Örkény István „Kulcskeresők” című darabja arról szól, hogy egy új lakás ajtajának zárszerkezete elromlik, a végén kiderül, hogy kívülről be lehet jönni, de kifelé nem nyílik az ajtó. A lakók* és vendégeik „bezártsága” arra kényszeríti őket, hogy saját kudarcos életükkel szembenézzenek: a családfő pilóta, az állandóan szorongó felesége, a valójában otthonról menekülő ezermester ugyanúgy, mint a beteljesülést váró vénkisasszony. „Odabent” a kudarcaikat sikernek állítják be, a tények ellenére is; még a köztemető előtt landoló pilóta is dicséretet érdemel, hogy élve lehozta az utasokat, ha el is vétette a kifutópályát. Szabad-e illúziókban élni, jogunk van-e az „önbecsapáshoz”, hogy kibírjuk a kudarcainkat, sőt, magát az életet; miközben a tények sem biztos, hogy olyan makacs dolgok?** A kegyelem teológiája innen érthető meg: Isten felől nyílik az ajtó, Ő nyit ajtót, bevisz az Ő szobájába, a hit szobájába, hogy kibírjuk, a hit szemével*** a világot; hogy méltósággal átmenjünk az életen, innen nem is enged ki bennünket, Ő őriz; nem enged a tényeknek kiszolgáltatni. Odaát aztán majd rendeződnek a dolgok. Nem baj, ha belülről nem nyílik az ajtó, Istennél ott van a kulcs, ő küldi a többieket is, befelé. Józsué könyvének végén ez történik. A hit optikájával szemléljük a tényeket, „a kegyelmi bentről”, még akkor is, ha ez sokaknak illúzióként, önbecsapásként hat. Aki bent van, az boldog, örül.
2Thesszalonika 3,6-18
52. zsoltár
* A lakók és vendégeik, az utasszállító repülőgép-pilóta apa; az emiatt állandóan rettegő, idegkimerült, válni készülő anya; valamint a már barátjához elköltözni készülő lányuk, először a kulcsot keresik, hogy bezárhassák az új lakást. A kulcskeresésben segítségükre siet egy ezermester; egy minden lében kanál, mások életét megoldani akaró okoskodó; valamint egy, még mindig álmai lovagjára váró vénkisasszony. Amikor a szemük előtt, a fogason lógó kulcsok előkerülnek, és bezárják a lakást, bent rekednek, mert a zár elromlott, belülről nem nyílik.
** Amikor kiderül, hogy kívülről nyílik az ajtó, mert a „tényeket objektíven közlő” riporter, a házaspár lányának barátja megérkezett hozzájuk, rájuk nyitott; és ekkor mindnyájan döntés elé kerülnek, hogy bent maradjanak, vagy kint; saját, boldogan átértelmezett világukban éljenek tovább; vagy kimenjenek a lakásból, abba a világba, ahol mások, a tények könyörtelen mércéjével mérnek bennünket. Megáll a levegő, amikor az ezermester kérdezi, hogy visszacsukja-e az ajtót, és úgy döntenek, bent maradnak, az illúziókban, mert így még elviselhető valahogy az életük. Innen már csak egy lépés a közhelyes, de nagyon fontos kérdés, illúzió-e minden művészet, sőt maga a vallás, a hit is, amely „benti” zárt világára könyörtelenül rácsapja az ajtót, sőt néha arról is gondoskodik, hogy kívülről se lehessen olyan egyszerűen bejutni.
***, (mondhatjuk azt is, „a hit illúziójával”)
