A DICSEKVÉSRŐL. Nem tudjuk, mit hoz a következő nap, ezért nem dicsekedhetünk azzal, de mégis reménységgel tekinthetünk a jövőbe, hiszen olyan Urunk van, aki feltámadott. A hívő ember ezért egyszerre alázatos, ugyanakkor reménységgel teli életet él (1). Az istenfélő ember nem dicsekszik sem a holnapi nappal, sem magával (2). Az öndicséretnél, a hiú önszeretetnél, a gőgnél legfeljebb egymás dörzsölt dicsérgetése szánalmasabb. Kik vagyunk mi, hogy dicsérgessük egymást, hiszen egyformán méltatlanok vagyunk, de Isten előtt mégis értékesek. Jézus Krisztus ezzel kapcsolatban határozott kijelentést adott: ha mindent megtettünk, akkor sincs okunk dicsekvésre, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk. Ha pedig „sikeresen” tehettük kötelességünket, az sem a mi érdemünk, hanem Isten áldása (Lukács 17,7-10). 

János 8,37-47

298. dicséret