Ez a világ csak baj halma, itt soha nincs nyugalom (454. dicséret). A „nyugalom” ugyanis unalmas; - ha nincs külső ellenség, akkor egymásnak esünk. Itteni világunk olyan, mint az étel, amit beköpött a légy, és az elkezd erjedni (Prédikátor 10,1), amíg az egész ehetetlenné válik, még mosléknak sem alkalmas egy idő után, mert rothad. Mahler V. szimfóniájának második tétele ilyen, a zenetudósok szerint, ahol ez a lassú, egyébként „gyönyörű” zene szándékosan egyre vontatottabb, megszűnik a ritmusa, eltűnik a dallama, míg végül úgy fejeződik be, hogy „szétesik” az egész. Én teológusként azt mondanám, hogy a bűntől, a mindenkinél nagyobb „ellenségtől” megrontott világ halálos szétesettségét halljuk itt, a zene nyelvén kifejezve, amely elsőre még „gyönyörűségesnek” is tűnhet. Éppen ez a legnagyobb csapdája ennek az állapotnak. Isten népe megérkezett, a Jordánon túli törzsek is visszatértek területükre (1-8), és a folyón inneni és túli törzsek máris félreértették egymást, összevesztek egymással, és majdnem egymásnak estek; - mert egyik „csapat” a másikat hitetlen bálványimádónak nevezte.*

2Thesszalonika 1

364. dicséret

* Hányféle ellentét keserít bennünket, kifelé, befelé. Olyanok vagyunk, mint az összegubancolódott spulni, esély sincs kibogozni, szétvagdalni értelmetlen, mert használhatatlanná lesz az egész, tehát ki vele! Isten kegyelme, hogy mégsem dob ki minket, nem vagdal szét, hanem türelemmel kibogoz a használható, áldott nyugalomra; a másik példával élve, nem enged végleg „szétesni”, minden ritmus és dallam nélkül, sőt, adja Jézus Krisztusban azt a gyönyörűséget, ami nem életveszélyes, hanem életes.