AZ OSTOBASÁGRÓL. Az ostoba ember legfőbb jellemzője, hogy dicsőségre vágyik, abban fürdik, pedig ez a dicsőség kétes, mulandó, és nem is veszi észre, hogy hajszolt dicsőségében nevetségessé válik (1). Az ostoba embert nem lehet meggyőzni (12), ugyanazt szajkózza újból és újból (11), bölcsnek gondolva magát (7-9); ezért meggyőzni legfeljebb „bottal” lehet (3). Éppen ezért nem tanácsos az ostobával vitába szállni, mert mi is részesei leszünk ostobaságának; - ugyanakkor hagyni sem lehet azt, hogy ostobaságára senki se feleljen meg; vita nélkül kell megfelelni neki, majd odébb állni (4-5). Az ostobát nem szabad semmiféle felelős ügybe bevonni, mert továbbadja, felnagyítja, megkeveri, meghamisítja azt, és olyan bajt, fájdalmat okoz, mintha a végtagjainkat vágták volna le, mintha tévesztett íjjal, embereket lőttünk volna halomra (6-10). Fontos figyelmeztetést fogalmaz meg itt az Ige: mindenkinek megadjuk a tiszteletet, de az ostobának teret engedni, azaz így megtisztelni, életveszély (8). Mielőtt másra gondolnánk, vizsgáljuk meg, hogy milyen mértékű a saját ostobaságunk. Urunk, csak Te adsz bölcsességet, új értelmet és szívet (2,6): könyörülj! 

János 8,21-29

335. dicséret