Aki Istenben bízik, az észreveszi azt, aki nemcsak tehetséges, hanem szorgalmas is. Nincs szükség a lusta, de tehetséges gazemberekre. A tehetség és a szorgalom együtt lényeges. Az ilyen emberre a hívő testvér nem féltékeny, hanem segíti azt, hogy akár királyok szolgálatába is állhasson, vagyis „sokra” vigye; „származása” ellenére is. Milyen pontosan szól erről az Ige. A szorgalmasan tehetséges embertársunk jusson feljebb, azt támogassuk, de nem „összevissza”, hanem az Istentől rendelt keretek között. „Az ősi határt ugyanis tisztelni kell”: alapvetően mindenki elégedjen meg a maga helyével és lehetőségeivel. Milyen szent teljesség ez. Itt nincs helye semmiféle „forradalomnak”. Az Úr juttat feljebb, a maga rendjében. Az ilyen feljebbjutást lehet támogatni, imádsággal segíteni. Ne felejtsük el azonban, hogy az igazi feljebbjutás mindig szolgálat, Isten dicsőségére, a másik javára; nem pedig saját magam élvezete. Ez a „feljebb”, lehet akár az önfeláldozás is. Jézus Krisztus megváltó rendjében mindig ez a „feljebb” (28-29).
János 7,25-30
154. dicséret
* Isten Igéjére, vagyis igaz, megtartó, bölcs szavaira figyelni, azt megőrizni, hirdetni, és aszerint élni, nemcsak gyönyörűséges, hanem maga az élet. Istenben bízni ezt jelenti (17-21).
- Aki Istenben bízik, az nem tiporja el a nála gyengébbet. Az Úr nem hagyja büntetés nélkül azt, aki a nálánál bármiben is gyengébbet, azaz szegényebbet, erőtlenebbet, nyomorultabbat, a gyarló emberi hierarchiában alatta lévőt bántotta. Bele sem gondolunk, észre sem vesszük, hányszor tesszük ezt mi is; még mi, Krisztust emlegetők is, egymással. Vigyázzunk! Kérjünk több hitet, amelynek látható jele, hogy nem tiporja el a nyomorultat (22-23).
- Aki Istenben bízik, az vigyáz arra, hogy kivel barátkozik. Nem azért vigyáz erre, mert bizonyos embereket lenéz, vagy azoktól elkülönül, hanem azért, mert a heves és rossz „minták” rögzülnek, azokat megszokjuk, és jónak kezdjük értékelni azt, ami halálos csapda. Milyen mintákat állítunk a következő nemzedék elé? Rettenjünk bele a felelősségbe (24-25).
- Aki Istenbe bízik, az vigyáz a pénzzel. Azzal gazdálkodik, amit az Úr adott neki, ebből próbál megélni, másokat is támogatni, és a határokat nem feszegeti, idegen területre nem téved, nem akar „többet”. Csak akkor él ezzel a „többel”, ha ezt a „többet” az Úr adja. Az ilyen ember meggondolja, hogy adóssá legyen-e, illetve mások adósságánál kezességet vállaljon-e? A hívő ember józan és becsületes, azaz tiszta a pénzügyekben. Ugyanakkor a hívő ember tudja azt is, hogy mindnyájan tökéletlenek vagyunk, a pénzügyeinkben is tisztátalanok vagyunk, még a legjobb lelkiismerettel is. Nincs tökéletes helyzet ebben a világban. Pénzügyeinkben is megváltásra szorulunk. A hívő ember tudja: alapvető helyzetünk Isten előtt, hogy kifizethetetlen adósságunk van, amit Ő fizetett ki helyettünk (Kolossé 2,14).
- Aki Istenben bízik, az észreveszi azt, aki tehetséges, aki „ügyesen dolgozik”, vagyis nemcsak tehetséges, hanem szorgalmas is. Nincs szükség a lusta, de tehetséges gazemberekre. A tehetség és a szorgalom együtt lényeges. Az ilyen emberre a hívő testvér nem féltékeny, hanem segíti, hogy akár királyok szolgálatába is állhasson, vagyis „sokra” vigye. Ezt akkor is lehetővé teszi a másik számára, ha annak származása egyébként nem tenné lehetővé a feljebb jutást. De milyen pontosan szól erről az Ige. A szorgalmasan tehetséges embertársunk jusson feljebb, azt támogassuk, de nem összevissza, hanem az Istentől rendelt keretek között. „Az ősi határt ugyanis tisztelni kell”: alapvetően mindenki elégedjen meg a maga helyével és lehetőségeivel. Milyen szent teljesség ez. Itt nincs helye semmiféle „forradalomnak”. Az Úr juttat feljebb, a maga rendjében, ahhoz nem kell semmi régi, bevált rendet felrúgni. Az ilyen feljebbjutást lehet támogatni, imádsággal segíteni. Ne felejtsük el azonban, hogy az igazi feljebbjutás mindig szolgálat, Isten dicsőségére, a másik javára, nem pedig saját magam élvezete. Ez a „feljebb”, lehet akár az önfeláldozás is. Jézus Krisztus megváltó rendjében mindig ez a „feljebb” (28-29).
