok” a „hely” és a „mód”, „gyanúsan” sok. Ismét szükség lenne a nagyobb egységre az egyetlen Isten tiszteletében; azaz több igei fegyelemre, rendre lenne szükségünk. Egyéni kegyességi megnyilvánulások helyett közösségi alázatot vár tőlünk az Úr. De sajnos hitében, kegyességében valahány egy külön, makacs, bevehetetlen világ, miközben mindenki azt hisz, úgy hisz, ahogy akar. Nem jól van ez így; még akkor sincs jól így, ha az üdvösség egyedül Jézus Krisztusban adatik, és nem az Isten tiszteletének módjában. Az összevisszaság, az egyéniesség azonban kárhozatos, intő jel is lehet, egy határon túl. Valóban bálvány az, amikor valaki magának alkot „oltárt”. Az egyházfegyelem hiánya minden bálványimádás kezdete.

2Thesszalonika 2,1-12

14. zsoltár

* Az egyetlen Isten imádatának egyetlen helye és módja van, ezért minden izraeli férfinak évente háromszor meg kellett jelennie a szent sátornál (2Mózes 23,17). Az „idegen” környezet veszélye ezt az „egyetlenséget” joggal tartotta fontosnak, Isten tiszteletével kapcsolatban. A keleti törzsek építettek egy nagy oltárt a maguk számára, mert a szent sátortól távol éltek (9-11). A nyugati törzsek ezt a feltűnően nagy oltárt „félreértették”, nem az Úr oltárának tartották, hitetlenségnek, „bálványozásnak” értékelték, az egységük megtörésének, hiszen az igazi oltár, az egyetlen oltár, „Silóban” van (1Sámuel 4,3). Ezért a nyugatiak harcba indultak a keleti törzsek ellen (12), hiszen itt lázadás történt az élő Isten ellen. Szerintük veszélybe került az egyetlen Isten szentsége, és ez nem lehet alku tárgya. Közben kiderült, hogy (21-29), hogy a keletiek csak egy emlékoltárt építettek, ahol nem mutattak be áldozatokat, tehát az áldozatok bemutatását csak az egyetlen oltárnál végezték a keleti törzsek is, és a nagy oltár őket is az egyetlen, velük lévő Istenre emlékeztette, mindennapi küzdelmeikben.