Mennyi utálatosságot művel az ember, amellyel elhomályosítja Isten dicsőségét, és mérhetetlen szenvedést okoz mindenütt. - Az első bűn (1-6): bálvány a templomban.* Ott, a templom területén kívül állt a szerelem istennőjének szobra, amelyet még Manassé király állíttatott fel (2Királyok 21,7). Jósiás reformja során összetörték ugyan az ilyen bálványszobrokat (2Királyok 23,6); de a reform nem lett tartós. - A második bűn (7-13), a titkos kultusz.** A falra vésett „csúszómászók” egyiptomi isteneket ábrázoltak, akik ilyen egyiptomi isteneket tiszteltek, azok titokban Egyiptom segítségében reménykedtek, mint itt a hetven vén. Mindez azt jelentette, hogy az Úr hatalmával nem számoltak többé. - A harmadik bűn (14-15), Tammúz siratása, aki természeti istenség volt, pedig csak az Úr az Isten.*** - A negyedik bűn (16), a napimádat. Ebben a látomásban a templom belső udvarába viszi a Lélek a prófétát. Itt „mintegy huszonöt” férfit pillant meg, akik „Kelet felé leborulva imádták a Napot”, közben azonban hátat fordítottak az Úr templomának.****
János 11,17-32
406. dicséret
* A dátum Jójákin király fogságba vitelétől értendő. A 6. év 6. hónapjának 5. napja Kr. e. 592 december havában volt. A prófétát házában látogatják meg a vének, hogy kedvező kijelentést kérjenek tőle (14,1; 20,1). A vének jelenlétében „esett rá az Úr keze” a prófétára. A próféta a látomás során úgy érezte, hogy hajfürtjeinél fogva megragadja őt egy kéz, és a Lélek a jeruzsálemi templom belső kapujához viszi.
** Ezékielnek jelképes cselekedetéhez hozzátartozott a fal áttörése, amely itt nem szó szerinti értelemben veendő.
*** A tenyészet-enyészet isteneinek imádata nagy visszaesést jelent, hiszen Illés és Hóseás harca után tudnia kellett volna Izráelnek, hogy az Úr a természetnek is Ura. A növényzet elhalásakor leszállt az alvilágba, és ilyenkor volt a nagy Tammúz-siratás, melyet asszonyok végeztek. Tammúz megmentésére a húga és egyben felesége, Istár száll alá az alvilágba, aki feltámasztja, kiszabadítja, és ezzel kezdődik a természet tavaszi megújulása.*
**** Ezeket a bálványimádásokat utálatosságnak nevezi a 17. vers, és ehhez járulnak még a súlyos szociális bűnök, a gyengék és szegények elnyomása, az „erőszak”. Isten haragja nemcsak szemmel láthatóan, történelmi csapások formájában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy megszakad kapcsolata népével: most már nem hallgatja meg az imádságot. Megrendítő üzenet ez annak a népnek, amely úgy ismerte meg az Urat, mint imádságot meghallgató, kegyelmes Istent (Zsoltárok 4,4).
Jeremiás még lelki értelemben szólt arról, hogy a nép a hátát fordítja az Úr felé, nem az arcát (Jeremiás 2,27), itt azonban mindez már testet öltött valóság.
