Menedékre van szükségünk. Ez az ember alapállapota. Isten népe ugyanúgy menedékre szorul, mint bárki más, a különbség csupán annyi, hogy Isten népe tudja, hogy van menedék. Ez a menedék Isten kegyelmes szeretete. A menedékvárosok kijelölése Isten megmenekítő szeretetét hirdeti, valamint az emberi élet szentségét, egy olyan korban, ahol a vérbosszú legitim törvény volt, amelyet a legközelebbi rokonnak kellett elvégezni, ha a családjában valakit megöltek (4).* Ezek a városok azonban, egy ottani eljárás után, azoknak biztosítottak védelmet, akik akaratukon kívül ölték meg embertársukat, hiszen a vérbosszú rájuk is vonatkozott volna (4-6). A menedékváros menedéket, életben maradást jelentett, de ugyanakkor mégis bezártságot. Ebben a világban még a menedék is valójában rabság, a hívő ember azonban a „rabságot” is üdvösséges szabadságként élheti meg. Odaát majd az Istennek kedves szabadság teljesedik ki rajtunk, annak minden veszélye nélkül, ugyanakkor annak minden áldásával. Isten népe a leginkább rászorul a menedékre, ez Józsué könyvében egyértelműen kiderül, hiszen ők „szándékosan öltek”, ezért Isten népén, rajtunk csak a legnagyobb menedék, Jézus Krisztus segíthetett. Csak Jézus Krisztusban van védelmünk, csak Őbenne tudunk „jók” lenni; Őrajta kívül, még Őt emlegetve is rombolunk, és nem építünk.**

1Thesszalonika 5,1-11

367. dicséret

* A Tízparancsolat után az első rendeletek egyike foglakozott már a menedékvárosok kijelölésével (2Mózes 21,12-13). Ezek a városok azonban egy ottani eljárás után azoknak biztosítottak védelmet, akik akaratukon kívül ölték meg embertársukat, hiszen a vérbosszú rájuk is vonatkozott volna (4-6). Az akkori főpap halála után évülhetett el ez a gyilkosság, és ezután biztonsággal kijöhetett a menedékvárosból az érintett (6).

** Áldott védelem tehát a mi Urunk, áldott rabság Őbenne lenni, és ez még mások számára is védelem. Nincs ugyanis visszataszítóbb annál, mint amikor valaki az Isten nevében bánt, rombol, pusztít.